A túrázás agyműködésre gyakorolt hatásairól

A túrázás igen egészséges sport, ugyanakkor lehetnek káros hatásai. A Szlovák Paradicsomban bizonyosságot szereztem róla, hogy az emberek agyműködését olykor érdekesen befolyásolja.

Egy meredek völgyből kiértünk egy kis platóra, ahol két pár is pihent már. Én először is fotóztam, csak utána köszöntem oda az egyik párosnak. Meglepetésemre a férfi keresztet vetett. Megfordultam, de mivel nem láttam sehol szentélyt, két magyarázat merült fel bennem: vagy ilyen rémesen nézek ki, vagy a fickónak a következő túraszakasz járt a fejében.
Amikor a dolgot elmondtam Andrásnak, ő felvetett egy harmadik lehetőséget.
-Lehet, hogy azt hitte, Szűz Mária jelent meg neki.
-De ő ilyen hosszú ruhákban meg kibontott hajjal szokott mászkálni!
-Túrázni ő is ilyenben szokott.

A turisták által cipelt csomagok is ellentmondanak olykor a józan paraszti észnek. Ugyanebben a völgyben láttunk egy párt, ahol a magas, pocakos fiatalember összesen egy fényképezőgépet vitt; hatalmas hátizsákjukat, benne két másfél literes vizespalackkal, az alacsony, vékony, szőke lányka cipelte föl a csaknem függőleges völgyön. A másnap látott páros már arányosabban osztotta el a holmit: itt is a nő vitte ugyan a hátizsákot, a férfi hátán is volt azonban szatyor, amelyből egy dakszlikutya feje nézelődött kifelé.

A túrázás logikacsökkentő hatása engem sem került el. Első este András kifejezte abbéli igényét, hogy menjünk kézenfogva az erdőben. Kérése teljesítésére sikerült egy olyan útszakaszt választanom, ahol az ösvény jobboldalát nagy, kerekded, csúszós kövek fedték, így az élmény hatására András szó szerint dobott egy hátast (majdnem tökéletesen reprodukálva az én korábbi hasonló produkciómat).

A Suha Bela völgyében megjelent az, amitől féltünk: egy magyar tinédzserekből álló csapat. Ilyenkor igyekszem eltitkolni saját származásomat; Andrással ez annyiból bonyolult helyzet, hogy nincs közös idegen nyelvünk, így spanyol-német keveréknyelvhez folyamodtunk. A magyar csoport egy ponton sajnos elénk került, ami igen lelassította a haladást (ebben a témában ld. még Visszatérés az Isonzóhoz c. tavalyi bejegyzésemet). A kettővel előttem levő lányt a többiek folyamatosan biztatták, hogy higgye el, vízszintes a lépcsőfok, lépjen rá nyugodtan. Közvetlen előttem egy rózsaszín pólós szöszke ment, akinek pont akkor jutott eszébe hátrafelé fotózni, amikor én egy meglehetősen labilis trepnin álltam; balra függőleges sziklafal, jobbra 20 méteres szakadék. A lány észrevette, hogy nagyon mennék már tovább, ezért a kb. fél méter széles trepnin a falhoz húzódott és rossz angolsággal jelezte, hogy előzzek nyugodtan.
-Hír? Itsz not poszible-feleltem nondeskript akcentussal (annyira meglepődtem, hogy elfelejtettem spanyol akcentust használni). Mikor a trepnis szakasz végére értünk, megbizonyosodhattam felőle, hogy álcánk sikeres volt, a rózsaszín lány ugyanis odafordult társaihoz:
-Engedjük már előre őket, mert idegesítenek. Az egyiknek mondtam, hogy menjen előre, ő meg csak néz!

Az agykárosodás leggyakrabban eltévedésben jelentkezik. Utolsó napunkon a Mal'a Polana nevű réten ebédeltünk, ahol keresztezi egymást a kék és a piros jelzés. Fiatalemberek egy csapata érkezett meg a kéken, és rögtön el is indultak a piroson arra, amerről mi jöttünk. Csak ketten maradtak hátra (az egyik pulóvert felvenni, a másik talán csokit enni), és csak nekik jutott eszükbe megtekinteni az útjelző táblát. Ennek hatására egyikük pánikszerűen rohant a többiek után, akik, mint kiderült, rossz irányba indultak. Már végeztünk az ebéddel, mire sikerült visszahoznia őket.

A Biely Potok völgyéből épp kiértünk a Hernádhoz, amikor három lengyel jött velünk szembe, és megkérdezték, nem láttunk-e arra buszt. Ezen igen meglepődtünk, mivel a hegység belsejéből jöttünk, ahol minimum öt kilométeren a turistajelzéseken kívül emberi kéz nyoma sem fordul elő. Mint kiderült, a lengyelek bérelt busszal jöttek és szabad program gyanánt tettek egy kis túrát - csak éppen nem tudták, hogy juthatnak vissza. Vagy, ahogy egyikük megfogalmazta a helyzetet angolul:
-We disappeared.
A helyzetet bonyolította, hogy nem emlékeztek, hol áll a buszuk. Lelkesen vizsgálgatták ugyan a térképemet (láthatóan nem láttak még ilyesmit erről a környékről), de folyamatosan arról faggattak, melyik parkoló buszparkoló. Minthogy erre a kérdésre nem tudtam válaszolni, heves vitába bonyolódtak arról, hogy Čingov településen áll-e a buszuk vagy sem. A sofőrt felhívniuk persze nem sikerült. Vagy negyedóra után meggyőztük őket arról, hogy menjenek el Čingovba, aztán ott vagy buszt találnak, vagy valami lehetőséget, hogy segítséget hívjanak. Örömmel állapították meg, hogy a Hernád mentén Čingov nincs is messze, nem kalkulálván a közben előforduló láncokkal és trepnikkel. Csak reménykedhetünk abban, hogy a turistabusz megvárta őket.

dolcsevita

Balassagyarmaton vasárnap este vacsorázni nem könnyű feladat. Végighajtottunk az egész városon, de éttermet nem találtunk. A benzinkutas fickó egy Svejk nevűbe irányított minket azzal, hogy a börtön után forduljunk balra. Mivel nem vagyunk túl járatosak Magyarország börtönföldrajzában, csak mentünk egy darabig, aztán András befordult - jobbra. (Az emögötti logikát még nem sikerült felfedeznem.) Ronda lakótelepre érkeztünk, étterem minden nyoma nélkül. András megfordult és indult volna az utcából kifelé, amikor pontosan velünk szembe jött egy kocsi. Alig tudtunk lehúzódni előle.
-Ez egyirányú utca-szólt ki a nyitott ablakon a sofőr, aki kissé lepukkadtnak tűnt, fogai közt praktikus szellőzőnyílásokkal.-Az előbb voltak a rendőrök itt a sarkon, remélem, nem fordulnak vissza.
András sűrűn elnézést kért az elnézett tábláért, és rögtön megkérdezte a fickót, tud-e éttermet a közelben.
-Itt a Dolce Vita a párhuzamos utcában-felelte az.-Kellemes hely, lehet, hogy később én is ott kötök ki.
Ez utóbbi mondat engem kissé gyanakvóvá tett a Dolce Vita minősége felől, de szerencsére nem késdobálót, hanem egész kellemes pizzériát találtunk, ahol ugyanazon feltétek különböző variációi segítségével 50-féle pizzát tudtak létrehozni. A szomszéd asztalnál ülő család azonban elkövette azt a hibát, hogy nem pizzára fájt a foguk.
-Egy szarvasgombás bruschettát kérek-rendelt a fiatal nő.
-Nincs szarvasgomba. Nem túrnak a disznók-közölte a pincér.-Na jó, Olaszországból rendelem, de a héten nem érkezett szállítmány. Nem tudom, mi van, majd felhívom őket.
-Jó, akkor egy hagymalevest és egy profitterolt.
-Profitterol nincs. Ilyenkor nyáron nem készítünk, mert nincs rá elég kereslet és nem áll el a nagy melegben. A tiramisu tovább eláll, de az ilyen tojásos dolgok, mint a profitterol, nem.
A leányzó megadta magát és tiramisut kért. Pedig igazán kíváncsi lettem volna, milyen indokokkal magyarázza a pincér a többi olyan ételt, ami momentán épp nincs.

Lejmolók

Megjött a nyár, beindult az utcai élet a hétkerben. A szomszéd ékszerész épp üzlete ajtajában levegőzött, amikor két baseball-sapkás csávó odalépett hozzá.
-Figyelj, tudnál adni 5 forintot? Vissza kell mennünk Záhonyba, és már csak ennyi hiányzik a vonatjegyhez.-A csávó elhallgatott, majd kis gondolkodás után hozzátette: -De lehet százas is.

Szűz mojito

Amikor megláttam Szilvi kezében az alkoholmentes mojitót, rögtön tudtam, hogy nekem is azt kellett volna rendelnem. No alkohol, sok mentalevél és jég - ideális egy nyári bulin. Nem baj, majd a következő körben.

A következő körre már jó sokan álltak a bárpultnál, így viszonylag sokára kerültem sorra. Bosszankodtam is, mert pont akkor kezdett a DJ jó számokat játszani. Vissza se mentem hát az asztalunkhoz, azonmód itallal a kezemben beálltam táncolni. Közben azért nézelődtem is, és pár emberrel odébb újabb régi ismerőst pillantottam meg: Fikuszt.
-Szia, Fikusz, hogy vagy?-indultam feléje tárt karokkal, mire a mellettem táncoló hosszú hajú lány felszisszent. Nem, nem öntöttem le kivételesen. Csak kicsit lesokkolta, amikor leizzadt, meztelen karjához hirtelen hozzáért a jéggel teli pohár.

Okulva a történetből, visszamentem az asztalunkhoz, letettem a mojitót (előtte egy részét megittam) és pohár nélkül mentünk táncolni Katival. Eddigre már a táncparkett nagyjából megtelt, így a színpadot választottuk. Ott legalább padlószőnyeg volt, így nem ragadtunk bele a mások által korábban kiöntött italokba.

Egy órával a meghirdetettnél később a DJ bejelentette, hogy 8 perc múlva kezdődik a műsor. Egy füst alatt megkérte a közönséget,hogy a színpad előtt egy 3 méteres helyet hagyjanak szabadon.
-De mi itt okék vagyunk?-vetette fel Kati.-Arról nem mondott semmit, hogy a színpadról is menjünk le.
Persze közvetlenül kezdés előtt azért letessékeltek minket. Leültünk hát és elkezdődött a műsor. Ennek hatására a közönség egy része fejvesztve menekült (később kifele menet egész csapatot láttam táborozni a ruhatár mellett a lépcsőn), másik fele azt figyelte, hogy a fekete bodyt viselő túlsúlyos énekesnő mély dekoltázsából mikor fog előcsúszni a melle.

Úgy döntöttem, erre inni kell. Az asztalon azonban három mojitós poharat is találtam: csak egyben volt szívószál, de az pont az asztal túlvégén volt, nem lehetett az enyém. Viszont ha a másik kettő valamelyike volt az enyém, akkor melyik, és hova lett belőle a szívószál?
Juci végül megszánt.
-Ezt keresett?-mutatott a mojitós pohárra, majd rögtön utána saját, kissé átnedvesedett nadrágszárára.-Itt van. Valaki rám öntötte. Akarod kicsavarni?

Nem akartam.

Aláfestés

Az irodába lépve határozottan nyögéseket hallottam a belső szobából. Több férfihangon érkeztek, és nem olyannak tűntek, mintha fájdalmat fejeznének ki.

A szobában megkönnyebbülten fedeztem fel, hogy Opó ül a laptopja előtt és egy fesztiválfilm feliratozásán dolgozik. A nyögések a laptopból jöttek; a magvas mondanivalójú jelenetben három maci (persze nem grizzly) gruppenezni próbált, de nem mindig találták el egymás preferenciáit és ebből kisebb feszültségek támadtak köztük (=leordították egymás fejét). Stegit hidegen hagyta a téma: ő a noteszában keresgélt valamit. Végül szemlátomást megtalálta, épp amikor az ordítozós rész után ismét nyögdécselés következett.
-Halkítsd már le, légyszi-szólt rá Stegi Opóra-, a hadügyminisztériumot hívom!

Pedig lehet, hogy díjazták volna az aláfestést.

Kávégép

Berci ajándékozott az irodának egy kávégépet. Azt a fajtát, amihez - nagyon nem-környezetbarát módon - kis zacskókban van a kávé, és azt kell valahogy kinyomni. Csak épp senki se tudta, hogy.

Miután már pár hete használatlanul állt a gép a konyhában, a srácok ma elhatározták, hogy kipróbálják, közösen hátha jutnak valamire. Attila igen hamar feladta és visszapártolt a hagyományos kávéfőzőhöz, de Laci és András kitartott. Némi tanakodás után mindent raktak valahová, és bekapcsolták. Egy fehér gombra emlékeztető alkatrész ugyan kimaradt, de én ezt nem tekintettem problémának; Noy jutott eszembe, aki annó egyszer szétszerelte elromlott walkmanjét, majd összerakta és az tökéletesen szólt, noha néhány alkatrészt kihagyott belőle.

Lehet, hogy a fehér gomb mégis kellett, ugyanis a gép nem tudott leállni és csak folyt belőle a kávé, amíg csak a víz tartott. Az eredmény felszínén ráadásul fura fehér hab úszkált.
-Domestost is tettetek bele?-érdeklődtem. Attila belekóstolt a csészéjébe.
-Pont olyan íze van, mint mikor kávézás után elmosogatom a csészémet.
-Miért, azt meg szoktad inni??
Laci kevésbé volt igényes.
-Á, jó lesz ez nekem-mondta, és az Attila által üzembe helyezett régi kávégépre mutatott: -Majd teszek bele kávét.

Hatékony útbaigazítás könyvtárban

Hiába volt ma hűvös a reggel, a könyvtárba beette magát a tegnapi fülledt meleg. A még új könyvárosnő ezért felhívott valakit - vélhetően egy régebb óta itt dolgozó kollégát -, hogy megtudja, hogyan szabályozhatja a hőmérsékletet. A telefon letétele után azonban ugyanolyan tanácstalanul nézett maga elé, mint előtte.
-Mit mondott, hol a termosztát?-kérdezte a biztonsági őr.
-Azt mondta, ott a falon, ahol a könyvek vannak.