Béla

Lehetnek nehézségek abból, ha egy barátunk jóbarátja és háziállata ugyanazt a keresztnevet viseli. Számos, az alábbihoz hasonló párbeszéd esett már meg közöttünk:

-Á, helló, te vagy az? Éppen most raktam le a Bélát.
-A kis rosszaság. Hova ugrott fel már megint?
-Nem a macskát, az embert.
-Ő is felugrál a bútorokra?-kérdeztem, miközben elképzeltem az alacsony, tömzsi Bélát, amint elegáns ugrással a könyvszekrény tetején terem.
-Nem úgy, a telefonban, te lüke!

Tanárnéni-játszma

Andrást még sohase láttam ennyire kimerültnek. Persze nem csoda: mivel a kezdő csoportban túl kevés a vezető, Csaba megkérte, hogy ugorjon be oda is a saját óránk előtt, ő meg jófej volt és igent mondott. Ezért a negyvenfokos melegben majdnem négy órát táncolt végig úgy, hogy az előző este is későn végződött. Most már ő is beismerte, hogy ezt nem kellett volna. De hát Csaba számított rá.

Másnap korábban érkeztem a táncórára, még tartott a kezdő csoport. Rögtön benéztem a terembe. Biztos voltam benne, hogy ott találom Andrást, akit ezek után jól lecseszhetek, hogy jófejségből kikészíti magát. Azonban tévedtem, András nem volt sehol. Csaba viszont megörült nekem.
-Jaj, de jó, hogy jössz, kevés a vezető, be tudnál állni?
Most miért ne legyek jófej? Beálltam.

Így jár, aki másokat akar kioktatni.

Diósjenő

András kedden hívott fel a hétvégi túrával kapcsolatban.
-Arra gondoltam, hogy kocsival mennék.
-Hát, nem tudom-feleltem elgondolkozva.-Asszem az ilyen erdei ösvények nem tesznek jót a kocsinak. Én meggondolnám.
András már túl jól ismer ahhoz, hogy meglepetést mutasson az ilyen típusú hülyeségeimmel szemben, ezért kifejtette, hogy a vonatot kívánja kocsival kiváltani. Már beszélt is Gazsival, aki azt mondta, hogy Diósjenőig kéne eljönni kocsival, ott pedig felszállni arra a vonatra, amin ők lesznek. Csak azt nem tudta sajnos megmondani, hogy ők melyik vonaton lesznek.

Szerencsére pont Szilnél tartózkodtam, aki meglehetősen ismerős a szóban forgó vasútvonalon.
-Szil! Nem tudod véletlenül, mikor megy vasárnap reggel vonat Diósjenőre?
Elég felháborító módon nem tudta, így kénytelenek voltunk az Elvirához folyamodni. Ezt Andrásék is megpróbálták (mint utóbb kiderült, szintén pármunkában), de nem találtak semmit.
-Meg tudod mondani, honnan indul a túra?
-Vácról.
-Vácról nem indul túra. Várjál, megnézem a honlapon a túrakiírást.
Így is tettem, és ott kiderült, hogy Nagyorosziból indulunk (utóbb Gazsi pontosított, hogy ez Drégelyvár állomás). Most tehát a vasárnap reggeli nagyoroszi vonatokat kezdtem el nézni, míg Szil föl nem hívta a figyelmemet, hogy 17-e amúgy szombat. Végül meglett a menetrend, találtam több vonatot is. De vajon melyikkel jönnek Gazsiék? A túrakiírás-ablakot azóta ügyesen bezártam, úgyhogy megkerestem újra, és belőttem a legvalószínűbb járművet annak alapján, hogy Gazsi Vácon garantáltan 10 percnél rövidebb átszállási időt kalkulált.
-Asszem tudom, melyik vonat. Most már csak azt kell megnézni, mikor érkezik Diósjenőre.
-Ott nincs is vonat-jelentette ki András.
-Dehogynincs. Fordítsd a képernyő felé a telefonodat, megnézem, mit csináltál rosszul.

Egyeztetésünk, valamint a Gazsival pénteken lefolytatott beszélgetés hatására szombat reggel találkoztunk (miután lebeszéltem Andrást, hogy hamarabb induljunk kocsival, mint ahogy a többiek a vonathoz találkoznak).
-Nem akarjátok betenni a csomagokat hátulra?
-Miért, van ennek hátulra?-Még mindig nem jutott el a kis agyamig, hogy egy pasi előtt nem szabad a kocsiját kritizálni. Ezek után viszont illett betennem a csomagtartóba a hátizsákot, pedig abban volt a térképem és a GPS-em is. Vác felé menet András többször is jelezte, hogy amúgy fogalma sincs, hogy kell menni. De nem, ne vegyem elő a térképet, van GPS a kocsiban.

Megérkeztünk Vác belvárosába.
-Biztos, hogy az m2-esről nem volt leágazás? Vagy a GPS mondta, hogy így menjél?
-A GPS nem mondott semmit, mert nincs bekapcsolva.
Péter bekapcsolta a GPS-t és egy idő után sikerült is működésre bírnia. Ez a működés legfőképpen a "túl gyorsan mész!" szövegű figyelmeztetésekből állt (rendszerint olyankor, amikor épp a mi sebességünk duplájával közlekedő járművek húztak el mellettünk), de azért sikerült Diósjenőre is bejutnunk. Itt viszont már nem segített a technika, mert Péter a település központjába, nem a vasútállomásra kérte az útbaigazítást. Több táblát is láttunk ugyan az út mentén, de ezeken csak az állatorvosi rendelő, az óvoda és egyéb hasonló intézmények szerepeltek. Végre egy útelágazás túlsó felén megpillantottam egy új táblát, amelyen ezúttal "vasútállomás" is szerepelt.
-Jobbra van a vasútállomás, innen látom-mondtam, mire András elegánsan bekanyarodott balra.
A vasútállomás pénztárosnője nem tudta olyan könnyen elfogadni, hogy Drégelyvár megállóig kérünk jegyet.
-De tudják, hogy Drégely várához nem ott, hanem a következőnél kell leszállni?
-Tudjuk. Mi Drégelyvár megállóig szeretnénk jegyet.
-Miért, hova mennek?
Na, ez volt a fogas kérdés.
-Azt a túravezető tudja, aki már rajta van a vonaton. De azt tudjuk, hogy Drégelyvárig kell jegyet vennünk.
-A vár sokkal közelebb van a következő megállótól. És most Szondi Napok vannak.
-Na, akkor biztosan nem oda megyünk. Tessék csak Drégelyvár megállóig jegyet adni.

Drégelyvár megállóból elindulva két dolog tudatosult bennünk. Az egyik, hogy Gergő lekéste az indulásunkat, ezért kocsiját Drégelyvárnál letéve, a jelzett úton elindult Pénzásásig, hogy ott találkozzon velünk. A másik, hogy mi viszont egy saras, csalánnal és egyéb szúrós növényekkel benőtt, szúnyogokkal teli jelzetlen szakaszon jutunk el ugyanoda. És én pont erre a túrára hívtam el a barátaimat. Gazsi találóan jegyezte meg egy ponton, hogy előtte és mögötte két olyan ember megy (Péter és én), akiket soha többé nem látnak túrán - Pétert azért, mert ezek után nem fogja bevállalni, engem meg azért, mert útitársaim garantáltan kinyírnak. Szó ami szó, én is kezdtem aggódni, hogy túra végén a diósjenői strandon belefojtanak a kismedencébe, amíg meg nem tudtuk, hogy a várva várt strand zárva lesz, mert a tulajdonosnak pont aznap lesz az esküvője. András a váci strandot javasolta alternatívaként. Miután arra a következtetésre jutottam, hogy András ellenérdekelt a kinyírásomban (valamint bőven vannak egyéb eszközei a szívatásomra), beleegyeztem.

A váci strandot persze meg kellett találni. András először azt állította, hogy tudja az utat, aztán bevallotta, hogy mégsem egészen. Némi váci autós városnézés után mégis odataláltunk. A pénztár előtt hosszú sor kígyózott, a pénztáros viszont az oldalsó ajtón keresztül bonyolított valamiféle, pénzt is magában foglaló ügyletet néhány ismerősével. Miközben ezt figyeltük, rájöttünk, hogy nem is ez a sor, hanem a másik irány, ahol még többen vannak. András azt javasolta, hogy ne álljuk ezt végig (egy-egy, gondoltam kárörvendően). Végül tehát - természetesen - egy vendéglátóipari egységben kötöttünk ki.

Dél-Lengyelország állatvilága

Adós vagyok még egy beszámolóval állatbarát olvasóim számára azon őshonos fajokról, amelyekkel lengyel utunk során találkoztunk. Ezek többsége a Tátrában fordult elő, kivéve az elsőt.
1. Lómadár. Krakkó utcáin fordulnak elő. Alakja lóra hasonlít, fején azonban tollak vannak. Általában konflist húz.

2. Szendvicsmadár. Ezekről már írtam egy korábbi posztomban (A Négy Évszak és a Denevér), most képet is mellékelek.

Mala utóbb fotózott egy "kacsákat etetni tilos" táblát - lehet, hogy ez elvben ezekre a madarakra is vonatkozik.

3. Takarítómadár. Kis, piros fejű madár, fémesen csillogó kék csőrrel. A Murovanecz turistaházban alkalmazzák a turisták által elszórt morzsák feltakarítására.

4. Apácamedve.
-Nézd, az ott nem két medve?-mutatott le Tóni a nyeregben mozgó két fekete pontra. Nekem rögtön erős kétségeim támadtak, hogy a nem sokkal messzebb piknikező társaság ilyen nyugodt volna, ha tényleg medvével lenne dolgunk. A fekete pontok ráadásul elég alaktalanok voltak. Majd hirtelen osztódni kezdtek, kilenc apácává alakultak és elindultak fölfelé.

5. Kecskemedve. Ezen állat rendszertani besorolása ma is vitatott. Csak Tóni és Sanyi látták, Sanyi szerint hegyi kecske volt, Tóni szerint medve. Sanyi elméletét támasztja alá az, hogy mikor Maláék megmutatták hegyi kecskékről készült képeiket, Tóni azokat is rögtön medvének nézte. Mindenesetre a kecskemedvékből annyi hasznunk lett, hogy mikor elindultak túratársaink felé, Tóni menetsebessége látványosan megnövekedett. Időnként idegesen pillantott hátra, ilyenkor Sanyi kötelességszerűen brummogott egyet.

6. Őrmormota. Az Öt Tó Völgyében felügyeli, hogy a turisták betartsák a nemzeti park szabályait. Eső esetére fából készült, fedett őrbódé áll rendelkezésére (a képről sajnos lemaradt).

Bankkártya

Azok számára, akik nehezen hiszik el, hogy nálam az anyagiak nem játszanak komoly szerepet, elmesélem új bankkártyám tanulságos történetét.

Májusban kaptam meg a banktól a borítékot "bankkártya" tárggyal. Jaj, de jó, gondoltam, ez az értesítés, amivel majd el kell menni érte a bankba. Jó, hogy emlékeztetnek, hogy május végén lejár a kártyám. Ezzel eltettem a borítékot biztos helyre, ahol tutira megtalálom, és elfelejtettem az egészet.

Június elején próbáltam pénzt felvenni az automatából, de nem ment. Átmentem egy másik automatához, majd egy harmadikhoz, míg végre elolvastam a hibaüzenetet: "érvénytelen kártya". Megnéztem a kártyámat, és megállapítottam, hogy lejárt. Eszembe jutott az értesítés még májusból, és nekiálltam keresni, de sehol sem találtam. Enélkül viszont nem lehet átvenni a kártyát, gondoltam, ezért hagytam a fenébe az egészet, majdcsak előkerül a boríték, akkor elmegyek a kártyáért.

A boríték egy hét múlva sem került elő, ezért péntek délután felhívtam a kék számot, ahol mondták, hogy anélkül is elmehetek a kártyáért, csak vigyek megfelelő iratokat. Azt is készséggel megmondta volna, hogy ott van-e még a kártyám a bankfiókban, ha tudtam volna az akárhány számjegyű azonosítót, ami ehhez szükséges. De nem tudtam. Ezért elmentem a bankfiókba, de ott olyan meleg volt, hogy nem bírtam végigvárni a tömeget és hazavánszorogtam.

Következő héten egy kevésbé forgalmas és kicsit hűvösebb időpontban ismét elmentem a bankfiókba, ahol az ügyintéző közölte, hogy hát hiszen a kártyát kiküldték a címemre, mert a legutóbbi kártyacserénél - 2 éve - én ezt kértem. Tehát abban a bizonyos elveszett borítékban van. Ha nem találom meg, csinálnak másikat, de az plusz pénz és plusz idő. Hazaérve lázasan keresni kezdtem a borítékot, mert igencsak közeledett elutazásom napja, és addig szerettem volna némi pénzt keríteni. Végül meglett a boríték az asztal közepén, a legfeltűnőbb helyen. És igen, benne volt az új kártya.

Azt tudtam, hogy az új kártyát aktiválni kell, mert a bácsi a bankfiókban ezt is elmondta. Pénteken fel is mentem a netre, be a netbankba, ám nem láttam olyan programpontot, hogy "kártya aktiválása". Megint hívtam a kék számot, ahol a néni elmagyarázta, hogy ha annó nem kértem ezt az opciót, akkor nem tudom a kártyát netbankban aktiválni, se telefonon át, csak személyesen a bankfiókban. Ez péntek délután fél ötkor derült ki. Vasárnap indultam Lengyelországba.

Visszaérkezésem után egyszer már jártam bankfiók mellett és be is akartam menni, de rájöttem, hogy az amúgy is használhatatlan kártyát kitettem a táskámból. Végül ma délelőtt sikerült végre aktiválni, és másfél hónap után újra használhatom a kártyámat. Bár úgy tulajdonképpen egész jól elboldogultam nélküle...

Rapid randi

Magyarországon először szerveztek leszbikus rapid randit! Természetesen nem hagyhattam ki. Az L Word megfelelő részéből felkészülve már a rendszert nagyjából ismertem, kivéve azt, hogyan oldják meg a szervezők, hogy mindenki mindenkivel beszélgessen. Ezt a szervezők se tanulták meg az adott részből, mert mindenki 1-es vagy 2-es számot kapott, és eszerint lépett mindig tovább az óramutató járásának megfelelő vagy azzal ellentétes irányba. Nem kellett hozzá matematikai tehetség, hogy rájöjjek: mint 2-es szám, így egyetlen másik 2-essel sem kerülök párba. A szervezők viszont erre nem jöttek rá, és igen csodálkoztak, amikor pár kör után mindenki egy korábbi beszélgetőpartnerénél kötött ki. Odáig mentek, hogy engem gyanúsítottak meg, miszerint rossz irányba forgok. A szünet után aztán feladták a vetésforgó-rendszert és ők párosították össze az addig még egymást nem ismerő párokat.

Ami a beszélgetéseket illeti: 5 percbe tényleg nem sok fér bele. Főleg azoknál az embereknél, akik első udvarias kérdésemre elmondták fél életüket, de tőlem egyáltalán semmit sem kérdeztek. Persze amikor régi ismerőssel kerültem párba, áttértünk a "láttál valami jó filmet a fesztiválon?"-témakörre.

Néhány gyöngyszem a rövid beszélgetésekből (A a másik személy, magamnak szerényen a B szerepet osztottam; A nem végig ugyanaz).

B: Szoktál sportolni?
A: Igen, szeretek kirándulni. Például a kollégákkal néha lemegyünk a Duna-partra.

A: Tudsz mondani valami jó helyet, ahol lányokkal ismerkedhetnék?
(ezek szerint velem nem akart...)

B: Mit szeretnél elmondani magadról?
A: Hát, nem tudom. Nem szeretem kiadni a titkaimat.
B: Nem kell titkokat mondani, csak ha valamiről úgy érzed, hogy a másiknak fontos tudni.
A: Á, nem vagyok én olyan fontos ember.

A: Miért van az a piros a szádon?
(gy.k. rúzs)
B: Hát úgy gondolom, így extrémebben nézek ki.
A: Ja, szóval máskor nem szoktad?
B: Nem, nem mindig.
A: Tehát csak most?
B: Nem, nemcsak most. Néha szoktam sminkelni, néha nem.
(Látom az arcán, most írja rá a papírra mentálisan a nemet. Hát, ha neki ez az elsődleges szempont...)

Aztán csak került egy olyan is, akivel nagyon-nagyon beszélgetnék tovább. Okos, feminista, jó fej és még szép is - a lányom lehetne, de attól még barátkozhatnánk. Csakhogy a világ túlsó felén él, csütörtökön már utazik tovább, talán egy év is eltelik, míg újra Pesten jár. Azért még nem adtam fel: a szervezők ígérték, hogy kölcsönös igenek esetén másnap (szerda) reggel megküldik a résztvevőknek egymás email-címét. Még összehozhatunk egy programot szerda estére. Szerdán munka után rohantam megnézni az emailjeimet, de rapid randitól semmi. Vagy elfelejtkeztek az ígéretükről, vagy a freemail kiszűrte mint spamet, vagy senkivel sem tetszettünk kölcsönösen egymásnak. Így jártam.

A Négy Évszak és a Denevér

A klasszikus zene rajongóit ki kell ábrándítanom: nem koncert-, hanem túrabeszámoló következik.

Az első évszakot, a nyarat már a Morskie Oko tengerszem felé tartva megtapasztaltuk. Az út kezdetén végre angolul is elolvashattuk a "medveveszély" táblát, amelyből kiderült, hogy a medve nagyméretű ragadozó állat, és ne adjunk neki kaját, mert akkor utánunk jön. A tó partján ragyogott a nap és az ott élő, ismeretlen fajtájú pöttyös madarak a korláton várták a turistáktól a reggelit. Egyiküknek Mala adott egy falat szendvicset, mire az összes fióka is körénk gyűlt és nem tudtuk meggyőzni őket, hogy nem mi vagyunk a mamájuk (rájuk is vonatkozhatott a medvékkel kapcsolatos tanács). Több kaját viszont nem kaptak tőlünk, főleg csokit nem, mert azt a fiúk elfelejtették betenni; csak Attila hozott egyet, meg én beruháztam egy másikra a turistaházban.

A nyár még tovább fokozódott, ahogy elindultunk a hegyre fölfelé. Sorra mindenki lerövidítette a nadrágszárát, és én eltűnődtem, minek is tettem be a hátizsákba polár pulóvert. Azt is szomorúan vettem tudomásul, hogy utunk nem vezet el a felső tóhoz (Czarny Staw). Tóni, megelégelve az elégedetlenséget, javasolta, hogy akkor Attilával ketten mi másszunk fel a tó érintésével a Rysyre (csak mi nem jártunk még ott), ők meg követik az eredeti túratervet. Mikor felhívtam a figyelmét, hogy minden csoki nálunk van, visszavonta ezt a javaslatát.

A hágóra felérve csöpögni kezdett az eső, és a köd is beburkolta a csak pár perc gyaloglásra levő csúcsot. Hörbi javasolta, hogy induljunk el minél előbb lefelé, ugyanis láncos szakasz következett, és az ő denevér-esőkabátjában ez nehezen járható. Végül mégis megebédeltünk, kissé őszies időjárásban, úgyhogy felkerült Hörbi esőkabátja, sőt Sanyié is, amely valamely okból élénklila.

Elindultunk lefelé. Talán két métert tettem meg, amikor a láncon lógva sűrű kopogást érzékeltem a kapucnimon (amely alatt már a polár pulóver kapucnija is megtalálható volt).
-Na, itt az eső!-állapítottam meg, de a nadrágomra lenézve kicsi fehér golyókat pillantottam meg. Jégesővel köszöntött be a tél.

Amint leértünk a láncos szakaszról, már ki is tavaszodott: jégeső helyett eső, olvadó hófoltok, mocsári gólyahír. A turistaút ugyan megkerülte volna a hófoltokat, de a túrázók nem tudtak ellenállni, és úgy taposták ki, hogy a nyom végigkanyarogjon rajtuk. Hörbi és Sanyi ment elöl: lenézve azt láttuk, hogy két nagy denevér csapong a havon, amelyek közül az egyik lila. Majd kiértünk a hóból, esőtől csúszós kövekre, amikor is a fekete denevér (eredeti műfajához illően) csinált egy bájos piruettet és fenékre esett.

Sajnos az egypontos esésnek negatív következménye is volt (ezért Hörbi minimum két pontot követelt), tudniillik megsérült a bokája. Mivel a látszat ellenére nem tud repülni, sántikálva folytatta útját, csúszós köveken és patakokon keresztül. Mi többször fölajánlottuk turistabotjainkat, de nem igazán boldogult velük. Így hát maradt a mindannyiunk számára idegesítően lassú sántikálás. Tóni eközben különböző kreatív ötletekkel állt elő, hogy Hörbinek a túra mely más szakaszán kellett volna lesérülnie, Attila viszont - aki előtte nehezen bírta a tempót - kifejezetten hálás volt a balesetért, mert mint mondta, ennek köszönheti, hogy nem kellett kiköpnie a nyelvét.

Közben újból beköszöntött az ősz, ködbe burkolóztak a csúcsok, esett az eső és a mormoták lelkesen táplálkoztak, hogy legyen télire tartalékuk. A Siklawa-vízesésnél lefelé menet Hörbinek már a nyakából előre lógott az esőkabát, mert másképpen nem tudott a sziklákba kapaszkodni (ennyi erővel le is vehette volna, de ráhagytuk). Uzsonnánál egy újabb kunyeráló állatunk lett egérke formájában, amely a bokáink között szlalomozott, de neki se adtunk csokit.

A nyár csak akkor köszöntött be ismét, mikor már majdnem leértünk az aszfaltútra.

Lengyelországi magyar emlékek

Tóni hallott valami rádióműsort (sőt, a kocsiban velünk is meghallgattatta) arról, hogy az egykori Árva megyében még mennyire megvannak a magyar emlékek, a lengyel bácsik tudják a Nemzeti Dalt, a kisárvai templomban 55 magyar szent képe található satöbbi. Kitalálta, hogy lengyelországi utunk során ezeket mind meg akarja nézni. Én ugyan elég szkeptikus voltam, főleg az 55 magyar szenttel kapcsolatban, de mivel mézesmadzagnak egy skanzent is beígért, csatlakoztam a kiránduláshoz.

Először a kisárvai templomhoz mentünk, ahol egy apácanéni már lelkesen fogadott minket, hogy jaj, mi vagyunk a magyar csoport. Mivel csak lengyelül beszélt (hasonlóan a turistákkal foglalkozásuk során kapcsolatba kerülő lengyelek 99%-ához), elég nehezen magyaráztuk el neki, hogy mi nem a bejelentett magyar csoport vagyunk. Ennek ellenére beengedett és adott magyar nyelvű ismertetőt is. Ebből rögtön kiderült, hogy nem 55, hanem 40 szent ábrázolását láthatjuk, és nem is mind magyarok, csak mindnek volt valami köze a magyar történelemhez (egyszer járt nálunk látogatóban vagy valami ilyesmi). A képek behatóbb vizsgálata során azt is megállapítottuk, hogy nem mindegyiket avatták szentté, néhányukat csak boldoggá. Mi is igen boldogok lettünk, hogy ezt megtudtuk, és indultunk tovább Tóni újabb ötletét megvalósítani, t.i. megtekinteni az egykori magyar-lengyel határt. Azért sem igazán értettem a projektet, mert két napja már végigsétáltunk ezen határ egy részén, amely ma a lengyel-szlovák határ és a Tátra egyik gerincén húzódik végig. De a rádióműsor és az abban reklámozott könyv szerint (amit persze elfelejtettünk magunkkal vinni) x falu határán túl is megtekinthető ezen határ (gondolom, a legészakibb pontja). Tóni szerint ez valószínűleg egyezik a megyehatárral. A falu szélén valóban találtunk egy tájékoztató táblát, mely szerint a megyehatár minimum 3 faluval északabbra húzódik. Egy kék közúti tábla ugyan szerepelt, de lengyelül. Ennek ellenére úgy döntöttünk, hogy ez lesz az ezeréves lengyel-magyar határ, és tűztünk tovább a skanzenbe.

Ebből is látszik, hogy minden csak hit kérdése.