2012. január 29., vasárnap

Mosómedve

A Lajosforrás melletti réten maradt meg a környék egyetlen szánkózható hófoltja: néhány elszánt kisgyerekes család lelkesen mászott fel és siklott le a majdnem 3 négyzetméteres területen.

Hörbi vette észre először az állatot, minthogy ő állt (gondolta, így hatásosabb lesz, ha a kekszbe sütött almadarabok fulladásos allergiás reakciót váltanak ki nála).
-Odanézzetek! Az milyen állat?
A férfi cipelte a karjában. Nem kutya-, inkább macskaformája volt; először maine coonnak hittem, de a mintázata és a feje formája minden kétséget elűzött. Mosómedve! Mikor gazdái letették a földre, az is kiderült, hogy hámot és rövid pórázt visel. Hamarosan eltűntek.
-Hova lett?
-Lementek a patakhoz.
-Ja persze, mosni.
Nemsokára ismét előbukkantak, a mosómedve a férfi nyakába tekeredve.
-Ja, hogy nyakmelegítőnek hozta!
-Egy sálat azért nem könnyebb cipelni?
A mosómedve és gazdái eltűntek a rét aljában, majd hamarosan követte őket egy apuka és kisfia lila színű bobon.
-Hogy meg fognak lepődni, ha összeütköznek egy mosómedvével!

Már befejeztük az ebédet, amikor a mosómedvés párocska ismét megjelent. Most tőlünk tíz lépésre tették le állatukat a földre. Kérőn néztem Hörbire.
-Nem nézzük meg a mosómedvét?
Tóni is velünk tartott. A medve tulajdonosai szerencsére barátságosak voltak, és megengedték, hogy állatukat megsimogassuk. Ez ügyben magával a medvével nem konzultálhattak, mert az meglehetősen ijedtnek látszott. A férfi lefogta, hogy ne szaladjon el.
-Próbáljuk eltéríteni az északi iránytól, de nem nagyon sikerül.
-Miért, tök hasznos, ha az embernek saját élő iránytűje van!
A mosómedve ekkor fölfedezte Tónit, és elszállt belőle minden félénkség: lelkesen szimatolgatta az új sínadrágot.
-Hú, nagyon tetszik neki Tóni nadrágja!
-Biztos látja, hogy milyen koszos. Ki akarja mosni!
Egy kisgyerekes apuka támadta le a mosómacit, mi pedig visszatértünk a többiekhez. Sanyi csalódott volt, mert remélte, hogy a mosómedve le fogja pisilni Tóni nadrágját. Tóni azonban kijelentette, hogy ezt se bánta volna. Elvégre hányan mondhatják el magukról, hogy lepisilte őket egy mosómedve?

1-2 óra múltán sms-t kaptunk Zolitól: csúfolódott rajtunk, amiért a jó meleg termálvíz helyett a hideg téli túrát választottuk.
-Írd meg neki, hogy ha velünk jöttek volna, láttak volna mosómedvét.
Tóni megírta. Hamarosan megérkezett Zoli szkeptikus válasza:
„Mosómedvét, na persze. És mosódiót evett, mi?”

Izlandi módszerek magyar vizeknél

Baldur félcipőben indult el, a vonaton vette át a bakancsát: azt mondta, reggel nem volt ideje a cipőfűzőkkel vacakolni. Az impregnálószert is otthon felejtette. Eleinte nem tűnt úgy, hogy ez problémát okozhatna: hó sehol, csak némi dér borította a fagyott talajt. Csak a kóspallagi víztározó után kezdődtek a problémák.

Az első átkelés csak némi vízátfolyás volt az úton, de Baldurnak abba is sikerült belelépnie. Nem csinált nagy ügyet belőle: felidézte azt, amikor odahaza Izlandon térdig érő patakokon kellett átgázolnia. Ilyenkor a túrázók többsége leveszi a bakancsát és zokniját, majd a jéghideg víz túlsó partján ismét felhúzza, de Baldur szerint, ha elég gyorsan szaladsz át a patakon, a víznek nincs ideje befolyni a bakancsodba.

A Malom-völgyi patak ennyire nem volt ugyan mély, viszont sokszor kellett átkelnünk rajta, mert Vajk (akárcsak tavalyi túráján Gazsi) elvétette a zöld jelzést. Persze járható volt a patakpart is, csak mindig másik oldalon, így több átkelést kellett eszközölnünk kidőlt fákon és kiálló köveken, amelyeket mind vékony réteg jég borított. Ehhez képest egész jól átjutottunk, többek közt a két pár túrabot segítségével (amelyeket mindig visszadobtunk a még átkelés előtt állóknak). A befagyott törökmezői víztározó előtt átkeltünk a jobb partra, noha a terep jóval kevésbé hasonlított útra, mint a balparton. Baldur lement a víztározó jegére és felvetette, hogy ott akadálymentesebben haladhatnánk: ha elég gyorsan megyünk a jégen, kevésbé fog beszakadni alattunk. A lányok nem voltak hajlandók kipróbálni a módszert, amíg Baldur nem demonstrálja, így maradtunk a parton. Hamarosan vissza kellett azonban fordulnunk: előttünk meredély, balra jég, jobbra függőleges sziklafal. Visszamentünk az utolsó átkelőhöz, ahol Baldur hosszas egyensúlyozás után száraz lábbal átjutott – majd beleállt a patakba (a cipőtalpa felső pereméig ért a víz), ami eddigi erőfeszítését meglehetősen értelmetlenné tette. Jobbról kezdük kerülni a tavat, mialatt olykor kövek repültek le mellettünk: Baldur tesztelte általuk, milyen erős a jég.

A háznál persze megtaláltuk a jelzett utat, és többé nem fenyegetett a patakba lépés veszélye. Vidáman sétáltunk Zebegény felé, amikor reccsenés hallatszott. Baldur tudniillik – tesztelésképpen – rálépett egy befagyott pocsolyára, és lábszárközépig merült a sáros vízbe.

2012. január 25., szerda

Gazdag gyerekek jogai

Egy hosszú nap végén úgy döntöttem, felkészülök a pénteki tolmácsolásra. Jó döntés volt, mert kiderült: az egyik résztvevő több emberi jogi dokumentumból is idéz szó szerint. Találtam például egy ilyen félmondatot:
"the child needs special safeguards and car"
Egy pillanatig értetlenül bámultam a képernyőre. Melyik nemzetközi egyezmény rögzítheti a gyerekek autóhoz való jogát??

Queer meets Benjamin Button

Két részlet egy interjúból egy huszonéves fiúval.

-Öcsédnek van párja?
-Igen.
-Férfi vagy nő?
-Az öcsém??

-Szüleid dolgoznak még?
-Igen, persze.
-Jó, ez nem annyira egyértelmű. Van, aki idősen születik.

2012. január 24., kedd

A báli öltözködés hátrányai

Tánc közben nem hordtam magammal a táskámat, úgyhogy Gazsinak isteni szerencséje volt: épp akkor hívott, mikor a büfé felé tartottam italért.
-Ott van maga a bálban? Megmondaná, körülbelül mennyire elegánsan öltözöttek az emberek?
Körülnéztem és jelentettem Gazsinak, hogy ott áll előttem Milán farmerban (utóbb mindenki azon derült, hogy sikerült felfedeznem az egyetlen farmeros embert), de frakkot is viselnek egyesek (főleg a fellépők). Gazsi erre elmondta, hogy két öltözködési variáció között ingadozik és megkért, hogy segítsek neki. Az elsőben valami bordó nadrág és zöld zakó (vagy fordítva) szerepelt, úgyhogy gyorsan rákérdeztem:
-Mi a második?
A második variáció jobban hangzott, úgyhogy Gazsit ennek viselésére bátorítottam, miközben körülöttem mindenki jókat derült.

Már 10 óra fele járhatott (a nyitótánc tervezett, bár meg nem valósult időpontja), amikor az előtérve ismét kiérve megpillantottam Gazsit (szerencsére az általam javasolt második öltözékben) és Elődöt. Utóbbi lelkesen a nyakamba ugrott és megölelt. Némileg meglepődtem e tőle szokatlan szeretetnyilvánításon, de hamarosan kiderült az oka, Elődből ugyanis tömény alkoholszag áradt.
-Gazsival megbeszéltük, hogy együtt jövünk. Mondta, hogy 8-ig dolgozik, ezért én 8-ra lementem a bárba és ott vártam. Azt nem gondoltam, hogy ennyi ideig sminkel meg mittudomén! Én meg mégse ülhettem ott a bárban ital nélkül... Pedig ma este még megyek dolgozni.
-És holnap túrázni is?
-Hát persze!
-Felhívjalak?-kérdeztem gonoszkodva, mert Előd már fél éve minden alkalommal jön túrázni, csak éppen elalussza az időpontot.
-Mindenképpen! Hívjál föl!
Amikor bementünk a diszkóterembe táncolni, egyre inkább úgy éreztem: Előd nincs abban az állapotban, hogy másnap túrázni jöjjön (egy ponton például gálánsan letérdelt előttem, majd nem tudott felállni és panaszkodott, hogy miért nem húztam fel). Így nem is telefonáltam rá reggel. Gazsi, gonoszabb lévén, megtette. Mondanom sem kell: Előd nem jött túrázni.

2012. január 20., péntek

Casa de Manfred

Manfred hiába volt osztrák, átvette a mediterrán lezserséget. Első este András megkérdezte tőle, kell-e itt Tenerifén nemzetközi jogosítvány, mert neki csak magyar van.
-Szerintem nem kell-vont vállat Manfred.-De én például két hónapja elveszítettem a jogosítványom. Még beletelik egy kis időbe, míg megkapom az újat Ausztriából.
-És mit szólnak ehhez a rendőrök?
-Semmit, azóta nem állítottak meg...

Manfred ugyanakkor végtelenül kedves és segítőkész volt. Azt is tolerálta, hogy András németül beszélt hozzá, én pedig angolul. Csak akkor zavarodott össze kissé, amikor egy este ugyanazt a kérdést egyszerre tettük fel neki a két nyelven: Manfred felemelt kézzel megadta magát...

Manfred lezsersége magán a hostelen is meglátszott. Első szobánk plafonjáról félig lepattogzott a festék, de ő újrafestés helyett egy virágos kárpitot szögezett fel a mennyezet érintett részének eltakarására. A szellőzőablakot úgy lehetett nyitva tartani, ha az ember bepréselt közé egy spanyol-francia szótárt. Két nap után megkaptuk a másik, kényelmesebb kétágyas szobát. Erre csak a zár volt fordítva fölszerelve, így fordított irányba kellett zárni és nyitni, sőt a kilincset is fölfelé kellett nyomni.

A hostel lakói között bőven akadtak Manfrednál is furcsább szerzetek. Ott volt mindjárt a kerekfejű bácsi, aki naphosszat a belső udvarban ült és olvasott. Egyszer láttam őt elmenni a hostelből: első estéjén, a sarki közértbe. Visszaérve az orrom alá nyomta az ott vásárolt kartondobozt.
-Ez tej?-kérdezte, minden különösebb köszönés vagy egyéb bevezető nélkül. (Az volt.)

Ott volt aztán a kapucnis személy, akinek nemét (nő) csak több nap után állapítottam meg, mert mindig arcába húzott kapucnival mászkált. A tetőn aludt egy kinyitható kempingágyon, és reggel sötétben matatott a konyhában. Egyszer segítőkészen felgyújtottam neki a villanyt, de olyan elnyűtt pillantást vetett rám, hogy le is oltottam rögtön.

A budapesten élő angol lány eredetileg le akart telepedni Tenerifén, de meggondolta magát, állítólag mert túl messze van egyéb utazási célpontoktól. (Manfred aztán elmondta az igazi okot: a lány szerelmes egy nős magyar fogorvosba, és arra számított, hogy az feleségét elhagyva utána jön, de még az emailjeire se válaszolt.) Ez a lány az egyik éjszakát Manfred házában töltötte; ez másokkal is előfordult, ha a hostelben már nem volt hely. Pár nap múlva eldicsekedett vele, hogy kiűzte onnan a kísértetet.
-Volt kísértet Manfred házában?
-Igen! A szomszéd szobából nyikorgást és kopogást hallottam. Manfred nevetett és azt mondta, hogy ez csak a szél. De a szél nem is fújt!
-Vagyis kopogószellem volt. És hogy űzted el?
-Hát a neten olvastam, hogy meg kell kérdezni a szellemet, mire van szüksége, és megkérni, hogy menjen el. Úgyhogy odatettem egy gyertyát meg egy tálba kekszet, és másnapra a szellem eltűnt!
Arra ő sem tudta a választ, miért lenne egy kopogószellemnek éppen kekszre szüksége.

A kedves őrülteknél sokkal idegesítőbb figura volt az alkoholista angol. A barátkozó és pletykálkodó hajlamú Moira néni egy reggel elmondta: a fickó szóbeli figyelmeztetést kapott Manfredtől, mert előző éjjel 3-kor ért haza és mindenkit felzavart. Többet ilyen nem fordult elő (másnap reggel Moira néni azon panaszkodott, hogy éjjel a túl nagy csönd miatt nem tudott aludni), de ez korántsem jelentette azt, hogy angolunk absztinenssé vált volna. Reggel kiment a konyhába, kinyitotta a hűtőt, majd visszament a szobájába, kezében (elvileg) észrevétlenül egy doboz sört rejtegetve. Engem azonban az sokkolt le igazán, amikor felkelés után kijött a szobájából, kezében egy műanyag demizsonnal, amelynek alján sárga, tetején habos folyadék lötyögött, és bement vele a vécébe.
Úgy döntöttem, nem kérdezek rá a folyadék mibenlétére.

Titsa és tsai

George Mikes rajongóit ki kell ábrándítanom: ez a poszt nem egy zsidó házimacskáról, hanem a tenerifei közlekedés szépségeiről szól.

Kezdődött a történet a Spanairrel, amellyel Madridból Tenerifére utaztunk. Felszállva meglepetten észleltük, hogy helyünkön egy idős spanyol házaspár ül, ugyanoda szóló beszállókártyával. A légiutaskísérők nem értették a dolgot, de leültettek minket az utolsó sorba. Azután egyikük odafordult hozzánk.
-Volt feladott poggyászuk?
-Igen, egy-egy-feleltem rosszat sejtve. A stewardess telefonálni kezdett valakikkel, én meg már felkészültem rá, hogy nem lesz mibe átöltöznöm megérkezésünk után. Szerencsére kiderült, hogy csomagjaink rajta vannak a gépen, és némi késéssel elindultunk. Három órával később ereszkedőben voltunk Tenerife Norte repülőterére, amikor a pilóta hirtelen felrántotta a kormányt, és átnavigált a déli repülőtérre. Állítólag köd volt (ezt mi nem láttuk). A légiutaskísérők vadul próbáltak szervezkedni, hogy buszok szállítsák át az utasokat az északi reptérre, de mi úgy döntöttünk, ezt nem várjuk meg. Felhívtuk Manfredot - aki igencsak meglepődött az északi reptéren, mikor járatunkat megérkezés előtt 10 perccel törölték -, hogy jöjjön le értünk.

Szerencsére Tenerife nem nagy sziget, és teljes egészében behálózza a Titsa, vagyis a helyi busztársaság. Menetrendje fent van az interneten, de csak a célállomásokról való indulást jelzi; azt az utasnak kell megsaccolni, mennyi idő után érkezik az adott megállóba. A megállók elvileg számozottak: mindegyiken ott díszeleg a "Megálló száma: " felirat, ám magát a számot összesen két megállón láttam. A Titsák három méretben jönnek: normál, csuklós és mikrobusz (kistitsa). Ez utóbbi igen praktikus a kanyargós hegyi utakon, ahol normál buszokkal nem könnyű a hajtűkanyarokat bevenni. Mascából hazafelé menet egy méretes turistabusz ment kettővel előttünk, amely minden kanyarnál tolatni volt kénytelen, a közvetlenül előttünk menő (kisebb) busz sofőrjének hathatós navigálásával.

A Titsák, akárcsak a tenerifei autósok, száguldanak, mint az őrültek. A gyalogos azonban szent, őt mindig átengedik. Egyszer tanúi voltunk, amikor egy meggondolatlan autós rádudált a zebrán szerinte túl lassan áthaladó fiatalemberre. A gyalogos erre a földre vetette magát és lenyomott pár fekvőtámaszt, ezzel tanítva meg a türelmetlen sofőrt, hogy a zebrán neki van elsőbbsége.

A tenerifei vezetési kultúra mellett András joggal tartott attól, amikor majd a Manfredtől bérelt autóval fogunk közlekedni. Aggodalma csak fokozódott, mikor meglátta az autót. A kis Peugeotról hámlott a festék, gázpedálját izomból kellett nyomni, és a sebváltó olykor az útkereszteződés kellős közepén beragadt. Bezárni nem lehetett, de Manfred szerint ez jobb is: ha bezárjuk, még azt hiszik, érdemes belőle kilopni valamit. Az első napunk után, a hostel elé beparkolva olyan gyanús hangokat és szagokat produkált a jármű, hogy megkértük Manfredot, vigye el megjavíttatni. A javítás egy napja alatt megkaptuk Manfred másik autóját, egy hétüléses Nissant. Amilyen kicsi volt a Peugeot, olyan nagy ez: alig találtunk neki parkolóhelyet, és parkoláskor mindig be kellett hajtani a visszapillantó-tükröt, különben nem férnek el mellette mások a szűk utcákon. András, aki nem szokott hozzá az ekkora járműhöz, csak előrefele tudott vele parkolni. Állapotát tekintve viszont ez a kocsi se múlta felül sokkal a Peugeot-t: rádióját valamiért nem lehetett leállítani, hátul a Serena márkanév pedig egyik oldalon lifegett. Ez utóbbi okozta a problémát egy parkolóban a Teide Nemzeti Parkban. Két rendőr lépett oda az ablakhoz.
-Elnézést, gond van a rendszámtáblával.
Rosszat sejtve mentem hátra: csak nem esett le ez a szar? De nem, csak a felirat lógott rá az elejére.
-A rendszámnak teljes egészében látszódnia kell-figyelmeztettek a rendőrök. Megfogtam a felirat lelógó végét és visszaakasztottam, noha semmivel rögzíteni nem tudtam.
-Köszönjük, asszonyom, rendben van-mondták a rendőrök és odébbálltak.

2012. január 19., csütörtök

Kedvenc tenerifei tábláim

1. Egy kiépített strandon - amelyet, mint egy kivétellel Tenerife összes strandját, fekete vulkáni hamu borít - ezt a táblát találtam:
"A strandról homokot elvinni tilos!"
Nem tudni, mi okból, de a jelek szerint valakik már megpróbálták.

2. Egy mobiltársaság reklámposztere egy buszmegállóban, vélhetően az okostelefonról letölthető menetrendekre utalva:
"Amennyiben nem vagy a Movistar ügyfele, ne aggódj, a buszod előbb-utóbb megérkezik."
Ellenben, ha az ügyfelük vagy, erre semmi esélyed??

2012. január 8., vasárnap

Skype-os történetek 2.

Megállapítottuk, hogy a filmklubra tervezett vendég elérhetőségét csak Dóri tudja. Dóri viszont nem jött el a gyűlésre, ezért kitaláltuk, hogy felhívjuk skype-on. Annának jutott a nemes feladat, minthogy ő ült a gép előtt. Rögtön tárcsázta is Dóri számát, azután jutott csak eszébe, hogy a fejhallgatót be kéne dugni. Pánikszerű vadászat indult a fejhallgatóért, miközben a képernyőn megjelent Dóri képe (ujjatlan rózsaszín pólóban, ami így tél közepén elég anakronisztikusan hatott), és a hangszórókból vadul hallózni kezdett.
-Hi, I can’t hear you! There’s something wrong with your computer again! – ugyanis azt hitte, kedvese hívja külföldről. Anna úgy döntött, hogy írásban folytatja a kommunikációt.
A: Mi vagyunk, a gyűlésről.
D: Sejtettem :-).
(Vajon miből?)
A: Mindjárt bedugjuk a headsetet.
Bedugták. Anna belebeszélt a mikrofonba, de Dóri a jelek szerint nem hallotta.
D (szóban): Halló! Halló! Ott vagy?
A (írásban): Mi hallunk téged. De te nem hallasz minket.

Kövi ezen a ponton vetette fel, hogy egyszerűbb lenne Dórit hagyományos telefonon felhívni. Persze csak nekem volt meg a száma. Elkezdték bepötyögni, amikor Vera rájött, mi volt a gond a skype-pal: a fejhallgató rossz helyre volt bedugva. Ezért, mikor Dóri telefonja már kicsöngött, átdugták a fejhallgatót és ismét megpróbálkoztak a skype-pal. Ezúttal már hallották egymást, sőt mi is hallottuk Dórit, amennyire a fejhallgatóból kiszűrődött. De Kövi így se volt elégedett.
-Nem lehetne kihangosítani, hogy Dórit mi is halljuk?
Elleneztem a javaslatot. Nem gondoltam hatékony megoldásnak, hogy még egy félórát a technika működtetésére szánjunk. És persze ugyanezt hagyományos telefonon öt perc alatt lerendezhettük volna.