2014. január 28., kedd

Női hangok

Túra után Tóni szólt Attilának, a sofőrnek, hogy Csabát teljesen haza kell vinnünk, mert estére színházjegye van. Ez tíz perccel későbbi indulást jelentett, amíg Attila megtalálta a célpontot a GPS-en.
- Ha már Pestre értünk, én el tudlak navigálni - ajánlotta fel Csaba.
- Az nem jó- világosította fel Sanyi. - Attilának az kell, hogy a női hang mondja.
- Lehet úgy is, hogy Csaba nekem mondja és én tolmácsolom - vetettem fel, mint az autó egyetlen női hangú utasa.
- Nem jó, a GPS-ből kell. Attila csak a GPS után hajlandó menni. Idefele is összevissza kavartunk Pesten a rakparton, mert a GPS úgy mondta.
A GPS végre megtalálta a célpontot és elindultunk. Hamarosan meg is szólalt.
- Ez egy másik női hang - állapította meg Sanyi. - És ez magázódik, az előző tegeződött.
- Hát ezzel még nem ismerjük egymást annyira - magyarázta Attila (ezt a magyarázatot már mástól is hallottuk, ld. a Best of Camino Portugues c. bejegyzést).
- És miért cserélted le?
- Hát az előző ellen kifogások voltak mindenféle rakpartok miatt. Gondoltam, kipróbálok egy másikat...

Chocolate caliente

A forró csoki rajongói érdekes helyzetekkel találhatják szemben magukat. Például a Teide nemzeti parkban levő paradorban (pardon, parador nacional, tehát nemzeti!) előbb kell vécére menni és utána forró csokit inni, mert akkor a vécésnéni díja levonható az árból. Ennek megfelelően el is mentem vécére, ahol az alábbi, még az én némettudásomnak is különös mondat fogadott:
"Bitte werfen Sie keine Toalettpapier im der Bad."
Az arra járó német turisták meg azon törték a fejüket, miért akarna bárki is vécépapírt dobni a fürdőkádba.

A forró csoki fogyasztása azonban Budapesten sem egyszerű művelet. A közelmúltban egy budapesti pláza egyik kávézójának étlapján az alábbi sort találtuk:
"Forró csoki (fehér, mogyorós, csokoládés)"
A csokoládés forró csoki szokatlan terméknek tűnt, ráadásul azt sugallta, hogy a másik kettő nem tartalmaz csokoládét. Mindenesetre maradtam a cappuccinónál.

2014. január 25., szombat

A 348-as járat



A Siete Caňadas (Hét pásztorösvény) a Teide Nemzeti Park egyik legszebb turistaútja. Sajnos azonban két vége nagyon messze van egymástól, és egy nap alatt oda-vissza megjárni gyakorlatilag lehetetlen. Én azonban kigondoltam, hogyan lehet végigmenni rajta: az ember otthagyja a kocsiját az ösvény közelebbi végében (El Portillóban, a park látogatóközpontjánál), onnét a 348-as busszal elmegy a Paradorig (turistaszálló), az ösvény másik végébe, és szépen visszasétál az autójához. Az egyetlen nehézség a tervben, hogy a 348-as naponta csak egyszer jár. Minthogy kifigyeltem, hogy kb. 10 óra körül ér fel a közelünkben levő körforgalomig, reménykedtünk abban, hogy egy fél 10-es indulással sikeresen meg tudjuk előzni. Ebben egész addig biztosak voltunk, míg meg nem láttunk egy Titsa buszt előttünk kanyarogni a szerpentinen.

Emberi számítás szerint lehetetlennek tűnt, hogy ez legyen a 348-as, hiszen még 10 óra sem volt, a tenerifei buszok pedig inkább késnek, mint sietnek. Ráadásul András 800-as számot látott a buszon (ilyen járatszám amúgy Tenerifén nincs). A busz nem tért le La Calderánál, ahol a szintén számba jöhető 345-ös végállomása van, hanem kitartóan nyomult felfelé. A megállókban sajnos nem várt senki, így az a tény, hogy sehol sem állt meg, még nem bizonyította különjárat voltát. Eléggé stresszeltünk, hogy nem a 348-as megy-e előttünk, de köztünk volt még egy turistabusz és egy autó, megelőzni esélyünk sem volt. Egész addig, míg a köztünk levő turistabusz lekanyarodott, az autó meg megelőzte a Titsát. Most már közvetlenül mögötte mentünk, rendesen stresszelve, mígnem az egyik kilátópontnál a titsa félrehúzódott. Kilőttünk (amennyire egy magashegyi szerpentinen lehet), El Portillónál leparkoltunk és gyorsan előszedtük a cuccainkat. Én még a bakancsomat is átvettem, abban a hitben, hogy bőven van még időnk, de ez tévedés volt: a titsa megjelent, mi meg rohantunk a megállóba. A titsából ekkor leszállt egy egész csapat mountain bike-os, biciklivel együtt. Tényleg különjárat volt tehát, arra a bringaversenyre szállította a résztvevőket, amelynek előkészületeit többször láttuk útközben. A megállóban várakozó többi turista beszédbe elegyedett a sofőrrel, így nem tudtam megkérdezni, továbbmegy-e esetleg a paradorhoz. Elsétáltunk inkább az információs központig, ami a megállótól kb. 100 méterre volt.
- Mikor jön a 348-as fölfelé? - kérdeztem meg a pult mögött ülő lányt.
- Már elment - felelte nagy rémületünkre. - Fél 11 körül szokott jönni, plusz-mínusz negyedóra.
- Nem, ma még nem ment el - mondta egy másik nő az ajtóból, vélhetően az információs lány ismerőse. Rohantunk vissza a megállóba. Ijedelmünk csak fokozódott, mikor a korábban ott várakozó turistákat sehol sem találtuk. Csak nem a 800-as alakult át 348-assá? Szerencsére mielőtt ezen időnk lett volna parázni, megjelent a 348-as, egy perccel sem túl korán.

Tulajdonképpen laza meló lehet 348-ast vezetni: az ember reggel fölhajt a hegyre, a paradornál várakozik délután 4 óráig (addig nyilván megebédel, sőt lehet, hogy szobát is tartanak fönn neki), amikor is visszamegy Puerto de la Cruzba. Unalmasnak viszont nem unalmas az élete, köszönhetően a teljesen összezavarodott turistáknak.

Az összezavarodott turisták többsége persze a Teidére akar menni. Már amikor mi fölszálltunk, előresietett egy páros azzal a kérdéssel, hogy ugye ez a Montaňa Blanca. A közbeeső megállóknál is feltették ezt a kérdést, így kifejezetten fellélegeztem, mikor elértünk a Montaňa Blancához. A sofőr itt tájékoztatta a lelkes hegymászókat, hogy a Teide tetején a turistautak le vannak zárva, gyalogosan csak a turistaházig tudnak fölmenni. Ezután a páros úgy döntött, mégse száll le (viszont többet nem emlegették a Montaňa Blancát).

A gyalogos változattal szemben a kabinos felvonóval magasabbra fel lehetett jutni (bár a kráterig nem), ráadásul kényelmesebb is, nem csoda tehát, hogy legtöbben a felvonó alsó állomásánál szálltak le. Itt azonban újabb komplikációk adódtak. Két japán fiatal csalódottan vette tudomásul, hogy a parador még négy kilométerre van, és a hegyről való lejövetel után túrázniuk kell, hogy oda eljussanak. A sofőr háromszor is türelmesen elmagyarázta, honnan indul az ösvény, hány kilométer és melyik irányba emelkedik, de a japánok nem tudtak döntést hozni. A busz és teljes közönsége addig állt. Végül már sofőrünknek is elfogyott a türelme és megkérdezte tőlük:
- Akkor most leszállnak vagy nem?
Már nem emlékszem, mit döntöttek a japánok, de arra igen, hogy mikor - tíz elvesztegetett perc után - végre kikanyarodtunk a parkolóból, egy pánikba esett szőke lány sietett előre a sofőrfülkéhez.
- Elnézést, kinyitná? Elfelejtettem leszállni.

A parador parkolójában megtaláltuk a másik titsát (aki a bringásokat hozta). Sofőrünk vidáman dudált neki. Lesz mit mesélnie a hosszú várakozás alatt.

2014. január 22., szerda

Kalandok az Anaga-hegységben

Noha Manfred azt ígérte, hétfőre meghirdeti az anagai túrát a hostelben, ennek semmi jelét nem láttuk, így nem lepődtünk meg nagyon, hogy rajtunk kívül csak vele és barátnőjével osztoztunk a mikrobuszon (amelyről részletesebben ld. a 2012-es Titsa és tsai c. bejegyzést).

Az első komplikáció akkor jelentkezett, mikor Chinamadában Manfred elmesélte, hogy a helybéliek nyúlvadászatra idomítják be vadászkutyáikat. Barátnője, akinek pink színű pulóvere macifüles kapucniban végződött, parázni kezdett, hogy esetleg őt is nyúlnak nézi valamelyik.
-A nyulaknak nem ilyen a füle - emlékeztettem. -És a legritkább esetben pinkek.
- Viszont egy rosszul idomított, színvak kutyával bajban leszel - tette hozzá Manfred.

András meg én már tudtuk korábbi kirándulásunkról, hogy a hegyi út egy részén útjavítás folyik. Ennek helyi módja az, hogy kiraknak egy-egy jelzőlámpát az útszakasz két végébe, amelyek szinte mindig zöldet mutatnak (- Elkaptuk a zöld hullámot! - lelkendezett Manfred), a kettő között pedig egymástól egyenlő távolságra munkagépeket parkolnak le az út szélén. Ezek még leparkolva is elég sokat elfoglaltak az útból, hát még ha éppen közlekedtek is. Mikrobuszunknak már akkor is manővereznie kellett, amikor egy kistitsa jött szembe (róluk is bővebben a fent említett bejegyzésben), egy sárga, gonosz rákra emlékeztető markológép azonban csaknem leszorított minket az aszfaltról.

A mikrobusznak elvileg most semmi baja nem volt, kivéve, hogy nem működött a benzinóra. Ennek hatására viszont nem sokkal Chinamada után Manfred szembesült vele, hogy félrekalkulálta a benzint. Az Anaga-hegységben persze egy darab benzinkút sincs. Manfred ugyan megkérdezte egy szembejövő gyalogtúra-csoport ismerős túravezetőjét, nincs-e nála véletlenül egy teli benzineskanna, de nem meglepő módon nem volt.
- Az a jó hír - jelentette be Manfred -, hogy ez egy kis ország, mi pedig még fiatalok vagyunk és tudunk gyalogolni.
Ennek ellenére azért remélte, hogy lejutunk a hegyről, mielőtt teljesen kifogyna a benzin. Andrásnak és nekem déja vu-érzésünk volt (ld. 2010-es Visszatérés az Isonzóhoz c. bejegyzésemet), amint a hegytetőről már némileg megkönnyebbülve gurultunk lefelé. Végtelennek tűnő idő után megpillantottuk La Laguna első házait.
-Éljen!-kiáltott fel Manfred.-Szemeteskukák! Civilizáció!

2014. január 18., szombat

Mikulás bácsi képben van

A hostel gondnoka, Monica, Mikulás bácsinak nevezte el azt a pocakos, vélhetően angol úriembert, aki szivarral és anélkül is rendkívül büdös volt, valamint rendkívül nagy marhaságokat tudott kérdezni. Amikor azt magyaráztuk neki, hogy a Teide kráteréhez nem lehet fölmenni, mert le van zárva, megkérdezte: - Miért, ki fog törni?

Második hetünk egyik híre az volt, hogy Monica (aki amúgy olasz, de már hetek óta Tenerifén tartózkodott) beiratkozott egy intenzív spanyoltanfolyamra. Minden reggel takarítás után összepakolta a táskáját, megreggelizett és lebuszozott Puerto de la Cruzba. Az egyik ilyen napon Mikulás bácsival is találkozott a konyhában.
- Hová mész ilyen korán? - csodálkozott a bácsi.
- Iskolába! - jelentette büszkén Monica, aki huszonévesen ezt rettentő viccesnek találta. Mikulás bácsi elgondolkozott:
- Akkor te még tizenéves vagy?

A magyarázatot viszont láthatóan felfogta, mert pár nap múlva reggel ismét megkérdezte Monicától:
- Mész az iskolába?
- Nem, ma nem.
- Hogyhogy?
- Szombat van...

Kutyák Tenerifén

Tenerife kutyabarát ország. Az emberek annyira szeretik kutyáikat, hogy még a nudista strandra is magukkal viszik (szerencsére nem borotválják le őket előtte...) Tanúi voltunk, amint egy nő legalább félórán át dobálta kutyája labdáját a hullámok csapkodta parton, hogy az visszahozhassa. Sajnos egy alkalommal a hullám gyorsabb volt és a labda besodródott az óceánba. Ekkor egy botot rendszeresítettek az eltűnt labda céljaira (nem figyeltem, melyikük ötlete volt). Kicsivel később a kutya gazdája úgy döntött, neki is jár egy kis játék, és pingpongozni kezdett egy piros bermudás fiatalemberrel. A kutya némileg csalódottan körülöttük rohangált, és párszor megpróbálta elkapni a labdát, kevés sikerrel.

Egy másik hölgy - a pingpongozók ismerőse - csak egy napernyőt vitt a strandra, így természetes volt, hogy ő maga a tűző sugarakon perzselődik, hogy labradorja az árnyékban hűsölhessen. A labdadornak csak a fara lógott ki a napra; ezt a hölgy meglepő módon bekente naptejjel (?!).

Az utóbbi történet azt is példázza, hogy az emberszámba vett kutyák hasonlatossá válnak az emberekhez. La Orotavában például nem az öregasszonyok, hanem a pudlikutyák könyökölnek ki az ablakba, figyelve, mi történik a templomtéren:

Természetesen a kutyák is éppúgy szeretik az embereket, mint azok őket. Chinamadában, a barlangfaluban egy fekete kutyus szegődött utánunk, és több mint egy órás sétánk során végig követett minket. Amikor egy ponton egy kapun kellett átmennünk, Manfred nyitva tartotta neki a kaput, de az állatka nem jött, akárhogy hívogatta.
- No para, át fog bújni a rácsok között - nyugtattam meg túravezetőnket. Így is történt: hamarosan ismét mellettünk volt hű kísérőnk. Egészen a templomtérig elkísért, csak ott szakadt le tőlünk néhány másik turista kedvéért, akik neki szimpatikusabb ennivalóval kedveskedtek neki.

2014. január 9., csütörtök

Egy esténk Manfreddal

Manfreddal megbeszéltük, hogy este 7-re átjön a hostelbe és elmeséli, mit tud a delfinnéző kirándulásokról. Meg is jelent, és rögtön megmutattam neki azt a brosúrát, amit egy utazási irodából zsákmányoltam még tegnap, és delfinnéző hajókirándulásokat hirdetett.
- Hát ha magammal hoztam volna a szemüvegem, akkor látnám is - jegyezte meg Manfred.
- Kéred az enyémet?
- Olvasószemüveg?
- Hát kicsit rövidlátó meg cilinderes.
- Az nem fog menni, én távollátó vagyok - mondta Manfred; azért felpróbálta a szemüveget, de még kartávolságból se sikerült elolvasnia a brosúrát. Viszont ő is tudott javasolni két hajót; mivel nem volt a közelben üres papír, a noteszéből kitépett egy lapot és arra írta fel őket(mint kiderült, a túloldalon volt egy email cím, remélem, nem fontos...)Így a beszélgetés arra terelődött, hogy vajon mikor nyitják meg a havazás miatt lezárt hegyi utakat.
-Van az útinformnak egy telefonszáma, azon lehet érdeklődni, csak nem tudom fejből - mondta Manfred. Ezért felhívta a nővérét, aki megígérte, hogy kikeresi és megírja sms-ben. Pár perc múlva érkezett is sms, mire Manfred elém tartotta a telefonját.
- Telefonszám van rajta?
- Igen.
- Akkor ez az útinform; írd fel.
Mivel holnapra kölcsönkérte a kocsit, megígérte, hogy vacsora után visszajön és itthagyja nekünk a kulcsot.
-Ezúttal van valami gáz a kocsival?-érdeklődött óvatosan András, arra utalva, hogy legutóbbi ittlétünkkor a füstölő motortól a leeső rendszámtábláig a legkülönbözőbb komplikációkkal találkoztunk (bővebben lásd Titsa és tsai című 2012 januári bejegyzésemet).
-Tudtommal nincs-nevetett Manfred, és azért gyorsan végigfutott a lehetőségeken. - Fék működik, index működik, motor működik... - De azért, miután elhozta, ismét megerősített minket, hogy kipróbálta és működik a fék.

Azt hittük, ma este már nem látjuk többen Manfredot, de csak addig, amíg András lendületesen le nem dobta magát az ágyra, akkor az ugyanis féloldalt leszakadt. Ott álltunk röhögve, aztán András felhívta Manfredot, hogy jöjjön át és javítsa meg. Addig is leszedtük az ágyról az ágyneműt és a matracot. Érthetetlen okokból az ágy vázán több helyen facsipeszek hevertek, ezek funkciója sohasem tisztázódott. (Az egyiket odaadtam ajándékba az egyik dán hölgynek.) Aztán kimentünk a nappaliba, és próbáltuk meggyőzni a többieket, hogy teljesen rendeltetésszerűen használtuk az ágyat (kevés sikerrel). 9 felé megérkezett Manfred.
- Hát ezen már nem lehet segíteni - állapította meg az ágy széttört vázát vizsgálgatva. - Előbb-utóbb várható volt, hogy megtörténik, ez az ágy több mint 100 éves volt. - (Akkor a csipeszek is 100 évesek? Lehet, hogy megvenné őket egy múzeum...)

András és Menfred szétszerelték az ágykeretet, aztán darabokban kivittük a nappaliba. - Kell valakinek egy ágy?- reklámozta Manfred.
-IKEA-rendszer, barkácsolós - tettem hozzá. - Extra csavarokat is biztosítunk, mint az IKEA-bútorhoz. - (Egyszer ugyanis többször szétszedtem és összeraktam egy IKEA-forgószéket abban a hitben, hogy valahol kifelejtettem két csavart; nem számítottam rá, hogy adnak párat pluszba.)
- Remélem, ma este már nem kell többször idejönnöd miattunk - mondtam Manfrednek.
-Hát nézzük; a szék elég stabilnak tűnik; a szekrény ugyan labilis, de ha nem nyúltok hozzá, nem dől el...
Míg Manfred egy helyi fiatalemberrel az ágykeretet vizsgálgatta a folyosón, mi futon-rendszerben letettük a matracot a földre.
-Az a legjobb az egészben - mondta András - , hogy most mindenki azt hiszi, mekkora bika vagyok...

2014. január 7., kedd

Pilates-oktatók nagy mondásai

Az első egy hátizom-gyakorlat:
-Térdelőtámaszban emeljük fel vízszintesig a jobb kart és a bal lábat. Vissza. Most a bal kart és a jobb lábat. Jó. (Vigyorogva.) És akkor most páros...

Egy másik oktatótól viszont fontos instrukciót kaptunk az állásban végzett gyakorlatokhoz:
- A lábemeléseknél arra ügyeljünk, hogy azon a lábon legyen a testsúly, amelyiken állunk...

2014. január 4., szombat

Fórum aranyköpések

Már legutóbbi interjú-aranyköpéses bejegyzésemből kiderült, hogy olykor az LMBTQ oldalak fórumozói is mondanak igen vicces dolgokat. A teljesség igénye nélkül íme egy kis ízelítő, elsősorban gyerekvállalás témakörben (eredeti helyesírással).

Fontos a kulturáltság!
- Engem az sem érdekelne, ill nem szólnék egy rossz szót sem, ha két pasi/csaj előttem teperné le egymást az utcán, sőt, inkább boldogsággal töltene el, hogy szeretik egymás és nem foglalkoznak a kötsög homofób meg egyéb emberekkel! Csak tegyék kultúráltan és normálisan.

A biológiát sem vehetjük már adottnak:
- Különben arról mit tudtok, hogy az ember nemi hovatartozása már születése előtt kialakul...?

Aki elutasítja a férfi szűznemzést:
- Mi is szeretnénk gyereket de nem igy h csak a fiu spermája.. nem érezném ugy magamnak a gyerköcöt. Sperma+petesejt ugy oké. és akkor az én génjeim is benne lesznek:)

Éljenek a feminin apukák!
- Nyilván mindkettőnkben apát fog látni, mert egyikünk sem mondható éppen maszkulinnak

A generációk összekeverednek:
- Tehát szeritnted egy gyereknek lehet egy olyan férfi is az apja akit nem ő nemzett

Lehet egy spermának neve?
- egyedulallo no anonim spermas mesterseges megtermekenyitese


Interszex-fóbiás megnyilvánulás:
- Sokkal több kárt okoz a gyereknek az, ha feszültségterhes, veszekedésekkel tarkított kapcsolatban nő fel, mint az, hogy történetesen két egynemű ember neveli fel kiegyensúlyozott kapcsolatban

De hát mit is várnánk, ha a törvények is ugyanezt közvetítik?
- nincs lehetőség az egynemű meleg emberek örökbefogadásának lehetőségére

Traumatizálódik-e a félemberek gyereke?
- sosem tudhatod, hogy melyikünk gyereke fog nagyobb traumát elszenvedni (reméljük nem fognak). A tiétek, aki 2/4 ember egyetlen közös "nevezőjeként" nő fel, vagy a mienk

egy érdekes jogi kategória:
- vér szerinti örökbefogadás

az örökbefogadás még a genetikára is hatással van!
- Örökbeadták, el tudom képzelni mikent ment keresztül […]nem kéne egy sérült nőnek tovább adnia a sérült génjeit.

És végül egy izgalmas párbeszéd a genetikáról:
- Valahogy az a másik 22 gén meg kell, hogy érkezzen, ha nem d.gással, akkor, mint írtam fecskendövel.
- hat 22par genes gyerekre mondjuk nem vagyok annyira hehe
- az nem is tudom milyen faj lenne