2013. október 22., kedd

Fogságban Márianosztrán

Amióta Gazsi GPS-szel túrázik, nem rögtön leszállás után indulunk, mert még meg kell várni a műholdat. Ez olykor hosszadalmas művelet, igy Gazsi meggondolatlanul megengedte Gyulának és Lórinak, hogy bemenjenek kávézni a kocsmába. Ő annyira el volt foglalva a GPS-szel, hogy Petit is csak pár perc múlva vette észre.
- Hát te meg hogy jöttél? Gyalog?
- Dehogyis! Szobról busszal, ugyanazzal, mint ti.
- Tessék visszamenni, itt már nem lehet csatlakozni a túrához!
- Nekem köszönhetitek, hogy megvárt titeket a busz! - tóditotta Peti, célozva arra, hogy vonatunk a busz hivatalos indulása után érkezett meg Szobra. - Ott fogtam a buszvezető kezét, hogy ne induljon!
Mindannyian elképzeltük, hogy ez milyen romantikus lehetett.

Gazsi végre megtalálta a műholdat és indulhattunk volna, csak épp Lóri és Gyula nem volt sehol.
- Mennyi ideig tart egy kávét meginni? - méltatlankodott Gazsi.
- De hát egy kávét megcsinálni tök hosszadalmas folyamat! - magyaráztam. - A kávébabot le kell szüretelni, meg kell pörkölni...
- A kávégépet ide kell szállitani Olaszországból...
- Te feltételezed, hogy ebben a kocsmában olasz kávégép van??
Gazsi végül rátelefonált a kávézókra, akiknek tényleg azért tartott sokáig, mert a kocsmában nem volt olasz kávégép.

A Mária úton terveztünk indulni, hogy megtekinthessük a rabtemetőt is mint helyi látványosságot (ez nem poén volt - mint a keritésről utóbb megtudtuk, a rabtemetőt a látványosságok helyreállitására szolgáló alapból renoválták). Az út a templom mellett indult és hátul vezetett ki - azaz vezetett volna, mert messziről látszott, hogy a széles, kétszárnyú kapu bizony le van lakatolva.
-Nem baj, a nagykapu mellett mindig van kiskapu is! - jutott eszembe Koncz Zsuzsa nyomán. Közelebb érve valóban megláttuk a kiskaput is - csukva, rajta lakattal. A kapun továbbá tábla díszelgett, "Biztonsági őrrel és kutyával őrzött terület. Belépni tilos!" felirattal.

Míg mi azon filóztunk, hogy a zarándokok hogy jutnak át belépés nélkül, Gazsi azonnal tudta, mi a teendő: bement az épületbe érdeklődni. Hamarosan Gyula újabb hívást kapott a telefonjára, mire elindult a kapu felé. Pár lépésre a lakattól megfordult és közölte Gazsival, hogy igenis zárva van. Gazsi ezután hamarosan személyesen is kijött és azt állította, hogy az őr szerint a lakat csak rá van lógatva, de a kaput amúgy kinyitották reggel 6-kor. (Korán kelő zarándokokkal nyilván nem számoltak.) Ismét megközelítettük tehát a kaput, és kiderült, hogy Gyula tévedett: a lakat ellenére nyitva volt a kapu...

2013. október 19., szombat

Thomas esete a sorompókkal

Már reggel láttuk, hogy ez nem Thomas napja. Először is nem találta a fényképezőgépét. Kereste a kocsiban, feltúrta a táskáit, semmi. Legijesztőbb gyanúja az volt, hogy előző nap fent hagyta a turistaházban; nagyon nem vágyott zuhogó esőben visszamászni 1400 méterre, bár mi jól szórakoztunk volna rajta (főleg, mivel fölöslegesen tette volna; a hazaérkezésünk utáni napon megtalálta a gépet az egyik táskája alján).

Postojnán automatás parkoló volt: az automatánál fizetett az ember, akkor kapott egy jegyet, ezt kellett a parkolóból kifelé menet a sorompó melletti résbe bedugni, és a sorompó kinyílt. A fizető automata természetesen semmilyen fedéllel nem rendelkezett, így Thomas rendesen bőrig ázott, míg a fizetést elintézte. Ezután lesétált a kocsihoz, ahol Laci éppen ebédelt, a Mester és én viszont nem voltunk sehol (ennek hátteréről lásd a Hol vagy, Laci? című bejegyzést). Mikor a telefonos egyeztetést követően megérkeztünk, azt láttuk, hogy Thomas éppen a sorompó előtt áll. Gyorsan beugrottunk tehát a kocsiba, amíg ő bedugta a blokkot. Sajnos nem eléggé gyorsan: mire továbbindult volna, a sorompó ismét lezárult. Előttünk sorompó, mögöttünk egy sornyi autó – Thomas hiába próbálta nyomkodni a gombokat a sorompó mellett. Végre az egyik segélykérő gomb megnyomására jelentkezett valaki, akinek Thomas megpróbálta elmagyarázni a helyzetet németül és angolul. Hamarosan elő is került egy kissé vizes parkolóőr és a blokkot vagy a jegyet kérte tőlünk. A jegyet ugye elnyelte az automata, a blokkot viszont Thomas nem tartotta meg. Így sajnos eléggé úgy tűnt, mintha nem is fizettünk volna, és az őr nem akart kiengedni. Thomas tőle szokatlan indulattal szidta a hülye rendszert, mire a Mester beijedt, hogy ha lehülyézzük a parkolóőrt, soha nem fog kiengedni. Szerencsére ennek ellenkezője történt: beleunt a dologba és felhúzta a sorompót. Utólag Tóniék elmondták, hogy nekik be se kellett dugniuk a jegyet: a sorompó tárva-nyitva állt.

Másnap Ptujban ismét sorompós parkolót találtunk, ezért Thomas már előre aggódott. A megérzés jónak bizonyult: induláskor hiába próbálta az érkezéskor kapott jegyet belenyomni az automatába, az nem fogadta el. Ismét esélytelennek tűnt a helyzetünk, mikor egy hölgy lépett az automatához és láthatóan minden gond nélkül beledugta a jegyét. Thomas gyorsan kiszállt és elmagyarázta neki a problémánkat, majd közös erővel próbálták bedugni a jegyet a résbe. Egy idő után sikerült; valószínűleg csak annyi volt a gond, hogy a jegy elázott az esőben.

Hazafele menet a Mester megkérdezte Thomast, mennyivel tartozunk az útért. Thomas gyorsan kiszámolta a benzinpénzt.
-És a parkolás meg ilyenek?
-A parkolás inkább csak lelkileg volt teher-felelte Thomas.

2013. október 18., péntek

Állatkerti akrobatika

Az Állatok Világnapján az állatkert lakói úgy döntöttek, akrobatikával szórakoztatják örökbefogadóikat és azok vendégeit. Jacques és Noé például azon versengtek, melyikük tudja lelökni a másikat a medencéjükben található műzátonyról.


A kis párduc is igyekezett elsajátítani az akrobatikát: a kifutójukban található faágon egyensúlyozott és időnként anyja mögé, mellé vagy hátára pottyant. Az anyapárduc a "Mummy needs a drink" arckifejezéssel szemlélte az eseményeket, és azt vártuk, hogy mikor kever le egy nyaklevest hiperaktív csemetéjének.

Az ormányos medvéknél nem kell meglepődni, ha a faágon találjuk őket. Ezúttal azonban két példány kiváló érzékkel a faág legvégén került intermedvélis konfliktusba, minek hatására addig baszkurálták egymást, míg egyikük leesett az ágról. A másik ezután elégedetten felmászott mászókája felső részére és a biztonság kedvéért elkezdte elrágni a lelógó köteleket, nehogy valaki utánamásszon.

Őszintén szólva azért a gondozók is hozzájárultak az akrobataprodukciókhoz. A rókamanguszták kifutójában például valaki felfüggesztett egy darab húst, olyan magasságba, hogy a földről nem nagyon érték el. A ravasz állatkák azonban hamar rájöttek a megoldásra, és fergeteges ugrásokkal szórakoztatták közönséget.

2013. október 7., hétfő

Döntésképtelenség

Második túranapunk reggelén esett az eső, és egész napra ezt jósolták. Két alternatíva merült fel: a postojnai cseppkőbarlang, illetve egy termálfürdő valahol Ljubljanában. Mivel a csapat többsége nem hozott fürdőruhát és amúgy is mászkálósabb programra készült, szinte mindenki a barlangot választotta, csak Gergő és Lóri nem tudta elhatározni magát. Gergő ugyan a fürdőt preferálta volna, de rábízta a döntést Lórira, aki ugyanolyan tanácstalan volt. Gergő végül azt javasolta neki, dobjon fel egy pénzérmét.
- Na, mi a végeredmény?-kérdeztem, mikor reggeli után fölmentem a szobába.
- Háromszor feldobtam és mind a háromszor barlang jött ki, de még nem tudom-felelte Lóri.
-Bocs, de ha nem hiszel a pénzérmés módszerben, miért csinálod?
- Te nem ismered ezt a palit-vetette közbe Gergő vésztjóslóan. Lóri keresgélni kezdett a pénztárcájában.
- Feldobok egy másik érmét. Szerintem ennek rossz a súlyelosztása-magyarázta. Feldobta, megnézte az eredményt és megkönnyebbülten felsóhajtott: - Na végre, fürdő!

A másik döntéshelyzet visszautazásunk napján állt be. Mi városnézést terveztünk, házigazdáink javaslatára Ptuj városában. Tóni viszont előre leszervezte egy bortermelő ismerősével, hogy hazaútban megtekintik az ő borászatát. Ez két autó utasainak egyértelművé tette a programot, de a harmadik kocsinak döntenie kellett. Persze ez volt az a kocsi, amelyben Gergő és Lóri is utazott.
-Engem annyira nem érdekel a borászat-mondta Gergő utolsó esténken fent a szobában.-Inkább mennénk veletek. Szerintem Roland is hajlik rá, csak Ferit kell meggyőzni.
Neki is álltam Ferit meggyőzni, ami nem is ment nehezen. Ő is egyetértett, hogy egy magyarországi borászatba bármikor szervezhetünk egynapos kirándulást, büszke tulajdonosa is biztos szívesen megmutatja, míg Ptuj azért elég messze van az ilyesmihez.
-Igazából én Ptuj mellett vagyok, csak Gergőéket kell meggyőzni-mondta, mire megnyugtattam, hogy az szerintem sikerülni fog.
Reggel tehát arra számítottam, hogy Gergőék is csatlakoznak hozzánk. Ehhez képest Feri lelkesen bejelentette, hogy persze, ők is a borászatba mennek.
Úgy tűnik, valaki meggyőzte időközben.

Hol vagy, Laci??

Eleinte sejtettük, hogy Laci hol van: a Pécsről Kanizsára tartó vonaton (persze nem hátul, mert az a krumplifejű palacsinta helye), amely 5 körül ér be a kanizsai állomásra. Addigra kellett nekünk is autóval odajutnunk, hogy ott fölszedjük és induljunk tovább Szlovéniába. Nagykanizsára még be is értünk időben, de a vasútállomást megtalálni már nem volt olyan egyszerű dolog. Hármunk közül csak a Mester járt ott korábban: ott kellett vonatról buszra szállnia, és a magyar várostervezés sajátosságainak következtében így egész jól körbejárta a várost. Rá is mutatott egy utcára, amely szerinte a vasútállomásra vezetőhöz hasonlított. Ám csak hasonlított hozzá, mert miután átmentünk a síneken, zsákutcába kerültünk. Egy helybéli tanácsára megfordultunk és valószínűleg jó irányban haladtunk egészen a körforgalomig; itt ismét egy, a Mesternek ismerős utca tévesztett meg minket, amely ismét zsákutcának bizonyult; igaz, ez tulajdonképpen a vasútállomásra vezetett volna, de csak gyalogosan. Ezúttal egy helybélinek tűnő hölgytől kértünk útbaigazítást.
- Menjenek vissza a körforgalomig és ott forduljanak jobbra-javasolta a hölgy, és a nyomatékosítás kedvéért intett is a bal kezével. Ezek után túlzottan nem hagyatkoztunk rá, de azért visszamentünk a körforgalomhoz. A harmadik kiválasztott utca végre valóban a vasútállomáshoz vitt ki minket. 5 óra 10 volt; lékekszakadva ugrottunk ki a kocsiból, mikor megérkezett Laci sms-e:
"Még a vonaton vagyok, a kaller szerint kb. 20 percet késünk."

Miután Laci megérkezett a szokatlanul hideg és szeles kanizsai vasútállomásra, azt is bevallotta, hogy nem hozott úti kaját. Azt kérte, álljunk meg az első kisközértnél, hogy gyorsan bevásárolhasson. Tényleg nagyon gyorsan vásárolt: pár perc múlva a kocsiban ülve már láttuk, ahogy szalad felénk. Thomas mindenesetre beindította a motort és előregurult néhány métert, ne szaladjon hiába.

Laci második eltűnése a postojnai cseppkőbarlangnál következett be. Mikor kijöttünk, ömlött az eső (bent ilyesmit nem tapasztaltunk), ezért mi hárman egy szuveníres bódé ernyője alá menekültünk. Laci egyelőre sehol; úgy véltük, a belépéskor készített fényképeinket nézegeti a kijáratnál. Mivel a Mester és én egy vécélátogatást is beterveztünk, abban maradtunk, hogy Thomas megvárja Lacit, mi meg addig előremegyünk a vécéhez. Direkt felváltva vettük használatba, hogy addig a másik őrködhessen odakint. Hiába: Thomasék a jelek szerint elkerülték a figyelmünket. Legalábbis mikor már jó 20 perce ott állhattunk, gyanús lett a dolog. Visszamentünk a bódéhoz, ahol persze se Laci, se Thomas. Az én telefonomnak az akkuja volt lemerülve, a Mesterén meg alig volt pénz, de végül megpróbálta felhívni Thomast. Jól tette: kiderült, hogy ők már a kocsiban ülnek a parkolóban és ránk várnak...

2013. október 2., szerda

Nagy Macskatestvér figyel téged

Mikor a Cat Caféba értem, András még nem volt ott, ezért letelepedtem egy asztalhoz Azúr mellé. Később O'Mara is megjelent és a szemközti széken gömbölyödött össze. Mikor András megérkezett, átadtam neki a helyem és átültem az alvó O'Mara mellé. András nézegetni kezdte a gépén a repjegyeket. Minthogy Azúr közben odébbállt, ideiglenesen átültem mellé, nem számítva arra, hogy Azúr ismét megjelenik és teljes lelki nyugalommal beül az előző székemre az otthagyott cuccaim közé:

Azúr később felugrott az asztalra és megvizsgálta nyitva hagyott övtáskám tartalmát. Ennek akkor még nem tulajdonítottam jelentőséget. Akkor kezdtem gyanakodni, hogy figyelnek minket, mikor a vécéből kilépve a mögöttem álló lány Snow-t tartotta a karjában. Mikor óvatosan megkérdeztem tőle, hogy miért macskával jár vécére, elmondta, hogy Snow mindenáron utánam akart jönni és csak így tudta megfékezni. Mondjuk Snow legalább nem diszkriminált: a lány után ugyanúgy be akart menni, ezért kénytelen voltam én is ölbe venni őt és kiselőadást tartani az emberi és macskavécék elkülönüléséről.

Mikor már hiányzott, hogy üljön rajtam valaki, ölbe kaptam Poirot-t, aki viszont érdeklődéssel figyelte a laptop képernyőjét. András épp Ágival és Edinával próbálta a kalandpark-látogatás részleteit egyeztetni. Poirot szürke agysejtjei azonnal működésbe léptek és rájött, hogy ebbe bele kell avatkoznia. Rögtön fel is ugrott az asztalra és ráült a billentyűzetre. "Jujőp" - írta megdöbbent barátainknak, majd keresni kezdte a gépen a s.jjjépúőő nevű fájlt. Mikor nem találta, újabb keresést akart beindítani, de közbeléptem és leraktam az asztalról.

Megfigyelőink elkövették azt a hibát, hogy engedték magukat lefotózni. András ezeket a képeket töltötte fel a gépére, ami magára vonta Pongó figyelmét. Azonnal felugrott az asztalra, de András megmutatta neki az USB csatlakozót és elmagyarázta működését. Ez kielégítőnek bizonyult Pongó számára, aki ezután nyugodtan leült az asztalon.

A catek valószínűleg Kristófnak is küldtek üzenetet telepatikusan vagy szagok útján, hogy gyanús személyek vagyunk. Ugyanis mikor hazaértünk, úgy döntött, hogy átkutatja a lakásban található gyanús tárgyakat. Elsőként egy szalagfüles reklámszatyrot választott, amibe belebújt, majd így kezdett nyüzsögni. A galériáról lenézve csak annyit láttunk, hogy egy nagy reklámszatyor rohangál odalent...