Tájékozódás és vendéglátás a Hohe Wandban

Útitársaim nem bíztak semmit a véletlenre. Volt nálunk fejenként egy GPS; mivel Sztell az övére rá is töltötte Ausztria útitérképét, úgy döntöttünk, ezt szereljük fel az autóba Líviáé helyett. Sztell fel is nyomta a GPS tartóját a szélvédőre. Lívia beszállt.
-Mi ez itt?-mutatott undorral az ablakra tapadt karikára.
-A GPS tartója.
-Vidd már odébb, nem látok tőle. Ezt meg tegyétek hátra-nyújtotta oda Andrásnak az ő GPS-ének a tartóját.
-Hová?
-Teljesen mindegy.-Pár perc múlva.-De ne oda, mert ott pont a szemembe csillog.
András ekkor kezdte sejteni, hogy Lívia se könnyű útitárs. Ráadásul megkérte Sztellt, hogy állítsa le a GPS "túl gyorsan mész!" funkcióját. Ezt pótlandó, időnként András figyelmeztette, hogy túl gyorsan megy. A funkció leállítása viszont láthatóan összezavarta a szerkezetet, amely ezt követően módszeresen összekevert két települést, és Stollhof belterületén lelkesen mutatta az utat Stollhof felé.

Túra közben viszont szinte nem tévedtünk el - talán azért, mert nem használtunk GPS-t. Viszont a szállást csak nagy nehezen találtuk meg. Az épület előtt egy jókora busz ácsorgott; mint kiderült, utasai a panzió specialitását, az alma- illetve körtebort fogyasztották nagy lelkesen. A tömegből és a meleg étel hiányából kifolyólag úgy döntöttünk, máshol vacsorázunk, remélve, hogy visszatértünkre a vendégsereg egy része eltűnik.

Szállásadónőnk csak a szomszédos településeken tudott éttermet ajánlani. Azért mi nyitva tartottuk a szemünket, és meg is pillantottunk a faluban egy táblát, amely vendéglőt reklámozott, "polgári ételekkel". Sajnos nem tudtuk meg, mik ezek, ugyanis az intézmény meglepő módon szombat-vasárnap zárva tartott. Ugyancsak zárva találtuk a szállásadónk által javasolt pizzériát, amelynek szombati nyitvatartása merőben szokatlanul a 12-15 óráig terjedő időszakra korlátozódott. Willendorfban más vendéglátó egységet nem találtunk és már majdnem visszafordultunk, mikor a falu határában egy fogadószerű épületet pillantottam meg. Itt végre, hosszú keresgélés után, étlappal fogadtak minket.

Ezen étlap igen kevés étel mellé jelzett köretet. András bölcsen az egyik ilyet választotta, a lányok viszont bécsi szeletet kértek, merthogy mégiscsak Ausztriában vagyunk. Alaposan meglepődtek, mikor egész tányért befedő hússzeletet kaptak (Lívia kettőt, Sztell egyet) - köret nélkül. Szerencsére begyűjtöttek némi salátát, de Lívia azért rendelt rizst is. Így viszont túl nagyra sikerült az adagja, nem is ette meg mind, bár - Sztell meglepetésére - mindkét hússzeletbe belekóstolt. Maga Sztell hősiesen legyűrte a fejkendő méretű hússzeletet.

Visszaérve a többiek kitalálták, hogy megkóstolják az almabort. Én eléggé fáztam, ráadásul előjöttek emlékeim a Cider Expresszről (ld. a Fapados fogadás c. márciusi bejegyzést), így bementem olvasni azzal, hogy majd belekóstolok valaki poharába. Nemsokára hallottam, hogy a többiek megérkeztek, és kimentem hozzájuk a konyhába. Az asztalnál ülve kártyáztak, előttük két nagy kupa almabor.
-Kóstold meg, nagyon finom!-biztatott András. Mikor tényleg megkóstoltam, jót derültek rajtam. Ugyanolyan szar volt, mint a frankfurti.

A két kupa almabor még reggel is ott árválkodott az asztalon.

Átmenet

Posztszocializmus órára egy olyan cikket adtak fel, amelynek szerzői a rendszerváltással kapcsolatban a "transition" (átmenet) fogalmat illették kritikával. Az órán Éva megpróbálta rávenni a diákokat, hogy foglalják össze a cikk érvelését, ami az alábbi párbeszédhez vezetett:
Tanár: So what's wrong with "transition"?
kelet-európai diák: In my country, everything.

Out of office

Éva megállított a folyosón.
-Írtam neked egy emailt, mire azt a választ kaptam, hogy elutaztál és szeptember elsején jössz vissza. Szóval nem gondolod, hogy ideje lenne leszedni az automatikus üzenetedet?

Ilyet még sose csináltam ebben a rendszerben, úgyhogy beletelt egy kis idő, de aztán valahogy beállítottam. Ehhez képest pár nap múlva Kata rám írt a facebookon:
"Írtam neked egy emailt, de azt a választ kaptam, hogy elutaztál és szeptember elsején jössz vissza."
Nem értettem a dolgot, ezért ismét bementem a fiókomba. Ki is derült a turpisság: nem klikkeltem rá arra a dobozra, hogy külső (tehát nem egyetemről jövő) emailekre se válaszoljon, Kata pedig köztudottan mindent a gmailjére irányít. Ráklikkeltem a dobozra.

Ehhez képest ma Esztertől jött levél:
-Hé, szedd le az autoreply-t!

Most már végképp összezavarodtam.

Gazsi hőmérője

Gazsi mesélte, hogy vett egy hőmérőt. Afféle profi, digitális kijelzőst, aminek van kinti meg benti érzékelője is, így tudhatja, hány fok van a lakásban és hány odakint. Elméletileg. Amikor azonban kibontotta, kiderült, hogy a kijelző csak egy bizonyos szögben megdöntve látható (emlékeztetve engem arra a turistaházra, ahol térerő-problémák miatt csak úgy lehetett telefonálni, ha az ember az erkély egy bizonyos pontján 45 fokos szögben kihajolt). A nagyobb problémát azonban az okozta, hogy míg a hőmérő hivatalosan -20 és +50 fok közötti hőmérsékleteket tud kijelezni, üzemhőmérséklete (vagyis ami alatt nem működőképes) -5 fok. Arra az esetre, ha netán elírták volna a használati utasítást, Gazsi bevágta a mélyhűtőbe, és kiderült: -5 fok alatt tényleg nem működik. A kérdés, amit egyikünk se tudott még megfejteni: ez esetben hogyan méri a -20 fokot?

A teniszpályák rejtélye

A margitszigeti sportközpont előtt új tábla jelent meg:
"Free tennis courts for rent."
Lehet, hogy az én logikámmal van baj, de nem igazán értem, hogy lehet valamit ingyen bérelni.