Zorro trükkjei

Zorro - akinek fekete álarca miatt adtam ezt a nevet - még egészen fiatal macska, de már rendkívüli tehetséget mutat, például a vadászat terén. Kétszer is tanúja voltam, hogy akkora éjjeli lepkéket fogott meg, mint a saját feje. Ezenkívül gyors reakciókészséggel is rendelkezik. Egyszer az ablakunk alatt épp egy kutya vonult el hangos ugatással. Zorro egy pillanat alatt felszaladt a fára. Kicsit aggódtam, mert ilyenkor szoktak a kiskorú macskák nem tudni lejönni, és már előre láttam, amint az estémet a macska fáról való lekönyörgésével töltöm. Feszülten figyeltem tehát, mihez kezd, miután a kutya elvonult. Először elindult lefelé az ágon, de elbizonytalanodott, mint minden kismacska, aki szembesül azzal, mekkora mélységbe kell fejjel előre leereszkednie. Sejthette, hogy figyelem, mert úgy tett, mintha tulajdonképpen csak le akarna pillantani, és nemtörődöm arckifejezéssel elindult egy másik ágon fölfelé. Valószínűleg megvárta, amíg nem látja senki és akkor mászott le, mert mikor egy óra múlva felnéztem a lombok közé, már nem volt ott.

Zorrónak szüksége is van érdekérvényesítésre, mert a területen élő két másik macska - mindketten cirmosak - jóval nagyobb nála: Silver legalább egyéves, Selvage pedig még idősebb, akár mindegyikük anyja lehetne. Elég hamar megfigyeltem, hogy Selvage és Zorro között van valamiféle konfliktus. Egyik este, amikor lementem, Selvage épp a tálkájuk felé indult, amelybe egy jóindulatú (vagy a helyi éttermekben csalódott) vendég egy darabka halat tett nekik. Noha Selvage előző nap lelkesen dorombolt nekem, most nem nézte jó szemmel, hogy a tálka körül ólálkodom (hiába mondtam neki, hogy tőlem aztán igazán nem kell tartania hal-ügyben). Meg akartam simogatni, de kicsit hátrahúzódott. Zorro viszont a gyep túlsó végéből figyelte a jelenetet, és ahogy Selvage visszavonult, ő akcióba lépett. Odarohant, hagyta magát megsimogatni, aztán a tálkához ment és falatozni kezdte a halat.

Biokovo - állati közlekedés

Aki Brac szigetéről akar eljutni a Biokovo Természetvédelmi Területre, annak értelemszerűen előbb kompra kell szállnia. Ez Sumartin és Makarska között jár, amelyek a térkép alapján közelebb vannak, mint Supetar és Split, a hajóút mégis ugyanúgy 50 perc (valószínűleg azért, mert a jegy is ugyanannyi, és nehogy az utasok reklamáljanak, hogy ugyanannyi pénzért kevesebbet hajóztak). Türelmetlen természetű kutyákkal tehát nem mindig felhőtlen az utazás. Két kisgyerek teljes idejét betöltötte az, hogy hiperaktív westie-jüket körbe-körbe futtassák a kompon, de az még így is elégedetlen maradt. Makarskába érkezve még le sem ereszkedett teljesen a hajóhíd, az állatka kitépte pórázát kis gazdája kezéből és a partra ugrott. Szerencsére a hajóra várakozók egyike elkapta és visszaszolgáltatta gazdájának, amint az leszállt a yachtról.

A biokovói turistautak nem az a kategória, mint Madeira gondosan rendben tartott és olykor virágokkal díszített levadaútjai, a lengyel Tátra széles ösvényei vagy a Teide Nemzeti Park úthálózata, ahol minden útkereszteződésben térképes kimutatást találunk a kereszteződő utak pontos hosszával, szintkülönbségével és vélhető időtartamával. Itt a jelzés felfestői mentek toronyiránt, és a turistára bízták, hogyan vergődik keresztül a kőomlásokon vagy a borókabokrokon. A parkban tehát nem könnyű a gyalogos közlekedés, de az autós sem. Nemcsak azért, mert ez Horvátország legmagasabban fekvő aszfaltútja, ahol olykor csak egy autónak van hely, és a szembejövő kénytelen félrehúzódni (ilyet Tenerifén is láttunk, ahol az autósokkal mostohábban bánnak, mint a túrázókkal). Az egyik kilátóponton megálló autósok lelkesen fotózták a sziklák közt legelésző ménest. Nem sokkal később nemcsak ők, hanem mi is forgalmi dugóba keveredtünk. A lovak egy része ugyanis kisétált az úttestre és esze ágában sem volt lemenni onnan. Mindkét irányban feltorlódott a kocsisor, egy szép barna ló sorra betekintett az autókba a Yellowstone-t juttatta eszembe, bár ott ugyanez bölénnyel történt és nem hagytam lehúzva az ablakot (a lónak bízom az intelligenciájában, hogy nem legeli le a napszemüveget/térképet/kéziféket, míg bölény esetében ezt nem látom garantáltnak).Egy foltos póni viszont megmakacsolta magát és pont az út közepén állt. Egy lófarkas autós kiszállt, és miután zabla híján nem tudta odébb vezetni az állatot, csettintéssel, hadonászással és más hasonló eszközökkel próbálkozott, de hiába. Talán ítéletnapig is ott álltunk volna, ha a dugóban álló kocsik utasai közt nincs két tíz év körüli kislány, akik szintén kiszálltak. Bebizonyosodott, hogy nemcsak az ilyen korú lányok vonzódnak a lovakhoz, de fordítva is így van: amit a copfos férfinak nem sikerült a maga drasztikus eszközeivel, ők egyetlen érintéssel véghez vitték és levezették a pónit az útról. A lovak szépen besoroltak az autók mögé és várták, hogy induljon a sor. Elindult, de el is akadt nemsokára egy osztrák autós következtében, aki nem jött rá, hogy félre kéne húzódnia az útpadkára. A vele szemben haladó mikrobusz komoly artistamutatványok árán tovább jutott, a lovak viszont megleckéztették az osztrákot a hegyi közlekedés szabályairól: udvariasan félrehúzódtak az út mellé, hogy hagyják a kocsisort elmenni.

Mint kiderült, a lovak egy hegyi étteremhez tartoztak, amely speciális programként lovaglást is kínált; néhány ló (köztük két kiscsikó) ott várakozott a karámban, a parkolót pedig egy kedves csacsi őrizte. Ahogy a teraszon ittuk a limonádét (amihez valamiért külön adták a cukrot, annak a bárnak a mintájára, ahol egyszer Virgin Maryt kértem, mire a pultos odaadta a paradicsomlét és a fűszereket, hogy csináljam meg magamnak), a forgalmi dugó okozói baktattak le az úton. Szép sorban beléptettek az udvarra, ittak az itatóvájúból, majd modellt álltak a turistáknak, bár ezt megnehezítette, hogy egyikük mindenáron egyeduralkodó akart lenni a képeken:


A turisták persze lelkesen becézgették őket és a csacsit is. Mikor elhajtottunk, a csacsi épp egy csomagtartó tartalmát vizsgálgatta.

A szó ereje

Mindannyian tudjuk - ha máshonnan nem, a Bibliából - , hogy a szónak olykor teremtő ereje van. Ezt a jelenséget a VándorMások túráin is megfigyelhetjük.

Nem meglepő módon Mózes volt az első, aki ennek tanúbizonyságát adta. Ahogy gyalogoltunk fölfelé a tűző napsütésben, felsóhajtott:
- De jó lenne egy kis szél!
És lássatok csodát: rögtön friss szellő kezdett lengedezni. Mózes ezután egy kis enyhe esőt is kívánt, de Peti lebeszélte, mondván, hogy akkor fülledt idő lesz utána. Ezért Mózes mégse kívánt esőt; nem is eredt el, amíg túránk végére nem értünk.

Természetesen Gazsi szava is gyakran megvalósul, főleg, ha ez a túratársaknak adott utasítást jelenti. Ahogy mentünk előre a kerékpárúton, elég volt egy "húzódj félre!" kiáltása, és mindenki az út szélére húzódott. Kivéve Zsoltot, aki mögöttem jött az útközepén, de a biztonság kedvéért előrekiabált:
-Húzódj félre, biciklisták!
-Ez leginkább rád vonatkozik - jegyezte meg Gazsi. - Egyedül te mész az út közepén.
-De hát én már nem tudok olyan gyorsan menni!-védekezett Zsolt, Gazsi nagy derültségére.

Akit a fenti eset nem győzött meg Gazsi szavának erejéről, annak itt egy még hatásosabb példa. Gazsi előre bejelentette, hogy egy ponton letérünk a zöld jelzésről a régi zöldre, többek közt a GeoMikulás nevű geoláda kedvéért, amelyben gyakran van csoki. (Egy darab szaloncukor volt az ehető tartalma, persze nyárra biztos kiették belőle, amit a Mikulás hozott.) Persze túravezetőnk árgus szemekkel figyelte, hol kell letérnünk, egy helyen még be is kanyarodott a bozótba, hogy aztán húsz méterrel arréb ismét visszatérjen az útra. Végül GPS-ével konzultálva meg kellett állapítania, hogy az az út, amelyen elvileg a jelzés megy, ma már jelzetlen, a zöldet visszavitték a régi útvonalra. Íme tehát a bizonyíték, hogy Gazsi szavának még a jelzések is engedelmeskednek.

Dupla vagy semmi

Az újság lelkesen számolt be az új magyar légitársaságról. Megírta, hogy az Airhorse-nak egyelőre még csak egy gépe van, "de ez a szám év végéig akár meg is duplázódhat".
Ez hatalmas eredménynek tűnik, de belegondolva: az egy duplája az kettő. És mit jelent az "akár"? Lehet, hogy csak másfélszereződik? Nem tudom, az technikailag hogyan kivitelezhető, de ha sikerül, a rekordok könyvébe tuti belekerülnek.

Ahol még a takarítónők is...

Skandináviáról az a legenda járja, hogy ott mindenki, még a takarítónők is, jól beszélnek angolul. Tény, hogy valóban beszélgettem angolul egy takarítónővel (indiai volt), de azért a dánok is elkövetnek néha érdekes nyelvi bakikat. Az elsővel már a reptéren találkozhatunk, ha csomagjainkat kocsin kívánjuk tologatni, egy tábla ugyanis figyelmeztet:
„Trolley has brakes. To engage brakes, let go of the handle.”
Ez fontos információ mindenkinek, aki a kocsi fékjével szeretné eljegyezni magát.

Az egyik meglepő étel, amivel lépten-nyomon találkoztam, a „pulled pork (burger/sandwich stb.)”. Tény, hogy ez szó szerinti fordítása a „rántott hús”-nak, de az nem fér a fejembe, honnan rántják ki szegényt és főleg miért?

A koppenhágai városháza belső udvarán kedves szökőkút áll, rajta egy medveszoborral. Sokkal kevésbé kedves az az információ, hogy „the bear was executed by (művész neve)”. Mégis miért kellett szegény medvét kivégezni?

A nemzeti érzés azonban a dánoknál is virágzik. A menetrend szerinti hajó korlátján ugyanis ez a tábla található:
„Do not throw foreign objects into the sea.”
Andrást alig tudtam visszatartani attól, hogy magyar aprópénzt dobáljon a tengerbe. Itt csak egykoronásokat szabad!

Amageri huzavona

Szállásunk, az amageri ifjúsági szálló két metrómegálló (Sundby és Bella Center) között fekszik. Reggel tehát el kellett döntenünk, melyikhez menjünk. Sundbyt választottuk, amely közelebb volt úticélunkhoz (Koppenhága belvárosa). Ott azonban meglepve tapasztaltuk, hogy az északnak tartó vágányon munkákat végeznek, a peron le van zárva.
-Akkor most hogy fogunk felszállni a vonatra?
-Menjünk vissza Bella Centerig és szálljunk fel ott.
Szerencsére 3 napos jeggyel annyit metrózunk, amennyit akarunk, úgyhogy felszálltunk a Bella Centernek tartó vonatra. Bella Centernél rendesen megvolt a peron, át is mentünk a túloldalra és vártuk az északnak tartó vonatot. Ez hamarosan megérkezett, felszálltunk rá és figyeltük, mit csinál Sundbynél. Egyszerűen megoldotta: átment a szemközti vágányra. Sőt, ugyanezen az oldalon maradt a következő megállónál is (DR Byen, aki András szerint egy francia orvos). Amúgy ezen annyira nem kellett volna meglepődnünk, a budapesti Fogaskerekű is csinál ilyesmit. Olyat viszont nem, ami ezután következett. DR Byen után ugyanis a vonat szépen elindult visszafelé (mivel ezek sofőr nélküli szerelvények, még annyi időt sem kellett kihagyni, amíg a sofőr átmegy az egyik végéből a másikba). Most megértettük, miért szállt ki mindenki DR Byennél: idáig ment a szerelvény, itt át kellett (volna) szállni a másikra. Ügyhogy aznap reggel már harmadszor tekintettük meg Sundby metróállomást, ahol leszálltunk, átszálltunk az északnak tartó járműre, erről leszálltunk egy megálló múlva és vártuk a váltás vonatot...

Találkozunk a túlvilágon?

Hárman álltunk a buszvégállomáson: két BKV-ellenőr és jómagam. Meg persze a busz maga, kicsit távolabb. Ő - azaz a sofőrje - egy ponton úgy döntött, ideje indulni, ám amikor beindította a motort, a hőségben felforrósodott akkumulátor pisztolylövés-szerű hanggal szétrobbant.
-Jézusom!-kiáltottam fel ösztönösen. A BKV-ellenőrnő ugyanekkor, szintén ösztönösen ezt kiáltotta:
-Viszlát!
Vajon fönt vagy lent gondolta?

Eltévedések szárazon és vízen

Elvileg 2-kor kellett volna visszaindulnunk Délegyházáról, mert Ráhel családi ünnepségre volt hivatalos a nagynénjéhez. Ezért 2 előtt pár perccel Karlóval még utoljára bokáig bementünk a vízbe. Ekkor közölte Ráhel, hogy tulajdonképpen tud még félórát várni. Eldöntöttem, hogy kihasználom az alkalmat és beúszom a balra levő kis öböl közepén álló nádborította szigetecskéhez. A projekt az volt, hogy megkerülöm a szigetet majd visszaúszom, ám nem számoltam az áramlatokkal. A szigetkerülés utolsó szakaszát háton tettem meg, majd elindultam abba az irányba, amerre a strandot sejtettem. Emlékeztem, hogy szemben velünk egy fél (vagy egész?) sziget nyúlik be a tóba, rajta nyaralókkal, így aztán követtem a nyaralókkal tarkított partot, remélve, hogy a végén megtalálom a szűk és sekély átjárót. Időbe telt, míg rájöttem, hogy ilyen nincs: a félsziget, amellyel párhuzamosan úsztam, a másik irányból volt fél. Itt egy kissé megijedtem, mert nem voltam biztos benne, hol vagyok. Az időt meg se tudtam tippelni, és újra meg újra eszembe jutott Ráhel nagynénje (mármint a fogalom, mert személyesen nem ismerem őt). Eszembe jutott, hogy oda kéne úszni a parthoz és útbaigazítást kérni, de egyrészt egyik házban sem láttam mozgolódást, másrészt abban sem voltam biztos, hogy még a nudista oldalon vagyok-e, és ha nem, mit szólnának az itt üdülők, ha egy meztelen csaj sétálna ki a vízből és a Spicc Beachet keresné? Ezért inkább megpróbáltam betájolni magam, és rájöttem, hogy az áramlat erősen elsodort jobbra (azaz háton úszva balra). Elindultam a part mentén a másik irányba, és pár perccel fél 3 előtt szerencsésen visszaértem a többiekhez.

Abban reménykedtem, hogy az uszodában nem kell ilyesmitől tartanom, de a jelek szerint ott is el lehet tévedni, bár nem a vízben. A múltkor éppen a női öltözőből indultam kifelé, mikor szembejött velem egy sportszatyros férfi. Szemlátomást nem gondolkodtatta el az a tény, hogy csupa nőt lát a szekrények között, és a kulcskiadóknak kellett utána szaladniuk és elmagyarázniuk, hogy rossz öltözőben jár.

Budapesten azonban a BKV-sofőrök az eltévedés nagymesterei. Itt van például a 222-es busz. A 22-es buszcsalád fekete báránya társaival ellentétben nem a Budakeszi úton megy végig, hanem két megálló erejéig a Zugligeti utat követi, és csak utána kanyarodik rá a Budakeszi útra. (Egyébként sosem értettem, mi ebben a pláne, lévén a két út kb. 50 méter távolságban húzódik egymással párhuzamosan, és ennyit még egy igen lusta vagy öreg gyalogos is meg tudna tenni a megállóig.) Csakhogy a sofőrök cserélődnek ezeken a buszokon és nem mindig vannak képben. A legutóbb a 222-es elindult a 22-es vonalán a Budakeszi úton. Aztán a sofőr észbe kapott, és az első adandó alkalommal megpróbált megfordulni. Ehhez felvergőd9ött egy kis keresztutcán, majd visszatolatott; mindez a reggeli csúcsforgalomban kb. 10 percet vett igénybe. Az időveszteséget csökkentendő, ezután versenyautó-sebességgel száguldott vissza Szépilonához, és lekanyarodott a Zugligeti útra. Természetesen az első körben kihagyott megállókban egy lélek sem ácsorgott.