Fogkrémkupak

- Tudnál adni egy kis fogkrémet? - lépett be hozzám Lóri a fürdőszobába. - Az enyémet már elcsomagoltam.
- Persze - feleltem, és megpróbáltam két kézzel megoldani azt, hogy egyszerre fogjam a fogkrémet, a kupakot és a saját fogkefémet. Nem jártam sikerrel, így a fogkrém kupakja beesett a mosdóba és a lefolyóban landolt. Megpróbáltam kiszedni onnan, de épphogy a szélét értem csak el. Lóritól kértem segitséget, de ő sem tudta kiszedni. Annyit viszont elértünk az ügyködésünkkel, hogy a kupak mélyebbre süllyedt és beállt vizszintesen, teljesen elfedve a lefolyónyilást.
- Kinek vannak hosszú ujjai?- töprengtem hangosan és rögtön meg is találtam a megoldást. Ádám szerencsére épp átvágott az udvaron.
- Ádám, tudnál segiteni? Szükségem van rád, mert olyan szép hosszú ujjaid vannak. És ez nem az, amire gondolsz - tettem hozzá gyorsan, mert Ádám elég meglepettnek tűnt. Bejött és ő is megpróbálta kimenteni a fogkrémkupakot, de neki se sikerült: a cucc rendesen beszorult a lefolyóba. Következő ötletként behoztam egy kést a konyhából és azzal próbáltam kihalászni: a kés éle befért ugyan mellé, de kihúzni nem sikerült.
- Szerintem nem kés kellene, hanem villa - vetette fel Lóri, és rögtön be is hozott egy villát, ami ugyanúgy nem járt sikerrel.
- Nincs más hátra, szét kell szedni a csövet - jelentette ki Lóri.
- Muszáj? Akkor mindent elborit a viz.
- Mi lenne, ha alufóliával fednéd le a fogkrém tetejét? - dobta be Ráhel, mire elmagyaráztam neki, hogy elsődleges problémám nem a fogkrém jövője, hanem az a tény, hogy eldugult a mosdó. Ezzel kimentem és szereztem egy vödröt. Mikor visszaértem a fürdőszobába, Lóri óvatosan letekerte a két csőszakaszt összekötő elemet - és szerencsére pont ott akadt meg a fogkrémkupak. Igy ki tudtuk venni anélkül, hogy árvizet csináltunk volna.

Pezsgőbontás

Apám a névnapomra vett egy kis, 2 decis pezsgőt. Ebéd után elővette és elkezdte kibontani. A csomagolást még csak-csak lehámozta, de nem sikerült kihúznia a dugót.
- Adjatok egy kést! – mondta végül.
- Az evőeszközös fiók előtt állsz – jegyeztem meg némileg meglepve.
- Nem olyat, olyan nagyot.
Nem nyugtatott meg az opció, hogy apám egy hatalmas disznóölő késsel próbálkozzon kinyitni a pezsgőt. Végül valami kisebb kést talált, de ezt se sikerült a dugó alá becsúsztatnia.
-Nem lecsavarós? – ötlött fel bennem. Apám ekkor adta fel a késes próbálkozást és elővette a dugóhúzót. Nagy nehezen belenyomta a pezsgő tetejébe, amelyet levett és megállapította:
- Lecsavarós volt.

Repül a, repül a... macskakeksz!

A Cat Caféban cicasnack is kapható azon vendégek számára, akik bundás barátaikkal együtt szeretnének uzsonnázni. Korábban nem folyamodtam ehhez a szelídítési módszerhez, de tegnap úgy gondoltam, kipróbálom. A snacket kis zacskóban elegánsan a capuccinóm csészealjára tették, mintha süti lenne – Sztell meg is jegyezte, milyen guszta (megkínáltam belőle, de nem kért). Mondjuk az első meglepetés ezzel kapcsolatban a szomszéd asztalnál ülő külföldi lányt érte, tévedésből ugyanis először neki adták a capuccinót; azt nyilván végképp nem értette, mik azok a kis barna izék mellé…

Első utam persze kedvencemhez, Mirtillhez vezetett, de ő éppen aludt. Ezután Pongóval próbálkoztam meg, de ő épp csak megszaglászta a kekszet és fölényes ábrázattal ment tovább. Körülnéztem ébren levő szelídíthető catek után, és fel is fedeztem Mircit, aki a kávézó túlsó végében táborozott – szó szerint, ugyanis csinos piros cicasátorban üldögélt. Ő már érdeklődést mutatott a kekszek iránt, de nem sok jutott neki, ugyanis közbelépett egy nem várt látogató: Naomi. Ő volt az a zárkózott cica, aki eddig mindig elhúzódott a sarokba és nemigen barátkozott, a macskakeksz azonban megtette a hatását. Odajött, hagyta magát simogatni és szó szerint a kezemből evett. Mirci is szívesen hozzájutott volna pár falathoz, de Naomi nemcsak kétszer akkora volt, mint ő, de sokkal gyorsabb is. Én pedig örömömben, hogy összebarátkoztam ezzel a nehezen szelídíthető cicával, egy csomó kekszet adtam neki. Ezután ismét megpróbálkoztam Pongóval, de ő olyan szinten keresztülnézett rajtam, hogy már azt fontolgattam: inkább hazaviszem a csemegét Kristófnak (bár pont nem érdemelte meg). Ekkor azonban Mirtill felébredt, és örömmel fogadta a kekszeket, ahogy minden tőlem eredő kedveskedést.

Ahogy sorra mentek el a vendégek és kiürült a kávézó, a pincérlány szintén magához vett némi cicasnacket és ezzel próbálta sportolásra bírni a négylábú dolgozókat: csak úgy röpködtek a kekszek a légtérben. Naomi már jóllakott a tőlem kapott cuccal, ezért bevonult a sátorba, ahonnét csak sárga szeme villogott ki. Helyette viszont egy másik hatalmas maine coon lépett akcióba, Azúr. Az ő akrobatikus képességeiről már korábban is írtam ezen a blogon (ld. az Azúr játszik című bejegyzést): most is hatalmas ugrásokkal szelte át a levegőt, olykor több macska fölött is átrepült egyszerre. Így röpködve már Pongót is érdekelték a kekszek, Mirtill viszont kicsit elveszettnek tűnt, amint hol egy keksz, hol Azúr suhant el a feje fölött. Aztán az egyik kekszet senkinek sem sikerült elkapnia és a mellettem levő kis szekrény alatt landolt. Kivettem és megpróbáltam odaadni Pongónak, de nem érdekelte. A pincérlány elmagyarázta, hogy el kell dobni nekik, ezért ezt tettem. Persze Mirtillnek szántam a csemegét, de hiába dobtam át a feje fölött, nem reagált. Odamentem az eldobott kekszet és ismét átdobtam Mirtill feje fölött, aki ismét későn lépett akcióba. Kezdett úgy kinézni a dolog, mint az a játék, amikor a középen álló gyereknek kell elkapnia a többiek által dobált labdát, azzal a különbséggel, hogy ezúttal a többiek én voltam egy személyben. Végül Azúr elunta a bénázásunkat és erre a kekszre is lecsapott, akárcsak a korábbiakra.

Elfogytak a kekszek, a pincérlány visszavonult a pult mögé. Azúr azonban még kért volna, ezért odament a pult elülső részéhez, és két hátsó lábán állva, a mellsőkkel dörömbölni kezdett az üvegen. Sztell megjegyezte: most értette meg, miért húzódik fel a pult üvege egészen a plafonig…

Még egy útbaigazítás

Amikor Ilonával kiléptünk a házból, egy idős, feketebőrű pasit találtunk ott, aki angolul megkérdezte, van-e a közelben fogorvosi rendelő.
- Igen, kint a körúton, rögtön a sarkon túl - felelte Ilona, és a körút felé mutatott. A fickó követte a tekintetét.
- Végigmegyek ezen az utcán?
-Igen, itt végigmegy, aztán forduljon balra - mutattam neki. Ilona viszont, aki szemben állt a fickóval, így utasította:
- Menjen itt végig és forduljon jobbra.
Szegényt jól összezavartuk...

Duna-parti útbaigazítás

Nagymaroson álltunk a Duna-parton, amikor egy csapat cserkésznek kinéző gyerek haladt el mellettünk a folyással ellenkező irányba. Valamilyen útbaigazítást kértek Zolitól (nem hallottam, hova), mire ő készségesen válaszolt:
- Itt egyenesen kell menni és aztán lekanyarodni balra.
A cserkészek udvariasan megköszönték és továbbmentek. Csak remélni mertem, hogy előbb-utóbb rájönnek: ha követik az útmutatást, előbb-utóbb a Dunában találják magukat...

N vagy M?

Szórakozottan kezdtem olvasni a fa előtt álló, cirkalmas nyomtatott betűkkel írt táblát, aztán ledöbbentem. Ezt olvastam ugyanis: „Medve ragadós rágógumi-szerű anyagot tartalmaz, amelyet az indiánok fogtisztításra használtak.” Hogy micsoda?? Milyen rágógumi-szerű anyagot tartalmaznak a medvék? És mégis hogyan lehet ezt úgy kinyerni belőlük, hogy fogat tisztíthassunk vele? A medvével való fogtisztítást igazából csak úgy tudom elképzelni, ha a delikvens egyben az összes fogától is megszabadul (rosszabb esetben a fejével együtt).

Aztán újranéztem és rájöttem, hogy amit M betűnek néztem, az egy olyan N volt, aminek ferde részét nem húzták egészen a függőleges szár aljáig. Vagyis nem „medvéről” hanem (a növény) nedvéről van szó..

Műkritika egy bábelőadásról

-Láttam a Bábszínházban a Kabarét, Alföldi rendezésében - mesélte Justin.
-Na, és hogy tetszett?
-Hát, engem kicsit zavartak a bábok...

Püspökszentlászló - krimisorozat 4 részben

1. rész. Az ágyneműhuzatok rejtélye

Az ágyneműhuzatok az előtérben a padra voltak kirakva. Mivel hevert néhány a zacskókon kívül is, elsőre nem volt egyértelmű, melyik mire való, de valahogy sikerült kiválogatnunk magunknak egy-egy lepedőt, párnahuzatot és paplanhuzatot. A szobánkba fölérve azonban cseppet sem voltunk elégedettek az eredménnyel. Az én állítólagos lepedőm szélessége épphogy megközelítette egy átlagos gyapjúsálét, Sztell viszont arról panaszkodott, hogy a párnája nem fér bele a párnahuzatba. Minthogy lepedő-ügyben úgyis készültem lemenni a földszintre, felajánlottam, hogy hozok neki egy másikat. Útközben összetalálkoztam Gazsival, akinek megmutattam a félresikerült lepedőutánzatot.
- Tudod, mi ez? – villant be neki a megoldás. – Oltárterítő!
Tisztára eldobtam az agyam azon, hogy oltárterítővel akartam megágyazni, bár Sámuel felvetette, hogy esetleg csak nagyon sovány emberekre méretezett lepedő volt. Lementem a földszintre, beszereztem egy normál szélességű lepedőt (az oltárterítőt otthagytam a többi ágyneműhuzat, hátha másnak Jules és Feri is azzal ágyaznak meg véletlenül, de ez nem jött össze), és nekiláttam párnahuzatot keresni Sztellnek. Széthajtottam az összeset: mind ugyanakkora volt.

2. Az eltűnt kávé esete

Az eltűnt kávé rejtélyét Sztell a következőképpen adta elő. Kora délután visszaértek a szállásra és lefőztek maguknak három adag kávét. Ezeket bögrében kitették a pultra, majd lefeküdtek aludni azzal a megfontolással, hogy kávézás után ez nem működne. Pár óra múlva Feri és Jules ébresztették őket; ekkor a lányok lementek a konyhába, ám a három kávé helyett csak kettő várta őket.
Krimirajongó lévén rögtön nyomozásba kezdtem, és megkértem őket, sorolják fel a lehetséges gyanúsítottakat (vagyis azokat, akik felébredésükkor a házban tartózkodtak). A listából Jules-t találtam a leggyanúsabbnak, ezért amikor bejött a szobánkba, vallatóra fogtuk. Ő persze tagadott, Feri meg alibit igazolt neki, de elfogultsága miatt ezt nem vettük figyelembe. Viszont másnap reggel Jules is beszámolt egy esetről, amikor készített Sztellnek kávét és fel is hívta a többiek figyelmét, hogy az nem szabad préda, mégis eltűnt addigra, mire Sztell leért a földszintre. Ezúttal azonban közvetett bizonyítékot találtunk, ugyanis mikor Sztell a konyhába lépett, Tamáska melegített magának kávét a mikróban, mellette a bögre pedig üres volt. Tamáska bűnösségét ezzel bizonyítottnak tekintettük és az ügyet lezártuk.

3. Zokni a zuhanyzóban

A női zuhanyzóban szürke zoknit találtam. Ezt szobatársaim egyike sem vallotta magáénak, ami arra utalt, hogy hímnemű egyed használta a zuhanyzónkat. Azt tudtam, hogy Gergő csinált ilyet, mert pont előttem foglalta el (Sztell azt az enyhítő körülményt találta neki, hogy nem volt ott első este, így nem tudhatta, hogy ez a női zuhanyzó). Zsoltinak én magam adtam engedélyt a női zuhanyzó használatára vacsoránál, miután mi már mind lefürödtünk. Gyanús volt ezenkívül a ház összes férfi lakója, különösen Jules (szokás szerint) és Feri. Amikor Jules-t kávéügyben kivallattuk, rákérdeztünk a zokni-témára is, de akárcsak András és Feri, váltig állította, hogy nincs szürke zoknija. (Nem tudom, miért olyan ciki szürke zoknit birtokolni, nekem több is van.) Ezután Zsoltit kerestem meg, aki magáénak ismerte el a bizonyítékot és el is indult a zuhanyzó felé, hogy eltegye. Mivel Sztell nem tudta, kicsoda ő, megkértem, hogy előbb nézzen be hozzánk. Ez annyira megzavarta, hogy a zoknit végül elfelejtette magához venni: az még másnap reggel is a zuhanyzó padlóján árválkodott.

4. A csíkos ajtó titkai

Szombaton esős reggelre ébredtünk. Túrázás helyett mindenki alternatív programot talált ki: a legtöbben aludtak, mi pedig kitaláltuk, hogy kártyázni fogunk. A padlástér melletti tárolóhelyiség (Gazsi hálószobája) alkalmas terepnek bizonyult – volna, csak éppen az ezt a teret a padlástér-szobától elválasztó falból hiányzott az ajtó. A padlástérben többen aludtak, akiket nem akartunk felzavarni, viszont Sztell bejelentette, hogy ő nevetgélés nélkül nem tud kártyázni. A megoldást a tárolóhelyiségben heverő csíkos matracok jelentették, amelyeknek a mérete éppcsak pár centivel haladta meg az ajtónyílásét. Miután mindannyian bent voltunk, egy ilyet illesztettünk az ajtónyílásba (ezzel új értelmet nyert a „tedd be az ajtót” kifejezés) és megoldottuk a hangszigetelést.
A játék során Jules bevallotta: régi vágya, hogy akcióhős módjára betörjön egy ajtót. Mivel matraccal ez viszonylag fájdalommentesnek ígérkezett, kiment a helyiségből (bentről kifelé egyrészt krimikben is ritkább, másrészt fennállt volna a veszély, hogy ráesik az ott alvók valamelyikére), majd tigrisugrással az ajtónak vetette magát, amely hatalmas puffanással landolt előttünk.

Slow service mozgalom

Slow food mozgalom tényleg létezik: a gyorskaják elterjedésére válaszul indult, és célja, hogy az étkezés hangulati elemeit visszaállítsa. Noha az óbányai kocsma ételkínálata nem túl bőséges, a kiszolgálást nyugodtan értelmezhetjük a felgyorsult modern életforma elleni lázadásnak.

Csak annyi időnk volt, amíg a többiek megnézik a tájházat, pedig a nagy melegben nagyon szomjasak voltunk. Beálltam a sorba a többiek mögé, akik különböző folyadékokat vettek. A kocsma a bolttal volt egybekötve, és számomra nem nyilvánvaló logika szerint egyes italok a kocsmatérben, mások hátul a bolt hűtőjében lapultak. Ha valaki vegyíteni próbálta a kettőt (például kért egy kólát és egy kávét), a pultosnéni hátrasétált a boltba, majd több perc után került elő a kólával. Általában is lassított felvételre emlékeztetett, ráadásul a termékek egy részének árát nem tudta fejből, ezért be kellett neki diktálni.

Az első extra lassító tényező Előd volt, aki akut fokhagymahiányban szenvedve örömmel fedezte fel a helyi termékek polcán a fokhagymakrémet. Azt viszont nem tudta eldönteni, hogy ezen kívül milyen más specialitást vásároljon. Miközben habozott a padlizsánkrém és a laskagomba-pástétom között, a törzsvendégek egyike a helyzet bonyolításának érdekében ajánlgatni kezdte a szárított gombát. Persze állt a sor, amíg Előd végre döntést hozott, és aztán további percekbe került az ár beazonosítása, az ugyanis nem szerepelt a termék csomagolásán.

A következőkben a néni rendesen belezavarodott, hogy ki hány sört kér, de közös erővel sikerült megoldani. Örömmel állapítottam meg, hogy előttem már csak Endre van, aki nem sörözik. Valóban nem sörözött, ehelyett a bejáratnál specialitásként említett meggyes pitét kérte. Miután megtudta, hogy ez elfogyott, már óvatosabban kérdezett rá a másik specialitásra:
-És forró csoki van?
- Hát van, ha ráveszem magam, hogy csináljak - sóhajtott a néni. Én ezen a ponton visszakoztam volna, de Endre (mint utóbb kifejtette) csakazértis kitartott a válaszása mellett. A néni lassú mozdulatokkal elővette a csészét, és hosszasan gondolkodott, hogy a kávégép melyik pontjára helyezze el. Több percbe telt a forró csoki elkészítése. Mikor megvettem a hosszúlépésemet (a néni megkérdezte, ez milyen arányokat jelent, de aztán sikerült összehoznia), kimentem. Endre kiskanalanként szürcsölgette az igen forró és állítása szerint nem is túl jó minőségű forró csokit. Három kanálkáig jutott, mikor megjelent a tájház ajtajában Gazsi és közölte, hogy két perc múlva indulunk.

Maga Gazsi is belekóstolhatott az óbányai kocsma működésébe másnap. Most egy másik hölgy volt a pultban. Gazsi kért egy sört és egy kávét azzal, hogy az utóbbi ráér később is, de előre kifizeti. Amikor azonban a sör végeztével visszament, már egy újabb pultosnőt talált.
- Én vagyok az, aki kérte a kávét-jelentette be abban a reményben, hogy a pultosok átadták egymásnak az infót.
- Ja, hogy egy kávé rendel?-és a pultosnő mondta az árat.
- Én ezt már kifizettem a kolléganőjének.
- Ja, csak ő hátrament- magyarázta a hölgy. Azt már nem tudtam meg, sikerült-e Gazsinak meggyőznie őt, hogy a kávé ki van fizetve, vagy elő kellett keríteni a kettes számú pultost.

Hogy mindezek mellett valami pozitívumot is mondjak: a kocsma előtti feliratból megtudhattuk, hogy Óbánya lakói áttértek az egészséges életmódra és sör helyett ma már mézet isznak: