2009. december 29., kedd

Koncertajánlat

Ma, december 29-én a Nyugati előtti jegyiroda fényreklámja az alábbi koncertekre kínált jegyeket:
Fenyő Miki, december 27.
Dobrády Ákos, december 28.
Magna Cum Laude, december 28.

Gondolom, most már van ezekre árengedmény - azok kedvéért, akik előtte nem tudták megvenni, viszont mutogathatják a jegyet ismerősöknek, akik előtt ciki volna beismerni, hogy nem voltak Fenyő Mikin. (Már ha ezt bárki előtt is ciki beismerni.)

2009. december 27., vasárnap

Nulla perc pihenő

“A karácsonyi túra nagyon kemény lesz. Rohanni kell, nulla perces pihenők lesznek” – pánikolt Gazsi már hetekkel ezelőtt. (Gy.k. a nulla perces pihenő azt jelenti, hogy adott helyen csak akkor lesz időnk pihenni, ha a normál túratempónál gyorsabban megyünk.) A vonaton a túratervet áttanulmányozva tényleg az derült ki, hogy egyetlen helyen tudunk majd két percre megállni, amikor a későn érkezőket fogadjuk Nógrád vasútállomáson és egyben koccintunk a 18 éves túracsoport egészségére. Lássuk, mi sült ki ebből a szép tervből.

Királyréten a kisvasútról leszállva (ahol a vasutas igazi, békebeli konzum szaloncukorral kínált minket) Gazsi nem a jelzésen indult el, hanem toronyiránt fel az erdős hegyoldalon. Itt ugyan még nem volt sár, de azért csúszott, ezért Szilárd számára az erdő hamarosan esőerdővé változott. Találtunk viszont mozgólépcsőt (igaz, csak lefele mozgott és csak akkor, ha rosszul léptünk rá). Az igazi komplikációt az okozta, hogy néhány lemaradt túratárs nem jött rá, hogy a hegyoldalban kell maradnunk, és lelkesen továbbment a csúcsra. A mobiltelefon áldásos intézményének köszönhetően hamar tisztáztuk a félreértést, de meg kellett állnunk megvárni őket (t.i. Thomas is köztük volt, és nála volt a csoki). Egy fél szendvicset sikerült megennem, mire lihegve leértek, és kétségbeesve kérdezték Gazsit, hogy ugye több ilyen kemény szakasz nem lesz?

Nógrádon a tervek szerint megálltunk, de Gazsi azt javasolta, hogy a koccintást halasszuk a túra végére. Mégsem indulhattunk még tovább, ugyanis valaki karácsonyi ajándékot csempészett Gazsi hátizsákjába, egy keresztrejtvényt is mellékelve, amely azt ígérte, hogy kijön belőle az ajándékozó személyazonossága. Míg Gazsi a nehéz feladványon törte a fejét (amúgy fölöslegesen: a megfejtés az Angyalka volt), ismét eltelt némi idő, utána meg azzal, amíg vitatkoztunk, hogy Thomas felbontsa-e a mogyorós csokit. 10 perc késéssel indultunk tovább.

A faluból kiérve, a vasúti síneken Gazsi ismét megállt (többek sajnálatára nem jött a vonat), de most csak azért, hogy bejelentse: sáros szakasz következik. Az következett. Több kiló sár ragadt a bakancsokra (ami egyébként van olyan jó edzés, mint a felcsatolható bokasúly). Az igazi meglepetés és egyben negyedik megállás azonban akkor következett be, amikor Laci rálépett egy szilárdnak tűnő, sima felületre – és bokáig elmerült. Hiába próbálta emelgetni a lábait, csak egyre mélyebbre süllyedt, miközben élete párja a biztonságos hegyoldalból kiabált le neki, hogy ekkora hülyeséget is csak ő tud csinálni. Mi elragadtatva néztük a jelenetet, amelyhez foghatót eddig még csak filmen láttunk, de mikor Laci már térdig elsüllyedt, rájöttünk, hogy tenni kéne valamit. Akcióba lépett a túrabotos kommandó: először Endre próbálta előrefelé kihúzni, de arra egyáltalán nem mozdult, majd én kerültem a háta mögé. A testsúlykülönbségek hatására majdnem az lett az eredmény, hogy Laci engem is magával rántott, de végül Gazsi utasításait követve szárazra került, nadrágján divatos sárcsizmát viselve.

Mikor már majdnem beértünk Katalinpusztára, újabb megállás és vita következett annak ügyében, hogy itt, a gyönyörű erdőben pezsgőzzünk, vagy lent a buszmegállóban. A buszmegállós változat győzött, és ez annyiból nem volt baj, hogy újabb csúszós részhez értünk. Először Roland ült fenékre, amelyen Lance jót derült, egész addig, amíg ő is utána csinálta. A buszmegállói koccintás hátránya az volt, hogy Gergő kimaradt belőle, ő ugyanis elöl haladván elérte az előző buszt, és abban a hitben, hogy az a miénk, el is ment vele.

Végül a túra nagy mondása, Hosszú Gábor szájából.
Gábor: Gazsi, itt nem fölfele szoktunk jönni?
Gazsi: Nem.
Gábor: Mert ami nekem rémlik, az is erdőben van.

2009. december 25., péntek

Beigli

Anyám általában nem süt beiglit. Régen párszor még sütött, társadalmi nyomásra (társadalom=a tesóm). Mostanában viszont a társadalmi nyomás megszűnt, legalábbis nem jön haza az ünnepekre, így anyám elfoglalt nyugdíjasként inkább veszi a beiglit szupermarketben vagy cukrászdában. Ezek persze különböző minőségűek; volt év, amikor 3 különböző bolt termékeit hasonlíthattuk össze a karácsonyi asztalnál. Egyszer még én is rendeltem nekik a sarki cukrászdából, csillagászati áron. Azóta már tönkrement (a cukrászda, nem a beigli).

Ami viszont érdekesség: hiába válik be valamelyik termék tökéletesen, a következő évben mégse onnan vesznek. Így a szomszéd Éva egy adott cukrászdából rendeli a beiglit, anyámék minden karácsonykor áradoznak, hogy milyen finom - aztán elmennek és vesznek a TESCÓ-ban vagy akárhol.

Idén a sarki zöldséges írta ki, hogy lehet nála beiglit kóstolni és rendelni. Ami ingyen van, azt meg kell próbálni alapon anyámék el is mentek beiglit kóstolni - aztán, mivel ciki úgy kóstolni, hogy az ember nem rendel, gyorsan rendeltek is belőle, pedig nem voltak elájulva tőle. A meglepetés akkor érte őket, mikor megérkezett a rendelés, és kiderült: több kategóriával gyengébb minőségű a kóstolónál. Az általam tesztelt diós példány tésztája száraz volt, tölteléke pedig kizárólag iszonyú száraz darált dióból állt (mazsola és egyéb zavaró körülmények nélkül). Anyám ugyan azt mondta, hogy rákent egy kis baracklekvárt és úgy egész ehető. Felvetettem, hogy ha az ember ráken egy kis baracklekvárt, belekever némi reszelt almát és mazsolát, valamint süt hozzá egy új tésztát, akkor tényleg egész jó beigli lesz belőle.

Anyámék mindenesetre átmentek a szomszéd Évához felköszönteni, majd visszatérve áradoztak, hogy milyen finom a beiglije, és jövőre ők is onnan fognak rendelni. Bár annyi (jó minőségű) diós beiglim lenne, ahányszor ezt hallottam.

2009. december 24., csütörtök

Karácsonyi macskasztorik

Néhány kedves történet a facebookról macskák és karácsonyi dekoráció témakörben:

"Evetke is folyton a karácsonyfa előtt ül, és nézi, hogy mi mozdul meg éppen. egy makkának csuda dolog egy ilyen fa. csak sajnos a plafonról kell lelógatni, ha jót akartok :D"

"a géza megette az adventi koszorút, szétszedte a vázába állított ződ dekorációt, úgyhogy fenyő má nem lesz...egy aranyszalagot is lenyelt, vagy tíz centiset és kiszarta egybe. nagyot néztem, ahogy körbe volt csomagolva a kupac..."

"az enyém veszélyes, úh nem lesz a fa közelébe engedve (8 kg és notórius vezetékbizerátor :-))"

"A szalaglenyelés és kiszarás nálunk Kormos specialitása volt annó... Ő kisebb korában a fára is felmászott és ott egyensúlyozott az ágakon. Salamon kibontotta és megette a szaloncukrokat. Makka ezért ilyeneket nem is kap, bár aggódom egy kicsit amiatt a három, M&M-mel (mármint nem Melegség és Megismerés programmal) töltött csokimikulás dísz miatt is, amelyeket Mikulásra kaptam. Még nem mertem felrakni őket :-)"

A 3 kismalac karácsonya

B. Feritől kaptam - kicsit morbid, de szerintem poén...

video

2009. december 22., kedd

Antireklám

Sajnos csak így jellemezhetem a leírást arról a vacsoráról, amelyet tegnap este egy (meg nem nevezett) melegbarát vendéglátóipari egységben költöttem el egy (meg nem nevezett) meleg sportegyesület tagjainak társaságában.

Én félóra késéssel érkeztem (hiába, ugye, a munka...). Ekkor a láthatóan külföldi pincér épp arról próbálta meggyőzni rendelni kívánó társaimat, hogy majd csak akkor rendeljenek kaját, ha mindenki itt lesz. Ez ugye alapból kockázatos, mert ha 18 ember jelzi a részvételét egy vacsorán, páran egyáltalán nem jelennek meg, és akkor ugyebár sose kapunk kaját. De a pincér hajthatatlan volt. Balázs rendelt egy forró csokit, mellé egy pohár jéggel, amit persze a pincér elsőre nem hozott ki (jó, bizarr kérés, de hát neki az a dolga, hogy hülyéket is kiszolgáljon ;-) ).
8 óra után megérkezett annak a két szemfüles embernek a kajája, akik már érkezéskor (7 előtt) rendeltek - mivel 7-re foglaltunk asztalt, a pincér nyilván nem jött rá, hogy minket várnak. Ezután a pincér végre hajlandó volt fölvenni a rendelést, bár felírni nem írta fel sehová (tippelgettünk is, hogy mit fog rosszul megjegyezni). A vegetáriánus Gabit viszont lelkesen győzködte, hogy a salátájához kérjen valami "feltételt", például csirkét.

A pincér nyelvtudásának újabb szórakoztató következményével akkor találkoztunk, mikor kihozta a megrendelt bort. Profi módon először Ystvánnak töltött egy keveset, és ezekkel a szavakkal nyújtotta át: "Nem akarsz megkóstolni?" Mivel a pincér (a társaság fiú tagjai szerint) nem nézett ki rosszul, Ystván közölte, hogy szívesen megkóstolná a fiatalembert, csak ez nem a megfelelő hely és idő.

3/4 9 tájban kezdett feltűnni, hogy nemcsak hozzánk, de más asztalokhoz sem érkezett kaja (kivéve a szomszéd asztalnál ülő plázacicákat, akik nagy papírdobozból ettek pizzát - kísértetiesen úgy tűnt, mintha máshonnét rendelték volna). Aztán elkezdtek érkezni a tányérok - egy másik asztalhoz. Mi több mint 1 órás késéssel kaptuk meg a rendelést. Az én spenótos gnocchim inkább gnocchis spenótnak bizonyult (nagy spenóthalom alatt néhány kabátgomb méretű és alakú kis gombóccal), ráadásul szinte ehetetlenül sósan. Az adag méretét tekintve úgy tűnt, itt a tésztát tényleg előételnek szánják. Engem ez nem zavart, de Miki hitetlenkedve nézte a tányérja közepén a franciakrémes méretű túrós csusza-adagot. Fél éve nem járt itthon, szeretett volna valami igazi hazai ízt.
Az ízről nem tudok beszámolni, de a hazai vendéglátás élményét garantáltan megkapta.

Létra

A lakásom belmagassága, mint többen tudjátok, majdnem 4 méter. Ezért érzékenyen érintett, amikor nyáron eltűntek a társasház közös hosszú létrái. Azelőtt mindig ezeket cipeltem fel, ha festeni, takarítani vagy bármi ilyesmit akartam. Ráadásul a leengedhető ruhaszárító (amelyet a nyári festéskor teljesen felhúztam) beragadt és nem tudom leengedni. Csak egy kis igazításra lenne szükség, de létra nélkül ugye... Ahogy beköszöntött a tél, egyre problémásabb lett kint szárítani a ruhákat, és lassan a könyvszekrény tetején is ideje lenne port törölni. Egy szó, mint száz: úgy döntöttem, beruházok egy létrába.
Először a közeli barkácsáruházban néztem körül, ahol találtam is egy 3 és fél méteres alumíniumlétrát - 35 ezerért. Miután magamhoz tértem, közöltem a tulajjal, hogy azért még körülnézek (ő is ettől félhetett, mert anélkül, hogy bármit mondtam volna, rögtön alkudni kezdett magával és leszállította az árat 25-re). Az ára mellett az is gond volt a létrával, hogy nem összehajtható, márpedig belegondolni sem mertem, hány szélvédőt fogok betörni egy 3 és fél méteres hosszú izével, amíg hazaviszem az utca túlsó végébe.
Már rászántam magam, hogy kizarándokolok a Praktikerbe (azt kalkulálgattam, melyik van legközelebb), amikor ma a TESCÓ-ban megláttam egy pont olyan létrát, amilyen nekem kell. Alumínium, összehajtható, 12 ezer. Rögtön meg is vettem (ezzel több más vásárló testi éPségét veszélyeztetve, amint lavíroztam a polcok között, bevásárlókocsimban egy létrával). Még heveder is van rajta, amivel a hátamra tudtam venni. Igaz, kicsit nehézkesen, mert a heveder nem közéPen van. A heveder alatti rész sajnos hosszabb, mint a saját testmagasságom, ezért fordítva kellett a hátamra kapnom, ami azzal járt, hogy a fejem fölött még 1 méter magasságig imbolygott a létra. Ráadásul a télikabátomon, mint minden pánt, ez a heveder is folyton lecsúszkált... Szóval elég nagy egyensúlymutatvány volt, de csak hazakeveredtem valahogy a létrával. Otthon rögtön kicsomagoltam a nejlonból, Makka is megcsodálta. Úgy terveztem, még ebéd előtt felállítom és felmászom rá.
Nem másztam. Ugyanis nem tudom szétszedni. Látom, hol kapaszkodik egymásba a három része, de a rögzítés sziklaszilárd. Csavarokat kiszedni meg ilyesmit nem merek, hátha azok később szükségesek lennének a rögzítéshez. A rajzos használati utasításon minden rajta van, kivéve, hogy hogyan szedjük szét.
Itt állok egy gyakorlatilag használhatatlan létrával, és a karácsonyt azzal fogom tölteni, hogy valahogy megpróbálom szétnyitni.