2010. november 29., hétfő

Jókedvű buszsofőr

A busz közönsége nem volt biztos benne, hogy sofőrünket nemrég helyezték át valamely sínen közlekedő járműről, vagy csak jókedvében van, ugyanis a következő mondattal jelentette be a megállót:
-Déli pályaudvar. Az ajtók a jobboldalon nyílnak.

2010. november 22., hétfő

Túrára menet

A buszon egy nyugdíjascsoport is velünk utazott. Elődnek felcsillant a szeme: régóta keres túratársaságot az édesanyjának. Az egyik hölgy úgy utasította, hogy az ősz hajú úrtól kérjen felvilágosítást. Előd tehát előrement és megállt az előttem levő ülés mellett.
-Elnézést, önhöz irányítottak, a túracsoportjuk felől szeretnék érdeklődni.
-Egy csoportban vagyunk, zsenikém-felelte lesújtóan Misi.

Ezenközben Szilárdék azzal szórakoztak, hogy tiltott kommunista jelképeket rajzoltak a busz ablakát belepő párába. Ezen felbuzdulva én labriszokat és lambdákat rajzoltam, ami beszélgetést indukált fiúk és lányok között a szubkulturális szimbólumokról.
-A labrisz miért leszbikus jelkép?
-A mitológia szerint az amazonok fegyvere volt, akiknek ugye nincs szükségük férfiakra.
-Ki is haltak!
-Na jó, egy csak férfiakból álló társadalom is kihalna!
-De addig milyen jól éreznék magukat!

2010. november 20., szombat

Akadálymentes Kossuth teret

Hír a mai Népszabadságból:
"Világújdonságnak számító fejlesztés segíti a siketek és nagyothallók tájékozódását a budapesti Kossuth téren: a közintézményeken, látnivalókon elhelyezett kódokat internetképes mobiltelefonokkal lefényképezve filmszerű jelnyelvi tájékoztató válik láthatóvá a készülékeken."

Azt elhiszem, hogy ez egyedülálló a világon. Mindenhol máshol rájöttek, hogy sokkal egyszerűbb és költségtakarékosabb nyomtatott betűs információs táblákat elhelyezni.

2010. november 18., csütörtök

Ablakperiódus

Kedd reggel szép idő volt, és az egyetemre sem kellett bemennem, ezért úgy döntöttem, lemosom az ablakokat. Ezt egyébként is terveztem megtenni még azelőtt, hogy beütne a nagy hideg, amikor is a művelet közben én megfagyok, a lakás meg kihűl. Első aggodalmam, t.i. hogy van-e otthon újságpapír, hamar eloszlott. Kiderült viszont, hogy mi nincs: ablakmosó folyadék.

Persze elhalaszthattam volna a műveletet csütörtökre (szerdán ugyebár iskola), de ha már egyszer a fejembe vettem valamit, nem könnyű róla lebeszélni. Végülis van otthon egy univerzális tisztítószer, ami a leírás szerint minden felületet tisztít. Az ablak pedig felület. Tehát felhígítottam a cuccot (ugyan az van ráírva, hogy hígítás nélkül alkalmazandó, de eddig is hígítottam már pl. padlófelmosáshoz, és nem születtek belőle kicsiny emberevő szörnyek) és applikálni kezdtem az ablakra.

Egy idő után azt tapasztaltam viszont, hogy a lemosott ablakok némileg homályosabbak, mint a lemosatlanok. Először az újság nem megfelelő voltára gyanakodtam (néhány olyan önkormányzati képviselőt népszerűsített ugyanis, akik annó vastagon benne voltak az erzsébetvárosi ingatlanbotrányban), de rá kellett jönnöm, hogy a tisztítószer a ludas: az, hogy minden felületet tisztít, láthatóan nem jár együtt azzal, hogy átlátszóvá is teszi őket. Ráadásul egyre türelmetlenebbül szerettem volna elindulni futni. Tehát az egyik ablakot félkész állapotban hagytam és úgy döntöttem, hogy folytatom délután.

Délután először is a TESCO-ban beszereztem egy antiallergén és környezetbarát francia ablakmosószert. Mire azonban hazaértem vele, már túlzottan besötétedett ahhoz, hogy folytassam az ablakmosást. A folytatás csütörtökre maradt - volna, ha nem kapok szerda délelőtt egy sms-t Irinától, hogy tanárunk betegsége miatt a szerda délutáni óra (és az elé betervezett alkoholizálás) elmarad. Csalódottságomban (nem az óra, hanem az alkoholizálás miatt) úgy döntöttem, hogy befejezem az ablaktisztítást. Most viszont azzal a nehézséggel kellett szembenéznem, hogy a fent említett választási újságból már igen kevés maradt.

Feltúrtam az újrapapírt (amelyben természetesen nem gyűjtöm külön az újságpapírt, mert miért is), aminek hatása ellentmondott azon véleményeknek, miszerint az én konyhámban a szokásosnál nagyobb kupi elképzelhetetlen. Találtam még egy önkormányzati újságot, reménykedtem, hogy ez elég lesz. Azért még levittem az újrapapír egy részét, abban reménykedve, hogy hátha most is bedobtak a postaládába valami marhaságot, ami ablaktisztításra használható. De persze az önkormányzati lap akkor sose jön, amikor szükség volna rá. Az újrapapír-akció közben elkezdtem főzni: kipróbáltam, hogy ha edény- és gáztakarékossági okokból egy fazék vízben teszem fel főni a két külön kajához szánt brokkolit és mirelit kukoricát, akkor a végén szét lehet-e őket rendesen válogatni (a válasz: nem), illetve feltaláltam a mustáros sajtmártást (most nem azért, mert én csináltam, de baromi finom). Volt tehát bőven alibim, miért halogassam, amit eredetileg elterveztem.

Végül mégis nekikezdtem az ablakmosásnak. A tisztítószert először nehéz volt beüzemelni, a használati utasítás ugyanis azt mondta, fordítsam el a fehér kupakot a szórófejen, a kupak maga viszont zöld volt. Szerencsére IKEA-bútorokon edződött kreativitásom kisegített. Most már csak mindenféle megszakítások akadályozták a takarítási műveletet. Sorra jöttek az sms-ek, én meg mindegyikért lemásztam az ablakból attól való félelmemben, hogy valamelyik csoporttársam nem kapta meg az infót az italozás elhalasztásáról és most kétségbeesve keresgél minket. (Természetesen az sms-ekben szó se volt ilyesmiről, Orlando kérdezgetett a vasárnapi túra felől.) L. Makka Kristóf is bevetette szokásos trükkjeit, kb. félpercenként gondolva meg magát, hogy le akar-e menni az udvarra játszani. Végül aztán szerda délután fél kettőre sikerült befejeznem azt az ablakmosást, amit kedd reggel hétkor kezdtem el.

Kész szerencse, hogy nem valami nagypolgári lakásban lakom; egy ablakmosás beletelne egy hétbe is.

2010. november 14., vasárnap

Mór, buszpályaudvar

Úgy emlékeztem, hogy a túra Mór vasútállomásról indult. Odaérve azonban meglepetés várt minket. Egyrészt az állomás annyira lepukkadt volt, hogy András először nem is hitte, hogy használatban lehet. Kiszálltam és megtekintettem a kint lógó menetrendeket, imígyen megbizonyosodva az épület rendeltetésszerű használatáról. Viszont egyetlen túratársat se láttunk, pedig már csak 10 perc volt hátra az indulásig. Ezért felhívtam Tónit (némi parázás után, amely alatt azt hittem, otthon hagytam a telefont, mert az övtáska helyett a kabátzsebembe tettem vissza).
-Nem a vasútállomás, hanem a buszpályaudvar!-magyarázta Tóni. -A Zámoly táblákat kövessétek.
-Melyik irányból?
-Hát ahonnan jöttök. A 81-esről jöttök, vagy nem?
-De mi a vasútállomásnál vagyunk!
-Mindegy, kövessétek a Zámoly táblákat.
Elindultunk a központ felé; sehol egy Zámoly tábla. Kevés járókelő volt az úton, de megállítottuk az első szembejövő nénit.
-Elnézést, a buszpályaudvart keressük.
-Micsodát?
-A buszpályaudvart.
-Erre nincs buszpályaudvar-lepődött meg a néni, és igen bonyolult kézmozdulatokkal elkezdte magyarázni, hogy merre van. Végszóként még hozzátette: -De erre nincs buszpályaudvar.
-Gyanítottuk-feleltem, és továbbindultunk.-Te értetted, mit magyaráz?
-Nem.
András ezután az intuíciójára hagyatkozva kanyarodott be különböző utcákba, de se buszpályaudvart, se Zámoly táblát nem láttunk. Éppen megszólítottunk egy bácsit is útbaigazítás végett, amikor Tóni újra hívott.
-Ja, bocs, hülyeséget mondtam, nem Zámoly, hanem Pusztavám!
Eddigre a bácsi is elmagyarázta a megfelelő irányt, a Pusztavám táblára még emlékeztünk is. Sikerült tehát alig 2-3 perces késéssel érkezni a találkozóra. A buszpályaudvar viszont meglepetést okozott: semmi fedett épület, egy Lapos nevű kocsmát leszámítva, csak két buszmegálló egy fordulóban. Tóni utóbb emlékeztetett, hogy egyszer egy többnapos túrára csatlakozva itt Móron szálltam le, ezért igazán felismerhettem volna. Egy móri lány pedig a túra során fényt derített a néni különös viselkedésére is.
-Szerintem nem is értette azt, hogy "buszpályaudvar". Itt Móron senki se használja ezt a szót; mindenki csak úgy hívja, hogy "a Lapos".

2010. november 13., szombat

Elveszett emberek, elveszett szobrok

Megérkeztünk Bécsbe. Mielőtt kiszálltunk a buszból, Natasa lelkünkre kötötte, hogy 3/4 6-ra érjünk majd vissza, de azok kedvéért, akik ezt nem tennék, felsorolta a Bécs-Budapest közti közlekedési lehetőségeket. Ezután elindultunk a galériába. Az első piros lámpa már kihívást jelentett: a csoport vagányabb (pestibb?) része lazán átsétált, a törvénytisztelőbbek viszont megvárták a zöldet. Mire ők is átértek, mi már kiértünk a látóterükből, a mi csoportunkból viszont rajtam kívül senki se vette észre, hogy lehagytuk a társaság felét. (Jómagam úgy gondoltam, hogy velük van a tanszékvezető, csak odatalálnak.) Csak a galéria előtt kaptak észbe a szervezők és kezdtek el parázni meg telefonálni. Kb. 20 perc múlva megjelent a csoport vége - teljesen más irányból jöttek, mint korábban mi - és nem voltak elragadtatva attól, hogy otthagytuk őket.

A galéria ruhatára furán volt megoldva: sok kis gardróbszoba volt az alagsorban, ezekhez a csoportok kaptak 1-1 kulcsot (mi kettőhöz is, mert sokan voltunk). Ha a kulcsot elfordítottuk a zárban, az ajtó előrejött, mint ijesztgetős képeskönyvben az oroszlán. Ezt a múzeumi személyzet nagy vonalakban elmagyarázta Natasának, azután sorsukra hagyott bennünket. Beálltunk a sorba az ajtó elé, és csak véletlenül hallottam meg Natasa megjegyzését:
-Hát nem tudom, ki fogom-e tudni nyitni!
Az infót továbbadtam Hadleynek, aki naivan arra számított, hogy tárlatvezetés előtt még ebédelni is tudunk és ezért az éhhalál szélén támolygott.
-Az egy dolog, de be is fogja tudni zárni?

A kinyitás, majd bezárás sikerrel megoldódott, bementünk a kiállításra. Végighallgattuk a tárlatvezetést, amelynek interaktív része olykor kicsit óvodásra sikeredett ("Na és mit láttok a kép hátterében? Nagyon jó, a napot meg a holdat!"). A ruhatár-használat ezúttal úgy oldódott meg, hogy Natasa odaadta a kulcsokat Hadleynek. Hadley, fontossága teljes tudatában, bevette magát a vécébe, mi meg jó darabig kerestük, míg végre előkerült.

A szabad program keretében elindultam a Stephansdom felé, amelynek megmászása volt egyetlen előre kitalált programom. Előtte az egyik téren viszont örömmel fedeztem fel egy angol nyelvű leírást egy szoborról, szimbolikájának értelmezésével stb. együtt. Csak egy dolog akadályozta a műélvezetet: magát a szobrot sehol sem találtam.

Fél hat körül már ott várakoztunk a megadott helyen - én a szendvicsemet majszoltam, Hadley meg bosszankodott, hogy neki nem jutott eszébe hozni. Megérkeztek a buszok, amelyek közben valahol máshol parkoltak. Hadley találgatta, melyik volt a miénk; én mondtam, hogy tökmindegy, melyikbe szállunk, de ő ragaszkodott ahhoz, amelyikben jött. Beszálltunk. Már indultunk volna, mikor kiderült, hogy két lányka - akiket én csak "indiai hebrencsek" néven emlegetek magamban - hiányzik.
-Lehet, hogy a másik buszba szálltak.
-De hát megmondtuk, hogy mindenki abba a buszba szálljon vissza, amelyikben jött!-bosszankodott Natasa, Hadley pedig jelentőségteljesen rám nézett.
-Biztos nem a másikba szálltak, itt van a táskájuk.
A buszsofőr úgy döntött, mégsem vár tovább. Már kanyarodott kifelé, mikor a hebrencsek megjelentek és heves integetéssel rohantak a busz után.

Hazafelé menet az autópályán hirtelen befékeztünk. Mint kiderült, az előttünk hajtó kocsi sofőrje elaludt és járműve keresztbefordult az úton. Szerencsére nem esett baja. Sajnálkoztunk, hogy biztos unatkozott, én pedig javasoltam, hogy szórakoztató úti olvasmányként adjuk kölcsön neki az indiai lánykák antropológia szöveggyűjteményét. Az indiai lánykák igen zavarba jöttek, amiért lebuktattam őket, hogy készülnek Hadley órájára.

Úgy tűnik, még a kis elsőévesekhez képest is túl stréber vagyok.

2010. november 9., kedd

Snoopy és a macskagyík

Kata kicsit feszült volt amiatt, hogy a tanszékvezetőhöz megyünk házibuliba. Legutóbbi hasonló élménye során az egyik srác hülyére itta magát és végighányta a professzor hófehér hálószobáját. Megállapodtunk, hogy ezt a nem követendő viselkedések közé soroljuk és elindultunk.

-A kutyaugatás irányába kell menni-tájékoztatott minket egy felsőbbéves hallgató, akivel a lépcsőházban futottunk össze. Örömmel fogadtam a hírt, hogy kutya is van, méghozzá mint kiderült, barátságos szálkásszőrű példány, Snoopynak hívják. Sajnos igen sűrűn ugatott; először azt hittem, azért, mert ki van kötve a zongora lábához, de aztán megtudtam, hogy anélkül is csinálná, mert házőrző-komplexusa van. További komplexusai akkor keletkeztek, mikor megjelent az egyéves Edgár. Lelkesen szaladt oda a kutyához, hogy megsimogassa, az azóta kiszabadult Snoopy viszont riadtan hátrált. Furcsa kergetőzés vette kezdetét: Edgár elszántan üldözte a behúzott farokkal, ijedten menekülő Snoopyt, aki olykor ugatással próbálta eltántorítani a fenyegető lényt, de sikertelenül. Snoopyt végül Anna közbelépése mentette meg, aki áthelyezte magát babysitter üzemmódba, magához ragadta Edgárt és különböző gyerekdalokat játszott neki a zongorán (Hull a pelyhes, szovjet himnusz, Boci-boci tarka, ebben a sorrendben).

Őszintén megvallva, a kutya és a gyerekek közös erőfeszítései ellenére sem pörgött nagyon a buli; egy ponton tudatosult bennem, hogy aláfestésnek valami szimfónia megy a Mezzo Tévén. A gyerekesek sorra elnézést kértek és hazamentek, köztük Edgár mamája is, azzal az ürüggyel, hogy a gyerek fáradt. A fáradt gyerek egyébként lelkesen kapálózott és nevetgélt, de anyuci váltig állította, hogy csak szimulál.

Annának viszont nem volt meg ez a jó alibije. Konfrontáltuk is, amikor vette a kabátját. Először hosszú monológot vágott le a gyermektelenek elleni diszkriminációról, akiktől elvárás, hogy ne lépjenek le korán a bulikról, majd bevallotta a titkát:
-Az az igazság, hogy nekem van egy gyerekem. Nemrég fogadtam örökbe.
-Igazán?
-Igen. Félig macska, félig gyík, és hát ezért nagyon kell rá vigyázni. És sajnos a babysitter csak kilencig ér rá.
-Hogy hívják a kicsit?
-Fiona. De ne beszéljetek róla, egyelőre nem akarom nagydobra verni.
Miután ily módon elszabadult, lerajzoltam Fionát, a macskagyíkot. Az egyik harmadéves lány megígérte, hogy beszkenneli és elküldi az összes PhD-s hallgatónak, meg persze Annának is. Eddig sajnos nem tette meg. Ti vagytok tehát az elsők, akik láthatják a műalkotást:

2010. november 4., csütörtök

Vegyülünk a közönséggel

Az előadás annyira unalmas volt, hogy mikor Etelka felvetette, hogy ők mennek inni, némi gondolkodás után még én is hajlottam a dologra. Persze a dolognak technikai akadályai voltak, jelen esetben Kata, pontosabban a hiánya. Etelkával azt beszélték meg, hogy lenn a hallban találkoznak, de nem került elő. Etelka egyre idegesebb lett, mert egy tanárt próbált elkerülni, ezért szerette volna minél előbb elhagyni az egyetem épületét (időnként megkérdezte tőlem, hogy ugye biztos nem láttam az illetőt az előadáson). Kata nélkül viszont nem akartunk elindulni a kocsmába, mert hát nem így lett megbeszélve.

Végre megjelent Kata, Irina és Tamar. Ez utóbbiak bevették magukat a vécébe, Kata viszont közölte, hogy ő nem jön inni. Így most már Irinát és Tamart vártuk, akik gyanúsan sokáig maradtak (már kezdtem gondolkodni, hogy nincs-e a vécének vészkijárata). Aztán kijöttek, indultunk volna (Anna kitalálta, hová) - de megjelent Sonja.
-Gyertek, a nagyteremben most ért véget egy előadás, van ingyen pia!

Nem kellett nekünk kétszer mondani: rögtön az asztalok felé vettük az irányt. A fogadás (bor és pogácsa) természetesen nem nekünk, hanem az éppen zajló szeminárium-sorozat résztvevőinek volt kitéve, én azonban arcátlanul azoknak hazudtam magunkat. Magukhoz ragadtuk a poharakat és macskanevelési meg hasonló kérdésekkel múlattuk az időt, mígnem Anna sms-t kapott.
-Te jó ég, Irina már ott van a kocsmában és minket vár!
Eszünkbe sem jutott, hogy elindult egyedül: azt hittük, hazament. Mindenesetre elkezdtük gyorsabban inni a borokat (a maradék pogácsát úgyis elvitték).

Ekkor lépett fel az újabb akadály az előadó személyében, aki úgy döntött, elvegyül a közönség közé. Csatlakozott kis csoportunkhoz, végigkérdezte, honnan jöttünk, mit tanulunk - jé, gendert? Ő még emlékszik a feminizmus második hullámára; pár szóban összefoglalta a lényegét, ahogyan ő látta.
-De úgy látom, maga szkeptikus ezzel a nézettel kapcsolatban-fordult Sonjához, akinek arcán a "ki a fene ez, menjen már a francba" arckifejezés tükröződött. Gyorsan szabadkozni kezdett. Az előadó sejtette, hogy rossz témát választott, ezért áttért a legkézenfekvőbbre - saját előadására. Azt bizonyára hallottuk, hiszen különben nem lehetnénk itt a fogadáson, ugyebár.
-Remélem, nem volt túl elméleti az előadásom.
Sonja félrenyelte a bort.
-Á, nem, dehogy-felelte lelkesen Tamar, mi meg fuldokoltunk a röhögéstől.
-A következő sokkal konkrétabb lesz-ígérte az előadó.
-Mikor is lesz az?-Nem lehet, hogy ezt nekünk tudnunk kéne?-morfondíroztam, de ha így is volt, az előadónak nem tűnt fel Tamar tájékozatlansága.
-3 hét múlva.
-Nos hát akkor élvezzék az estéjüket-búcsúzott el az előadó, és átment a szomszédos asztalhoz. Én pedig Tamarhoz fordultam.
-Tudod, nyugodtan megmondhatod, ha túl elméletinek érezted az előadást. Nem szégyen az!

2010. november 2., kedd

Újonnan nyílt pénztáros

Attila annyit dicsekedett a közelében újonnan nyílt CBA-val, hogy úgy döntöttem, ma hazafele menet benézek. Valóban találtam benne pozitívumokat (pl. volt leveles spenót és kimért szaloncukor), de negatívumokat is. Ezek közé tartozott - a bio tejtermékek teljes hiánya mellett - az a pénztárosnő, aki szerencsére nem az én soromat, hanem a mellettem levőt szolgálta ki. A mi kasszánknál én voltam az utolsó, mögöttem már állt a közértes néni, hogy lezárja a sort. Ezt kihasználva, a szomszéd pénztárosnő odaszólt neki:
-Te figyelj, készpénzre ütöttem be a cigarettát és 59 millió jött ki árnak, ez normális?
-Ha a végösszeg stimmel, akkor ne foglalkozz vele-javasolta a másik. Épp azon sajnálkoztam, hogy nem Attila volt a vásárló, hátha ez az összeg leszoktatta volna a cigarettáról, amikor megszólalt a hangosbemondó.
-Szolgálati közlemény! Azonnal kérünk egy munkatársat a kilences kasszához!
A mögöttem álló néni enyhe csodálkozással nézett az 59 milliós pénztárosra.
-De hát te vagy a kilences kasszában!
-Ja!