Car sharing

A többen egy autóban-elv számos előnnyel jár. Kevésbé szennyezi a környezetet, csökkenti a forgalmi dugókat, olcsóbb az egyes utasnak, ráadásul tömegközlekedéssel kevésbé jól ellátott vidékekre könnyebben eljutnak az autóval nem rendelkezők. Csak éppen megszervezni nem mindig egyszerű.

A többnapos túra végén Gazsi magára vállalta azt a feladatot, hogy a túratársakat autókba elossza. Először is minden autóst megkérdezett, hogy másnap mikor indulnak, merre mennek és hány hely van még a kocsijukban.
-Mi egy embert el tudunk vinni Kaposvárig-jelentette be András.
-De csak olyat, akinek rövid a lába és nem túl sok a csomagja-tettem hozzá. Így kicsit meglepődtem, amikor Gazsi beosztotta hozzánk a hosszú Gábort.
-Én három embert el tudok vinni a balatoni vasútvonalhoz-jelentkezett Péter.-Olyanokra gondoltam, akiknek van vasúti kedvezményük. Samu?
-Én busszal megyek-felelte Samu, az idősebb Feri viszont lecsapott a lehetőségre, lévén ő már nyugdíjas. Ezáltal viszont felszabadult egy hely abban a kocsiban, ami őt vitte volna Pestig.
-Ne menjen inkább velük a hosszú Gábor?- vetette fel Csaba.-Akkor Pestig lenne fuvarja, nemcsak Kaposvárig.
-Most már beosztottam hozzátok a Gábort, most már maradjon ott-felelte Gazsi, én pedig hangtalanul megdicsértem Csabát a jó, bár sikertelen próbálkozásért. -Akkor tehát Péternél még két hely van, viszont felszabadult egy hely - kinél is?
-Ehhez nekem már excel tábla kéne-panaszkodott Csaba.
-Á, én össze tudnám írni, ha valaki adna egy papírlapot-feleltem, de senki nem vette a célzást.
-Álljanak fel a sofőrök, és mindegyik mellé álljon oda az összes utasuk-vetette fel Péter. Többen derültek az ötleten, Gazsi végül mégis ehhez folyamodott. A családállítás rendszerrel végül került utas Péter mellé és Feri helyére is - csak éppen még mindig egy csomóan maradtak a tömegközlekedésre.
-Nálunk még van 3 hely!-jelentette be a fiatalabb Feri. Kiderült: mivel a szélén álltak, Gazsi őket nem vette észre és nem osztott be melléjük senkit. Így már javult a helyzet, de nem oldódott meg teljesen.
-Tegye fel a kezét, akinek még nem jutott autó!-Megszámolta a feltett kezeket, de valami még mindig gyanús volt neki. Végül a kezét szintén feltartó (kevésbé hosszú) Gáborra pillantott. -Te meg minek jelentkezel? Kerékpárral vagy, te szerencsétlen!

Banánposzadék angolul

A bekapcsolva hagyott google translate leforditotta előző bejegyzésemet. Az olvasók okulása végett idézem:

The new HD TV advertisement for two monkeys sitting in the thermal waters and their nails tisztogatják. The text: "Great is the smallest HD banánposzadék can be seen under the fingernails" The monkeys are cute, of course, and the nyelvújitó intention to appreciate, however, the accuracy of the advertisement has been found wanting. The photo shows Japanese macaques monkeys as well (this is also evident from the termálfürdőzésből, cf. Samsara to c. Movies). It is common in Japan, being a temperate country, banana room, so the monkeys could not be under her fingernails - even as poszadék not.

No comment.

Banánposzadék

A HD TV új reklámján két majom ül a termálvizben és körmüket tisztogatják. A szöveg: "Fantasztikus ez a HD! A legkisebb banánposzadék is látszik a körmöm alatt!"

A majmok persze cukik, és a nyelvújitó szándékot is értékelni kell, a reklám pontossága azonban kivánnivalót hagy maga után. A képen látható majmok ugyanis japán makákók (ez már a termálfürdőzésből is kiderül, ld. a Szamszara c. filmet). Márpedig Japánban, lévén mérsékelt égövi ország, nem terem banán, igy a majmok körme alá se kerülhetett - még poszadék formájában sem.

Nagymáté vize

Mire Nagymátéra értünk, a nap már magasan járt az égen, és mindannyiunk vize vagy elfogyott, vagy felmelegedett. Örömmel üdvözöltük tehát a szépen kiépített arborétumot. Hamarosan azonban kiderült, hogy a kávézóban rendezvényre készülnek és ezért zárva vannak. Laci a vécé felől jött vissza azzal a rossz hírrel, hogy a vízcsapok fölött "Nem ivóvíz" tábla szerepel.

A szomjas vándorok azonban nem adták fel ilyen könnyen. Roland is körbenézett és azzal tért vissza, hogy talált egy kerti csapot, mindenféle tábla nélkül, ahol tele is töltötte a flakonját. Mariannal és Mókuskával felkerekedtünk, hogy megtekintsük. A csap egy hűtőháznak tűnő valamiben állt, amiből Mókuska arra jutott, hogy biztosan ivóvíz. Én azonban megkóstoltam és furcsa mellékízt éreztem, ezért csak arcot mostam benne és kicsit lehűtöttem a flakonomat.
- Szerintem ez ugyanaz a víz, mint a vécében - jegyezte meg Mariann. Mókuska ennek ellenére ivott belőle, és a később odaérkező túratársakat is erre biztatta. Ennek ellenére a pihenőhelyhez visszaérve kijelentette:
- Roland, kamu a vized!
Erre a bejelentésre kétféle reakció született. Voltak, akik úgy értelmezték, hogy akkor a vécében is iható víz folyik, Gazsi viszont kárörvendően ijesztgetett minket azzal, milyen szörnyű betegségeket fogunk kapni, ha ezt megisszuk, és percenként megkérdezte Mókuskát, hogy még mindig jól van-e.
- Úristen, nekem már teljesen felfordult a gyomrom! - panaszolta Gyuri az egyik különösen horrorisztikus példa után, majd elgondolkodott: - Pedig még nem is ittam belőle...

Uzsovic

Tóni meglepetést ígért a túrára. Ez mindannyiunkat felvillanyozott, lévén a legutóbbi meglepetése egy nagy tábla Studentská csoki volt. Ezúttal azonban nem csoki szolgált meglepetés gyanánt, hanem az a bejelentés, hogy nem ő, hanem Péter vezeti a túrát.

Péter igyekezett felnőni a feladathoz és mindenféle izgalmas programokat beiktatni: Kiskunsági Nemzeti Park lezárt területei, madárgyűrűző állomás, Poszáta Tanösvény és egy Uzsovic nevű volt katonai település. Lebeszélte a Kiskunsági Nemzeti Park egyik tisztviselőjével, hogy beléphetünk a lezárt területre. Sajnos erről semmilyen dokumentumot nem kapott és az illető sem tudott csatlakozni hozzánk. Péter odavezetett minket a sorompóhoz, ekkor azonban a fűből fölemelkedett egy fekete ruhás személy, aki állítólag az orchideákat jött fotózni, de volt valami köze a nemzeti parkhoz is. Elmagyarázta, hogy nem szabad bemennünk, mert épp a közelben fészkel egy fekete gólya, és ha megzavarják, az is megtörténhet, hogy elhagyja kicsinyeit. Így aztán jókora kerülővel visszatértünk az útra (a mezőn, ahol állítólag rengeteg orchideát láthattunk volna, alig volt virág) és elindultunk a Kolon-tóhoz.

A tónál újabb akadályok nehezítették Péter szépen kitervelt túráját. A Poszáta tanösvény elejét alig találtuk meg, 6 GPS-ünk négyféle kezdőpontot mutatott (egy nem volt bekapcsolva, az enyémen meg nincsenek rajta ilyen részletek). A legizgalmasabbnak ígérkező madárgyűrűző állomáson madarat nem találtunk, csak gumicsizmákat a kerítésre húzva. Kiabálásunkra egy darab személy jött elő, akit láthatóan legmélyebb álmából ébresztettünk (ekkor volt délután fél kettő), és csak németül tudott, de azért lelkesen útbaigazított minket Izsák felé, amerre nem akartunk menni. Majdnem elindultunk egy másik tanösvényen, aztán Péter mégis a kilátó mellett döntött, és innentől búcsút mondhattunk a Poszáta és az összes többi tanösvénynek.

A kilátónál már erősen tűzött a nap, és a két Gyuszi kezdte pedzegetni, hogy ők rövidítenének (a fiatalabbik valami esti programot is kitalált alibinek). Péter azonban győzködte őket, hogy legalább Uzsovicig jöjjenek el, mert „olyat még nem láttatok, és már csak 1-2 kilométer!” Tovább jöttek tehát. Az út továbbra is erdőben haladt; valahányszor Pétert megkérdeztük, azt felelte, hogy Uzsovic már csak egy kilométer, nem törődve azzal, hogy közben haladtunk. Végül (egynél több kilométer után) házat láttunk a távolban. Ez azonban még nem Uzsovic volt, hanem egy Klebersberg-féle tanyasi iskola. Az épület düledezett és lyukas volt a teteje, de a kertben a feszület mellett frissen felásott halmokat láttunk: nem tudtuk egyértelműen eldönteni, hogy ez temető vagy konyhakert.
- Innen már csak egy kilométer!-jelentette be Péter, úgyhogy Gyuszi senior felhívta a feleségét, hogy jöjjön el értük kocsival Uzsovicra. Kellemes árnyas úton haladtunk – amíg Péter rá nem jött, hogy le kellett volna fordulnunk az iskolánál. Úgyhogy vissza az egész, be az iskolához és onnan egy jóval kevésbé árnyas útra. Aggódtunk, hogy Magdi halálra unja majd magát Uzsovicon, de fölöslegesen: hamarosan telefonált, hogy teljesen eltévedt, Uzsovic nem szerepel a térképen se. Gyuszi próbált neki segíteni, de mivel ő se tudta a pontos paramétereket, nem túl sikeresen.

- Majd kiérünk egy műúthoz, és onnan már csak egy kilométer!-jelentette be Péter. Egyre inkább úgy tűnt, hogy Uzsovic 1 kilométeres távolságot tartva menekül előlünk, ami engem főleg azért zavart, mert felmelegedett vizem helyett már nagyon szerettem volna egy kis hideget. Bár azzal nem áltattak, hogy Uzsovicon lenne kocsma; Péter szerint gyakorlatilag kihalt település.

Egy földúthoz érve Péter közölte, hogy forduljunk jobbra.
- Nem a műútnál kell lefordulni?
- Nem, rájöttem, hogy az kerülő. Így ezen a földúton már csak egy kilométer.

Egynél több kilométer múlva kihalt művházat pillantottunk meg: megérkeztünk Uzsovicra! Megtekintettük a katonai gyakorlópályát (mondjuk ilyet azért láttunk már), meg azt a néhány lakost, akik napernyők alatt hűsöltek a házuk tornácán. Magdi persze sehol; Uzsovicpusztára ment, mert az ki volt jelezve a műúton, Uzsovic pedig nem. Míg Gyuszi útbaigazítást adott neki, Teréz és Tóni azon tanakodtak, hogy lehet ennyire az isten háta mögött élni, míg fel nem hívtam a figyelmüket, hogy városiak az ő falujukkal kapcsolatban is ugyanezt kérdezik. Aztán megkerestük a faluközpontot, Péter lecsúszott a csúszdán (a csúszda épségben maradt, de épphogy). A nagy nehezen megérkező Magdi felajánlotta, hogy visszaviszi valamelyik sofőrünket, aki aztán eljöhet a többiekért kocsival. Mi azonban visszautasítottuk és hősiesen továbbindultunk Soltszentimrére. Hiszen az úgyis már csak egy (vagy több?) kilométer.

Pontos útbaigazítás

Ezen a folyosón még nem jártam. A konzultációra oda se találtam volna, ha Éva nem áll ott a kanyarban és integet. A konzultáció végeztével viszont halvány fogalmam se volt, merről jöttem. Jobb híján megkérdeztem az utánam jövő, a keskeny folyosón ácsorgó srácot.
- Merre lehet itt kijutni?
A srác gondolkozott egy kicsit.
-Hát vagy erre - mutatott az egyik irányba -, vagy arra - mutatott a másikba.

Na így már minden egyértelmű.

A paramara és a déli félteke más kreatív lakói

- Nézd, ott a mara! – kiáltotta Laci.
Kissé meglepődtem a lelkesedésén, egyrészt mert a budapesti állatkertben annyira nem különleges esemény marát látni, másrészt Laci nem tartja túl sokra a dél-amerikai növényevőket (meggyőződése szerint ezek azért teremtettek, hogy az anakondának legyen mit ennie). Amikor megfordultam, minden világossá vált. A mara ugyanis nem a kifutójában volt, hanem egy gondozó vezette pórázon és magyarázott a köréjük gyűlt gyerekeknek, akik simogatni próbálták az állatkát. A mara ennek annyira nem örülhetett, mert erősen húzta a pórázt és úgy viselkedett, mintha el akarna szaladni.


Elgondolkoztam, miért hozta ki őt a gondozó. Talán ingergazdag környezetet akart teremteni neki; mikor később a Barlang Étteremnél újra összefutottunk velük, épp a fóka-showra készültek.

Mielőtt a makikhoz bementünk, Laci gondosan becsomagolta az epret, nehogy megkóstolják és valami bajuk legyen tőle. A makiknak azonban igen jó a szaglása, főleg, ha gyümölcsről van szó (a témában ld. még a Szomjas makik c. tavalyi bejegyzést). Hamar kiszagolták az epret is, és bár csak a nejlonzacskóját piszkálhatták, így is megérte nekik, hogy Laci karjára és vállára telepedjenek.



Őszintén szólva nem szoktam bejárni a lajhárházba, mert őket mindig is unalmas állatoknak tartottam. Nos, nagyobbat nem is tévedhettem volna. Valóban nem túl gyorsak, viszont az egész házat és annak minden berendezését saját tulajdonuknak tekintik. Mikor bementünk, egyikük a korláton függeszkedett, egy másik a sarokpad alól kandikált ki.


Mikor Laci leült a padra, a lajhár felnyúlt és hosszú karmaival belekarolt, így ültek egy darabig kart karomba öltve.



Az állatsimogatóban, mint mindig, zajlott az élet. Egy feketeruhás fickó elkövette azt a hibát, hogy kezében zoo-csemegével mászott be; néhány éhes kecske kis híján leteperte. Valaki más a vízcsapot nyitotta meg. A láma megpillantotta az új vízforrást: odalépett és lelkesen, hosszan ivott. Látszott rajta, hogy nem a szomjúság hajtja, hanem az izgalmas új játékot akarta kipróbálni.