2014. december 28., vasárnap

Kamásli és vécé

Valahol Dunakeszinél járhattunk, amikor Ági elővette a hátizsákból a kamásliját és elkezdte felvenni.
- Milyen felkészült vagy! - dicsérte meg Misi.
- Én is hoztam kamáslit - jegyeztem meg -, csak úgy gondoltam, lesz elég idő a kisvasúton felvenni.
- Ebben nem lehetsz biztos, emlékezz csak Sztellre - figyelmeztetett Ági, a "Jótanácsok túrázóktól című (2012. december) bejegyzésem tartalmára utalva. - Amúgy annyira mégse vagyok felkészült, mert ez nem az én kamáslim, hanem az Edináé.
Ezek után Ági is eljátszotta a melyik kamásli melyik lábra való és elöl vagy hátul van-e a cipzárja című történetet. Mikor ezekkel elkészült, örömében lendületesen felrántotta a cipzárt - amelynek feje a kezében maradt.
- Te jó ég, tönkretettem az Edina kamásliját!
- Nyisd szét a cipzárt és húzd rá vissza a fejet - javasolta Misi. Ági meg is tette, csak éppen a cipzárfejet alulról próbálta visszatenni, amitől persze az nem húzódott össze. A leesett cipzárfej megfelelő visszatételének módja amúgy nekem is csak később, túra közben jutott eszembe; addig Ági abban a hiszemben volt, hogy varrónőhöz kell vinni. Amikor a kisvasút pénztáránál álltunk sorban, valaki ilyen módon tudakolta az elöl állóktól az árat:
- Mennyi az anyagi veszteség?
- Nekem egy kamásli ára - felelte Ági -, legalábbis ha Edina rájön, hogy én tettem tönkre.
- Egyébként is, nem?
- Nem, mert akkor azt fogja hinni, hogy ő rontott el rajta valamit...

A kamásli védi nadrágunkat a sártól, de nem a túracipő orrát, főleg, ha beletoccsanunk vele egy dagonyába. Ezért a kisinóci turistaházban kimentem a vécébe, hogy a csapnál lemossam a cipőm orrát. A női vécé egyik fülkéjéből Endre lépett ki a mosdóhoz, a másikban Szilárd pisilt - mindketten félhomályban.
- Van ám itt villany is, csak nem vettétek észre - mondtam, és felkapcsoltam a fényt.
- Tényleg nem vettem észre - ismerte be Endre -, ami elég ciki ahhoz képest, hogy villanymérnök vagyok.
- Az semmi - kontrázott Szilárd -, azt se vettük észre, hogy ez a női...

2014. december 25., csütörtök

Összehangolt menetrend

Tóni előre figyelmeztetett minket, hogy Tatán egy órát fogunk üldögélni a vasútállomás nemlétező büféjében. A tardosi busz ugyanis egy perccel azelőtt érkezik be a buszpályaudvarra, hogy elindulna a pesti személy – és persze jókora távolság van a vasútállomás és a buszpályaudvar közt. Annyira nem dobott fel a lehetőség, ezért örömmel fedeztük fel, hogy a busznak van egy megállója a Volán-telepnél, amely valamivel közelebb van a vasútállomáshoz. Ráadásul aranyvasárnap délután nem sok felszállóra számíthattunk a magunkfajta hibbant túrázókat leszámítva.
- Ha kevés helyen állunk meg és gyorsabban beérünk, talán elérjük a vonatot, ha az egy kicsit késik – vetettem fel, mikor már a buszon ültünk.
- 29-kor megy a vonat, most van óra 4, az kizárt – felelte Tóni.
- Végigmegyünk vagy leszállunk a körforgalomnál? – vetette fel Sanyi is.
- Jó, szálljunk le a körforgalomnál. Mindegy, honnan sétálunk be.
A busz azonban rendesen belehúzott, és tényleg nem sok helyen szálltak fel. 4 óra 20-kor a Volántelepnél jártunk, de nem jeleztünk, hogy le akarnánk szállni.
- Pedig ha itt leszállunk, talán odaérünk 10 perc alatt – jegyeztem meg. Tóni előrement a sofőrhöz, és megkérte, hogy tegyen ki minket a vasútállomáshoz vezető utca sarkán. A sofőr tök rendesen megállt (ha legközelebb arra járunk, viszünk neki csokit hálából), mi pedig leszálltunk és kilőttünk. Tóni szó szerint futott; mi hátramaradtunk egy brancsban, különösen Zsolt, aki kerékpárbalesete miatt húzta a lábát. Én úgy gondoltam, Tóni majd csak megállítja nekünk a vonatot, de azért egy ponton úgy döntöttem, illendő lenne nekünk is belehúznunk. Csaba is így gondolhatta, így mindketten felgyorsítottunk és csapatunk három részre szakadt.
4 óra 27-kor a vasútállomást eggyel megelőző helyi buszmegállónál jártunk (és agyunkba véstük az itt található kávéház koordinátáit, hogy szükség esetén visszatérhessünk), amikor fékcsikorgást hallottunk a sínek felől. Innen egy éles jobbkanyar és már látható az állomás (már napvilágnál persze). Tóni kiment az útra, Csaba és én a parkon vágtunk át. A parkból kivezető lépcsőn jártunk, mikor füttyszó szállt fel az állomás felől. Tóni is megállt.
- Basszus, nem hiszem el, hogy egy perccel késtük le!
- Várjál, ez a gyorsvonat volt! – mondta Csaba, aki megpróbálta kivenni a tovazötyögő vonat körvonalait. – Személyvonatként nem ilyen jár.
Ezt az információt megosztotta Tónival is. Közben beért az utóvéd, és az eddiginél némileg lassabban, de azért még eléggé sietve felcsattogtunk a felüljáróra.
- Állnak emberek a peronon – állapítottam meg.
- Igen, de azok a komáromi vonatra várnak. Az megy abba az irányba – mondta Csaba.
- Dehogyis, ott hátul van még egy vágány. Annál szálltunk le idefelé jövet.
Miután pár perce már vitatkoztunk, hogy lekéstük-e a vonatot vagy sem, Tóni rászánta magát, hogy megkérdezzen valakit. A korlát mellett kék dzsekis fickó állt, akit először MÁV-osnak néztem (abból a meggondolásból, hogy ilyen színűt épelméjű ember nem vesz fel, ha nem munkaruha); kiderült, hogy nem volt az, de infót azért tudott nyújtani.
- Ami most elment, az a gyorsvonat volt. A személyvonat 7 percet késik.
Megkönnyebbülten ereszkedtünk le a peronra és vártunk további 10 percet a vonatra. Íme, meg vannak ám szervezve Magyarországon a csatlakozások, csak éppen a helyi sajátosságok figyelembe vételével.

2014. december 20., szombat

Barlangi hallucinációk

Barlangász túravezetőnk elmondta, hogy aki hosszú időt tölt a barlangban, az egy idő után olykor hallucinálni kezd: ő például egy többnapos barlangász-expedíció végén azt hallucinálta, hogy jön szembe egy másik csoport. Velünk ugyan csak pár órát töltött a föld alatt, de lehet, hogy elbizonytalanodott, nem hallucinálja-e azt, amit a csoportunkban hall.

A kavarás már a túra előtt elkezdődött. Megérkezve első dolgom volt megkérdezni, van-e a közelben vécé. A többiek lefelé mutattak.
-Tibi odament és nem jött vissza.
-És vélhetően mindenkivel ez történik?
Mint kiderült, úgy értették: nem jött vissza, amiért zárva van. Meg azért sem jött vissza, mert egy csapat iskolás támadta le a vécét. Úgy döntöttem, hogy megvárom az öltözést (reméltem, hogy ott is lesz vécé, és nem is csalódtam), Tibi viszont vélhetően végigállta a sort. Mondjuk ideje volt rá, mert Matyit még vártuk. Végül pontban tíz órakor láttuk kerékpárral leszáguldani a barlang fölött. Némileg meglepett, hogy föntről jön, de kiderült: annyira a házszámot figyelte, hogy fel se tűnt neki a hatalmas "Pál-völgyi cseppkőbarlang" tábla.

Rögtön az elején egy létrán kellett leereszkednünk. Miközben a létra tetején várakoztunk, megjegyeztem, hogy itt sokkal melegebb van, mint odakint.
- És később még melegebb lesz! – kontrázott Tibi, ahogy lenézett a kürtőbe. – Közeledünk a magmához.

Mint minden barlangban, itt is adtak kreatív nevet néhány sziklaalakzatnak, és vezetőnk előszeretettel kérdezett rá, hogy szerintünk mi lehet az. Az egyik teremben például közölte, hogy itt egy nagy szárazföldi állatot kell keresnünk.
- Az ott egy bálna – jelentettem ki, mert az egyik nagy szikla tényleg úgy festett, mint egy hatalmas hal feje.
- Szárazföldi, te észlény! – szóltak rám a fiúk.
- Partra vetett bálna.
Mások azonban addigra már megtalálták az elefántot. Vezetőnk következő kérdése az volt, hogy fiú- vagy lányelefánt. Én az agyar hiányával érveltem az utóbbi mellett, de kiderült, hogy nem ez volt a megkülönböztetés alapja.
-Lányelefánt, mert ki van festve a szeme.
- Az még nem jelent semmit – jegyezték meg többen. A vezető valószínűleg ekkor kezdett gyanakodni, hogy meleg csoporttal van dolga. Ez a gyanúja csak erősödhetett, amikor a többiek arról kezdtek poénkodni, hogy ha Patrik jött volna, most ki lenne akadva, hogy elkenődött a sminkje. Egy másik terembe pont arra érkeztünk (a vezető és én nagyjából egyszerre), hogy az egyik túratárs kifejti:
- Általában fiúk jönnek, de lányokat is bevállalok.
Utána persze magyarázkodott, hogy az általa vezetett edzésekről beszélt, de Gyuri egy folyosón odasúgta nekem: - Szerintem a vezetőnk lehet, hogy sejti, kik vagyunk.
Több mint két óra mászkálás után érkeztünk vissza a bárpult nevű alakzathoz (az alkoholfogyasztás fokát teszteli, hogy ki jön rá először az alakzat nevére). Itt jelent meg a befelé tartó következő csoport. Tibi rémülten felkiáltott:
- Hallucinálok! Úgy hallom, mintha jönne szembe egy másik csoport!
- Hülyeség – feleltem neki -, nincs itt senki.

2014. december 11., csütörtök

A mennyországba jutnak?

Ferenc pápa pár nappal ezelőtt kijelentette, hogy az állatok mind a mennyországba jutnak. A témához egy ismerősöm a következőt fűzte hozzá a Facebookon: "kivéve azokat a kiscicákat, akik a billentyűzetre ugrálnak". Ez a kitétel jól rámutatott arra, hogy az állatok korántsem mindig ártatlan, angyali teremtések, és erről mai állatkerti sétám során is megbizonyosodhattam.

Vegyük például a magántulajdon tiszteletét, amelyet ugyebár a Biblia is előir. Tudjuk, hogy az állatok ebben nem mindig jeleskednek, különösen, ha ennivalóról van szó. A Derby kenguruk kifutójában például meglepetten fedeztem fel egy kacsát. A szárnyas szomszédos tavacskájuktól ruccant át, hogy az ebédelő kenguruk orra elől lenyúljon egy-egy szelet salátát.

A gondozók tiszteletben tartásánál is vannak hiányosságok. Azt gondolnánk például, hogy tisztességes sörényes hangyász odamegy vagy legalábbis reagál valamit, ha gondozója hivja. A mi állatkerti példányunk azonban oda se bagózott, tovább grasszált a kerités mellett, orrát minduntalan kidugva a hálón. Az óriásvidrák láthatóan semmibe vették azt a munkát, amivel az állatkert személyzete otthonosabbá próbálta tenni szállásukat. Ők ugyanis forgácsot szórtak le a padlóra, hogy eltakarja a hideg és kemény betont. A nagyobbik óriásvidra azonban - egy, macskákéhoz kisértetiesen hasonló őrjöngési rohama során - kiugrott a medencéből, a kifutó sarkába rohant, széttúrta a szépen elteritett forgácsot, majd visszasiklott a vizbe.

Rosszalkodásban azonban ma is a makik vitték el a pálmát - a szó szoros értelmében. A makiházba lépve két igen szomorú gondozót pillantottam meg, akik egy kettétört növény fölött sajnálkoztak. Hamarosan kiderült, hogy a megmaradt növények is veszélyben vannak. Az ágon ülő makik egyike ugyanis rendkivüli érdeklődést kezdett mutatni a legyezőpálma levele iránt. Alaposan megvizsgálta, majd elkezdte módszeresen szétszedni, egyenként húzva le a csikokat. A sétaútról csak azt lehetett látni, hogy a levél remeg, kétoldalt pedig kicsiny kezek tépik egyre kisebbre...

2014. december 5., péntek

Tardos, a túramacska

Tardoson hosszú időbe telt, míg elértünk a kocsmához, ezért még én sem vetettem fel, hogy előbb barátkozzunk a szomszédos udvarban kuporgó macskával. Miután megettük szendvicseinket, végignéztük a tévé aktuális gyerekműsorát és a GPS-em jel utáni kétségbeesett keresése közben 14 kilométert ráhúzott a megtett útra (ezt utóbb sikerült törölni), elindultunk, de a macskát már nem láttam. Amint azonban az elvben jelzetlen zöld jelzésen beértünk az erdőbe, valaki odakiáltott hátulról: - Itt a macskád!

Fiatal ezüstcirmos kandúrka vágtatott el a lábaink alatt, elérte a csoport elejét és hízelegni kezdett. Persze mindenki megsimogatta, sőt Tóni bemutatta rajta, hogyan viszi a cicamama a kölykeit:


Lehetséges, hogy ezek után a cica Tónit a mamájának tekintette, mert nem tágított mellőle. Előreszaladt az ösvényen, olykor hátrapillantott, megyünk-e már. Ha olykor letért a jelzésről, egyetlen szavunk elég volt, hogy visszatérítse. És persze minden megállásnál kikövetelte a simit. Egyre reménykedtünk, hogy visszafordul (az előző faluban is kísért minket egy fekete macsek, de csak a területe határáig), de úgy tűnt, neki még nincs kijelölt területe. Attila és Sanyi már hessegetni próbálta, teljesen eredménytelenül. Amikor kereszteztük a tardosi műutat és macskánk nem indult haza rajta, szembe kellett néznünk a lehetőséggel, hogy végig elkísér minket.

Ez a lehetőség új feladatokkal állított minket szembe. Először is nevet kellett adni az állatkának: viszonylag gyorsan a Tardos mellett döntöttünk. Azután ki kellett találni, melyikünk vigye haza. Tóni volt az első számú jelölt, bár Hörbi neve is felmerült, csak neki ugye még Budapestről is vonaton kellett volna vinnie őt. A szállítás módját is meg kellett oldanunk: Hörbi előhalászott egy újrahasznosítható bevásárlószatyrot (nem derült ki, miért ilyennel jár túrázni), amelyben szerinte macska is szállítható. Bennem felmerült, hogy ki kéne próbálni még túra közben, de ez végül nem történt meg.

Pedig lehet, hogy Tardos örült volna neki. A jól járható jelzésről ugyanis időközben letértünk egy igen sáros szekérútra, amelyen már nehezebben esett a haladás. A cica olykor úgy próbálta elkerülni a sarat, hogy az út mentén kivágott fák törzsein ugrált egyikről a másikra, de olykor kénytelen volt a sarat dagasztani. Érezhetően fáradt: már nem előttünk szaladgált, hanem a menet végén baktatott, szépséges ezüstcirmos bundáját belepte a sár. Egy kis szakaszra ölbe vettem, hogy pihenjen egy kicsit, de lekérezdkedett. Hamarosan rájöttem, miért: meglátott egy rozoga autót az út mellett. Két favágó táborozott ott, éppen tüzet raktak. Tardos először megszimatolta az autó alvázát, majd a tűz közelébe húzódott: örült, hogy végre megmelegedhet és megpihenhet valahol. Elmeséltem történetét a favágóknak, akik szerint valaki kitehette a cicát, bár ezt ők is felháborító gyakorlatnak találták. A döntés innen Tardos kezében volt, és ő a kényelmesebb megoldást választotta: ott maradt a favágókkal. Csak remélem, hogy velük vagy valaki mással visszament a faluba és azóta is sok simogatást kap régi vagy új gazdájától.

2014. december 3., szerda

A 209-es rejtélye

A határidőnaplóm szerint Brendan védésének helye: Nádor utca 9, 209-es terem. Eleve adódik egy olyan probléma, hogy a Nádor utca 9-ben két épület is található: a Monument Buildingben és a Faculty Towerben külön számozzák a termeket, sőt különböznek az emeletek is (a Monument Buildingben félemelet is van, ezért ami a Faculty Towerben második, az ott csak első). Mindenesetre a Faculty Towert próbáltam meg először, mert ott a 9-es végű termek mindig a lift mellett a sarokban nyilnak. De nem ám a másodikon! A 209-es helyén a könyvtárosok magánbejárata volt, ahová tilos a bemenet. Átmentem tehát a Monument Buildingbe, felmásztam egy emeletet és keresni kezdtem a 209-est. Meglepő módon voltak termek 201-től 208-ig, meg egy 210-es (bár az valami iroda), csak 209-est nem találtam. Megkérdeztem valakitől, de ő se tudta megmondani, hová tűnt a hiányzó terem.

Visszamentem a Faculty Towerbe, és fel is fedeztem egy térképet a lift mellett. A térképen kétséget kizáróan szerepelt egy 209-es, a japánkert oldalában, a többi teremmel ellentétes oldalon. Kérdés, hogy jutok oda?
Ekkor jelent meg Frank.
-Szia, minden rendben?
-A 209-esbe akarok eljutni, de nem tudom, hogyan.
Frank is megnézte a térképet.
- Olyan, mintha ez az ajtó vezetett volna oda - mutatott a könyvtár hátsó bejáratra.
- De most már biztos nem vezet, mert itt tilos a bejárás. Nem lehet, hogy a japánkertből nyilik?
- A japánkertből nem nyilik semmi. Biztos, hogy nem a Monument Building 209-est keresed?
- A Monument Buildingben nincs 209-es. - Benéztem a lépcsőházba, hátha egy titkos folyosó vezet ki a 209-eshez, de persze nem találtam ilyet. Frank bocsánatot kért és elsietett az órájára, én meg leültem és megnyitottam az emaileket, hátha azoktól okosabb leszek. Az is lettem: kiderült, hogy a 201-es termet kell keresnem (Monument Building). Ezt korábban már megtaláltam, de nem nyitottam be, mert az volt kiirva rá, hogy a Marie Curie Filmakadémia képzését tartják benne. Kicsit gondolkoztam, hogy negyedórás késéssel nagyon bunkóság-e beesni egy védésre, aztán úgy döntöttem, megpróbálom. Odamentem a 201-eshez, benyitottam - és a Marie Curie Filmakadémia képzésén találtam magam.

Utóbb kiderült, hogy nemcsak a termet néztem el, hanem a dátumot is: Brendan védése jövő héten lesz. Az viszont még mindig nem derült ki, hogyan lehet bejutni a 209-esbe...

2014. november 29., szombat

Kutyabarát cukrászda

Léna több szempontból is színesítette túránkat. Egyrészt hozott túrakutyát: Gizi csinos kék kutyakabátkában szaladgált, amelynek valamilyen okból kapucnija is volt, bár ezt igazából a fejére nem nagyon tudta volna felhúzni, inkább csak oldalt lógott le és lifegett. Ezen felül Léna nadrágja is érdekességnek számított, ugyanis pici fehér pöttyök tarkították, amelyeket először festékpöttyöknek néztem. Csak közelebbi megfigyelés után derült ki, hogy szöszmöszök. Arra az esetre, ha valaki ilyen dizánjt szeretne, közzéteszem a kialakítás módját:
1. Ritkán használt mosógéped dobjába helyezz be 3 tekercs vécépapírt (lehet csomagolással együtt is, de az meg legyen bontva).
2. Amikor mosásra kerül a sor, ne belehelyezéssel, hanem megfelelő távolságból történő célbadobással juttasd be ruháidat a gépbe, így lehetőséged sem lesz a vécépapírokat észrevenni és eltávolítani.
3. A szokásos módon mosd ki a ruhákat.

Léna ezek után a piktortégla üregek egyikében a falnak is nekidörgölőzött, így felsőruházata is megfelelő díszítést kapott, akárcsak Ráhelé, aki talált egy még neki is szűk mellékfolyosót. Az öltözékek állapotát igazából akkor kezdtem relevánsnak érezni, mikor felmerült, hogy Budaörsön keressünk cukrászdát. Egy helyi lakos útmutatásának megfelelően el is indultunk, és két zárva levő műintézmény után megtaláltuk a Szamos helyi cukrászdáját. Erős kételyeim voltak, hogy ide beengednék az egész csapatot: Léna szöszmöszökkel, Ráhel sáros kabátban, Bence és én esőnadrágban, Gábor kötött sapkára ráhúzott svájci sapkában, plusz a kutya. Mivel csak egy asztaltársaságnyi ember üldögélt odabent, Léna és Gizi kint maradt, Ráhel pedig udvariasan megkérdezte, behozhatjuk-e a kutyát, ha megígérjük, hogy a legszélső asztalhoz ülünk és elrejtjük a többi vendég szeme elől.
- Persze, nehogy már kint hagyják ebben a hidegben! – hangzott a meglepő válasz. Léna és Gizi nagy örömmel bejöttek. A két pultos hölgy, akik addig egymást ugratták nem egyértelmű rövidítéseik miatt („egyértelmű, hogy az m.ré. az mákos rétes, nem?”), eldobták magukat a nevetéstől a kutya neve hallatán, majd felajánlották, hogy adnak neki műanyag tálban vizet. Gizi ezzel tulajdonképpen jobban járt, mint Ráhel meg én, a mi cappuccinónkról ugyanis elfeledkeztek, amíg nem emlékeztettük őket.
- Ebben méz van – állapította meg Bence meglepetten a melange alját vizsgálgatva, amelyet csinos üvegpohárban szolgáltak fel neki.
- A melange-ban az szokott lenni – feleltem csodálkozva. – Azt hittem, azért kérted, mert nem eszel cukrot.
- Nem, nem tudtam, hogy ezt jelenti, csak tetszett a szó.
- Ha nem sikerült eléggé felkeverni a mézet, adok egy szívószálat, és akkor meggyőződhet róla, hogy tényleg az van benne – ajánlotta fel a pultos hölgy, majd részletesen kifejtette mind a melange, mind a bécsi kávé elkészítési módját. Gábor ettől vérszemet kapott, és miközben a harmadik sütijét ette (bizonyára annak a projektnek a részeként, hogy lefogy 20 kilót), ismét elmesélte a Frei Kávézóban szerzett élményeit; mi ezt már aznap hallottuk, de a pultos hölgy érdeklődéssel figyelte. Mint Bence utóbb összefoglalta, regényt is kapott a kávéja mellé.
Elégedetten távoztunk a cukrászdából. A buszon ráadásul örömmel hallottam, hogy az ott tapasztalt gondoskodás nemcsak a budaörsiek sajátja. Bence ugyanis felhívta a figyelmemet, hogy a TIT rendszeresen szervez „gombászkereső kirándulásokat”. Megmelengette a szívemet a gondolat, hogy szegény eltévedt gombászoknak nem kell az erdő mélyén éhen halniuk, hiszen van, aki megkeresse őket.

2014. november 26., szerda

Vasúti akrobatika és helyi idő különös hatása az állatokra

A volt VILATI (ma Feketevölgyi Panzió vagy mi) büféjét rendesen kifosztottuk. Jules például ivott egy korsó sört, két fél Unicumot, egy kávét és a cappuccinómról lelopott tejhabot. Ezek után cigarettával a szájában követte a csapatot. Nem számolt azzal, hogy a Fekete-patak völgye kisebbfajta akadálypálya: a turistaút egyik partról a másikra kanyarog, az egykori vasúti hidak azonban már nem alkalmasak átkelésre:

http://hetkaland.hu/sites/default/files/Fekete-volgy_2-500x373.jpg

Az első átkelésnél csak úgy sikerült átjutnom a patakon, hogy félúton elkaptam Misi kinyújtott kezét. Jules-nek a csoport végén azonban már nem adatott meg ez a lehetőség. Először nagy bátran megindult, de elvesztette az egyensúlyát bal lábbal bele csúszott a vízbe: úgy iszkolt vissza a partra, mint egy mancsát megégetett macska.
- Giselle, add oda neki az egyik botodat! –kiáltottam segítőleg a túlpartra. – A botra támaszkodva könnyebb egyensúlyban maradni.
Jules át is vette mindkét botot (mint kiderült, az övék voltak, csak pár percre bízta őket Giselle-re) és szerencsésen átjutott. Ezután már csak Giselle miatt aggódtam, aki ugyanannyit ivott, a cappuccinóhabot leszámítva. Jules azonban megnyugtatott, hogy aki képes tűsarkú cipőben közlekedni, annak egy patak nem lehet akadály. Igaza lett: Giselle fáradtsága és a benne levő alkoholmennyiség ellenére egyszer sem csúszott bele a vízbe.
Jules nagyon nem örült, hogy átázott a bal cipője, ezért azzal biztattam, hogy ha le kell vágni a lábát, beperelheti Gazsit kártérítésért. Gazsi meghallhatta ezt, mert gyorsan bebiztosította magát. A következő átkelőhelynél, ahol Jules az elsők közt lépett a kövekre, túravezetőnk megszólalt:
- Jules ráutaló magatartással mutatta, hogy szerinte ez az átkelőhely biztonságos, ezért aki beleesik a vízbe, az őt perelheti kártérítésért.
Ennél az átkelésnél azonban mindenki száraz lábbal átjutott; Gábor csak egy későbbi ponton süllyedt bele bokáig. Még így is jobban járt viszont, mint az egykor erre járó kisvasutak, amelyeknek a sínek tanúsága szerint olykor angolspárgát kellett végrehajtania:
http://1.bp.blogspot.com/-BZDLrBhUoVo/UF7e5qPEMtI/AAAAAAAAK6I/9xlDo2ABt7E/s1600/IMG_9223.jpg

Az állandó patakátkelés lassítja a haladást, így 3 órakor az Újpest-forrásnál komolyan aggódni kezdtünk, hogy az erdőben fog ránk sötétedni.
- Ma pont 4 órakor megy le a nap – jelentette be Gazsi, aki utánanézett.
- Budapesten – helyesbített Zsolt. – Itt nem biztos! – és már el is kezdte nyomkodni nagyonokos telefonját, hogy kiderítse a naplemente időpontját jelenlegi tartózkodási helyünkön. Nagy meglepetésére az eredmény: 16 óra 00 perc. Igaz, Budapesttől északra voltunk, de ugyanakkor nyugatra is, és a kettő a jelek szerint kioltotta egymást.

Ennek a különös természeti jelenségnek volt talán köszönhető a királyréti büfé macskájának szokatlan viselkedése. Eleinte rendszeresen beszaladt az épület alá, vélhetően annak a fekete kutyának a hatására, amelyet egy túrázó család hozott magával (bár a kutyát sokkal jobban érdekelték a turisták szendvicsei). Aztán a kutyától tisztes távolságban már hajlandó volt elöl maradni és a simogatást is eltűrte. Kicsivel később lekuporodott egy fa mögé és a kutyát figyelte, aki éppen egyik túratársunk szájából nézte ki a falatot csóváló farokkal.
- Teljesen olyan, mintha támadni készülne – jegyezte meg Feri nevetve. A macska ekkor előre iramodott és mancsával a kutya farka felé kapott. Ezután visszament leshelyére, ismét becserkészte az áldozatot és ezúttal konkrétan rávetette magát az ide-oda mozgó farokra. Szerencse, hogy a kutya nem izgatta fel magát a dolgon…

(A képek nem sajátok.)

2014. november 20., csütörtök

Szexrajzból elégséges

A feladat egyszerűnek tűnt: minden csoport rajzolja le azt, amint a női nemi szervet kézzel izgatják.Csoportunk összes tagja bejelentette, hogy nem tudunk rajzolni. Mindenesetre első lépésként valakit előre kellett küldenünk rajzeszközért. Esztus vállalkozott, talán abban a reményben, hogy ezzel letudta a feladatban vállalt szerepét.
- Milyen színt hozzak? - kérdezte.
- Mindegy - vágtuk rá. Esztus hamarosan visszatért.
- Azt mondtátok, hogy mindegy, úgyhogy csupa rózsaszínt hoztam.Viszont van közte toll, filctoll és zsírkréta is.
Az tűnt azonban a legkisebb problémának, hogy rózsaszínre rózsaszínnel kell majd rajzolnunk. Hogyan kezdjünk hozzá? Eszter rajzolt egy ellipszis-szerű valamit a papír közepére. Esztus erre köré rajzolt egy másikat; amit Eszter a teljes nemi szervnek szánt, azt ő a kisajaknak tekintette. De hát ez mondjuk nem olyan nagy baj.
- Még bele kell rajzolni a csiklót meg a - hogy hívják azt a lyukat, amin a pisi kijön?
- Pisilőlyuk - vágtam rá szakszerűen.
- Biztos van más neve is.
Megállapítottuk, hogy egyikünk se tudja a szóban forgó nyílás nevét, de ettől még be kellett rajzolnunk. Végül Edit vette magához a kezdeményezést és feltüntette a két pöttyöt. A felrajzolandó testrészek felével elkészültünk.
Miután egy darabig vitatkoztunk azon, pontosan mit csináljon a kéz, úgy döntöttünk, hogy kettőt rajzolunk. Én azt választottam, amelyik a csiklót izgatja, mert ehhez csak két kinyújtott ujjat kellett rajzolni. Mondjuk az arányok nem nagyon stimmeltek, mert a kisajak is nagyobb volt az ujjak hosszánál, de felismerhetően ujjak voltak.
Eszter választotta a dugás megrajzolását, ami eleve nehezebb, hiszen az ujj ebben az esetben ugye nem is látszik. Úgy oldotta meg, hogy az ujj tövét rajzolta meg, amint egy ökölből kinyúlik és eltűnik a hüvelyben. Mondjuk a rajz alapján a két kéz nem lehetett egyazon személyé, nemcsak különböző méretük, hanem elhelyezkedésük kapcsán sem, de hát végülis senki nem mondta, hogy gruppent nem rajzolhatunk. Eszter viszont magával az ököllel sem volt elégedett, úgy érezte, nem felismerhető. Ezért inkább a másik irányból rajzolta, belevéve mind az öt ujjat. Viszont így a bedugott ujjal együtt az illetőnek egy kezén hat ujja lett. Azzal oldottam meg a problémát, hogy a kéz alá odaírtam: „sámán”. Bizonyos kultúrákban ugye a hatujjú gyerekekből sámánt neveltek, és szintén bizonyos kultúrákban (bár nem biztos, hogy ugyanezekben) a sámánok átléphették a nemek közötti határokat. Abba nem gondoltam bele, hogy Eszter barátnőjét Sámánnak becézik...

2014. október 30., csütörtök

Pardon, ez a farkam volt!

Úgy tűnik, bizonyos emberek számára egy állat hosszú farka teszi azt ijesztővé; nagyanyám állítólag ezért félt az egértől. Én ezt sosem értettem; a magam részéről egyáltalán nem zavar, ha átugrál előttem egy patkánykenguru, sőt kifejezetten örülök neki. A lépcsőn álló lányka viszont nem így érezhetett, mert hatalmasat sikított.

Mondjuk jó kérdés, hogy aki fél a patkánykengurutól, miért megy be az Ausztrália-házba. Lehet, hogy azért, mert a magyar átlaglakosság nincs feltétlenül képben az ausztrál állatok farokjellemzőivel. Pár perccel az említett eset után épp az erszényes nyestekkel próbáltuk kitalálni, hogyan barátkozhatnánk egymással üvegfalú ketrecük ellenére (ebben láthatóan ők éppolyan motiváltak voltak, mint én), amikor bejött egy nagymama két unokájával. Az egyik unoka undorral nézte pöttyös barátaimat.
-Fúj, patkányok!
A nagymama felháborodva javította ki:
-Dehogyis, ez a vombat!
Döbbenten pillantottam a másik ketrec sarkában ücsörgő Rollyra, aki azonban csak unott fejjel ásított egyet. Nyilván már megszokta, hogy hiába híresség, mégsem ismerik fel.

Tévedés lenne azt hinni persze, hogy csak az emberek kerülhetnek tévedésbe farkakat illetően. Két kuszkusz például vitába keveredett, mert egyikük kaját keresve véletlenül a másik farkába harapott bele. Ez felidézte egy korábbi emlékemet, amely azt is illusztrálja, hogy nemcsak az ausztrál állatoknál kavarhat bele a farkuk:

2014. október 27., hétfő

Lódítóbódítóka



Michael Ende egyik meseregényének a címe:,„A sátánármányosparázsvarázspokolikőrpuncspancslódítóbódítóka” (németül ez ugyanilyen hosszú, bár két szóban) joggal pályázhat a könyvcímként szereplő leghosszabb szó világrekordjára. Hasonló rekordot kíván a jelek szerint megdönteni a BKK a megállók neveinek hosszával.

Persze eddig is voltak kedvencek, például a „Leányka utcai lakótelep” vagy a „Kiss János altábornagy utca” (nehogy még valaki azt higgye, az alkotmányjogászról nevezték el). Az utóbbi időben azonban a megállónevek látványos hosszabbításának lehetünk tanúi. Egyrészt a metróra való átszállási lehetőségeket már nemcsak bemondják, hanem a megálló nevébe is beveszik: az amúgy is hosszú „II. János Pál pápa tér”-ből így lett „II. János Pál pápa tér metróállomás” (ez 14 szótag). Más megállóknál nem elég a korábban szereplő egyetlen utcanév, hanem a kereszteződés minden szereplőjét megjelenítik. A „Wesselényi utca” sem egy rövid szó, ám a „Wesselényi utca, Izabella utca” már nagyjából megjegyezhetetlen (bár csak 12 szótag).

A hosszú megállónevekből gyakorlati problémák is adódnak. Szegény 4-es metró alig zárja be az ajtókat a Rákóczi téren, már kezdheti mondani, hogy „A következő megálló: II. János Pál pápa tér”, különben megérkezésig nem jut a végére. (Amíg a villamosokon nem volt előre fölvett bemondás, a sofőrök csak röviden „Pápa tér”-ként emlegették az említett földrajzi egységet.) Igazán hosszú megállónevek a buszban működő képernyőre sem férnek rá. A minap szembesültem azzal, hogy a „Szépjuhászné, Gyermekvasút” nevű megálló a 22-es busz monitorján így jelenik meg: „Szép juh.né, Gy. vasút”. Noha nem ismerem a hölgyet, akiről a megállót elnevezték, vélhetően nem egészen mindegy neki, hogy a juhval vagy annak őrzőjével köt házasságot...

2014. október 14., kedd

Eldurvult kampány

Keményen nyomták ezt az önkormányzati választás-kampányt. A FIDESZ különösen kitett magáért: 7 forintért árulták a tejet az Almásy téren, elfeledve, hogy ez az ár egy általuk kevéssé kedvelt rendszerben volt jellemző. Gazdagréten Vágásiferi népszerűsítette a FIDESZ-es jelölteket "Hajrá szomszédok!" feliratú óriásplakátokon. El tudom képzelni az ottlakók csalódottságát, mikor nem találták Feri nevét a szavazólapon...

Persze egymás jelöltjeinek lejáratása is ment ezerrel. Jó példával járt elöl viszont a Kétfarkú Kutyapárt, amely megmutatta, hogy a negatívumok helyett a pozitívumot kell meglátni az ellenfélben is:


Abszolút kedvencem persze a Zöldek Pártja. Ők tuti nem nyúlnak le nagy pénzeket, hiszen láthatóan egyetlen tagjuk van és annak is egyetlen esőkabátja. Ugyanakkor valami előnyük mégis származhatott a kampányból, hiszen egyik plakátjukon az esőkabátos morcos pasi tábláján ez a felirat látható: "2000% profit". Gondolom, ezt a bevételüket az átláthatóság nevében tették közzé.

2014. október 7., kedd

A lengyelországi nyelvoktatás csődje

Kriszta tanítványom pár napra Lengyelországba utazott. Házigazdái és azok ismerősei nem tudtak magyarul, de Kriszta ennek még örült is, legalább gyakorolhatja az angolt. Szembesülnie kellett azonban azzal, hogy ez sem minősül alkalmas közvetítő nyelvnek. Volt például egy - elmondása szerint nem egészen százas - srác, akivel próbált angolul beszélgetni, de csak tolmács útján sikerült, aki az ő angol mondatait lengyelre fordította a fiúnak és viszont. Ebben az volt a meglepő, hogy a srác erősködött, ő tanul angolul. Ennek bizonyítékaként egy ponton elő is vett a zsebéből egy lapot, amelyet az angolkönyvéből tépett ki (?!).

Kriszta elvette a lapot és megnézte. Németül volt.

2014. szeptember 26., péntek

Emberkereskedelem

A reggeli óra kezdése előtt SMS-t kaptam egyik tanítványomtól.

"Bocs, késni fogok, mert eladtak az oviban."

A többiekkel döbbenten meredtünk egymásra. A budapesti óvodákban emberkereskedelem folyik? És hogyan menthetnénk ki szegény anyukát ebből a rendszerből? Felmerült, hogy létrehozunk egy jótékonysági alapot Judit kiszabadítására, de mielőtt megtervezhettük volna, megjelent maga az áldozat. Kiderült: nem eladták, hanem elkapták (mármint az óvónők valami hülyeséggel)...

Jól eltalált szülinapi ajándék

Apám születésnapi ajándékot kapott a biztosítótól, amelyik az autóját biztosítja. Az ajándék: 500 000 forintot fizetnek, amennyiben a biztosított (vagyis apám) közlekedési balesetben elhalálozik.

2014. szeptember 15., hétfő

#állj!

Manapság már olyan gyorsan zajlanak az események, hogy ha az ember nem lóg a Facebookon éppen akkor, simán lemaradhat egy jó kis tüntetésről vagy hasonlóról. Szerencsére Levente és én pont rajta lógtunk, amikor elterjedt a kampány híre a civilek KEHI általi basztatása ellen. Rögtön ki is találtuk, hogy mi is csinálunk magunkról selfie-t, és a nagyobb hatás kedvéért - többek közt az Andrások mintájára - rá is írjuk a tenyerünkre az "#állj!" feliratot. Az egyetlen gond az volt, hogy nem volt nálam fényképezőgép, Levente meg csak a mobiljával tud fotózni, és ezt se csinálta még túl gyakran. Először kipróbáltuk, hogyan férünk bele ketten ugyanabba a képbe (figyelembe véve, hogy Levente jelentősen magasabb nálam) úgy, hogy a tenyerünk látszódjon is de ne is takarja el totál az arcunkat. Ez némi kísérletezés után összejött. Ezután fel kellett írni a feliratot a tenyerünkre - na de ha a telefon tükörben látja, akkor ugye fordítva. Ez nekem könnyebben ment (aki tanárként gyakran olvas fordítva, annak írni se olyan nehéz), de végül Levente is boldogult vele. Elkészítettük a fotót, megnéztük - és kiderült: nem tükörszerűen látja a gép, rendesen kellett volna felírni.

Lesikáltuk a feliratot körömkefével, megtöröltük, újra felírtuk rendesen. Csináltunk három fotót, ebből kettő kicsit homályos lett, a harmadik okés. Mivel Levente telefonja nagyonokos, rögtön fel is tudtuk tenni a Facebookra. Csak éppen a kicsi képernyőn nem látta jól a fotókat, és sikeresen a fordított feliratosat tette fel, amit elfelejtett letörölni. Persze amikor rámentünk a Facebookra, észrevettük a hibát, leszedtük a képet és feltettük a jót, de az alatt a majdnem fél perc alatt, amíg a fordított kép volt fent, már ketten lájkolták, és Bea másnap cikizett is minket miatta a tüntetésen.

Úgy tűnik, másnak sincs izgalmasabb programja péntek estére, mint a Facebookon lógni...

2014. szeptember 12., péntek

Kabátmacska

Nagy büszkén készültem rá, hogy Melindáéknak megmutatom a Cat Cafét, de eleinte nem volt szerencsénk: egyetlen macska sem látogatott oda hozzánk. Mikor – részben a catek érdeklődésének felkeltésére – tejszínhabos csokit rendeltem, Azúr és Kyra röviden rátelepedett az asztalunkra, de nem maradtak sokáig. Már csaknem lemondtam arról, hogy behatóbb macskázásban lesz részünk, mikor odajött egyik kedvencem, Myrtill. Először csak végigsétált mögöttünk a díványon, némi dörgölőzéssel társítva, majd akrobatikus ügyességgel az asztalunkról egyenesen a szekrény tetejére ugrott. Az összes vendég elragadtatva figyelte. A macskagondozó az ismétlés reményében tett egy tálka friss vizet a szekrény mellé. Jól számított: Myrtill leugrott megnézni, mi az, majd csalódottan megállapította, hogy nem kaja. Visszaugrott mellém, panaszos nyávogással bosszankodott egy kicsit a dolgon, majd megismételte több mint másfél méteres magasugró-rekordját.

Valamivel később azonban Myrtillnek eszébe jutottak ügynöki feladatai, és részletes ellenőrzésnek vetett alá minket. Először is az én táskámat vizsgálta át, majd röviden Melindáéba és Gáboréba is belenézett. Leginkább azonban Melinda esőkabátja keltette fel az érdeklődését. Nyilván úgy gondolta, hogy aki ilyen csapadékmentesnek ígérkező napon esőkabáttal mászkál, az felettébb gyanús, ráadásul nem akármilyen esőkabát volt: narancssárga túradzseki, kívül viaszosvászon, belül áteresztő lyukacsos anyag, helyenként pedig fekete gumiakasztók díszítették. Myrtill először a kabát külsejét támadta meg: ráugrott és hevesen tépni kezdte. Melinda viszont igen zokon vette volna, ha emiatt megszűnik a kabát vízhatlansága, így úgy döntött, megpróbálja elterelni Myrtill érdeklődését a kabát belsejére. Ezt úgy érte el, hogy egész egyszerűen ráborította a cirmoskára a kabátot.
-Át tudjuk csalni a kabátujjon?-vetette fel Gábor, és a cél érdekében a kabát ujján benyúlva mozgatni kezdte a kezét. Myrtill a kabátujj másik végéből figyelt (bár ebből én a kabát túloldalán keveset láttam) és aztán be is dugta a fejét a kabátujjba, de nem mászott keresztül rajta: a farka és a hátsó lábai még kilógtak. Azután kifarolt a kabátból és ismét szemügyre vette a táskáinkat.

Az esőkabát vonzerejének azonban továbbra sem tudott ellenállni. Először a fekete akasztókat rágcsálta, majd teljesen alábújt, és ott heves játékba kezdett. (Melinda utóbb tépésszerű nyomok tömegét fedezte fel a kabát bélésén, amire akkor azt mondtam, biztos gyárilag ilyen, de most már nem vagyok erről meggyőződve.) Mikor erre ráunt, Myrtill egyszerűen rátelepedett a kabátra, összegömbölyödött és alvást színlelt. Időközben a dívány túlsó végébe feltelepedett Kitty, aki igazából csak egy kis simogatásért jött, de Myrtill megijedt, hogy esetleg a kabátot akarja elhappolni tőle, és nagyon csúnyán nézett rá. Kitty hamarosan le is lépett, Melinda pedig döbbenten tapasztalta, hogy Myrtill az ő kezébe is belekarmol, amikor el akarja venni a kabátot. Szemlátomást Myrtill elkommunizálta a ruhadarabot.



Mindez akkor kezdett problémát jelenteni, mikor lassan távozni szerettünk volna. Melinda úgy döntött, elvonja Myrtill figyelmét. A teához kapott kis cukros zacskók egyikét kezdte el zörgetni és húzgálni Myrtill előtt. A kisállat valóban izgatottan figyelte az új játékot, és sikerült is olyan hevesen elkapnia a fogával, hogy a papír kilyukadt. Ezek után a cukros zacskót lecseréltük egy üresre és folytattuk az elterelő hadműveletet. Myrtill vadul kapdosott a zacskó után, de mindig úgy, hogy rajta maradjon az esőkabáton. Végül aztán sikerült egy lendületes vetődésnél átesnie Melinda kézitáskáján, és csak hátsó lábai maradtak a dzsekin. Gyorsan akcióba léptem: kihúztam alóla a kabátot és átpasszoltam Gábornak, nehogy belekapjon. Myrtill szerencsére tovább játszott a zacskóval, és megelégedett azzal, hogy ismét átvizsgálja Melinda táskáját. Végre elindulhattunk.

2014. szeptember 5., péntek

Keleti türelem

Késő esti trolin jöttünk hazafelé Justinnal: a sofőr mögötti második sorban ültünk és szokás szerint poénos sztorikkal szórakoztattuk egymást. A Király utcánál a sofőr kinyitotta az ajtót, majd ahelyett, hogy rögtön becsukta volna, hátrakiáltott igen határozottan:
- Király utca!
Először azt hittem, forgalmi változás van és nem megy tovább, vagy esetleg annyira agyára mentünk az ökörködésünkkel, hogy leszállít minket a buszról. Nézni azonban nem ránk nézett, hanem mögénk.
-Király utca! You want to get off here!
A troli belsejében levő csapat kínai hálásan bólogatni kezdett és levonszolta sétáltatós bőröndjeit a troli lépcsőjén.
-Két körrel ezelőtt a Keletinél kérdezték meg, hogy megyek-e a Király utcába - magyarázta a sofőr.-Már kétszer körbejöttek az egész vonalon! Nekem fel se tűnt, ezek az ázsiaiak mind olyan egyformák. Csak most néztem hátra, és láttam, hogy ezek ugyanazok! Ha nem szólok, bejöttek volna velem a remízbe!

2014. augusztus 31., vasárnap

Zorro trükkjei

Zorro - akinek fekete álarca miatt adtam ezt a nevet - még egészen fiatal macska, de már rendkívüli tehetséget mutat, például a vadászat terén. Kétszer is tanúja voltam, hogy akkora éjjeli lepkéket fogott meg, mint a saját feje. Ezenkívül gyors reakciókészséggel is rendelkezik. Egyszer az ablakunk alatt épp egy kutya vonult el hangos ugatással. Zorro egy pillanat alatt felszaladt a fára. Kicsit aggódtam, mert ilyenkor szoktak a kiskorú macskák nem tudni lejönni, és már előre láttam, amint az estémet a macska fáról való lekönyörgésével töltöm. Feszülten figyeltem tehát, mihez kezd, miután a kutya elvonult. Először elindult lefelé az ágon, de elbizonytalanodott, mint minden kismacska, aki szembesül azzal, mekkora mélységbe kell fejjel előre leereszkednie. Sejthette, hogy figyelem, mert úgy tett, mintha tulajdonképpen csak le akarna pillantani, és nemtörődöm arckifejezéssel elindult egy másik ágon fölfelé. Valószínűleg megvárta, amíg nem látja senki és akkor mászott le, mert mikor egy óra múlva felnéztem a lombok közé, már nem volt ott.

Zorrónak szüksége is van érdekérvényesítésre, mert a területen élő két másik macska - mindketten cirmosak - jóval nagyobb nála: Silver legalább egyéves, Selvage pedig még idősebb, akár mindegyikük anyja lehetne. Elég hamar megfigyeltem, hogy Selvage és Zorro között van valamiféle konfliktus. Egyik este, amikor lementem, Selvage épp a tálkájuk felé indult, amelybe egy jóindulatú (vagy a helyi éttermekben csalódott) vendég egy darabka halat tett nekik. Noha Selvage előző nap lelkesen dorombolt nekem, most nem nézte jó szemmel, hogy a tálka körül ólálkodom (hiába mondtam neki, hogy tőlem aztán igazán nem kell tartania hal-ügyben). Meg akartam simogatni, de kicsit hátrahúzódott. Zorro viszont a gyep túlsó végéből figyelte a jelenetet, és ahogy Selvage visszavonult, ő akcióba lépett. Odarohant, hagyta magát megsimogatni, aztán a tálkához ment és falatozni kezdte a halat.

2014. augusztus 26., kedd

Biokovo - állati közlekedés

Aki Brac szigetéről akar eljutni a Biokovo Természetvédelmi Területre, annak értelemszerűen előbb kompra kell szállnia. Ez Sumartin és Makarska között jár, amelyek a térkép alapján közelebb vannak, mint Supetar és Split, a hajóút mégis ugyanúgy 50 perc (valószínűleg azért, mert a jegy is ugyanannyi, és nehogy az utasok reklamáljanak, hogy ugyanannyi pénzért kevesebbet hajóztak). Türelmetlen természetű kutyákkal tehát nem mindig felhőtlen az utazás. Két kisgyerek teljes idejét betöltötte az, hogy hiperaktív westie-jüket körbe-körbe futtassák a kompon, de az még így is elégedetlen maradt. Makarskába érkezve még le sem ereszkedett teljesen a hajóhíd, az állatka kitépte pórázát kis gazdája kezéből és a partra ugrott. Szerencsére a hajóra várakozók egyike elkapta és visszaszolgáltatta gazdájának, amint az leszállt a yachtról.

A biokovói turistautak nem az a kategória, mint Madeira gondosan rendben tartott és olykor virágokkal díszített levadaútjai, a lengyel Tátra széles ösvényei vagy a Teide Nemzeti Park úthálózata, ahol minden útkereszteződésben térképes kimutatást találunk a kereszteződő utak pontos hosszával, szintkülönbségével és vélhető időtartamával. Itt a jelzés felfestői mentek toronyiránt, és a turistára bízták, hogyan vergődik keresztül a kőomlásokon vagy a borókabokrokon. A parkban tehát nem könnyű a gyalogos közlekedés, de az autós sem. Nemcsak azért, mert ez Horvátország legmagasabban fekvő aszfaltútja, ahol olykor csak egy autónak van hely, és a szembejövő kénytelen félrehúzódni (ilyet Tenerifén is láttunk, ahol az autósokkal mostohábban bánnak, mint a túrázókkal). Az egyik kilátóponton megálló autósok lelkesen fotózták a sziklák közt legelésző ménest. Nem sokkal később nemcsak ők, hanem mi is forgalmi dugóba keveredtünk. A lovak egy része ugyanis kisétált az úttestre és esze ágában sem volt lemenni onnan. Mindkét irányban feltorlódott a kocsisor, egy szép barna ló sorra betekintett az autókba a Yellowstone-t juttatta eszembe, bár ott ugyanez bölénnyel történt és nem hagytam lehúzva az ablakot (a lónak bízom az intelligenciájában, hogy nem legeli le a napszemüveget/térképet/kéziféket, míg bölény esetében ezt nem látom garantáltnak).Egy foltos póni viszont megmakacsolta magát és pont az út közepén állt. Egy lófarkas autós kiszállt, és miután zabla híján nem tudta odébb vezetni az állatot, csettintéssel, hadonászással és más hasonló eszközökkel próbálkozott, de hiába. Talán ítéletnapig is ott álltunk volna, ha a dugóban álló kocsik utasai közt nincs két tíz év körüli kislány, akik szintén kiszálltak. Bebizonyosodott, hogy nemcsak az ilyen korú lányok vonzódnak a lovakhoz, de fordítva is így van: amit a copfos férfinak nem sikerült a maga drasztikus eszközeivel, ők egyetlen érintéssel véghez vitték és levezették a pónit az útról. A lovak szépen besoroltak az autók mögé és várták, hogy induljon a sor. Elindult, de el is akadt nemsokára egy osztrák autós következtében, aki nem jött rá, hogy félre kéne húzódnia az útpadkára. A vele szemben haladó mikrobusz komoly artistamutatványok árán tovább jutott, a lovak viszont megleckéztették az osztrákot a hegyi közlekedés szabályairól: udvariasan félrehúzódtak az út mellé, hogy hagyják a kocsisort elmenni.

Mint kiderült, a lovak egy hegyi étteremhez tartoztak, amely speciális programként lovaglást is kínált; néhány ló (köztük két kiscsikó) ott várakozott a karámban, a parkolót pedig egy kedves csacsi őrizte. Ahogy a teraszon ittuk a limonádét (amihez valamiért külön adták a cukrot, annak a bárnak a mintájára, ahol egyszer Virgin Maryt kértem, mire a pultos odaadta a paradicsomlét és a fűszereket, hogy csináljam meg magamnak), a forgalmi dugó okozói baktattak le az úton. Szép sorban beléptettek az udvarra, ittak az itatóvájúból, majd modellt álltak a turistáknak, bár ezt megnehezítette, hogy egyikük mindenáron egyeduralkodó akart lenni a képeken:


A turisták persze lelkesen becézgették őket és a csacsit is. Mikor elhajtottunk, a csacsi épp egy csomagtartó tartalmát vizsgálgatta.

2014. augusztus 19., kedd

A szó ereje

Mindannyian tudjuk - ha máshonnan nem, a Bibliából - , hogy a szónak olykor teremtő ereje van. Ezt a jelenséget a VándorMások túráin is megfigyelhetjük.

Nem meglepő módon Mózes volt az első, aki ennek tanúbizonyságát adta. Ahogy gyalogoltunk fölfelé a tűző napsütésben, felsóhajtott:
- De jó lenne egy kis szél!
És lássatok csodát: rögtön friss szellő kezdett lengedezni. Mózes ezután egy kis enyhe esőt is kívánt, de Peti lebeszélte, mondván, hogy akkor fülledt idő lesz utána. Ezért Mózes mégse kívánt esőt; nem is eredt el, amíg túránk végére nem értünk.

Természetesen Gazsi szava is gyakran megvalósul, főleg, ha ez a túratársaknak adott utasítást jelenti. Ahogy mentünk előre a kerékpárúton, elég volt egy "húzódj félre!" kiáltása, és mindenki az út szélére húzódott. Kivéve Zsoltot, aki mögöttem jött az útközepén, de a biztonság kedvéért előrekiabált:
-Húzódj félre, biciklisták!
-Ez leginkább rád vonatkozik - jegyezte meg Gazsi. - Egyedül te mész az út közepén.
-De hát én már nem tudok olyan gyorsan menni!-védekezett Zsolt, Gazsi nagy derültségére.

Akit a fenti eset nem győzött meg Gazsi szavának erejéről, annak itt egy még hatásosabb példa. Gazsi előre bejelentette, hogy egy ponton letérünk a zöld jelzésről a régi zöldre, többek közt a GeoMikulás nevű geoláda kedvéért, amelyben gyakran van csoki. (Egy darab szaloncukor volt az ehető tartalma, persze nyárra biztos kiették belőle, amit a Mikulás hozott.) Persze túravezetőnk árgus szemekkel figyelte, hol kell letérnünk, egy helyen még be is kanyarodott a bozótba, hogy aztán húsz méterrel arréb ismét visszatérjen az útra. Végül GPS-ével konzultálva meg kellett állapítania, hogy az az út, amelyen elvileg a jelzés megy, ma már jelzetlen, a zöldet visszavitték a régi útvonalra. Íme tehát a bizonyíték, hogy Gazsi szavának még a jelzések is engedelmeskednek.

Dupla vagy semmi

Az újság lelkesen számolt be az új magyar légitársaságról. Megírta, hogy az Airhorse-nak egyelőre még csak egy gépe van, "de ez a szám év végéig akár meg is duplázódhat".
Ez hatalmas eredménynek tűnik, de belegondolva: az egy duplája az kettő. És mit jelent az "akár"? Lehet, hogy csak másfélszereződik? Nem tudom, az technikailag hogyan kivitelezhető, de ha sikerül, a rekordok könyvébe tuti belekerülnek.

2014. augusztus 15., péntek

Ahol még a takarítónők is...

Skandináviáról az a legenda járja, hogy ott mindenki, még a takarítónők is, jól beszélnek angolul. Tény, hogy valóban beszélgettem angolul egy takarítónővel (indiai volt), de azért a dánok is elkövetnek néha érdekes nyelvi bakikat. Az elsővel már a reptéren találkozhatunk, ha csomagjainkat kocsin kívánjuk tologatni, egy tábla ugyanis figyelmeztet:
„Trolley has brakes. To engage brakes, let go of the handle.”
Ez fontos információ mindenkinek, aki a kocsi fékjével szeretné eljegyezni magát.

Az egyik meglepő étel, amivel lépten-nyomon találkoztam, a „pulled pork (burger/sandwich stb.)”. Tény, hogy ez szó szerinti fordítása a „rántott hús”-nak, de az nem fér a fejembe, honnan rántják ki szegényt és főleg miért?

A koppenhágai városháza belső udvarán kedves szökőkút áll, rajta egy medveszoborral. Sokkal kevésbé kedves az az információ, hogy „the bear was executed by (művész neve)”. Mégis miért kellett szegény medvét kivégezni?

A nemzeti érzés azonban a dánoknál is virágzik. A menetrend szerinti hajó korlátján ugyanis ez a tábla található:
„Do not throw foreign objects into the sea.”
Andrást alig tudtam visszatartani attól, hogy magyar aprópénzt dobáljon a tengerbe. Itt csak egykoronásokat szabad!

2014. augusztus 12., kedd

Amageri huzavona

Szállásunk, az amageri ifjúsági szálló két metrómegálló (Sundby és Bella Center) között fekszik. Reggel tehát el kellett döntenünk, melyikhez menjünk. Sundbyt választottuk, amely közelebb volt úticélunkhoz (Koppenhága belvárosa). Ott azonban meglepve tapasztaltuk, hogy az északnak tartó vágányon munkákat végeznek, a peron le van zárva.
-Akkor most hogy fogunk felszállni a vonatra?
-Menjünk vissza Bella Centerig és szálljunk fel ott.
Szerencsére 3 napos jeggyel annyit metrózunk, amennyit akarunk, úgyhogy felszálltunk a Bella Centernek tartó vonatra. Bella Centernél rendesen megvolt a peron, át is mentünk a túloldalra és vártuk az északnak tartó vonatot. Ez hamarosan megérkezett, felszálltunk rá és figyeltük, mit csinál Sundbynél. Egyszerűen megoldotta: átment a szemközti vágányra. Sőt, ugyanezen az oldalon maradt a következő megállónál is (DR Byen, aki András szerint egy francia orvos). Amúgy ezen annyira nem kellett volna meglepődnünk, a budapesti Fogaskerekű is csinál ilyesmit. Olyat viszont nem, ami ezután következett. DR Byen után ugyanis a vonat szépen elindult visszafelé (mivel ezek sofőr nélküli szerelvények, még annyi időt sem kellett kihagyni, amíg a sofőr átmegy az egyik végéből a másikba). Most megértettük, miért szállt ki mindenki DR Byennél: idáig ment a szerelvény, itt át kellett (volna) szállni a másikra. Ügyhogy aznap reggel már harmadszor tekintettük meg Sundby metróállomást, ahol leszálltunk, átszálltunk az északnak tartó járműre, erről leszálltunk egy megálló múlva és vártuk a váltás vonatot...

Találkozunk a túlvilágon?

Hárman álltunk a buszvégállomáson: két BKV-ellenőr és jómagam. Meg persze a busz maga, kicsit távolabb. Ő - azaz a sofőrje - egy ponton úgy döntött, ideje indulni, ám amikor beindította a motort, a hőségben felforrósodott akkumulátor pisztolylövés-szerű hanggal szétrobbant.
-Jézusom!-kiáltottam fel ösztönösen. A BKV-ellenőrnő ugyanekkor, szintén ösztönösen ezt kiáltotta:
-Viszlát!
Vajon fönt vagy lent gondolta?

2014. augusztus 8., péntek

Eltévedések szárazon és vízen

Elvileg 2-kor kellett volna visszaindulnunk Délegyházáról, mert Ráhel családi ünnepségre volt hivatalos a nagynénjéhez. Ezért 2 előtt pár perccel Karlóval még utoljára bokáig bementünk a vízbe. Ekkor közölte Ráhel, hogy tulajdonképpen tud még félórát várni. Eldöntöttem, hogy kihasználom az alkalmat és beúszom a balra levő kis öböl közepén álló nádborította szigetecskéhez. A projekt az volt, hogy megkerülöm a szigetet majd visszaúszom, ám nem számoltam az áramlatokkal. A szigetkerülés utolsó szakaszát háton tettem meg, majd elindultam abba az irányba, amerre a strandot sejtettem. Emlékeztem, hogy szemben velünk egy fél (vagy egész?) sziget nyúlik be a tóba, rajta nyaralókkal, így aztán követtem a nyaralókkal tarkított partot, remélve, hogy a végén megtalálom a szűk és sekély átjárót. Időbe telt, míg rájöttem, hogy ilyen nincs: a félsziget, amellyel párhuzamosan úsztam, a másik irányból volt fél. Itt egy kissé megijedtem, mert nem voltam biztos benne, hol vagyok. Az időt meg se tudtam tippelni, és újra meg újra eszembe jutott Ráhel nagynénje (mármint a fogalom, mert személyesen nem ismerem őt). Eszembe jutott, hogy oda kéne úszni a parthoz és útbaigazítást kérni, de egyrészt egyik házban sem láttam mozgolódást, másrészt abban sem voltam biztos, hogy még a nudista oldalon vagyok-e, és ha nem, mit szólnának az itt üdülők, ha egy meztelen csaj sétálna ki a vízből és a Spicc Beachet keresné? Ezért inkább megpróbáltam betájolni magam, és rájöttem, hogy az áramlat erősen elsodort jobbra (azaz háton úszva balra). Elindultam a part mentén a másik irányba, és pár perccel fél 3 előtt szerencsésen visszaértem a többiekhez.

Abban reménykedtem, hogy az uszodában nem kell ilyesmitől tartanom, de a jelek szerint ott is el lehet tévedni, bár nem a vízben. A múltkor éppen a női öltözőből indultam kifelé, mikor szembejött velem egy sportszatyros férfi. Szemlátomást nem gondolkodtatta el az a tény, hogy csupa nőt lát a szekrények között, és a kulcskiadóknak kellett utána szaladniuk és elmagyarázniuk, hogy rossz öltözőben jár.

Budapesten azonban a BKV-sofőrök az eltévedés nagymesterei. Itt van például a 222-es busz. A 22-es buszcsalád fekete báránya társaival ellentétben nem a Budakeszi úton megy végig, hanem két megálló erejéig a Zugligeti utat követi, és csak utána kanyarodik rá a Budakeszi útra. (Egyébként sosem értettem, mi ebben a pláne, lévén a két út kb. 50 méter távolságban húzódik egymással párhuzamosan, és ennyit még egy igen lusta vagy öreg gyalogos is meg tudna tenni a megállóig.) Csakhogy a sofőrök cserélődnek ezeken a buszokon és nem mindig vannak képben. A legutóbb a 222-es elindult a 22-es vonalán a Budakeszi úton. Aztán a sofőr észbe kapott, és az első adandó alkalommal megpróbált megfordulni. Ehhez felvergőd9ött egy kis keresztutcán, majd visszatolatott; mindez a reggeli csúcsforgalomban kb. 10 percet vett igénybe. Az időveszteséget csökkentendő, ezután versenyautó-sebességgel száguldott vissza Szépilonához, és lekanyarodott a Zugligeti útra. Természetesen az első körben kihagyott megállókban egy lélek sem ácsorgott.

2014. július 31., csütörtök

Google mesetranslate

Nemrég emailt kaptam egy amerikai úriembertől: saját meséjét szeretné nálunk kiadatni, le is fordította magyarra, és engem kért meg lektorálásra. Mint kiderült, a fordítás google translate útján történt, így nekem - és blogom olvasóinak - végre lehetőségünk nyílik megismerni e fantasztikus eszköz eredményeit. Íme néhány mondat a meséből angolul és magyarul, a teljesség igénye nélkül (a leendő olvasóktól ezúton is elnézést kérek a spoilerekért).

Once upon a time, there was a magical kingdom named Evergreen. - Egyszer régen, volt egy mágikus királyság nevű Örökzöld.

“Whoever saves Princess Elena may marry her, - Aki megment Princess Elena is feleségül,

In a nearby village, lived a young man named Earnest. - Egy közeli faluban, élt egy fiatalember nevű Earnest.

Earnest followed the trail of the carriage to a dark tower. - Earnest követte a nyomát a kocsi sötét tornyot.

I’d better keep an eye on him. - Fogom tartani a szemem őt

A huge grizzly bear blocked the entrance. - Egy hatalmas grizzly medve blokkolta a bejáratnál.

Bears like honey. - A medvék, mint a méz.

bees flew out of the hive and stung him. - a méhek kirepült a kaptár, és leszúrta őt.


Earnest made some grass smoke - Earnest égett néhány gallyak

I’m great at hiding - Én vagyok képes elrejteni a legjobb,

Gallant tried to swim past the octopus - Gallant megpróbált úszni múlt a polip


There’s no way I can run up there - Nem tudok járni egészen

Race you to the top - Én el fogja érni a felső első

The doors to the tower opened and Princess Elena emerged. - A torony ajtó kinyílt, és a hercegnő Elena alakult ki.


We’re so glad you’re safe and sound - Örülünk, hogy Ön biztonságos és egészséges


I name you Prince Gallant. - Neked adom a címet herceg Gallant.

King Rufus was pleased his daughter was happy and safe. - A király örült, hogy lánya volt, boldog és biztonságos

We’re going to be very happy here - Mi lesz, hogy nagyon boldog itt

I now pronounce you married - Kijelentem hogy Ön házas

2014. július 28., hétfő

Fogadósné, aranyvirág

Fertőhomoki szállásunkkal abszolút meg voltunk elégedve. A szobákhoz volt közös nappali, konyha és hűtő, utóbbi tetején megérkezésünk után nem sokkal hívogató gyümölcskosár jelent meg. A pincérlány elmondta, hogy ugyan nincs mára vegetáriánus vacsora, de a meglevő ételekből kombinálható ilyesmi (pl. rizs vagy galuska gombás szósszal), sőt szívesen csinálnak nekünk grillezett zöldségeket. Egyúttal azt is megkérdezte, hányra kérjük a reggelit és mit. Hárman rántottát kértünk, Zoli hidegtálat. A pincérlány szabadkozott, hogy a kávéért külön kell majd fizetni, de Zoli megnyugtatta, hogy neki a reggeli kávé bármennyit megér.

Másnap reggel Andrással azon tanakodtunk, bejelentsük-e a szemközti kertben észlelt tüzet (ld. a "Szárazföldi patkányok a Fertő-tónál" c. bejegyzést), és úgy döntöttünk, a fogadó személyzetétől kérünk tanácsot. A konyhában talált hölgy kijött ugyan, de ugyanolyan tanácstalannak tűnt, mint mi. Megkérdezte viszont, hogy itt lakunk-e vagy kerékpárral jöttünk (ez utóbbi éles logikára vallott, minthogy egyikünknél se volt kerékpár). Miután megerősítettük, hogy ott lakunk, megkérdezte, kérünk-e reggelit. Némileg megütközve közöltük, hogy már előző nap kértünk, és elismételtük a rendelést. (Az rejtély, hogy ha ezt nem tudta, milyen célból sült a hagyma a konyhában.) Megkérdezte, mit kérünk a hidegtálra, de mivel mi nem voltunk illetékesek, a kérdést nyitva hagytuk. Ehelyett felmentünk Zoliék szobájába, és miután onnan is megtekintettük a tüzet, javasoltuk Zolinak, hogy menjen le és világosítsa fel a hölgyet, aki szemlátomást a tulajdonos volt (ezt abból gondoltuk, hogy az előző esti felszolgálót "kis pincérnőm"-ként emlegette).

A fogadósné vélhetően azt se tudta, hogy "kis pincérnője" fel akarta hozni a reggelinket, így inkább lementünk. Zoli megkapta a hidegtálat, rajta paradicsomszeletekkel, amelyek egy részét HZS rögtön lenyúlta. A fogadósné meglepő sebességgel kapcsolt, és megkérdezte, kérünk-e mi is paradicsomot. A hölgy megkérdezte, kérünk-e teát, és mikor az elérhető fajtákat kérdeztük, ezt felelte:
-Van hibiszkuszos, gránátalmás meg még valamilyen.
Megerősítettük, hogy a gránátalmás mindannyiunknak megfelel, így hamarosan ki is hozott három adag forró vizet - hibiszkuszos-gránátalmás filterekkel. Zoli kávéja viszont csaknem megoldhatatlan probléma elé állította, kiderült ugyanis, hogy nem tudja kezelni a kávégépet. Végül hátulról hozott ki neki egy csészével és nem számított fel érte pénzt; úgy tippeltük, hogy saját kotyogós kávéfőzőjén főzött le neki egy adagot. Ahhoz is némi segítségre volt szüksége, hogy elővadássza a hűtőből a gyümölcslét. A legnagyobb gondban azonban akkor volt, mikor közöltük, hogy szeretnénk kifizetni a szállást. Azt eleve nehezen értette meg, hogy Zoliék az előző esti vacsorájukat akkor kifizették, mi viszont hozzáírattuk a számlához. A végső csapás az volt, mikor megtudta, hogy kártyával akarunk fizetni. A kávégép mellett ugyanis ehhez a géphez sem értett.

2014. július 25., péntek

A kertész macskája?

Nem tudom igazából, mi a foglalkozása Foltocska haverom gazdájának, de a kisállat mai viselkedése erősen Lope de Vega: A kertész kutyája című darabját idézte föl bennem.

Foltocskát régóta ismerem: bájos teknőctarka macskahölgy, aki az Almássy tér egyik házának földszintjén lakik, és rendszeresen kiül a külső ablakpárkányra. Lakótársa is van egy hatalmas cirmos személyében, akit bojtos füle miatt Óriásbojtnak neveztem el. Eddig mindkettőjükkel arra korlátozódott a viszonyom, hogy odanyújtottam az ujjamat, ők megszagolták, de simogatni nem hagyták magukat. Foltocskával ma is ez történt, Óriásbojt azonban a szokásosnál engedékenyebb hangulatban volt. Miután kijött az ablakpárkányra és felnyújtottam a kezemet, hozzádörgölődzött a rácshoz. Én ezt simogatási engedélynek vettem, és a jelek szerint annak is szánták: Óriásbojt hagyta a fejét megsimogatni, majd hanyatt dobta magát (ami méretét tekintve jelentős teljesítmény volt a keskeny külső ablakpárkányon). Alig tudtam meggyőzni, hogy most már indulnom kell dolgozni. Ahogy ismét elmentem Foltocska előtt és odaköszöntem neki, ő rám fújt. Odanyújtottam az ujjamat, hátha ő is simogatást szeretne, de ehelyett megütötte a mancsával és ismét fújt. Láthatóan felháborította, hogy Óriásbojtot simogattam és nem őt. Na de ő volt az, aki nem engedte...

2014. július 22., kedd

Szárazföldi patkányok a Fertő-tónál

Már akkor majdnem 30 fok volt, mikor reggel megálltunk a Blahán, HZS-ék kocsijára várva, és már nagyon vágytam a légkondira. András se tudta, milyen autót keressünk, úgyhogy minden arra járó járművet megvizsgáltunk. Amikor a Somogyi Béla utcából kikanyarodott egy autó és a sofőr kilengette a kezét az ablakon, András lelkesen visszaintegetett és majdnem beszállt, de időben rájött, hogy két vadidegen ül az autóban.

HZS-ék negyedórás késéssel érkeztek és bejelentették, hogy nincs a kocsiban se CD-játszó (ezt mondjuk megkérdezhettem volna, mielőtt zenét hozok), se légkondi. Ez utóbbit különböző módszerekkel próbáltuk ellensúlyozni az út során. Volt, hogy lehúztunk minden ablakot, de HZS-t zavarta a huzat. Felhúzott ablaknál meleg volt és még a nap is besütött. Zoli megpróbált függönyt varázsolni az ablakra először egy pólóval, amit kézzel tartott oda, aztán a törülközőjével; ez utóbbihoz odahajtotta az autó elülső napellenzőjét, de miután nem sikerült a törülközőt rendesen odakötöznie, ekkor is folyamatosan fognia kellett.

Az igazából csak egy héttel korábban derült ki, hogy nem kenuzni, hanem kajakozni fogunk. Ez azért okozott nehézséget, mert négyünk közül még egyikünk se csinálta. HZS talált egy oktatófilmet a kajakról, amiből ő és én csak az alapvető technikákat néztük meg, András viszont alaposan áttanulmányozta, mit kell csinálni fejreállás esetén, és parázni kezdett, hogy neki ez az eszkimó-forduló nem fog menni. Zoli hasonló félelmek miatt döntött úgy, hogy inkább egyszemélyes kajakban menne, mert kétszemélyesnél nem tudhatja, hogy a másik mennyire pánikol be borulás esetén (mondjuk mivel ebben a változatban nyilván HZS-vel lett volna együtt, nem nagyon láttam alapját a félelmének, de hátha ő tud valamit, amit én nem). Jómagam azon paráztam, nehogy vízre érzékeny tárgyaim elázzanak egy felborulás esetén. A GPS-t és tartalék elemeit lezárható nejlonzacskóba tettem, és hosszasan haboztam, hogy levegyem-e a karórámat: ha nem veszem le, esetleg elázik (egy korábbi órám ezt már eljátszotta a Tiszában), ha viszont leveszem, nem tudjuk, mikor kell visszavinni a hajókat. Végül vállaltam a kockázatot és magamon hagytam.

András megkönnyebbülve látta, hogy a tengeri kajaknál nem lyukba ül be az ember, így felborulásnál is könnyebb kikászálódni. Csak HZS kapott hagyományos kajakot, miáltal a mi járműveinket tengeri uborkának titulálta. Miután sikerült valahogy bemásznunk a járművekbe, elindultunk, párhuzamosan egy Happy Cat nevű katamaránnal, amelynek fedélzetén nevével ellentétben egy kutya tartózkodott két gazdájával. Azután a Happy Cat leállt valahol a nádas szélén, mi meg becsusszantunk egy folyosón. Végtelen nyugalom és harmónia fogadott, annyira körülvett a nádas, hogy igazából nem is láttunk kivezető folyosókat. HZS (úgy is, mint Kapitány, avagy Nagy Fehér Főnök) elindult abba az irányba, amerre a kijáratot sejtette, de több öblöcskét is tévesen néztünk átjárónak, míg kikeveredtünk a nádasból.

Ismét a nyílt vízre érve útitársaink kreatív kajakozási technikákat mutattak be. Például egymás mellé eveztek, összefogták a két hajót és megpróbáltak közösen haladni velük, kevés sikerrel. Zoli (Fürge Szarvas Nagyfőnök, illetve kajakos minőségében Fürge Vidra Nagyfőnök) olykor hátrafeküdt a hajóban és nyugdíjas turistát játszva fekve evezett; máskor a kezével padlizott előre a hajó két oldalán. Ezt a módszert HZS is átvette, „áj em dö viking!” felkiáltással.

A nap megkoronázásaként este elmentünk még sétálni a faluban. Nekem ebben fontos motiváció volt a cicakeresés. Találtunk is egy igen barátságos, cirmos-fehér foltos cicácskát, aki nagyon kívánta a gondoskodást (mint kiderült, kiscicákat várt). Szerencsére alacsony fakerítés mögött feküdt, így afölött átnyúlva meg tudtam simogatni a fejecskéjét, a lécek között átpréselve a kezemet pedig az oldalát is. Zoli egy darabig figyelte az ügyködésemet, majd megkérdezte:
- Tulajdonképpen mit csinálsz? – és a ház falához ment. A kerítés és a ház között ugyanis fél méteres rés volt, amin simán be lehetett lépni és a cicával egy térben folytatni a simogatást. Mentségemre legyen mondva, hogy ez a lehetőség a cicának is csak ekkor tűnt fel, és örömmel ki is jött a kerítés külső oldalára.

Sokkal kevésbé kellemes élmény ért másnap reggel, futásból visszaérkezve ugyanis a szállásunkkal szemközti telek végében (vagy már azon kívül?) tüzet pillantottam meg. Nem úgy festett, mint amit grillezéshez gyújtottak, és egyébként se volt körülötte ember. Becsöngettem a szemközti házba, de senki se válaszolt. Ezután előkerült András és közölte, hogy az a telek a másik házhoz tartozik, így oda is bekopogtam, de semmi válasz. A panziónk tulajdonosát is megkérdeztük, mit gondol a helyzetről, de nem kaptunk túl sok segítséget (ez amúgy nem meglepő, lásd a következő bejegyzést). Haboztam, hogy hívjam-e a tűzoltókat. Végül elhalasztottam a döntést reggeli utánra. Jól tettem; félórával később az ablakból láttuk, hogy valaki járkál a telken és elaludt a tűz. Vélhetően tehát ő gyújtotta, és nem díjazta volna, ha ráküldjük a hatóságot.

Hazafelé meg akartuk nézni a röjtökmuzsaji vízimalmot. A panzió tulajdonosa ugyan erről nem tudott semmit, de a röjtökmuzsaji kastélyt ajánlotta látványosságként. A kastély oldalbejárata zárva volt, de a főbejáratnál épp akkor hajtott be egy autó, így nemcsak rácson keresztül láttuk. Bemenni azonban zártkörű rendezvény miatt nem tudtunk, sőt mikor elővettem a fényképezőgépemet, még a kapu is elkezdett bezáródni. Vízimalmot viszont nem találtunk, ezért megkérdeztünk egy helybélit. Ő mondta el, hogy rossz helyen fordultunk le a műútról. Visszamentünk és kerültünk egyet (bár légvonalban párszáz méter lett volna). Itt már rendesen kitáblázták a vízimalmot, bár nem mindenhol egyértelműen. Andrást nem érdekelte a malom, inkább felült a hintára a közeli játszótéren. Ő járt jól, ugyanis a hosszan keresett malmot zárva találtuk…

2014. július 13., vasárnap

Csőbe húzott szurikáták

A szurikáták csőbe húzása még azelőtt megtörtént, hogy odaértem volna, egyikük ugyanis épp egy csövön mászott ki. Volt ugyan némi rés a cső vége és a következő kapaszkodó közt, igy az akciófilmekből ismert "majdnem lecsúszik, de aztán visszahúzza magát" megoldással élt:


A többi szurikáta eközben nagy munkában volt. Egyikük természetesen őrködött, a másik egy gödörből próbált kiráncigálni egy húsdarabot, amely saját méretének dupláját tette ki.


A csövön kijött példányt ez eléggé frusztrálhatta; a falat kaparta volna, de az nem volt erre alkalmas, igy megelégedett egy ággal:



Hirtelen az őrszem leugrott a helyéről és izgatottan magyarázott valamit a többieknek. Hamarosan kiderült, mi az izgalom oka: meglkepetésemre egy óriásteknős jelent meg a kifutóban. Egyenesen a gödörhöz ment. Az ott táplálkozó szurikáta az őrszemmel együtt próbált volna még hozzáférni a kajához, de esélyük se volt a teknős mellett, aki békésen falatozni kezdett.



A csőlakó szurikáta úgy látta, hogy ezek után ő eláshatja magát.



Társai azonban okosabbnak bizonyultak. A gödröt a másik irányból közelitették meg, és a végén békésen falatoztak a teknőssel a húsdarab két végén.

2014. június 19., csütörtök

A nacionalizmus, és mit tehetünk ellene

A nacionalizmus tanszék teakonyhájának ajtaján találtam ezt a feliratot:


Interjú aranyköpések 7.

Sohasem késő!
- Fejleszthető pedagógus vagyok

Mazochista anyuka a karácsonyról:
- Hát ez mindenféleképpen egy katasztrófa. De de nagyon-nagyon jó. És legyen így mindig.

A magyar jog álneves apukáknak is ad lehetőséget:
- ha egyedülálló nő nevel gyereket, kérheti, hogy ne tüntessék fel az apa valódi nevét

Egyes családtagok több példányban mennek nyaralni:
- De akkor ott volt a Fanni meg ott volt az Emma meg ott volt az Emma.

Képzeljünk el másmilyet…
- ilyen status quo kapcsolatunk van.

Van, akit csak távoli rokonként lehet elviselni:
- Hát a nagynénikém nagyon aranyos, de ha az anyám lenne, akkor fölkötném magam.

Akik át tudnak alakulni nemlétező személlyé:
- a bátyáim egyes párkapcsolatai, amelyekben anyukám mint létező személy benne volt

Hasadt személyiség:
- elsőre egy kicsit úgy éreztem, hogy most kihasználnak, de aztán így lelőttem magamban a dráma queent


Rongálással kombinált szakítás:
- akkor mondtam neki, hogy lehet, hogy összecsomagolsz holnap és szétszedjük a babaruhát

Félresikerült égetés:
- volt egy film, az volt a címe, hogy Kakukkfióka; amíg élek, nem fogom ezt a filmet elfelejteni. (…)ez a film, aminek a mintha belém égették volna még a címét is.
(a film valódi címe Kakukktojás)


Jó keresztény – rossz keresztény:
- Anyósom meg rettenetesen katolikus. Nem jó értelemben.

Az antropológus értelmes kérdése, avagy egy elvont fogalom is lehet kirekesztő emberekkel szemben:
- Tehát ezek szerint egy olyanfajta közegből jöttél, ahol így ezt, ahol nagyon nem vállalt föl maga a szexualitás?

Hullák adakoznak a spermabankba?
- lánypárok esetén mesterséges megtermékenyítés se, vagy akár élő igazi, akár egy meleg pasi donor segítségével

Gyerekek tervei a jövőre:
- Valahogy szóba került, ültünk, és akkor na, majd mi lesz, hogyha nagyok lesztek, meg minden. És akkor a Csaba azt mondta, hogy „én majd nemet merek mondani az anyósomnak!”

2014. június 10., kedd

Azúr játszik

Azúr érkezésünkkor még egyáltalán nem játszott, hanem felmászott a lépcsőnél található cicakosárba aludni. Sejtettem, hogy ennek Mirtill nem fog örülni, lévén ez az ő bérelt helye. Hamarosan meg is jelent, aggódva nézegetett fölfelé, de mivel azúr kb. háromszor akkora, mint ő, inkább nem szívózott, hanem bement a belső szobába és ott keresett alvóhelyet.

Egy idő után azonban Azúr felébredt, kinyújtózott és leugrott (amitől némileg megremegett a cicabútor). Ezt az inspirálta, hogy a másik asztalnál ülő társaság férfitagja egy vékony lila zsinórt húzott végig a padlón. Pongót és a közben felébredt Mirtillt is érdekelne volna a dolog, de Azúr mellett esélyük se volt labdába rúgni (azaz zsinórba fogni). Inkább leheveredtek kétoldalt, míg Azúr a most már levegőben mozgatott zsinór után ugrált. Ekkora macskánál ez okozhat nehézségeket: egyik visszaérkezésekor elvesztette az egyensúlyát és majdnem ráesett Pongóra, egy másik alkalommal pedig Mirtill farka került komoly veszélybe.

Ahogy azonban Azúr figyelme lankadt, esély támadt a közbelépésre. Egyszer csak azt láttam, hogy Pongó kilő és még Azúr előtt elkapja a zsinórt. Innentől kezdve Azúr a néző szerepére volt kárhoztatva egész addig, míg Pongó abba nem hagyta a játékot. Ennek oka volt: a sarokban ülő pár ugyanis csokitortát rendelt, aminek hatására hirtelen az összes foltos macska az ő asztalukra telepedett...

2014. június 8., vasárnap

Csikóvár nagyon alja

András Lajosforrásnál döbbent rá, hogy az ebédre vett croissant-jait ottfelejtette az autóban. Ez elég rossz hír volt, lévén Lajosforrásnál már hosszú évek óta nem üzemel a turistaház (ki van rá írva, hogy a Nemzeti Vagyonkezelő Zrt. kezeli, amivel, tekintettel az épület állapotára, én a helyükben nem dicsekednék). Azzal biztattam, hogy esetleg a csikóváraljai turistaházban szerezhet kaját, bár az még odébb volt. Ráadásul a sors (és a turistajelzések felfestői) akadályokat gördítettek elénk. Rögtön az út kezdetén elvesztettük a piros négyzet jelzést, pontosabban az letért a széles földútról anélkül, hogy ezt bármivel jelezték volna. Szerencsére a térképről kiderült, hogy a két út párhuzamosan fut, csak épp a miénkre jobban tűz a nap. Az első adandó alkalommal le is tértem a jelzés felé, de közben majdnem ráléptem a leghosszabb kígyóra, akit életemben vadon láttam (viperának gondoltuk, de a neten való nyomozás után inkább erdei siklóra tippelnék).

Az útelágazásnál előkerült pár másik turista és néhány hangos fiatalember quadon, akik a Kő-hegyi turistaházat keresték. A másik turistacsoport útbaigazította őket egy nyilvánvalóan rossz irányba, amin jót derültem, míg nem tudatosult bennem, hogy mi is arra tartunk. Ráadásul a quad ötven méter után megrekedt egy pocsolyába, így ha nem akartuk, hogy ismét elhúzzon mellettünk, kénytelenek voltunk megvárni, míg előássák.

Csikóváralja előtt természetesen a Csikóvár következik, ami önmagában még nem lenne baj, sőt kellemes emlékeim vannak róla Gazsi tavalyi éjszakai túrájáról (vaddisznócsörtetés és társai). Azóta viszont nem sokan járhattak erre, mert embermagasságúra nőtt az ösvény mentén a csalán. A 35 fokos meleg ellenére fölvettük összes hosszú ruhadarabunkat (esőkabátot beleértve), de ez sem védett meg teljesen.

Azt hihettük volna, kiérdemeltük a turistaházat, de az akadályversenynek nem volt vége. A Gyopár-forrástól az én (kissé régi) térképem szerint a zöld kereszten kellett volna továbbmennünk, viszont felfedeztünk egy zöld négyzet jelzést is. A négyzet ugye házhoz vezet, tehát felmerült a gyanú, hogy azon gyorsabban célhoz érünk. Mégis a zöld keresztet választottuk, de ez hibás döntésnek bizonyult, mikor valamivel később Pomáz külső házait pillantottuk meg. Fordulhattunk vissza.

A zöld négyzet valóban egy házhoz vezetett. Jókora fehér épület, bejáratán a négy táblából három "belépni tilos" és a ki mindenki által őrzött terület jellegű infókat hordozta, csak a negyedikből derült ki, mi is ez tulajdonképpen: a Magyar Parasport Egyesület tulajdona. Én még reménykedtem, hátha ezt a térképem megjelenése óta építették ide, de ahogy továbbmentünk, szembesülnöm kellett vele, hogy nem így van. Sajnos ez volt (valaha) a turistaház.

2014. június 3., kedd

Fülhallgató

- Találkozol ma Andrással?-kérdezte Ráhel.
- Persze - feleltem.
- Akkor add oda neki a fülhallgatóját, ottfelejtette a kávéházban.
Mint kiderült, a történet úgy zajlott le, hogy az Európa Kávéházban András hamarabb otthagyta a társaságot (miután nem kis erőfeszítés árán meggyőzte Ráhelt, hogy ne igya meg a németek által otthagyott fél pohár jegeskávét). Távozása után találtak egy fülhallgatót a kanapén. Ráhel felhívta Andrást, és jó hangosan - hogy a hangátviteli problémákkal küzdő okos(?)telón is hallani lehessen - ezt kiabálta bele: "András, találtunk egy fülhallgatót, amit egy ilyen punci alakú műanyagra lehet feltekerni, nem a tiéd véletlenül?"

András megnézte, megvan-e a fülhallgatója, nem volt meg, ezért igenlő választ adott és megbeszélték, hogy majd én átadom neki. Így is történt, de távozása után meglepve láttam, hogy a fülhallgatót nálam hagyta. Rá is kérdeztem.
- Ja, az nem az enyém - felelte. -Az enyémben nem is volt olyan műanyag.
- És nem rakod el a tiéd helyett?
- Ja, az enyém azóta meglett...

2014. május 20., kedd

Benne van a pakliban

A Hajós Alfréd uszodában a medencéhez vezető kijáratnál a "Vigyázat, csúszásveszély!" feliratot egy élelmes látogató átalakitotta:
"Vigyázat, úszásveszély!"
Hát ebben történetesen igaza van.

2014. május 19., hétfő

Lajhárshow

Az eső elől a látogatók bemenekültek a pálmaházba, ahol 5 perc múlva elkezdődött a Trópusi vihar című programpont. A mellékfolyosókon szerencsére nem, így többen oda húzódtak be az immár kint és bent egyaránt zuhogó eső elől. De nemcsak ezért volt tömeg a lajhároknál. Ezen a borongós napon a legtöbb állat passzívan heverészett, a gondozóknak így eszükbe se jutott, hogy szokás szerint őrséget álljanak a kisgyermekes lajhármama mellett. Pedig az álmosító idő őt, úgy tűnik, épphogy felébresztette. Mikor beértem, éppen egy rózsaszín virágot evett fejjel lefelé lógva. Meglehetős odafigyelés kellett ahhoz, hogy valaki észrevegye: egy másik jószág is lóg beléje kapaszkodva, a rózsaszín virág másik felét rágcsálva:


Persze a látogatók körbeállták őket, kattogtak-villogtak a fényképezőgépek. Erre egy idő után a lajhármama is felfigyelt. Teljes hosszában kinyújtózott, és érdeklődve figyelte a látogatókat.


Kinyújtotta a kezét a hozzá legközelebb álló férfi felé, és óvatosan a karmába fogta annak csuklóját. Az orrához emelte, megszimatolta, majd elengedte. Utána egy mellette álló szőke lány haját simogatta meg; a lány épp az ellenkező irányba nézett, úgyhogy kis híján frászt kapott. Az első férfi tovább fotózott. Ekkor a lajhár ismét kinyújtotta a karját: szemlátomást a fényképezőgép érdekelte.


A férfi készségesen odanyújtotta a gépet (persze nem engedte el közben). A lajhár alaposan megvizsgálta, de elégedettnek tűnt a minőséggel és visszaadta a gépet (és az azt tartó kezet) tulajdonosának.

Persze nem minden állat van olyan helyzetben, hogy testközelből vizsgálhassa meg a technika vívmányait. Aurórát például teljesen elbűvölte Dani kék esernyője, de ő ugye nem tudott testközelbe kerülni vele, csak a fa tetejéről meresztgette rá cipőgomb-szemeit:


Miközben Aurórával szemeztünk, egy ormányos medve húzott el mellettünk pórázon, aki viszont a kifutó betonalapját kívánta közelebbről megvizsgálni.
- Nézd, sétáltatják az ormányos medvét!-szóltam oda Daninak. Az állatka gondozója, aki nagy erőfeszítések árán igyekezett a jószágot a Barlangterem felé orientálni, önkritikusan helyesbített:
-Inkább ő sétáltat engem...

2014. május 13., kedd

A mecseki emléktúra vicces pillanatai

Mecseki házunk különleges ökoház volt: a ház mellett kilátó (felmentünk rá, kevésbé volt kilátás, mint a ház előtti tornácról, de sebaj), előtte ökovécék, ahol fűrészport kellett szórni a termékre, hogy könnyebben komposztálódjék. Gazsi azt állította, lesz lapátka a fűrészporhoz, de nem volt; ebből lett némi értetlenség, főleg Andriska akarta pontosan tudni, hány marék fűrészport kell pontosan rászórni, és egy marék egy kézzel vagy két kézzel értendő. Szintén kardinális kérdés volt, hová tegyük a kulcsot; ezt mindig a háznál szoktuk hagyni, hogy bárki is ér haza elsőként, be tudjon menni. Elődnek rögtön támadt egy kreatív ötlete:
 Tegyük a fűrészporba!
 Oké – támogatta valaki - , de akkor állapodjunk meg, hogy melyik fülkében, és aki azt használja, figyeljen, nehogy beleszórja a kulcsot is...
A lehetséges következmények (amelyekről elképzelést nyújthat a Gettómilliomos c. film) figyelembe vételével Előd javaslatát elvetettük.

Elődnek másnap reggel a lábszárvédőjével gyűlt meg a baja. Tanakodva forgatta:
 Sose tudom, hogy kell ezt felvenni!
Peti segítőkészen odalépett:
 Ez itt a belseje.
Előd mondjuk erre magától is rájött, de valószínűleg másra is, mert elkezdte felvenni a ruhadarabot – csak éppen rossz lábra. Ezt meg is mondtam neki.
 De, jól van ez. Itt az a kis pöcök, amivel a cipő elejéhez kell rögzíteni, és hátul van a cipzár.
 Az rendben van, csak nem az a láb! Az nem a bal lábra való, hanem a jobbra.
 Mert kívül kell lennie a márkanévnek – helyeselt András is. Előd ránézett.
 És neked fizet ezért valamit a cég? Mert én még egy árva petákot se láttam...


Fent a kilátón többen beazonosítani vélték Pécs különböző részeit, Gazsi azonban mindenkinél jobban meg volt győződve a maga igazáról, minthogy évekig Pécsen lakott. Mikor valaki kétségbe vonta az ő értelmezését, meg volt győződve, hogy csak a szintén helybéli Andriska tehette, és teljesen kikelt magából.
- András, ne beszélj már hülyeségeket! Évekig éltem Pécsett, csak ismerem már a saját városomat! Az egyáltalán nem az az épület! - tombolt, miközben Andriska csendben lelopózott a kilátó lépcsőjén.

A túratársak számon tartása mindig külön feladatot jelent Gazsi számára. A második napon is elkezdett magától visszafelé haladva számolni.
- András 19, Előd 20…
- Én a 6-os vagyok – jelentette be Előd.
- Nem, te a 20-as vagy.
-Teljesen összezavarsz! Tegnap a 6-os voltam, én nem tudok mindennap más lenni!
Gazsi erre újrakezdte a számolást, ezúttal hátulról és oly módon, hogy Előd ismét a 6-os számot kapja.

Mivel erdei iskolában voltunk, tábla is volt; ennek előnye, hogy fel lehetett rá írni mindenféle közhasznú információt, például az aznapi naposokat. Jóska szolgálati napján meglepő további információkat talált a neve mellett:


Jóska megörült a váratlan lehetőségnek és találkozóhelyként az ágyát jelölte meg. 8-kor azonban hiába várakozott ott: mindenki a levesért állt sorba.

Mikor a második napon felszálltunk a vonatra, Jóska szokása szerint azonnal elaludt. (Az első nap a kalauz még döbbenten méregette, és csak Andriska magyarázatára nyugodott meg, miszerint „először van velünk túrázni”. Leadhatta a drótot másnapi kollégájának, mert annak a szeme se rebbent.) Azon tanakodtunk, mikor ébresszük majd föl, és arra jutottunk, hogy majd az alagutak után.
- Miféle alagutak? – értetlenkedett Zsolt.
- Hát amiken átjöttünk, pont Hetvehely előtt.
- Volt ott alagút?
Az első napi hosszú túra ugyan sötétedés után ért haza, de azért jót derültünk rajta, hogy Zsolt észre sem vette az alagutat. Zsolt erősen koncentrált egész úton, és ezúttal valóban észre is vette mind a kettőt. Nagyon elégedett volt magával, egész addig, míg a házhoz nem értünk. Ő ment legelöl; mi csak azt láttuk, hogy tanácstalanul ácsorog a bejárat előtt.
- Nem találtad meg a kulcsot?
- Az ajtóét igen, de nem tudom, a rácsot mivel kell kinyitni.
- Semmivel! Első nap megbeszéltük, hogy a rácsot nem zárjuk, csak ráhajtjuk, hogy messziről úgy tűnjön…

Az okostelefonoknak persze nagy hasznát vettük végig. Ágoston folyamatos időjárás-jelentéseket közölt (jégeső idején valóban megnyugtató hír volt, hogy ezen a régión kívül az egész országban ragyog a nap), Zsolt viszont az előző napi túrahelyszínekre keresett rá.
- Tudtátok, hogy illegális hulladéklerakó van a Szuadó-völgyben?
Andriska éleslátóan megkérdezte:
- Oda jelölték ki?

Esőnapok



Az időjárás-jelentés esőt jósolt, ezért mindenki aggódva figyelte a jeleket. Az első ilyet a Tubesen észleltük.
 Vagy esik az eső, vagy leköptek – jelentette be valaki.
 Szerintem esik az eső, mert én is éreztem valamit – felelte Gazsi.
 Engem is leköptek – csatlakozott Mózes. Csabi azonban rögtön eloszlatta a tévedését:
 Ja, az én voltam.

Másnap aztán tényleg megjött a csapadék, méghozzá jégeső formájában. Szerencsére épp a Vízfő-forrásnál voltunk, amelyre egy kreatív tervező bizarr, leginkább két egymáson álló gombára emlékeztető építményt tervezett. Ez alá be tudtunk húzódni a jégverés elől, bár Gazsi elég ironikusnak találta, hogy a víz elől olyan helyre menekültünk, ahol több hektoliter víz van a fejünk fölött. Meg hát a földön ücsörögni se volt kellemes, az előkerülő túracsokik ellenére sem. Két vállalkozó szellemű (és jó esőruházattal rendelkező) túratársnak eszébe is jutott, hogy nem messze elmentünk egy műanyag asztal mellett, amelyhez két szék volt támasztva, rajta pedig bukósisakok hevertek. Kiszaladtak az esőbe és elhozták az egyik széket, egyikük egy bukósisakot is a fejébe nyomott, és máris kész volt a jégeső idejére alkalmas pihenőhely:


Mikor már csak víz esett föntről és az is kevéssé, visszaindultunk a faluba. Én leginkább a beázott cipőmmel foglalkoztam, így kissé meglepetésként ért Bence megállapítása:
- Olyan, mint a murva.
Talán mert az is, vágtam rá gondolatban, az alattunk kanyargó útra nézve. Aztán odébb pillantva elállt a szavam. Ott, ahova a háztetőről legurultak a jégdarabok, az egész talajt összefüggő jégszőnyeg borította.
- Te jó ég, ez teljesen befedi a talajt!
- Hát mondtam, hogy olyan, mint a murva.

Szombatra jósolták a legtöbb esőt. Direkt korábban indultunk el, hogy megelőzzük a felhőszakadást, és a Zsongor-kövön ülve aggodalmasan figyeltük a kelet felé tornyosuló felhőket.
- Már kezd is esni, érzem a cseppeket – panaszkodott Gazsi, azután megfordult. Hosszú Gábor ott állt a szikla tetején és a kulacsából spriccelte a vizet az alatta állókra.

2014. április 30., szerda

Jelszó

Apámnak meggyőződése, hogy az én pendrive-jaimról mindenféle gonosz dolgok (például genderelméletek?) másznak át a laptopjára, ezért jelszóval levédte, hogy ne tudjam használni. Azért megpróbáltam kitalálni a jelszót, és jól tettem. Apám ugyanis maga is hajlamos elfelejteni jelszavakat - meg pin kódokat is -, ezért második próbálkozásom után megjelent a képernyőn egy jelszóemlékeztető a helyes megoldással...

2014. április 28., hétfő

Záróbuli

Fél órával a kezdés után odaértünk, de az Új Hullámosok már így is a lejárati lépcsőn ültek. Először azt hittem, ez tiltakozó megmozdulás, de kiderült, hogy csak minden ülőhely foglalt odabent.

A pultnál az amúgy se túl gyors kiszolgálás még jobban lelassult. Ennek jó oldala, hogy rendelés előtt tájékozódhattam a pult mellett ülő Fruzsitól, hogy a rosé "nem finom, de egy idő után mindegy". Úgyhogy inkább vöröset kértünk.

A bulit elvileg táncosra tervezték, de az igen kicsi tánctéren összepréselődve is alig 10 ember fért el. Ezek egyike Martina volt, akinek egyébként is gyenge látásán valamely általa fogyasztott termék még tovább ronthatott. Én teljesen hiába integettem neki, nem ismert meg, viszont amikor András kezdett mellette táncolni, tipikus "honnan ismerem én ezt a fazont?" arccal bámult rá. (Mi Martinával 25 éve ismerjük egymást, Andrással egyszer találkozott 5 percre, amikor bemutattam neki.)

Ágiék is csatlakoztak hozzánk a táncparketten, aztán úgy döntöttek, hogy vesznek innivalót, mi pedig átmentünk a szomszéd helyiségbe beszélgetni. Közben összefutottunk Fruzsival, akinek "jótett helyébe jót várj" alapon elmondtam, hogy a vörösborral se járna jobban.

A jelek szerint nemcsak mi éreztük szükségét, hogy néha kiszabaduljunk a zsúfolt táncparkettről. Amikor visszatértünk, egy lány, aki addig néhány földre tett táskát őrzött a falnál, kissé ingerülten fordult odaérő barátnőihez:
- Azt mondtátok, csak pár percre mentek fel! Itt szobrozok már mióta, közben vécére is kell mennem, de már tök hosszú a sor.
A barátnő azonban empátia helyett a közlés praktikus tartalmára reagált:
- Ja, és nem tudod, van bent papír?

Ágiék végre visszatértek, örömmel jelentve, hogy 25 perc alatt sikerült sört szerezniük. A tömeg tovább fokozódott.
- Minden hónapban be kéne zárniuk - vélte Ági. - Tök nagy forgalmuk lenne.

2014. április 5., szombat

Szombat reggeli buszélmény

A Kodály köröndnél fölszáll a 105-ösre egy srác, a feje után ítélve még a péntek este hatása alatt. Már bőven a Dózsa György úton jártunk, mikor hozzám fordult és megkérdezte:
-Bocs, ez a 120-as expressz?
Megmondtam neki, hogy nem. Azt nem tettem hozzá, hogy erre magától is rájöhetett volna, az általa emlegetett járat ugyanis a köröndnél egyáltalán nem fordul elő...

2014. március 31., hétfő

Minek nevezzelek?

-Dee-dő! Dee-dő!-kiabálta Erik, felfedezve testvérét a sarokban.
-Igen, ott a Gergő - helyeselt Krisz.
-Dee-dő, Dee-dő!-és Erik szaladni kezdett a sarok felé.
-Ő egyébként nem Gergő, hanem Dávid-mutatott rá derűsen Krisz.
-Nem is Gergőt mondott-védte Ádám a fiát.
-Hát én Gergőnek értettem.
-Mindegy. Amúgy anyukám is sokszor Dávidnak hívja, mármint Gergőnek, mert a tesóm Dávid. Akarom mondani Gergő. És ezért anyukámban berögződött, hogy a családban az idősebbik fiúgyerek mindig Dávid. Mármint Gergő.
-Na látod - mutatott rá Krisz -, ezért nem beszélnek még a gyerekek: mert mi se tudunk normálisan...

Dávid esete a kézipoggyásszal

Dávid némileg megütközött, hogy se Tamás, se én nem terveztünk csomagot feladni. Ő hozott egy oldaltáskát és egy sétáltatós „kutyát”, ami a szokásostól eltérően nem kemény oldalú bőrönd, hanem vázra erősített vászontáska volt.
-Mindenképpen fel kell adnom, mert van benne egy üveg pálinka. Gondoltam, ha lesz valami social event, megkínálhatjuk vele a többieket.

A becsekkolásnál azonban kiderült, hogy előre kellett volna a feladott csomagért fizetni. Minthogy ezt nem tettük meg, Dávidnak oda-vissza 70 euróba került volna a csomag feladása.
-Tedd bele a kisebbet és vidd fel kézipoggyászként-javasolta Tamás. Dávidnak tényleg sikerült belegyömöszölnie az oldaltáskát a nagyobbikba.
-De mi legyen a pálinkával?
Tamásnak két ötlete volt: igyuk meg, vagy próbáljuk meg felcsempészni a fedélzetre, hátha nem szúrják ki a biztonságiak. Mikor kiderült, hogy 7 decis az üveg, az első változatot irreálisként elvetettük. Beálltunk tehát a sorba a biztonsági ellenőrzéshez, a lehető leginkább faarcot vágva. Sőt, jó gyerek mivoltunkat bizonyítandó, Tamás átrakta fogkrémjét az én szabályos műanyag zacskómba. Dávid - bár büszke volt arra, hogy nem vörösödött el - egész sorban állás alatt azon stresszelt, hogy sikerül-e biztonságban átjutni az ellenőrzésen, és egyáltalán jó ötlet-e ez.
-Én simán megpróbálnám-mondta Tamás.-Csak hát most már késő, hogy a p betűs tárgyat áttegyük hozzám.

A táskák becsúsztak a gépbe; Tamásé és az enyém rendben kijött, viszont Dávid táskája és kabátja a biztonsági őr előtt landolt. (Utóbbit nem értettük, semmi gyanúsat nem tartalmazott.) A biztonsági őr - amúgy nagyon kedvesen - kiemelte a tusfürdőt és a borotvahabot és elmagyarázta, hogy ezek túl nagyok és nem vihetők fel a gépre. - És ez sem - tette hozzá a bebugyolált üveget kiemelve. Dávid minden ceremónia nélkül kidobta őket a szemétbe. Utána mondtuk, hogy ha már nem akarja ő meginni, felajánlhatta volna a biztonsági őrnek. Bár Tamás szerint a műszak végeztével úgyis átkutatják a szemeteseket...

2014. március 26., szerda

FUTÁR rulez

A múlt ősszel kerültek először használatba a FUTÁR-kijelzők Budapesten: jellemzően az a szöveg állt rajtuk, hogy a 2-es metró nem közlekedik. Gondolkoztunk is, mi fog történni, ha helyreáll a metróközlekedés; valószínűleg azt fogják rendkívüli hírként kezelni, hogy jár a 2-es metró.

Elvileg persze nem erre vannak, hanem arra, hogy mutassák, melyik busz hány perc múlva érkezik. Nem tudom, GPS alapon történik-e ez, de ha igen, a GPS olykor elromlik. (Van ilyen; az enyém egyszer a Hármashatár-hegy oldalában közölte, hogy 25 méterrel a tengerszint alatt vagyok.) A minap egy megállóban a FUTÁR azt jelezte, hogy az (egyébként hivatalosan 10 percenként közlekedő) 112-es busz 11 perc múlva érkezik. A 112-es közben befutott fél percen belül, ám a tábla felirata nem változott.

A használattal akkor is lehetnek gondok, ha történetesen az időpontok stimmelnek. Látássérült ismerősöm például nem sok hasznukat veszi. Egy társaságban beszélgetve erre az a megoldási javaslat született, hogy egy gomb megnyomására az oszlop hangszórón keresztül felolvasná a tábla tartalmát. Csakhogy a vakok ezzel nem lennének ki a vízből, mert a FUTÁR-oszlopokat okosan különböző pontokra helyezték el a megállókon belül, így muszáj lenne végignyomkodniuk az összes oszlopot.

Az elhelyezés nemcsak megállón belül probléma. A Népszínház utca elején levő kijelző például hűségesen közli a Blaha Lujza téri megállókba érkező buszokat. Ezek igen forgalmas megállók, így a tábla utolsó sorában is általában 3 percen belüli időpont szerepel; ennek túl sok értelme nincs, mert rövidtávfutó rekordernek kell lenni ahhoz, hogy valaki a belvárosi forgalomban 3 percen belül odaérjen a megállóba. A Népszínház utcából induló járatok természetesen nem szerepelnek a táblán.

Ezeken bosszankodhattunk az elmúlt fél évben, de szerencsére most minden gondunk megoldódott. Az elmúlt napokban minden tábla azt közli velünk, hogy a 4-es metró beindulása után változások lesznek a közlekedésben (ezt rögtön sejtettük, például eggyel több metróvonalunk lesz). Ennek köszönhetően többé nem látható, milyen buszok fognak érkezni a megállóba – és az ezzel kapcsolatos bosszankodást is elfelejthetjük.

2014. március 19., szerda

A vaddisznó mint alany

Az apámékkal szomszédos kertbe, ahol éppen építkeztek, betévedt egy vaddisznó. Lelkesen dagonyázott az alapozásnak kiásott gödörben, míg elő nem került két vadász, akik üldözőbe vették és vélhetően altatólövedékkel hatástalanították.

Apám számára a történet legnagyobb előnye az volt, hogy megírhatta a francia házi feladatában. Nagyon számított a sikerre, így következő találkozásunkkor megkérdeztem, hogy fogadta a tanár.
- Nem volt annyira lelkes - felelte apám csalódottan. - De mondjuk azóta szerintem már megették.
- Megették a franciatanárt??
- Nem, a vaddisznót. Mondjuk a nyelvtani hibákat kijavította...

2014. március 12., szerda

Freud az Élő Könyvtárban

Módszertani probléma merült fel az iskolai Élő Könyvtárban: a tanárnő odament és belehallgatott a beszélgetésekbe. Mi könyvek azt javasoltuk, inkább külön beszélgessen velünk, mert így előfordulhat, hogy a gyerekek nem merik feltenni a kérdéseiket. Erre én rögtön hoztam egy példát:
- Egy srác megkérdezte, voltam-e már két nővel egyszerre. Ezt tuti nem kérdezte volna meg, ha ott a tanár!
- Rendben - felelte Feri, aki közben jegyzetelt. - Akkor ezt holnap kipróbáljuk. Mármint nem azt...-tette hozzá elvörösödve, de ekkor már késő volt...

De előfordul ez a legjobb családban is; amikor a PhD író szemináriumon felmerült, hogy a szerző foglalkozhatna a csábítás témájával is. Adriana egyetértett:
- A csábítás tökjó!

2014. március 5., szerda

Túl sok a benzinkút

Eredetileg úgy volt, hogy Judit is velünk jön, ami igen praktikus lett volna, mert ő évekig élt Gödöllőn és a kisujjában van, hogy kell odamenni autópálya-díj fizetése nélkül. Judit azonban mégsem velünk jött, így a feladatra maradtunk ketten Catherine-nel, meg egy sor instrukcióval, amit Judit még délelőtt küldött át.
A KIKA után hajts fel az autópályára, aztán a Shell-kút után kanyarodj le jobbra – olvastam. Alig hagytuk el a KIKÁ-t, máris megpillantottunk egy benzinkutat jobboldalt.
Igen, emlékszem, erre kell menni! – örült meg Catherine és lekanyarodott. – Bár ez nem Shell, hanem MOL.
Akkor szerintem nem ez volt – feleltem aggodalmasan. – Különben is gyanús, még alig jöttünk az autópályán.
Hamarosan Catherine is ráébredt, hogy ez a kút nem az a kút, viszont innen már nem volt olyan könnyű visszakanyarodni. Némi tekergés után a Reiter Ferenc utcán lyukadtunk ki.
Ez jó, ez kivezet a Róbert körútra – jelentette ki Catherine, nagyvonalúan lespórolva nagy királyunk második keresztnevét.
Elvileg igen, de most a másik irányba megyünk rajta.
Újabb tekergés következtében sikerült megfordulnunk és visszajutottunk a „Róbert körút”-hoz – amelyen azonban csak jobbra tudtunk volna kanyarodni bal helyett. Megelégelve a komplikációkat, Catherine keresztben áthajtott a villamossíneken és ismét irányban voltunk.
Ott is van egy kút – jelentette be Catherine kb. 1 kilométer múlva, és előkészületképpen a középső sávot átszelve egyenesen kisorolt a szélső sávba.
Ez se Shell, ez OMV. Maradj az autópályán.
Catherine ennek ellenére lehajtott, de sikerült meggyőznöm arról, hogy a benzinkúton áthaladva visszamenjen az M0-ra. Jóval később megpillantottuk a Shell-kutat.
Na ez lesz az. Itt megyünk jobbra – navigáltam Catherine-t, aki valahogy azóta ismét a belső sávba keveredett.
Engeded, hogy menjek?
Ez a tónus meglepett, mert nem éreztem úgy, hogy túlságosan diktátorként viselkedtem volna.
- Ja, nem te. Mögöttem ez az autós nem tudom, mit csinál, sehogy se akar beengedni.

2014. március 2., vasárnap

Update

Az interneten a mítoszok szerint mindig a legfrissebb információkat találhatjuk meg, de ez nem mindig van így. Ma tűnt fel például a turistautak.hu-n az alábbi felirat:
Turistaút-térkép (a folyamatosan frissülő adatbázisból óránként készül, legutóbb 2014.02.23 12:23-kor)
Ugyanekkor András az egyik jógastúdió honlapján örömmel értesült róla, hogy kontakt jóga tanfolyam indul 2009. x hó x-én.

Erre mondják, hogy megáll az idő?

2014. február 24., hétfő

Börzsönyi lost and found, avagy tanmese az erdőben eltulajdonított tárgyakról

A Nagy Hideg-hegy után kettévált a csapat: míg Tóni a többieket levezette egy mély völgybe és vissza fel, Attila és én egyenesen a Csóványosnak tartottunk. Mondjuk annyira egyenes nem volt, mert a legrövidebb út helyett a szép sziklákkal tarkított piros háromszögön indultunk el végül. Szerencsés ötlet volt: alig párszáz méter után találtam a földön egy teljesen működőképes kisméretű elemlámpát. Mivel kevéssé tudtam elképzelni, hogy tulajdonosa visszajönne érte, zsebre tettem. Attila gyorsan számba vette, hány zseblámpája van, és arra jutott, hogy a szükségesnél több, ezért a leletet átengedte nekem. Ő megelégedett azzal, hogy három geoládát is fel tudott keresni ezen a rövid útszakaszon (ez hárommal több volt, mint amennyire Tóni vezetésével lett volna lehetősége).

Tóniék a Csóványoson értek utol minket, és elpanaszolták, hogy útjuk egyáltalán nem volt szép, ráadásul csak 5 perc jutott ebédidőre. Ezt leginkább Péter szenvedte meg, aki ebédnél a kesztyűjére ült le a nyirkos fatörzs helyett. Mikor Tóni 5 perc után elkiáltotta magát, hogy „indulás!”, elfeledkezett az eredeti pécsi kesztyűről és otthagyta a fatörzsön. Erre csak a Csóványoson döbbent rá, amikor már nem lett volna ideje visszamenni érte akkor sem, ha történetesen nem jelzetlen úton történik mindez. Bosszankodva indult hát tovább.

Nekem is hamarosan akadt bosszankodnivalóm: fényképezőgépem, amely már több mint egy éve halódott (például vakuzni csak halszemoptikával volt hajlandó - ebből igen érdekes templombelső-fotók születtek), most végképp felmondta a szolgálatot. Jócskán lemaradtam, míg megpróbáltam működésre bírni: csak a Foltán-keresztnél értem utol a többieket. Péter fáradtan zuhant le egy padra.
- Baromi nehéz ez a kalapács! - sóhajtotta. Ekkor tudtam meg, hogy nem sokkal szétválásunk után (még 5 perces ebédjük előtt) ő egy kalapácsot talált az ösvényen és elrakta, hátha jó lesz valamire.

A kalapács-sztorit persze a többiek sem hagyták szó nélkül. Amikor, már Királyrét közelében, egy autólámpa hevert lefordítva az ösvényen, rögtön hátrakiáltottak Péternek, hogy nem akarja-e elrakni azt is.
- Kissé nyomottan néz ki - állapítottam meg, miután túrabotommal megfordítottam.
- Nem baj, majd a kalapáccsal helyrekalapálja - mondta Sanyi. Péter nem tette el az autólámpát, sőt a szintén az erdőben talált olajos hordót sem, amelyet szintén ajánlgattunk neki. Magát a kalapácsot csak lent a faluban pillantottam meg először, és megállapítottam, hogy elég rozsdás. Sanyinak erre is volt megoldása:
- Majd lejön róla a rozsda, miközben az autólámpát kalapálja.

Tanulság: ha az ember talált tárgyakat tulajdonít el az erdőben, az megbosszulja magát.