XXI. századi edzőterem

Az edzőtermünk elköltözött; pontosabban összevonták egy korábban már meglevő kardiofitnessz teremmel. Tudtam, hogy egy csomó gép nem kerül át, ezért már eleve nem nagy várakozásokkal indultam el hétfőn az új helyet megtekinteni.

A gangos ház körfolyosóján sorakoztak azok a gépek, amelyeket a régi teremből áthoztak. Eljátszottam a gondolattal, hogy a lakók szeme láttára, performansz gyanánt combgépezzen valaki, de úgy döntöttem, nem én leszek az. Ehelyett bementem és célba vettem az öltözőt.
-Hol van itt a villany?-tudakoltam a recepcióstól, mire ő felnyúlt a plafonra. Rögtön megállapítottam, hogy a kapcsoló ilyetén elhelyezése diszkriminatív; edzés után percekig kellett fölugrálnom, mire eltaláltam. Súlyzókkal sehol sem találkoztam, igaz, az aerobic-teremben még óra volt, ezért rávetettem magam egy taposógépre.

Az óra véget ért. Heni is kijött a többiekkel együtt és bekapcsolta az egyik futógépet.
-Csináljak zenét?-kérdezte. A többiek helyeslésére bekapcsolta a CD-játszót, amely ennek hatására kivágta a biztosítékot.

Én eddigre már lejöttem a gépről és az aerobic-terem szélén felhalmozott kupac szteppad, polifoam, CD és egyéb tárgy alól kibányásztam két kézisúlyzót. Ezért javasoltam Heninek, hogy az én korábbi gépemet húzza ki, egy gépet és egy CD-játszót csak kibír már a biztosíték. Ez azonban vagy nem volt igaz, vagy Heni nem tudta a biztosítékot visszakapcsolni, mert ottlétem hátralevő idejében nem szólalt meg a zene.

Súlyzózás közben megállapítottam, hogy a lakók semmiképp sem maradnak műsor nélkül, ugyanis a terem ablakain gyönyörűen be lehet látni az aerobicozó vagy egyéb dolgokat művelő hölgyekre. Ez azonban kevésbé ért kellemetlen meglepetésként, mint a zuhanyzó. Már beálltam volna a két fülke egyikébe, mikor észrevettem, hogy zuhanycső nem tartozik hozzá. Átmentem tehát a másikba, de a recepcióslány benyitott.
-Bocs, azt hiszem, ott nem lesz meleg víz.
-Jaj, de jó. Akkor nem lehet zuhanyozni?
-Hát a hátsóban lehet, hogy lehet, de ott előbb kitakarítok.
-Nem fontos-feleltem, miközben egy szál törülközőben (a lakók szeme láttára) átvonultam az aerobic-termen. Aztán kiderült, hogy fontos, ugyanis a zuhanyzó építési törmelékkel volt tele. A lány nagyjából kiszedte őket a zuhanytálcából, én meg próbáltam úgy rárakni a ruháimat a fűtőtestre, hogy ne verjem le az azon egyensúlyozó festékesdobozt. Meleg víz amúgy itt se volt. Viszont amikor kijöttem, Claris elmesélte, hogy a hátsó öltözőben régen takaríthattak, ugyanis söprés közben egy zacskóra való egyforintost talált. Megdicsértem és javasoltam, hogy lépjen kapcsolatba a Nemzeti Bankkal.

Úgyhogy ha tud valaki normális női edzőtermet kellően központi helyen, az légyszi szóljon.

Katica cica

Már jó ideje üldögéltünk Linánál, de még egyik macskája sem tette tiszteletét. Minthogy kezdtek elvonási tüneteink lenni (na jó, nem mindenkinek), megkértük a házigazdát, hogy változtasson ezen a helyzeten. Ő ki is ment és sikerült Katicát kicsalogatnia az előszobába. Nagyon büszke voltam magamra, mert míg Linára csak mérsékelt figyelmet fordított, az én hívó szavamra azonnal odajött és dörgölődzni kezdett.
-Ez a vörös macska vagy a szürke?-kérdezte Attila, ékes bizonyságát adva időskori látásromlásának. Lacit más érdekelte.
-Fiú vagy lány?
Úgy döntöttem, kioktatom, hogy Katica nevet ritkán adnak kandúroknak, vagyis a Katica nevű macskák ritkán szoktak kandúrok lenni. Ez a két megfogalmazás azonban összekeveredett a fejemben, és az alábbi zagyvaság formájában hagyta el a számat:
-A Katica nevű macskákat általában nem szokták így hívni.

A szakterület kötelez

Ma volt a gender szakos diákok tanévkezdő eligazítása az egyetemen. Miután röviden még beszélgettem a programkoordinátorral, elindultam a folyosón. Egyszer csak megpillantottam egy diáktársamat - göndör hajú fiatalember - amint szélsebesen távozik a női vécéből, és a döbbenten álldogáló takarítónőknek magyarázkodik:
-Bocsi, gender szakos vagyok...

Páros szólóban

Cseke lelombozva jött vissza a regisztrációról. Nagyon szeretett volna párosban játszani, ám mivel nem volt partnere, remélte, hogy összepárosítják valami hasonló cipőben járó emberrel. Sajnos ilyet nem találtak. Viszont elmondta, hogy az egyik úszó gyerek igen intelligens tanácsot adott: induljon egyedül párosban, játsszon egy személyként kettő ellen...

Pár nap múlva a záróeseményen egy úszó sráccal beszélgettem. Megemlítettem neki, hogy egyik társa (addigra már elfelejtettem, kicsoda) milyen "zseniális" tanácsot adott barátomnak.
Itt már szerintem mindenki sejti, mit válaszolt a srác.
-Én voltam az.

Visszatérés az Isonzóhoz

Rossz emlékeim voltak az Isonzo (szlovénül Soca) forrásával kapcsolatban. Amikor x éve erre jártam - miután túratársam buszra szállva magamra hagyott - hatalmas forgalmi dugóba keveredtem. Eleve szép napos idő volt, asszem vasárnap is, turisták tömkelege lézengett a menedékháznál. Ez azonban még nem indokolta volna, miért haladunk olyan lassan a sziklafalba vájt ösvényen, amelynek a szélén ugyan húzódott egy kapaszkodó drót, de igazából csak a biztonság kedvéért, ha valaki elvesztené az egyensúlyát. Három középkorú magyar nő azonban nem így fogta fel a dolgot. Hozták a kis beülős-karabineres alkalmatosságot, abba beülve húzták előre magukat, majd persze minden kampónál lecsatolták és újra fel. Megelőzni őket esélytelen volt. A legfiatalabb végül ráeszmélt, hogy több kilométeres sor kígyózik mögöttük, és javasolta a többieknek, hogy húzódjanak kicsit félre. Idősebb társa azonban felháborodva visszautasította:
-Én ugyan nem kockáztatom az életemet senki kedvéért!
Ekkor néztem végig magamon gyorsan: ugye egyetlen tárgy vagy felirat se árulja el, hogy magyar vagyok? Szerencsére nem is vettek észre, én viszont egy ponton eluntam a várakozást és visszafordultam.

Ez a régi anekdota jutott eszembe, mikor fölvetettem, hogy a Mala Mojstrovka nevű csúcs meghódítása után leugorhatnánk az Isonzo forrásához. Ezúttal azonban teljesen más kalandokban volt részünk.

Kezdődött azzal, hogy már a hegyoldalban keményen fújt a szél. Kesztyű persze nem volt nálam, lefagytak az ujjaim, amit azzal is tetéztem, hogy felérve kézmelegítés helyett a kapucnim zsinórját próbáltam elővadászni, illetve sms-t írtam, amelyben eldicsekedtem teljesítményünkkel (javaslom mindenkinek, próbálja ki ezt a műveletet metsző szélben, megfagyott kézzel). Odafönt óriás feketerigók ugráltak körülöttünk, nyilván szendvicsre várva, de azért felmerült bennem, hogy szükség esetén talán dögevő életmódra is áttérnek (főleg, mert szendvicset nem kaptak). Ezek után a menedékházba leérve gyorsan lebeszéltem Andrást arról, hogy az általam annó végigjárt meredek úton lemenjünk 600 méter szintet, majd újra föl, és ehelyett az autós megoldást javasoltam. Csakhogy itt jelent meg az üzemanyag problémája.

Már reggel kevés benzint mutatott a műszerfalon a szám, tettünk is egy rövid kitérőt a ratecei benzinkúthoz, amely azonban zárva volt. Mivel a mutató viszont még két csíkot mutatott (ez állítólag 30 km), bátran elindultunk fölfele a nyeregbe. Útközben az egyik csík eltűnt, tehát 15 kilométernyi benzinünk volt még (a mutató szerint; a szám már nullát mutatott). Nem lehettünk biztosak benne, hogy ennyivel lejutunk a forráshoz, majd újra fel a hágóra és vissza a szálláshoz. Sőt, a ratecei benzinkút is necces.

A hágó túloldalán két településre lehetett számítani: Trenta és Bovec. Trentában annó jártam és megállapítottam, hogy neve kb. tükrözi lakosainak számát a nyári szünet idején, amikor hazajönnek az unokák. Benzinkutat akkor nem láttam, igaz, nem is kerestem. Mindenesetre elindultunk azzal, hogy vészhelyzetben elmegyünk Bovecig.

A trentai kempingben a nénike rossz hírekkel fogadott. Nem, nincs a faluban benzinkút, Bovec pedig még 20 kilométer. (Ezt azért nem tudtuk, mert az én térképemen már nem volt rajta.) Igaz, lefelé kell mennünk, de a majdnem semmi benzinünkkel ez is necces. Próbáltunk a nénikétől egy kanna benzint kérni, de nem volt neki. Ezért András azt javasolta, hajtsunk be Trenta központjába (úgyis útba esett), keressük meg a kocsmát (azt mi hatodik érzékkel tutira megtaláljuk), és ott kérjünk valakitől.

Hamarosan megkövettem Trenta települést, mert az általam sejtettnél sokkal hosszabban húzódott az út mentén. Végre beértünk a központba, ám a kocsmát érthetetlen módon zárva találtuk. Nyitva volt viszont a helyi turista-információ, ahol joviális fiatalemberek igazították útba a hegymászókat.

A joviális fiatalember segítőkész volt ugyan, de csak szavakban.
-Bovec 20 kilométer. Az két liter benzin. Nincs két liter benzinjük?
-Hát, nem biztos, hogy van.
-De, biztos van. Minden autóban van tartalék benzin 100 kilométerre. Milyen márkájú kocsi?
-Suzuki.
-Abban biztos van. Milyen Suzuki?
-Splash.-Arckifejezése láttán András szükségesnek tartotta kifejteni:-Ez egy új modell.
-Akkor biztos van benne. Nyugalom, ennyi benzinnel simán lejutnak Bovecig, akár Nova Goricáig is. De odáig nem kell lemenni.
-És ha nem jutunk le?
-Itt a névjegyem-nyújtotta át a joviális.-Ha bedöglenek, hívjanak föl és odamegyek. De biztosan lesz elég benzinjük.

Számomra nagy elégtétel lett volna, ha kénytelen lecsalinkázni a hegyről és bevontatni minket Bovecbe, olyan nagyon azonban nem nyugodtunk meg. Igaz, én kevésbé aggódtam: biztos voltam benne, hogy ha elakadunk az út szélén, csak elég távol kell állnunk egymástól és stoppolni; egy elkeseredett csinos fiatalembernek vagy lánynak előbb-utóbb csak megáll egy autós, nemtől és szexuális orientációtól függően. Ennek tesztelésére azonban nem került sor: épségben leértünk Bovecbe. A benzinkút ugyan a falu túlsó végén volt, de odáig is eljutottunk. Viszont már elmúlt négy óra, mire visszaindultunk az Isonzo forrásához.

Talán ez volt a szerencsénk, ugyanis a turisták (köztük több magyar autó) ekkorra már elkotródtak. Alig ismertem meg üresen az ösvényt. Most már végig tudtunk menni - és szembesültem azzal, hogy az út legvégén nagyon is kell az a lánc, kvázi azon kell lógni. Ennyit az én könnyedén beígért "lájtos láncos szakasz"-omról. Csak az vigasztalt, hogy másnap András is eljátszotta ugyanezt. Az utolsó napi "könnyed" túra végén a beígért vízesés mellett ugyanis egy sziklahasadékban, láncokon és elgörbült lépcsőfokokon kellett felhúzódzkodni. Felérve éppen megállapítottam, hogy nem is gondoltam Andrást ennyire vagánynak, mire ő beismerte: teljesen elfelejtette, hogy ez a láncos szakasz ennél a vízesésnél van...

WC-történetek

Mindenkinek rengeteg WC-s története van (nemcsak az erotikus változatból...), de ez a kettő ugyanazon a napon esett meg.
1. Kávézó az autópálya mellett, az osztrák határ közelében. A WC pénzbedobó automatával működik, bedobandó egy 100 Ft-os érme, de - mint a tábla tájékoztat - euróban is lehet fizetni. Viccelődtünk is azon, hogy a 100 Ft és az 1 euró érdekes átváltási arány. Leérve azonban pontosabb infókat szereztem, a vécésnéni ugyanis elmagyarázta a rendszert az automatával szerencsétlenkedő külföldieknek:
-Bedobja a forintot, és euró zurück!

2. Az apartmanban minden tökéletes volt - kivéve a vécé ülőkéje, amely minden lelki stabilitást nélkülözve mozgott jobbra-balra, előre-hátra. Némi művészet volt úgy ráülni, hogy az ember ne essen le róla, de nekem sikerült. Megállapítottam, hogy kitanultam a trükkjét - egész addig, míg több órával később, hajnali háromkor arra nem ébredtünk, hogy hatalmas csattanással lecsapódik a vécé fedele. Kicsit hosszú volt a reakcióidő...