Erőséta

A kilátó-kápolnához vezető utat erőséta formájában tervezték az alkalom vezetői. Ez azt jelenti, hogy séta közben befogadjuk a minket tápláló energiákat az univerzumból, és erre koncentrálunk. Ja, és persze nem beszélünk. Ez utóbbi okozhat nehézséget viszont, ha nem jelzett úton haladunk. Sára többször is teljesen más irányba indult, egy árokhoz érve pedig Hajni átugrott rajta abban a hiszemben, hogy a túloldalon megyünk tovább. Ugrása túl rövidre sikerült és belecsúszott a sárba, majd konstatálnia kellett, hogy az átkelésre nem is lett volna szükség.



Vezetőnknek, Évának persze volt kulcsa a kápolnához, de nem boldogult vele. Társaságunk egyetlen férfitagja veselkedett neki a zárnak, de nem tudta benne a kulcsot elfordítani. Valaki hátulról poénból benyögte, hogy talán nincs is bezárva. Megnéztük. Persze, hogy nyitva volt.



Lefelé menet újabb feladatot kaptunk: növényeket gyűjteni a mandalához. "Amelyik növény megszólít benneteket, azt tépjétek le és hozzátok magatokkal"-szólt az instrukció. Ez viszont lelassította a leérkezés folyamatát. Katherine növénykeresési projektje során áttévedt a szomszéd veteményesébe. Irma és Ági viszont egy meggyfánál maradtak le (szintén a szomszédé), és elfogyasztották a termés egy jelentős részét.
Mikor Sára szemrehányást tett nekik, Irma így védekezett:
"Azt mondtátok, szedjük le azt a növényt, amelyik megszólít minket. Hát engem megszólítottak a meggyek. Olyan hangzavart csináltak, muszáj volt megennem őket."

Próbáltam értelmezni a válaszát. "Ezek szerint azért etted meg őket, hogy végre csöndben maradjanak?"
"Hát persze."
Ezen ismét elgondolkodtam, majd kissé bizonytalanul kérdeztem meg: "Emberekkel is szoktál ilyet csinálni?"

Hieroglifák és házimedvék - a császár kösz, jól van

Fő a feje a szegény osztrákoknak. Odajön hozzájuk az a sok magyar meg miegyéb külföldi, akik nem tudnak németül. Mit lehet ilyenkor kezdeni? A Kienthalhütte vécéjében például piktogramokat alkalmaznak. Nekem azonban csak második látogatásra sikerült rájönnöm, mit próbál üzenni az egyik, nagyjából így reprodukálható ábra: (Gyengébbek kedvéért a megfejtés: használat után csukjuk le a vécé fedelét.) Szállásunkon, a Kaiserbrunn panzióban már verbális megoldásokhoz folyamodtak. A szobaajtókra kiírt tudnivalókat a googletranslate segítségével ültették át angolra. Az egyéni nyelvi szerkezetek mellett a felirat alább megfigyelhető érdekessége, hogy az intelligens program a település nevét is sikeresen lefordította: Ennek tanulságaként az ember igyekszik németül megszólalni, de ez meg a helyieket lepheti meg, mint például amikor Sztell "weinerschnitzel"-t rendelt a pincértől. Talán ezt elkerülendő, az étteremben angol és magyar nyelvű étlap is várta a vendégeket, ám mindkettő érdekes meglepetéseket okozott. A fejes saláta hol "leafy salad", hol "lettuce salad" néven szerepelt attól függően, milyen ételhez adták. A nyári melegben a magyar turistákat biztosan felvillanyozta a "hűsleves", az angolok viszont valószínűleg meghökkentek a "wild bear steak"-en, mert ez merőben új megvilágításba helyezte mind a környék vadvilágát, mind a medvék háziasíthatóságának kérdését (hiszen ha hangsúlyozni kell a "vad"-at, bizonyára szelíd is van belőlük). Csak az apróbetűs német szövegből derült ki, hogy a "wild bear" név alatt a "wildschwein" húzódik meg. Fontos tehát elolvasni az apróbetűt, különben úgy járunk, mint Lívia, aki salátájában a magyar nyelvű étlapon jelzett csirkemell helyet pulykát talált. Ez nemcsak a fordítónak volt rossz hír, aki vélhetően rossz jegyet fog kapni a magyartanfolyamon, hanem Líviának is, aki utálja a pulykát...

Pincér gombnyomásra

Milán elmondta, hogy a kávézóban új rendszert vezettek be: a kint ülők az oszlopra elhelyezett gombbal hívhatják a pincért. A jó időre való tekintettel mi is ezt a megoldást választottuk. Először azt hittük, nem működik, mivel a gomb megnyomása után jó darabig nem láttunk pincért, de aztán előkerült egy ismeretlen lányka. Rögtön azt az aljas merényletet követtük el ellene, hogy megkérdeztük, milyen borok vannak. Gyorsan kerített egy borlapot puskának, és azzal mentegetőzött, hogy még csak egy hete van itt. Ez azt mondjuk megmagyarázná, hogy nem ismeri a borkínálatot, azt már kevésbé, miért értetlenkedett, mikor Milán kijelentette, hogy ő nem kér semmit. A semminek csak egy fajtája van, nem kell hozzá itallapot nézni.---------------------------------------------------------------------------------------- Az italok kihozatalára legalább annyit kellett várnunk, mint a rendelés felvételére. Először Gábor kapta meg a korsó sörét, csak úgy az asztalra; a söralátétet a lányka utólag hajította mellé. Miközben a többi italt az asztalra tette, a tálca vészesen ferde szögben billegett a kezében, úgyhogy Réka meg én komolyan aggódni kezdtünk a borunk miatt. Szerencsére éppenhogy nem csordult ki a peremen.-------------------------------------------------------------------------------------------------A pincér távozása után Milán hozzávágta a söralátétet Andráshoz, abban a hitben, hogy itt ez az új nemzeti sport. Ekkor csatlakozott hozzánk Kati, aki szintén rendelni szeretett volna. Gáborral egyszerre nyomtuk meg a pincérhívó gombot (az oszlop mindkét oldalán volt ugyanis), aztán azon tanakodtunk, hogy talán a két gombnyomás lenullázta egymást, tudniillik megint jó idő telt el a pincér megjelenéséig. Mikor Kati sört kért, már előre vigyorogtunk, hogy vele is eljátsszák majd a söralátétes jelenetet. Nem volt ilyen szerencsénk; Kati nem bírta kivárni a kiszolgálást és maga ment be a pulthoz az italáért.

Szomjas makik

Nem vagyok nagy rajongója a sörnek, a narancsos alkoholmentesnek meg pláne nem. Viszont ezt ingyen osztogatták a Deák téren és hideg volt, szemben az én már fölmelegedett vizemmel. A kattakifutóhoz érve a makikat a füves rész közepén találtam, ahol éppen napoztak. Jó időbe telt, míg az egyik elég kíváncsi lett ahhoz, hogy odajöjjön és tőlem pár lépésre leüljön. Egy darabig néztem a narancssárga szemébe és nyugodt hangon beszéltem hozzá, aztán lassan leguggoltam. Ő előrejött, hogy megszimatolja a szandálomat. Valószínűleg ekkor érezte meg a narancsos sör illatát, és teljesen rákattant. Felmászott a térdemre, mintha simogatást lejmoló macska lenne, vékony kis kezével finoman megfogta a csuklómat, és a doboz felé nyúlt. Én a biztonság kedvéért fölemeltem a dobozt és úgy fogtam, hogy a tenyerem eltakarja a nyílását (ugyanis nem gondolom, hogy a makiknak jót tenne az a sokféle E, amit egy ilyen ital tartalmaz). Közben két másik maki is megjelent, és gyakorlatilag közrefogtak. Nyúlkáltak, nyalogatták a sörösdobozt és hagyták, hogy megsimogassam puha bundájukat. Csak a kölyök nem merészkedett közelebb, a korláton tornagyakorlatokat végzett; a felnőttek biztos elmagyarázták neki, hogy az ő korában még nem szabad sört inni. Egy idő után felálltam, mire a makik csalódottan elvonultak. Az első látványosan a szájába vett egy földön heverő, nem túl bizalomgerjesztő gyümölcsöt, és látható undorral rágni kezdte. "Látod, ilyen szart kell ennünk, te meg még azt a kis piát is sajnálod tőlünk!"-mondta a tekintete. Legalább valakinek bejön a Soproni új terméke.

A túrázók, a naptár és a technológia

-Gazsi most hívott, hogy nem tud jönni-fogadott Misi, mikor visszaértem a pénztártól. Rövid gondolkodás után úgy döntöttem, hogy 10 éves Pilis-térképem alapján tulajdonképpen le tudom vezetni a túrát, az egri várhoz tett kitérő kivételével, mert akkoriban oda még nem vezetett jelzés. Misi rábólintott, aztán elvigyorodott. -Csak hülyéskedtem. Ott a Gazsi.-Utólag jöttem rá, mennyire idióta voltam, hogy bedőltem neki: eszembe juthatott volna, hogy Misinek nincs is mobilja... ------------------------------------------------------------------------------------------------ Gazsinak viszont nemcsak mobilja volt, hanem egy vadonatúj GPS-e is. Azt állította, korábbi hasonló szerkentyűjével ellentétben ebben minden fontos funkció megtalálható (pl. az "ember a vízben" alkalmazás, amire a Pilis közepén biztos nagy szükségünk lesz). Tesztelésképpen először is percekig forgott körbe-körbe az iránytű működését figyelve, utána pedig túra közben is folyamatosan a képernyőt figyelte. Olyannyira, hogy Ági csúfolódva megkérdezte tőle, látott-e egyáltalán valamit a tájból. -Persze-vágta rá Gazsi.-Egy halványzöld háttérben húzódó lila vonalon mentünk. ------------------------------------------------------------------------------------------------------A fantasztikus GPS mégsem volt annyira fantasztikus, mert utána Gazsi félóráig szenvedett az útvonalkeresés funkcióval, majd végül feladta. Előd viszont előadta annak kalandos történetét, hogyan NEM regisztrált be a Eurogames-re. -Március 39-én gondoltam, most már beregisztrálok. -Március 39-én, Előd?? -Jó, akkor április 39-én. Két laptop volt nálam, a nagy céges meg a kicsi sajátom. Rámegyek a nagy laptopon a honlapra, de sehol sem találom a regisztrációt. Villogott ott valami banner, de gondoltam, biztos reklám. Mikor már az összes fület végignéztem, akkor jöttem rá, hogy a bannerre kell kattintani és úgy lehet regisztrálni. Beregisztráltam, már csak a fizetés volt hátra. Csakhogy a céges gépen le volt tiltva a netbankom! Na, végigcsináltam az egészet a kis laptopomon. Amikor a netbankon megcsináltam az átutalást, jött az előreugró ablak, amit le kellett okézni. Csakhogy az ablak nagyobb volt, mint a laptopom képernyője, mozgatni nem lehetett, az "oké" gomb meg a képernyőn kívülre került...-----------------------------------------------------------------------------------------------Az ilyen technikai malőrök alapján nem csoda, hogy többen kissé ügyefogyottnak tartják a túrázókat. Talán annak a fura srácnak is ez járhatott a fejében, aki a HÉV-en mindenáron beszélgetést próbált kezdeményezni utastársaival, Andráshoz ugyanis a következő szavakkal fordult: -Tudod, hogy hosszú a hajad?