2014. május 20., kedd

Benne van a pakliban

A Hajós Alfréd uszodában a medencéhez vezető kijáratnál a "Vigyázat, csúszásveszély!" feliratot egy élelmes látogató átalakitotta:
"Vigyázat, úszásveszély!"
Hát ebben történetesen igaza van.

2014. május 19., hétfő

Lajhárshow

Az eső elől a látogatók bemenekültek a pálmaházba, ahol 5 perc múlva elkezdődött a Trópusi vihar című programpont. A mellékfolyosókon szerencsére nem, így többen oda húzódtak be az immár kint és bent egyaránt zuhogó eső elől. De nemcsak ezért volt tömeg a lajhároknál. Ezen a borongós napon a legtöbb állat passzívan heverészett, a gondozóknak így eszükbe se jutott, hogy szokás szerint őrséget álljanak a kisgyermekes lajhármama mellett. Pedig az álmosító idő őt, úgy tűnik, épphogy felébresztette. Mikor beértem, éppen egy rózsaszín virágot evett fejjel lefelé lógva. Meglehetős odafigyelés kellett ahhoz, hogy valaki észrevegye: egy másik jószág is lóg beléje kapaszkodva, a rózsaszín virág másik felét rágcsálva:


Persze a látogatók körbeállták őket, kattogtak-villogtak a fényképezőgépek. Erre egy idő után a lajhármama is felfigyelt. Teljes hosszában kinyújtózott, és érdeklődve figyelte a látogatókat.


Kinyújtotta a kezét a hozzá legközelebb álló férfi felé, és óvatosan a karmába fogta annak csuklóját. Az orrához emelte, megszimatolta, majd elengedte. Utána egy mellette álló szőke lány haját simogatta meg; a lány épp az ellenkező irányba nézett, úgyhogy kis híján frászt kapott. Az első férfi tovább fotózott. Ekkor a lajhár ismét kinyújtotta a karját: szemlátomást a fényképezőgép érdekelte.


A férfi készségesen odanyújtotta a gépet (persze nem engedte el közben). A lajhár alaposan megvizsgálta, de elégedettnek tűnt a minőséggel és visszaadta a gépet (és az azt tartó kezet) tulajdonosának.

Persze nem minden állat van olyan helyzetben, hogy testközelből vizsgálhassa meg a technika vívmányait. Aurórát például teljesen elbűvölte Dani kék esernyője, de ő ugye nem tudott testközelbe kerülni vele, csak a fa tetejéről meresztgette rá cipőgomb-szemeit:


Miközben Aurórával szemeztünk, egy ormányos medve húzott el mellettünk pórázon, aki viszont a kifutó betonalapját kívánta közelebbről megvizsgálni.
- Nézd, sétáltatják az ormányos medvét!-szóltam oda Daninak. Az állatka gondozója, aki nagy erőfeszítések árán igyekezett a jószágot a Barlangterem felé orientálni, önkritikusan helyesbített:
-Inkább ő sétáltat engem...

2014. május 13., kedd

A mecseki emléktúra vicces pillanatai

Mecseki házunk különleges ökoház volt: a ház mellett kilátó (felmentünk rá, kevésbé volt kilátás, mint a ház előtti tornácról, de sebaj), előtte ökovécék, ahol fűrészport kellett szórni a termékre, hogy könnyebben komposztálódjék. Gazsi azt állította, lesz lapátka a fűrészporhoz, de nem volt; ebből lett némi értetlenség, főleg Andriska akarta pontosan tudni, hány marék fűrészport kell pontosan rászórni, és egy marék egy kézzel vagy két kézzel értendő. Szintén kardinális kérdés volt, hová tegyük a kulcsot; ezt mindig a háznál szoktuk hagyni, hogy bárki is ér haza elsőként, be tudjon menni. Elődnek rögtön támadt egy kreatív ötlete:
 Tegyük a fűrészporba!
 Oké – támogatta valaki - , de akkor állapodjunk meg, hogy melyik fülkében, és aki azt használja, figyeljen, nehogy beleszórja a kulcsot is...
A lehetséges következmények (amelyekről elképzelést nyújthat a Gettómilliomos c. film) figyelembe vételével Előd javaslatát elvetettük.

Elődnek másnap reggel a lábszárvédőjével gyűlt meg a baja. Tanakodva forgatta:
 Sose tudom, hogy kell ezt felvenni!
Peti segítőkészen odalépett:
 Ez itt a belseje.
Előd mondjuk erre magától is rájött, de valószínűleg másra is, mert elkezdte felvenni a ruhadarabot – csak éppen rossz lábra. Ezt meg is mondtam neki.
 De, jól van ez. Itt az a kis pöcök, amivel a cipő elejéhez kell rögzíteni, és hátul van a cipzár.
 Az rendben van, csak nem az a láb! Az nem a bal lábra való, hanem a jobbra.
 Mert kívül kell lennie a márkanévnek – helyeselt András is. Előd ránézett.
 És neked fizet ezért valamit a cég? Mert én még egy árva petákot se láttam...


Fent a kilátón többen beazonosítani vélték Pécs különböző részeit, Gazsi azonban mindenkinél jobban meg volt győződve a maga igazáról, minthogy évekig Pécsen lakott. Mikor valaki kétségbe vonta az ő értelmezését, meg volt győződve, hogy csak a szintén helybéli Andriska tehette, és teljesen kikelt magából.
- András, ne beszélj már hülyeségeket! Évekig éltem Pécsett, csak ismerem már a saját városomat! Az egyáltalán nem az az épület! - tombolt, miközben Andriska csendben lelopózott a kilátó lépcsőjén.

A túratársak számon tartása mindig külön feladatot jelent Gazsi számára. A második napon is elkezdett magától visszafelé haladva számolni.
- András 19, Előd 20…
- Én a 6-os vagyok – jelentette be Előd.
- Nem, te a 20-as vagy.
-Teljesen összezavarsz! Tegnap a 6-os voltam, én nem tudok mindennap más lenni!
Gazsi erre újrakezdte a számolást, ezúttal hátulról és oly módon, hogy Előd ismét a 6-os számot kapja.

Mivel erdei iskolában voltunk, tábla is volt; ennek előnye, hogy fel lehetett rá írni mindenféle közhasznú információt, például az aznapi naposokat. Jóska szolgálati napján meglepő további információkat talált a neve mellett:


Jóska megörült a váratlan lehetőségnek és találkozóhelyként az ágyát jelölte meg. 8-kor azonban hiába várakozott ott: mindenki a levesért állt sorba.

Mikor a második napon felszálltunk a vonatra, Jóska szokása szerint azonnal elaludt. (Az első nap a kalauz még döbbenten méregette, és csak Andriska magyarázatára nyugodott meg, miszerint „először van velünk túrázni”. Leadhatta a drótot másnapi kollégájának, mert annak a szeme se rebbent.) Azon tanakodtunk, mikor ébresszük majd föl, és arra jutottunk, hogy majd az alagutak után.
- Miféle alagutak? – értetlenkedett Zsolt.
- Hát amiken átjöttünk, pont Hetvehely előtt.
- Volt ott alagút?
Az első napi hosszú túra ugyan sötétedés után ért haza, de azért jót derültünk rajta, hogy Zsolt észre sem vette az alagutat. Zsolt erősen koncentrált egész úton, és ezúttal valóban észre is vette mind a kettőt. Nagyon elégedett volt magával, egész addig, míg a házhoz nem értünk. Ő ment legelöl; mi csak azt láttuk, hogy tanácstalanul ácsorog a bejárat előtt.
- Nem találtad meg a kulcsot?
- Az ajtóét igen, de nem tudom, a rácsot mivel kell kinyitni.
- Semmivel! Első nap megbeszéltük, hogy a rácsot nem zárjuk, csak ráhajtjuk, hogy messziről úgy tűnjön…

Az okostelefonoknak persze nagy hasznát vettük végig. Ágoston folyamatos időjárás-jelentéseket közölt (jégeső idején valóban megnyugtató hír volt, hogy ezen a régión kívül az egész országban ragyog a nap), Zsolt viszont az előző napi túrahelyszínekre keresett rá.
- Tudtátok, hogy illegális hulladéklerakó van a Szuadó-völgyben?
Andriska éleslátóan megkérdezte:
- Oda jelölték ki?

Esőnapok



Az időjárás-jelentés esőt jósolt, ezért mindenki aggódva figyelte a jeleket. Az első ilyet a Tubesen észleltük.
 Vagy esik az eső, vagy leköptek – jelentette be valaki.
 Szerintem esik az eső, mert én is éreztem valamit – felelte Gazsi.
 Engem is leköptek – csatlakozott Mózes. Csabi azonban rögtön eloszlatta a tévedését:
 Ja, az én voltam.

Másnap aztán tényleg megjött a csapadék, méghozzá jégeső formájában. Szerencsére épp a Vízfő-forrásnál voltunk, amelyre egy kreatív tervező bizarr, leginkább két egymáson álló gombára emlékeztető építményt tervezett. Ez alá be tudtunk húzódni a jégverés elől, bár Gazsi elég ironikusnak találta, hogy a víz elől olyan helyre menekültünk, ahol több hektoliter víz van a fejünk fölött. Meg hát a földön ücsörögni se volt kellemes, az előkerülő túracsokik ellenére sem. Két vállalkozó szellemű (és jó esőruházattal rendelkező) túratársnak eszébe is jutott, hogy nem messze elmentünk egy műanyag asztal mellett, amelyhez két szék volt támasztva, rajta pedig bukósisakok hevertek. Kiszaladtak az esőbe és elhozták az egyik széket, egyikük egy bukósisakot is a fejébe nyomott, és máris kész volt a jégeső idejére alkalmas pihenőhely:


Mikor már csak víz esett föntről és az is kevéssé, visszaindultunk a faluba. Én leginkább a beázott cipőmmel foglalkoztam, így kissé meglepetésként ért Bence megállapítása:
- Olyan, mint a murva.
Talán mert az is, vágtam rá gondolatban, az alattunk kanyargó útra nézve. Aztán odébb pillantva elállt a szavam. Ott, ahova a háztetőről legurultak a jégdarabok, az egész talajt összefüggő jégszőnyeg borította.
- Te jó ég, ez teljesen befedi a talajt!
- Hát mondtam, hogy olyan, mint a murva.

Szombatra jósolták a legtöbb esőt. Direkt korábban indultunk el, hogy megelőzzük a felhőszakadást, és a Zsongor-kövön ülve aggodalmasan figyeltük a kelet felé tornyosuló felhőket.
- Már kezd is esni, érzem a cseppeket – panaszkodott Gazsi, azután megfordult. Hosszú Gábor ott állt a szikla tetején és a kulacsából spriccelte a vizet az alatta állókra.