Gazsi azt mondta, összesen hét percünk lesz az év végi koccintásra és ünneplésre a kocsmában, különben lekéssük a buszt Kesztölcön. Ez eleve kevés idő, de viszonylag hamar látható volt, hogy nincs is sok esélyünk betartani. Gazsin erőt vett a nosztalgia és olyan részletekbe menően kezdte mesélni a túracsoport történetét, hogy az már eleve elvett vagy öt percet. Mindeközben Endre kis kék papírokon kiosztotta egy turistainduló szövegét, amelyet majd Gazsi tiszteletére fogunk elénekelni. Bennem motoszkált némi gyanú, hogy a művet maga Endre írta (megerősített ebben, hogy sörre is volt benne utalás), de azután közölte, hogy hallgassuk meg előbb az eredetit, hogy le tudjuk követni. Nagy meglepetésünkre előhalászott feneketlen hátizsákjából egy hangfalat, egy táblagépet és egy banánt.
- Banánnal megy. Kell egy kis energia – magyarázta, és beledugta a hangszóró villásdugóját a banánba (nem hívtam fel a figyelmét, hogy félméterre a falban van egy konnektor). Beindította a táblagépet, és felhangzott egy kórusmű, amely leginkább az 50-es évek szovjet hősi dalainak depressziósabb változatára emlékeztetett. Láthatóan másokat is inkább a technika nyűgözte le, mint a zene, mert elkezdtek célozgatni rá, hogy a banán csak trükk. Endre kihúzta a dugót a banánból, mire a mű elhallgatott, majd visszadugta és folytatódott. Utólag elmagyarázta a jelenség fizikai alapját, és hogy valamelyik hibbant fizikus eljátszotta ugyanezt békacombbal, de ez nem igazán jutott el az agyamig, mert a békát kezdtem sajnálni.
Természetesen nem jutott időnk, hogy elénekeljük mi is a kórusművet, így is késve indultunk. Gazsi persze rohant, így alig értünk ki a faluból, jó erősen beleverte a fejét egy fa göcsörtjébe, amely keresztbe feküdt ledőlve az út fölött. A fejseb nem volt súlyos, de hatásos: Gazsi úgy nézett ki, mint klasszikus horrorfilmben a hulla, miközben gyorsan utasításokkal látta el Gergőt, hogyan vezesse tovább a túrát. Szerencsére Lala és Olivér csak a koccintás kedvéért jöttek el autóval, és lustaságuknak hála most el tudták szállítani Gazsit a legközelebbi orvosi ügyeletre.
Gergő persze rögtön az elején eltévesztette a jelzést és került velünk egy jó nagyot, de aztán megtaláltuk a Háromszáz Garádicsot; ezen fölfelé menet Gergő a hangulatot megőrzendő leghorrorisztikusabb síbaleseteit ecsetelte. A kulcsosházhoz felérve alig öt perc múlva indulnunk kellett volna, csakhogy két társaság is pezsgőt bontott és azt el kellett pusztítani. Megmutattam Gergőnek a rövidebb lefelé utat, amin másfél hónapja jómagam is mentem, és végül hajlandó volt ennyiben eltérni a túratervtől. Sajnos a továbbiakban viszont nem az én novemberi útvonalamat követte, azzal az érveléssel, hogy Gazsi nem azt adta meg (bár mivel Gazsi nem volt jelen, legföljebb utólag reklamálhatott volna). Ehelyett elindult valami másik jelzésen – aztán ismét eltévedtünk. Ráadásul a hegyről lefelé menet visszaértünk a ködbe. Ahogy úttalan utakon kanyarogtam a szőlők között, néha előrekiabáltam Gergőéknek, hogy beszéljenek folyamatosan, nehogy eltévesszem az irányt. A bozót egyre nőtt, az időnk egyre fogyott, pedig én Kesztölcön még macskát is akartam simogatni. Végre leértünk a faluba, és szerencsére a busz (a rejtett buszmegállóban, lásd Titkos tömegközlekedés c. bejegyzésemet) késett pár percet. A csoport végének kellett ugyan futnia kicsit, de végül feljutottak. Pontosabban, mint azután konstatáltuk, csak a majdnem-vége. Endre és egy új túratársunk, Ferenc, sehol sem voltak láthatóak. Gergő felhívta őket és kiderült, hogy már leértek a faluba, de most kénytelenek lesznek megvárni a következő járatot.
Mi magunk leszálltunk a 11-es útnál és beálltunk a budapesti busz megállójába. Sajnos húsz perc múlva jött csak a busz, pedig a napsütötte hegyről a ködbe leérve határozottan fáztunk. A várakozás végtelen hosszúságúnak tűnt, Sztell már azon poénkodott, hogy Endréék mindjárt beérnek minket gyalog. Nem tették, pedig nem bántuk volna. Időközben ugyanis konstatáltuk az igazi tragédiát: egyetlen üveg pálinkánk maradéka is Endrénél maradt.
