Új szexuális kisebbségek, avagy google translate reload

Nem szoktam google translate-et használni, de mit csináljak, ha holland meleg weboldalak nincsenek angolul? Magyarra fordítva a címoldal így nézett ki:

Ön a leszbikus, meleg, biszexuális, transznemű vagy két fejében, és találja meg barátait, mint te?

Young & Out a közösség számára leszbikusok, melegek, biszexuálisok, transzneműek és a veszteséges és 18 év között.

Örömmel látom, hogy a kétfejűek és a veszteségesek is csatlakoztak a szexuális kisebbségekhez...

Sötétben, egy idegen helyen

Én is fáradt voltam ugyan a hosszú úttól, de annyira nem, mint András, hogy még sötétedés előtt lefeküdjek. A már hűvösödő andorrai alkonyatban az olvasást találtam a legjobb programnak. Papír alapú könyv ugyan nem volt nálam (illetve csak szakirodalom), de szerencsére András magával hozta picike e-könyv olvasóját (beagle), rajta a kettőnk által párhuzamosan olvasott könyvet (Cheryl Strayed: Salvaje). Letelepedtem hát az erkélyajtó elé, kilátással a hegyek egyre sötétebb körvonalaira, és megnyitottam a dokumentumot. Sajnos azonban a beagle közölte, hogy nem sikerült felmenteni rá a teljes könyvet (azóta is rejtély, hogy miért, hiszen egyszerre több kötet is ráfér). Az a rész, ahol András tartott, még rajta volt, ahol én, az persze már nem.

Nem adtam fel, András ugyanis laptopot is hozott, nálam pedig ott volt a pen drive-on az a pdf változat, amit Péter konvertált a csak kindle-vel olvasható fájlformátumból. A laptopot ugyan folyamatosan tölteni kellett, ami kicsit korlátozta a mozgásterületemet, lévén nem vihettem el messzebbre, mint ameddig a zsinórja ért. Az erkélyajtó előtt ülős változat így meghiúsult, de ha lefeküdtem a padlóra, pont olyan távolságra volt a képernyő, hogy tudtam olvasni. Sportszerű nehezítésként a konvertáláskor minden sor első pár betűje eltűnt (ami nem Péter hibája), de ez csak növelte a kihívást.

Mire befejeztem az olvasást, teljesen rám sötétedett. Amikor lekapcsoltam a gépet, teljes sötétség vett körül. Halványan emlékeztem rá, hogy az ágyam melletti asztalkán áll egy olvasólámpa; annak a fényével talán nem ébresztem fel Andrást. Tapogatózva megkerültem az ágyat, és megállapítottam, hogy valóban van lámpa az asztalkán. Előbb-utóbb a kapcsolója is előkerült, amit megnyomtam – és nem történt semmi.

Két lehetőség állt fenn: vagy kiégett a körte, vagy nincs bedugva a zsinór. Az utóbbit kicsit könnyebb volt ellenőrizni: végigfuttattam a kezem a zsinóron, és tényleg a levegőben lógott. Emlékezetből megpróbáltam felidézni, hogy András oldalán hol a konnektor, majd tapogatózni kezdtem a falon. Levertem ugyan pár dolgot, amit korábban az éjjeliszekrényre tettem, de szerencsére nem túl hangosan. Végül sikerült bedugnom a lámpát a konnektorba, és a kb. 10 perces közjáték végeztével láttam is valamit az ismeretlen szobában.

Titkos tömegközlekedés

Még dél sem volt, mikor beértünk Kesztölcre, a buszunk pedig – az interneten megnézett menetrend alapján – csak 12.55-kor indult Dorogra. Csakhogy addig meg kellett találnunk, honnan.

A falu legszélén levő lepukkadt autóbusz-fordulót eleve kizártuk. Ahogy mentünk befelé, láttunk egy újabb megállót, de onnan is csak Kesztölc autóbusz-fordulóig ment járat, mentünk hát tovább. Hamarosan egy kocsma és egy kínai bolt jelezte, hogy megérkeztünk a központba. A kocsma előtti buszmegálló tábláját megnéztük. Mindenféle busz szerepelt rajta, még budapesti is – de 12.55-ös nem. A legközelebbi járat valamikor 3 óra után ment volna, amit igazán nem kívántunk megvárni. De lehetséges vajon, hogy a mi buszunk nem megy be a falu központjába? Mi van, ha esetleg nem is létezik?

Végül úgy döntöttünk, megkérdezünk egy járókelőt.
- Innen megy a kínai bolt elől – közölte a hölgy. A kínai bolt előtt azonban semmilyen tábla nem utalt arra, hogy itt buszmegálló lenne – leszámítva egy táblát a bolt ablakában, amelyben megkérték a buszra várakozókat, hogy ne pakolják oda csomagjaikat. Tóniék ennyi információtól megnyugodtak, én azonban nem, és szívem szerint megkerestem volna a következő buszmegállót. Ők inkább a kocsma látogatóit kérdezték meg, aki egybehangzóan állították, hogy innen indul busz Dorogra 1 óra körül. Egy rendkívül részeg vendég ugyan felajánlotta, hogy elvisz minket Leányvárig, mi azonban állapotára való tekintettel visszautasítottuk. Mint utóbb kiderült, Leányváron legföljebb ugyanerre a dorogi buszra tudtunk volna átszállni, valamivel későbbi időpontban.

Még volt csaknem egy óránk, úgyhogy kiültünk a kocsma teraszára és megettük a szendvicseinket, amelyeket az esőben nem akartunk előbb elővenni. Ahogy ott üldögéltünk, új vendég érkezett a kocsmába, szokatlan kísérővel: egy barna racka juhot vezetett pórázon. Állatát kikötözte a terasz egyik oszlopához és elmesélte a többieknek, hogy a jószágot Zsuzsinak hívják és tízezerért vette, majd bement a belső helyiségbe. A törzsvendégek elkezdtek azon filózni, miért vesz valaki tízezerért birkát; engem inkább az érdekelt volna, miért viszi magával a kocsmába. Bár az tény, hogy feldobta a hangulatot, mert mindenki Zsuzsival akart barátkozni. Nekem egész jól hagyta magát simogatni, úgyhogy a vendégek ugratni kezdtek, hogy kössem el és vigyem magammal a buszon; nagyot néz majd a gazdája, ha kijön a kocsmából.

Megkönnyebbülésemre háromnegyed körül emberek jelentek meg és álltak be a kínai bolt terasza alá. 12.55-kor valóban meg is jelent a csak bennfenntesek által ismert buszjárat. Tömegközlekedési megpróbáltatásainknak azonban még nem volt vége, mert Dorogon el kellett jutnunk a busztól a vonatig. A sofőrtől ugyan kiderítettük, melyik megállónál kell leszállnunk, onnét azonban semmi útbaigazítás nem szerepelt. Ismét egy helybéli mutatta meg, merre menjünk. Egy aluljáróhoz jutottunk, amely előtt még szerepelt a „vasútállomás” tábla, lent azonban semmi nem mutatta, hogy két kijárata közül melyiken kellene fölmennünk. Mivel az első kijáratnál csak azt jelezte nyíl, hogy ott kaphatunk kéktúra-pecsétet, a másodikkal próbálkoztunk. Városi parkba érkeztünk, vasúti közlekedés bármi jele nélkül. Ekkor már csak 5 perc volt a vonatindulásig, ezért pánikszerűen fordultunk vissza és céloztuk meg a kéktúrás kijáratot – kivéve Sanyit, aki jóval le volt tőlünk maradva, mert ő megállt annál a kijáratnál és megvárt minket. Felmentünk és a vasútállomás előtt találtuk magunkat.
- Honnan tudtad, hogy itt kell feljönni? – csodálkozott Tóni.
- Egyszer kerékpároztunk itt sok évvel ezelőtt. Akkor is eltévedtünk az aluljáróban…