2016. december 29., csütörtök

Jóska szórólapja


- Csináltam egy szórólapot az egyesületnek – mondta Jóska. – Megnézed, hogy mit gondolsz róla?
Kotorászni kezdett a hátizsákjában és előhúzott egy kis csomag rozskenyeret.
- Nagyon szép rozskenyered van – dicsértem meg, mert azt tanultam, hogy fontos a pozitív megerősítés.
- Kérsz?
- Ja, nem azért mondtam.
Jóska megtalálta a szórólapot, előhúzta és megpróbálta kisimítani.
- Ez direkt ilyen gyűrött?
- Nem direkt – felelte Jóska. – Sőt, amikor pdf-ben van a képernyőn, kifejezetten sima.
Ekkor lépett oda hozzám Gazsi.
- Figyelj, ne vigyen el Gergő kocsival? Akkor hamarabb beérsz Pestre.
- Ja jó, köszi – feleltem, és láttam, hogy Gergő és Misi már leszálláshoz készülődnek. – Most szállunk le?
- Igen, itt hagytam az autót – felelte Gergő. A busz megállt, mi leszálltunk, és velünk együtt Jóska is, kezében a szórólappal.
- Te is jössz kocsival? – kérdeztem meglepetten, mert nem rémlett, hogy Gergő neki is felajánlotta volna.
- Ja nem, csak a szórólap… mindegy, odaadom. – Jóska odaadta és megfordult, ám a busz már kezdte becsukni az ajtót. Jóska épphogy fel tudta préselni magát a nyíláson.
- Jóska, az isten áldjon meg! – kiáltottam utána. – Elküldhetted volna pdf-ben!

- Aranyos gyerek ez a Jóska – állapította meg Gergő a kocsi felé menet -, de néha nem igazán a földön jár.

2016. december 25., vasárnap

Macskamedve karácsonya

Két kis csomag várakozott a karácsonyfa alatt, kék papírba csomagolva: egy henger alakú és egy szögletesebb.
- Találjátok ki, melyik melyikőtöké! - adtam ki az utasítást. Kristóf még a délután folyamán beazonosította a sajátját, de most hagyta Andrást érvényesülni, helyette az én ajándékomra ült rá. András kibontotta a henger alakú csomagot, ami két kis doboz konzerv macskakaját tartalmazott.
- Jaj, de jó, megvan az ebédem! - lelkendezett. - Mi az a Truthahn?
- Te nem tudod, mi az a Truthahn? Pulyka! Ezt még én is tudom, pedig nem tudok németül, csak szoktam macskakaját vásárolni.
András tovább örvendezett a konzerveknek, a másik kis kék csomag továbbra is a fa alatt hevert.
- Azt nem akarod kibontani?
- De az a macskáé!
- Látod, hogy nem tudja kibontani. Segíts már neki!
András végül kibontotta a másik csomagot, amiben többek közt egy úszószemüveg lapult. Ennek is örült. Majd megpróbálta a konzerveket macskajátéknak használva elgurítani, de meg kellett állapítania, hogy nem gurulnak egyenes vonalban - a gyártók ezt a felhasználási lehetőséget nem vették figyelembe. Kristóf különben sem foglalkozott vele, inkább a karácsonyfára irányította a figyelmét. Megjegyeztem ugyanis, hogy az egyik ágon túl sok dísz került egymás mellé, így most azon igyekezett, hogy valamelyiket leverje.

Másnap reggel hírem volt az ébredező Andrásnak.
- Odaadtam az egyik konzervet a macskának.
Na, erre rögtön felébredt.
- Hogyhogy odaadtad?! De hát az az enyém!
- De nagyon nyávogott!
- Nem érdekel! Használja az úszószemüvegét!

2016. december 24., szombat

Macskaétkeztetés

Spanyol nyelvterületen köztudottan nem éheznek a macskák. Playa Blanca üres telkein itt is, ott is kicsi, egyik oldalukon nyitott deszkaházikók állnak lapos vagy csúcsos tetővel, bennük kis tálkákban száraztáp és víz. Oldalukon a következő felirat szerepel: „Kérjük, higiéniai okokból ne etessék a macskákat! A környékbeli macskák élelmezéséről a Freddy’s Cathouse Alapítvány gondoskodik.” A macskák nagy örömmel veszik igénybe Freddy’s Cathouse szolgáltatásait, és a gondoskodás hatására teljes bizalmat alakítottak ki magukban az emberek iránt. A tengerparti promenádon sétálva akármikor megtörténhet, hogy valaki egyszerűen lenyávogja az embert, simogatást kérve.

Playa Blanca persze jó infrastruktúrával rendelkező üdülőparadicsom; mostohább vidékeken a macskáknak maguknak kell gondoskodniuk ellátásukról. La Graciosa szigetén szerencsére a 600 lakos egy része halászattal foglalkozik. A macskák tehát a kikötői halvendéglőknél állnak őrségben és a vendégek tányérjáról kunyerálják el a falatokat. (Olyat nem láttam, hogy valaki ne adott volna nekik.) Azt is megtanulták, kitől várhatnak potya kaját. Amikor mi leültünk és egy-egy kólát kértünk, ránk se hederítettek; amint azonban egy másik asztalhoz leülő német házaspár az étlapot kezdte nézegetni, rögtön macskagyűrű vette körül őket.

2016. december 22., csütörtök

Akikhez nem jön a Mikulás



Szomorú, de köztudott tény, hogy az Állatkert lakói nem várhatnak színes csomagokat a karácsonyfa alatt, és a hócipős nyúl is hiába tenné ki a hócipőjét az ablakba december 6-án. Aggodalomra azonban semmi ok: ajándékok híján az állatok maguk találják ki játékaikat.

A kea ilyen szempontból előnyt élvez a többiekkel szemben, ugyanis rendszeresen kap játékokat, bár ez valószínűleg az állatkert újrahasznosítási programjának része. A keák kedvenc játéka ugyanis a műanyag flakon, amelyet nagy hatékonysággal szednek darabokra.




A szétszedéses játékot a rozsomák is eltanulta tőlük, műanyag flakon híján azonban más célpontot kellett keresnie. Ez a fatörzs pont megfelelt a célnak: a képen is látható, hogy az állatka módszeresen, a tetejétől kezdve hántotta le róla a kérget.


Más játékoknak az a lényege, hogy bele tudjuk élni magunkat valaki másnak a szerepébe. Az egyik repülőkutya ma lajhárt játszott: hátsó lábai és a szárnyán levő karmok segítségével függeszkedett egy vízszintes ágon és így haladt előre, denevértől teljesen szokatlan módon.

A függeszkedést a makik is jó játéknak tekintik, de további kreativitást visznek bele. A mai játék címe az volt: „min lehet még felmászni a fatörzsön kívül?” A szerecsenmaki először a fal egyik kiszögellésén mászott föl-le (pici mancsnyomokat hagyva),majd célba vette a ketrecek üveglapjait összekötő fémrudakat. Felszáguldott az egyiken, kézen függeszkedve akcióhős módjára átmászott a másikig és azon leszaladt, az üveg mögött ülő fajtársa nagy megdöbbenésére. Julien király, a hím kattamaki is felszaladt egy fémoszlopon és leült a tetején. A nőstény kattamaki ellenben a szívószál problematikáját próbálta megérteni: egy földön heverő szalmaszálat tanulmányozott alaposan.


És mit tegyen az, akinek még ilyen eszközök sem állnak rendelkezésre? A kispandák tudják a választ: egy jó kis közös hempergésnél nincs jobb karácsonyi program!

2016. december 16., péntek

Kanári településnevek

A Kanári-szigetek lakóinak érdekes módon működik a kreativitása, amikor településeiknek kell nevet adniuk. Tenerife északi részén olyan helyeket találunk, mint El Rincón (a fiók) vagy Los Abrigos (a kabátok). Vidám dolog lehet La Matanzában lakni (az öldöklés): ezt azért nevezték el így, mert egy régi csatában a guancsók itt mészárolták le a spanyol sereg nagy részét. (A perspektívát mutatja, hogy nem kaptak ilyen baljós nevet azok a települések, ahol a spanyolok győzték le a guancsókat.) Lanzarote lakói azonban ezen is túltesznek.

Itt is van egy El Rincón, valamint figyelemre méltó a Tías (nénik) településnév is. A helybéli rockereknek valószínűleg kedvenc helye a nemes egyszerűséggel Ye névre hallgató falu. András rendkívül jól szórakozott Nazaret város nevén, ahol többször is keresztülutaztunk.
- Itt fog felszállni Jézus – jósolta. Amikor azonban a busz megállt, csak egy helybéli kamaszfiú szállt föl, aki nem úgy festett, mint az Úr legújabb megtestesülése. Visszafelé menet egyáltalán nem szállt fel senki Nazaretben, de ezt András annak tudta be, hogy buszunk 10 percet késett, így isteni büntetésként nem kapott utast.

Valamivel arrébb egy elágazásnál az „El Volcán” felirat állt a táblán.
- Mármint melyik? – csodálkoztam. Lanzarote szigetén több mint 230 vulkán van. Mint kiderült, a találékony lakosoknak mégis sikerült ezt a nevet választaniuk egy falucska számára.

Láss, ne csak nézz

- Van itthon példányod a disszertációdból? - kérdezte Ráhel. -Tök szívesen belenéznék.
- Persze - feleltem, és felmutattam egy kis fekete pen drive-ot.

Zuhanyzáshoz készülődöm.
- András, ez a zuhanyzás közbeni testápoló a tiéd?
- Igen.
- És használhatom?
- Csak ha nézhetem - vigyorgott András.
- Ja, ezen ne múljon - feleltem, és odatartottam a szeme elé a testápoló flakonját.

2016. november 16., szerda

Paprikás krumpli és kakaós kalács

Erát nagyon felvillanyozták a délelőtti történetek.
- A Lóri története annyira jó volt! De az Emőé is nagyon tetszett. Már bocsánat, hogy így megszemélyesítelek benneteket.
- Hát, végülis személy vagyok – állapította meg Emő.

Mikor kimentünk a konyhába, Attilának már csak hűlt helyét találtuk,viszont ott álltak a tűzhelyen a lábosok a paprikás krumpli különböző változataival, a húsos (kolbászos) fazékban egy merőkanállal. HZS ezt rögtön át is akarta tenni a vega lábosba, de én megkértem, hogy előbb öblítsük le. Megtettük, szedtünk magunknak és bementünk a szobába. Jani azonban nem volt elégedett ezzel a megoldással:
- Most összevegáztátok a húsosat!

Ráhelnek más miatt volt hiányérzete.
-Nekem ebbe kéne tejföl. Szerintetek a tejföl a hűtőben ehhez van, vagy Attila valami más kajához szánta?
- Ha máshoz szánta is, az én adagomat nyugodtan megeheted – hatalmaztam fel, és Jani is csatlakozott. Ráhel így két adag tejfölre felhatalmazva ment ki a hűtőhöz, majd csalódottan tért vissza.
- Nincs is tejföl.
- Attila a közértbe ment le zöldségért – jutott eszébe valakinek. – Hívd fel és szólj, hogy vegyen tejfölt is.
Ráhel fölhívta, de Attila ki volt kapcsolva. Viszont eszünkbe jutott, hogy Cseke és Csilla is elmentek, talán pont a boltba Attilához csatlakozni.
- Megvan valakinek valamelyiküknek a száma?
- Nekem a Csekéé megvan – mondta Roli, és már hívta is. Ki volt kapcsolva.
Egyre reménykedtünk, hogy az eltévedt bárányok megérkeznek, még mielőtt Ráhel teljesen elfogyasztaná a paprikás krumpliját, de nem így történt. Már mind végeztünk az evéssel, amikor megjelent Attila, Csilla és Cseke.
- Most látom csak, valaki keresett! – csodálkozott Attila.
- Én voltam, hogy hozzál tejfölt – mondta Ráhel. –De most már mindegy.
Erről Csekének is eszébe jutott, hogy bekapcsolja a mobilját, és szembesült a nem fogadott hívással. Borotvaéles logikával kikövetkeztette, mi történhetett.
- Roli, látom, kerestél. Tejföl?

Vacsorához Attila kakaós kalácsot tervezett sütni. Összegyúrta a tésztát, betette kelni, közben pedig a kakaós tölteléket kevergette. Eközben sűrűn nézegetett a plafon felé.
- Begörcsölt a nyakad? – kérdezte Jani.
- Nem, csak nem tudom, honnan jönnek bele ezek a fehér izék. Látod? Ilyen kis fehér szöszök vannak a kakaóban. Hullik a plafonról a vakolat, vagy mi?
- Amíg nem döglött állat, addig nincs nagy baj – véltem. Végül valaki rájött a rejtély kulcsára. A kis fehér izék a tészta maradékai voltak; Attila ugyanis a dagasztás után nem mosott kezet, és a karjára tapadt tésztadarabkák most egyenként hullottak be a kakaós tálba.

Mi többiek közben bevonultunk a szobába, és csak néha hallottuk, amint Attila egy-egy fedőt vagy edényt elejt a konyhában. Egy különösen hangos csattanás után az ajtóban ülő Csilla hátrafordult.
- Na jó, ezt most nem láttuk – mondta gyorsan. Amit nem láttunk, az az volt, hogy a töltelékes tál és belőle a töltelék a konyhapadlón landolt. Attila gyorsan visszasöpörte, mintha mi se történt volna.


A következő akadály az volt, hogy nem tudtuk begyújtani a sütőt. Mint kiderült, a gomb volt a ludas, amit igen könnyű volt leszedni, viszont lehetetlen elforgatni. Helyébe tettük az egyik főzőlap gombját, amivel már be lehetett kapcsolni a sütőt, de a fokozatot állítani nem sikerült. Természetesen magas fokozaton sütött, és ennek meg is lett az eredménye: a kalácsból természetesen kifolyt a töltelék, és természetesen jól odaégett. Jani azért megkóstolta, de megbánta.
- Jaj, azt hittem, olyan lesz, mint a kakaós csigánál, amikor az aljára kifolyik a töltelék és tök finom!
- És ez milyen volt? Szar?
- Nagyon…

A nap végén mindenki elmondta, mi az, amiben úgy érzi, fejlődnie kell. Attila önkritikus volt:
- Nekem a sütésben, mert ennyire még az életben nem basztam el kalácsot…

2016. november 3., csütörtök

Royalista költészet

Apám elbüszkélkedett vele, hogy talált egy francia királyi indulót.
- Le is fordítottam, de a csoporttársaim nem lelkesedtek érte. Pedig van benne Szent Lajos, meg hontalan keselyűk.
- Hontalan keselyűk??
- Azok a forradalmárok.
- Hol találsz te ilyeneket?
- Az interneten.
- De vannak még Franciaországban royalisták?
- Á, a netre mindenféle baromságot feltesznek. De figyeljetek, el kéne adni a fordítást a Jobbiknak. Kicsit átalakítjuk, Szent Lajos helyett Szent László, Jeanne D'Arc helyett...
- Dobó Katica?
- Mondjuk Horthy Miklós. Az még rímel is.
- A Jeanne D'Arc a Horthy Miklóssal?
- Ugyanannyi szótag.
- A rím nem ezt jelenti. De egyébként Hor-thy-Mik-lós, Jeanne-D'Arc, az nem ugyanannyi. Esetleg úgy, hogy or-le-ans-i-szűz, el-len-ten-ger-nagy.
- Na látod! Tényleg meg kéne jelentetni. Nem fair, ha van kurucköltészet, miért ne lehetne labancköltészet is?

2016. október 27., csütörtök

Agámabarátság és kakadutámadás



A Zoocaféban nem a vendégnek kell erőfeszítést tennie, hogy az ottlakókkal összebarátkozzon: a rendelés felvétele után a pincérek rögtön odaviszik az asztalodhoz az általuk kiválasztott állatot. Esetünkben az első delikvens egy kaméleon volt. Nagyon cuki állatnak bizonyult, bár a színét nem változtatta, pedig direkt ezért vettem fel több különböző színű ruhadarabot (köztük egy sokszínű csíkos pulóvert, hogy legyen neki egy kis kihívás is). Színtartó kaméleonunk először Hadley-n mászkált, majd felmászott a karomon a vállamig.
- Bele fog gabalyodni a hajadba – figyelmeztetett Hadley.
- Á, én nem parázok az ilyen „állat belegabalyodik a hajadba” dolgokon. Azt amúgy is a denevérek szokták. Mellesleg azok az ismerőseim, akik paráznak attól, hogy a denevér belerepül az ember hajába, mind kopaszok.

A kávémmal együtt egy agámát is kaptunk (bár a kaméleont elvitték). Az agáma szintén lelkesen sétált rajtunk és hagyta magát simogatni. Viszont egy idő után azt figyeltük meg, hogy fel-le bólogat a fejével és olykor kinyújtja a nyelvét. Megkérdeztük a pincért, mit jelent ez, mert aggódtunk, hogy esetleg kényelmetlenül érzi magát nálunk.
- Á nem, csak látja a csaját – mutatott a pincér a helyiség túloldalán levő terráriumra, ahonnan egy másik agáma követte figyelemmel ténykedésünket.

A vécé előtt megpillantottam egy egészen picike cirmos macskát, és rögtön tudtam, hogy ővele mindenképp meg szeretném osztani az asztalomat. Szerencsére ő sem tiltakozott: hagyta, hogy felvegyem és odavigyem. Mint kiderült, Sanyikának hívták és mutatott némi érdeklődést a cappuccinó iránt, de sikerült lebeszélnem azzal az érvvel, hogy az ő korában még nekem sem engedték a kávéivást. Ekkor inkább Hadley táskájának cipzárjával kezdett játszani, majd ezt elunván összegömbölyödött az asztal közepén. Annyira békés jószág volt, hogy az agámát felváltó fiatal gekkó simán rámászhatott.



Sanyika jólneveltsége korántsem volt jellemző minden makkára a műintézményben. Már érkezésünkkor észrevettük egy ugyanekkora fekete cicát, aki akkor a szomszéd asztal vendégeinek kabátján aludt. (Próbáltam lefotózni, de totálisan beleolvadt a fekete háttérbe.) Mikor azok elmentek, a kisállat új elfoglaltság után nézett, és meg is találta, a sarokasztalnál ülő páros személyében. Ezek meggondolatlan módon jegeskávét rendeltek, így egy ponton arra lettek figyelmesek, hogy kicsiny fekete barátjuk belenyomja az orrát a tejszínhabba. Ez a menet vélhetően megismétlődött még egyszer, mert egy ponton a pincérlány megjelent és elvitte a cicát, nevelő hangú monológokat intézve hozzá. Nem bukott le viszont az a tengerimalac, aki az ásványvíz iránt mutatott érdeklődést:



A kevésbé jólnevelt állatok közé tartozott egy fehér kakadu is. Először csak azt vettük észre, hogy többször kirepül a helyiségből; mivel berepülni nem láttuk (mint kiderült, ezt pont fölöttünk tette), először úgy tűnt, mintha a falra festett képből jönne elő. A harmadik ilyen műsorszám után a madár a szomszéd asztalnál ülő srác vállára telepedett és a fiú arca felé nyújtogatta a fejét, rikácsolva és időnként kidugva a nyelvét.
- Biztos smárolni akar – vélte a srác barátnője. Hadley ennél sokkal kevésbé békés szándékokat feltételezett a kakaduról:
- Úgy néz ki, mintha le akarná tépni a srác orrát. Vagy a nyelvét, vagy kivájni a szemét. Marha erős csőre van ezeknek! - és felhívta a figyelmemet, hogy a kalózoknak is mindig kötés van az egyik szemén. (A helyiség falán egyébként tényleg volt egy kalózhajó, ahol még a zászlón levő koponyának is be volt kötve a fél szeme.) A kakadu ezután egy másik srác vállára repült, így várható volt, hogy előbb-utóbb Hadley is megkapja. (Én nem reménykedtem ilyesmiben: egyértelmű volt a madár nemi preferenciája.) Valóban rárepült Hadley vállára, de annak félelmei ellenére semmilyen csonkítást nem hajtott végre, és hamarosan hangos rikácsolással (a fejemet súrolva) átrepült a szomszédos terembe. Mi pedig ottmaradtunk Sanyikával, aki az egész kavarodás alatt békésen szunyókált.




2016. október 26., szerda

Végtelenített biliárd

Az első napon a kávézóban levő biliárdasztalt gyakorlatilag észre se vettük. Használatba vétele a szombati kávészünetben kezdődött, amikor is rátettem a csészémet. Hamarosan szóban forgó csészét finoman, de határozottan eltalálta a fehér golyó. Gyorsan elvettem és szemrehányóan néztem Nikire.
- Ha ez most kiömlik, az nagyon nem lett volna jó.
- Annyira nem löktem erősen, hogy eltörjön.
- Nem, de nem szerettem volna azzal odamenni a portára, hogy kávé ömlött a biliárdasztalra.
Ekkor fedezte fel Dóri és Bea az alkalmatosságot és rögtön játszani is kezdtek.
- Mi legyen a nyeremény?
- Egy hétvége Kiszel Tündével – vágta rá Bea, mire némileg megütközve néztünk rá.
- Te komolyan Kiszel Tündével akarnál eltölteni egy hétvégét?
- Legyen az, hogy egy hétvége szabadon választott celebbel – javasoltam, mert Dórit se lelkesítette fel Kiszel Tünde ötlete.
- Jó, akkor ha én nyerek, Kiszel Tündét választom – tartott ki Bea.

Ahhoz azonban, hogy nyerjen, előbb érdemben el kellett volna kezdődnie a játéknak, ám jó darabig egyiküknek sem sikerült egyetlen golyót se belöknie a lyukakba.
- Ennek a játéknak estig se lesz vége – vélte Niki, én meg felidéztem a Harry Potterből a kviddicsmeccseket. Aztán úgy tíz perc múlva Bea végre beküldött egy golyót, és legalább az kiderült, ki melyikkel van. Egy darabig ezután is csak Bea küldött be golyókat. Dóri maga is elismerte, hogy évek óta nem biliárdozott, a kárörvendően kibicelő Niki pedig nem túl hízelgően megalkotta az „eldóriztam” kifejezést a kevésbé sikerült lökésekre. Ezen a ponton hagytam ott őket és mentem el megnézni a leveleimet. Mikor visszaértem, nagy meglepetésemre már alig volt golyó az asztalon.
- Igen, sikerült néhány golyót elraknunk – mondta Niki.
- Hová? – kérdeztem elképedve, mert nem ismerem a biliárdoszsargont. Niki ezen jól szórakozott.
- Ja, ott vannak fönt a szobámban… De Dóri egyre jobban játszik. Az elején adtam neki tanácsokat, most már nem annyira. Lehet, hogy ez az oka?

Az utolsó golyót, nagy meglepetésre, Dóri lökte be, így Niki gyorsan revideálta az „eldórizni” kifejezés jelentését.
- Nem hittem volna, hogy nyerünk.
- NyerÜNK? Már ne haragudj, de te mit csináltál?

Niki aztán maga is vállalta a megmérettetést ebédszünetben, Balázs ellen. Már meg se lepődtem, hogy a délutáni előadás kezdetén egyikük se jelent meg. Kb. félóra késéssel jöttek be és surrantak a helyükre. Hátraadtam egy papírt Nikinek, ráírva a kérdést: „Ki nyert?”
- Balázs – felelte Niki. – De majdnem én…

2016. október 18., kedd

A tanuló túravezető esete a veszteséglistával

Reggel már beszéltem Gazsival telefonon, így tudtam, hogy beteg és nem jön a túrára, hanem delegálja a túravezetői feladatokat. Kíváncsi voltam, ki lesz a kiválasztott (azt tudtam, hogy nem én, mert bennem nem bízik meg – mondjuk megvan rá az oka). A HÉV-en aztán kiderült, hogy Zsolti a szerencsés (mivel ő tud GPS-t kezelni, és Gazsi ezen értékes eszközét is rábízta), bár ő nem feltétlenül érezte szerencsésnek magát. Folyamatosan stresszelt, hogy jó helyen szállunk-e le, felismerjük-e a buszt és arról jó helyen fogunk-e leszállni (ez utóbbi tényleg majdnem nem sikerült). A Gazsi által adott papíron sem igazodott ki egészen.
- Szerinted mi az, hogy P plusz nagyobb egyenlő P plusz nagyobb egyenlő P?
- Szerintem a piros kereszt jelzésen kell mennünk, amíg el nem érjük a pirosat.
Zsolti aggodalmai Misit szórakoztatták leginkább. Az egyik pihenőnél például gonoszul elcsórta Gazsi GPS-ét, és csak miután Zsolti már magán totálisan bepánikolt és ötször átkutatta a hátizsákját, adta vissza a kincset érő eszközt.
- A hátadon van egy nagy T betű – közölte. – T mint Tanuló Vezető.

A tanuló túravezető számára sportszerű nehezítést jelentett, hogy pár túratárs lekéste az indulást (sőt, talán el se indultak volna, ha Endre a buszról nem telefonál rájuk). Mivel esélytelen volt, hogy az egy órával későbbi busszal még beérjenek minket, Endre azt javasolta nekik, hogy Dömör-kapu felől közelítsenek és Lajosforrásnál találkozzunk. Lajosforrásnál természetesen nem voltak ott (ami azért sem csoda, mert a tervezettnél sokkal gyorsabban mentünk). Endre a medencének támasztotta a hátizsákját, azután odébb ment, hogy rájuk csörögjön. Ez a próbálkozás kicsit sokáig tartott, nekünk már indulnunk kellett volna tovább, de akkor mi lesz Endrével és a becsatlakozókkal?
- Majd utolérnek minket – vélte Misi. Összekészülődtünk – ám Endre a parkoló közepén állt, méterekre a hátizsákjától, és kicsit sokan mászkáltak a forrás körül ahhoz, hogy jó ötlet legyen egy hátizsákot egyedül hagyni (nem is szólva arról, hogy még bombariadót rendelnek el miatta).
- Miért olyan messze áll? – vetettem fel a kézenfekvő kérdést.
- Mert csak ott van térerő.
Végül Gyuri ajánlkozott, hogy ottmarad Endrével, és utánunk jönnek, ha megérkeztek a többiek. A leszakadók azonban még az ebédszünetnél sem értek utol minket, ahonnét a rövidítési lehetőség volt (tudtuk, hogy Endre és Gyuri rövidíteni fognak). Mondjuk tény, hogy megint túlteljesítettük a sebességet, félórával hamarabb értünk az ebédelőhelyre, így negyed kettő helyett már egy óra előtt továbbindultunk.
- Az lesz a szívás, ha Endréék befutnak negyed kettőre – jegyeztem meg. Misi azonban azt mondta, 5 kilométerenként egy ember veszteség belefér.
Hazafele menet a buszról azért felhívtuk Endrét.
- Ugye hamarabb indultatok az ebédtől? – kezdte rögtön. Mint kiderült, egy óra tíz körül értek oda, de persze már csak hűlt helyünket találták. Persze mindegy volt, mert úgyse velünk jöttek volna tovább.
- Na és azok, akik Lajosforrásnál csatlakoztak?
- Á, azok el se indultak végül.
Ez hiteles forrásból megerősíthető: mikor Zsolti felhívta őket hazafelé Békásmegyer előtt, még mindig Szentendrén voltak.

SIM kártya

A régi telefonomban egyszerre ment tönkre az akku és a SIM kártya (lehet, hogy van kapcsolat a kettő között, de ez igazából mindegy). Mivel sejtettem, hogy ilyen régi készülékbe már nem kapok akkut, más megoldás után néztem. Anyámnak volt egy kétkártyás okostelefonja, amit abból a célból vett, hogy egy készüléken használhassa a 20-as és a 30-as kártyáját, viszont szóban forgó készülék túl okosnak bizonyult és nem tudta használni, ezért nekem adta. Mondjuk én se vagyok elragadtatva a jószágtól, úgyhogy a 20-as kártyámat a régi készülékemen használom, de a 30-as úgyis csak arra kéne, hogy az is megtaláljon, aki csak azt a számomat ismeri. De persze ehhez működőképes SIM kártya is kéne.

Fogtam a butuska okostelefont és elmásztam a T-Home ügyfélszolgálatra. Az ügyfélszolgálatos srác előhozott egy SIM kártyát és hozzárendelte a számomhoz.
- Ez ilyen nagyméretű, amiből ki lehet törni a kisebb méretűt, ha egy telefonba az kell – magyarázta. Kiszedte a SIM kártyát és megpróbálta belenyomni a telóba, sikertelenül.
- Ez milyen telefon?
- Hát nem tudom, én ezt kaptam. Nem lehet, hogy fordítva kell beletenni?
Fordítva belement, csak nem működött, mert nem úgy helyezkedett el a csipleolvasó.
- Ez valami kínai gyártmány – vélte a srác. – Lehet, hogy európai kártyákkal nem működik.
- Dehogynem, a 20-as kártyámmal használtam.
- Nincs másik telefonja?
- De van, csak az 20-as és nem kártyafüggetlen.
Ismét megpróbálta beletolni a kártyát a nyílásba, de az megakadt.
- Emiatt a törés miatt nem megy be – mutatta azt a kis bordát, amit a nagy kártyában kis kártya felállás képezett a kártya felületén. – Olyan kártya kéne, amin nincs ilyen törés. Csak az nálunk már elfogyott. Menjen el egy másik üzletünkbe, talán ott tartanak ilyet.
- Jaj, de boldog vagyok – morogtam és elköszöntem. Úgy döntöttem, a másik üzlet meglátogatását máskorra halasztom. Otthon azonban elővettem a telefont és én is megpróbáltam betenni a kártyát, több alkalomra emlékszem ugyanis, amikor a szakember számára megoldhatatlan feladatot nekem sikerült megoldanom. Most se ment bele, de hirtelen eszembe ötlött: mi lenne, ha kitörném a nagy kártyából a kis kártyát? Veszítenivalóm nincs, ha a másik boltban úgyis adnak egy újat. Kitörtem, beleraktam. Belement, azóta is nagyszerűen működik. Most már csak az a kérdés, hogy az erre szakosodott fiatalembernek ez miért nem jutott eszébe…

2016. október 2., vasárnap

Éjjel-nappali

A FUTÁR szerint még 8 percünk volt a villamosig, ezért András felvetette, hogy vegyünk valami piát. Ott volt közel az opció: elöl Fornetti pékség, hátul éjjel-nappali. A pultoslány éppen fornettit szolgált ki pár éhes vevőnek, úgyhogy addig is bementünk megnézni a kínálatot. Kisüveges bor nem volt, csak pezsgő: Törley, Spumante meg valami harmadik, talán BB - nem a nyitott polcon, hanem a pult mögött. András a Törley mellett döntött, és még a pénzt is pontosan előkészítette, hogy azzal se kelljen bajlódni. A lány azonban továbbra is péksütiket szolgált ki. Láttuk ugyan, hogy a hátsó helyiségben valaki kakaós tekercseket készít, de az illetőben láthatóan nem merült fel, hogy kinézzen a boltba.

Mikor már vagy 5 perce álldogáltunk ott, a lány végre felszabadult kicsit a vevők nyomása alól és hátranézett ránk.
- Szeretnétek valamit?
- Igen, egy kis üveg pezsgőt szeretnénk.
A lány nem jött oda, hanem bekiabált hátulra: - Olivér!
Legalább fél perccel később langaléta fiatal srác jelent meg és kissé meglepetten bámult ránk.
- Szeretnétek valamit? - kérdezte, mintha ez szokatlan lenne egy élelmiszerboltban.
- Egy kis üveg Törley pezsgőt kérek - felelte András. Olivér egy darabig keresgélte a pezsgőket, aztán mikor útmutatásunkat követve megtalálta őket, rámutatott a BB-re:
- Ezt?
- Nem, a Törleyt - felelte András, mire Olivér a Spumantéra mutatott. Harmadszorra csak azért sikerült eltalálnia, mert több márka nem volt. Ezután hosszasan keresgélte a termék árát. Elmondtuk neki, beütötte a gépbe, mi meg épphogy elértük a villamost.

Lehetne teljesen önkiszolgálóvá tenni az éjjel-nappalikat, pl. mi magunk levesszük a terméket, beütjük a kasszába és fizetünk érte magunknak. Sokkal gyorsabb lenne.

2016. szeptember 15., csütörtök

Kempingmacskák

A kempingmacska majdnem minden horvátországi kemping elengedhetetlen kelléke. Van, ahol csak este bújnak elő egy kis rágcsa reményében és van, ahol egész nap a sátrak körül ólálkodnak. Érdemes figyelembe venni ezt a tényt táborozáskor, különben érhetnek minket meglepetések, mint azt a motoros társaságot, akik a makarskai kempingben a kényelmesebb alvás reményében cuccaikat a sátor előtt tárolták. Reggelre papucsaikon egy cirmos farkú fehér kandúr feküdt keresztben. Ugyanennek a macskamintázatnak kisebb kiadása viszont a sátor mögött bújócskázott, és mikor az ébredező sátorlakóknak köszönhetően megmozdult a sátor, a cicvák zsákmányállatnak könyvelte el – és lecsapott.

Természetesen a kempingmacskák Omišban játsszák a legnagyobb szerepet. Omiš igazi macskaváros: csaknem minden utcasarkon találhatunk néhány barátságos állatkát, a régi temetőre pedig nem véletlenül tették ki a „Kutyával belépni tilos!” táblát. A temetőt teljes egészében a macskák birtokolják: ott tanyáznak a sírkövek között, rajtuk napoznak és élvezik a kilátást. Sajnos a városból láthatóan csak őket érdeklik a többszáz éves síremlékek, és mivel nekik nincs önkormányzati pénzük azok felújítására, a romos temető éles kontrasztot alkot az óváros többi, szépen felújított részével.




Az omiši kempingben először egy félszemű fekete cicával ismerkedtünk meg. Nagyon éhesnek látszott, ezért András egy jótékonysági rohamában az összes maradék szalámit nekiadta. Félszemű ezek után minket választott gazdáinak és mindenáron be akart jönni a sátorba. András a Pa-dö-dö dalának átírt változatával próbálta lebeszélni erről („Nem megyünk be a sátorba/topmodell vagyok álmomba”), de az bizonyult célravezetőbbnek, ha mindig becipzározzuk az ajtót; ez az erős szél miatt amúgy is jó megoldásnak tűnt. Egyik este már lefeküdtünk, amikor hirtelen valami nehéz csapódott a sátor oldalának.
- Úristen, letört egy ág? – rémültem meg; szőlőlugas alatt táborozni valamennyire védett ugyan a széltől, de ezen mellékhatásával nem számoltam.
- Macska – felelte tömören András. Félszemű ismét barátkozni próbált, és mivel nem voltunk odakint, a sátrunkhoz dörgölőzött.

Az omiši kemping másik favoritja egy fiatal, cirmos nőstény volt, aki játék közben sajnos szeretett harapni, ezért Cápacicának kereszteltem el. Cápacicának egy darab icipici fekete babája volt, akivel egyfolytában játszottak. A vizesblokk környékét szerették, ezért egy amellett táborozó lengyel társaságot néztek ki maguknak. Egy este szemtanúja voltam, amint kergetőzés közben időnként beszaladtak a lengyelek sátrába, majd kiszaladtak onnan. A lengyelek által kirakott tábori székek pedig kitűnő alvóhelyet biztosítottak nekik. Reggelinél a család egy része inkább állva itta a kávét, de nem akarták lekergetni alkalmi háziállataikat a székről.

2016. augusztus 29., hétfő

Jóga, sportszerű nehezítéssel


Bol tengerparti sétányán lettem figyelmes az alábbi hirdetésre:
„Minden reggel jóga a tengerparton! Nyelvtudást nem igényel! Keress minket reggel 8-kor a fenyőerdőben!”
Végignéztem a parton, amelyet több kilométer hosszan fenyőerdő borított, és arra gondoltam, ezeket se lesz könnyű megtalálni.

Petanque


A petanque nevű, sportnak nevezett jelenséggel (Eurogames-en lehet benne versenyezni!) először első barcelonai utamon találkoztam. A Montjuic-on sétálva lettünk figyelmesek nyugdíjasok kis csoportjára, akik izgatottan dobálták a golyókat; minden dobás után többszörös mérés és élénk vita következett, így kábé négy dobással el is telt az egész délután. Olyan hevesen vitatkoztak, mintha az életük múlna rajta.

Meglepetésemre Horvátországban is népszerű a petanque. A legelhagyottabb kis hegyi faluban is találtunk petanque-pályát, sőt számos üdülőkomplexum is büszkélkedhet vele. Omišban egyenesen a társasági élet központja. Amikor első este mentünk a kempingtől a belváros felé, a petanque-pálya mellett élénken vitatkozó férfiakat figyeltünk meg, akik természetesen minden dobás érvényességét vitatták, míg maguk a játékosok centiméterrel szaladgáltak a pályán. Másnap hasonlóképpen ott ült a nézőközönség, izgatottan magyaráztak egymásnak. Egyetlen különbség volt: a pályán nem játszott senki.

2016. augusztus 19., péntek

Falánk magyarok

A Plitvicei-tavaknál álltunk a hajóhoz sorban, amikor valamennyivel előttünk magyarul felkiáltott valaki:
- Valaki menjen már segíteni neki! Mintha élnél!
Kiderült, hogy egy anya adta az utasítást gyerekeinek, akik közül a legkisebb rögtön rohant is keresztül a mezőn. Az apa közeledett a büfé felől, egyik kezében karonülő csecsemőt, a másikban hatalmas tálcát egyensúlyozva, azon 8 hamburger és két hatalmas adag sültkrumpli. A gyerek átvette a tálcát, és onnantól már neki esett ki majdnem a kezéből. Hozzá kell tenni, hogy a plitvicei hamburgereket méreteik alapján medve elleni védekezési fegyvernek is szokták használni.
- Minek hoztál ennyit? - kérdezte az anyuka az odaérő apukát. - Azt kértem, hogy csak a gyereknek hozz egy sültkrumplit!
- Vissza kell vinnem a tálcát - jelentette be apuka, mire mindenki levett róla pár hamburgert. Közben megindult a sor a hajóhoz. A család a kapuhoz ért, de apuka még sehol.
- Máj hazbend! - magyarázkodott a feleség a hajósnak, de az közölte: akkor várjanak és addig engedjenek előre másokat. Reméltem, hogy már csak a következő hajóra férnek fel, de csalódtam: nem sokkal utánunk ők is megjelentek. A csecsemőt anyuka vitte, a babakocsiban viszont egy adag sültkrumpli tartózkodott.

A másik hajóra annyit kellett volna várni, hogy inkább megkerültük a tavat gyalog. Mint kiderült, a falánk család is ezt választotta. Elöl ment az anyuka, fejjel lefelé tartva a legkisebb gyereket. A kislány mindkét kezében egy-egy hamburgert egyensúlyozott. A babakocsi alján még mindig ott lapult a sültkrumpli, a két kissrác viszont a kacsáknak dobálta be a hamburgerét.

2016. augusztus 17., szerda

Egy sátorban az ellenséggel

A Greenpeace sátránél csábítónak tűnt a kiírás, hogy 3D-s filmet nézhetünk a sarkvidékről. Mint kiderült, ehhez egy szögletes izét raknak a delikvens fejére, amitől úgy néz ki, mint egy robot, és ebben a gépben megy le a szemei előtt a film. A szerkentyű épp rajta volt egy srác fején, de mondták, hogy várjak, mindjárt befejezi. Úgyhogy vártam: addig végignéztem a beszerezhető matricákat, majd megakadt a szemem a filmet néző srác kezében lebegő narancssárga lufin, amin két nyúl szexelt, a felirat pedig ez volt: "Nukleáris sátor".
- Ezek kik? -kérdeztem gyanakodva.
- Az atomenergiát pártolják - felelte a Greenpeace-es srác, és csak ekkor esett le neki, hogy akinek a filmet mutogatják, az velük gyökeresen ellentétes elveket vall (vagy annyira gerinctelen, hogy nem átall bármelyik sátortól ajándékot kunyerálni). Össze is zavarodtak egy kicsit, de aztán egy másik srác feltalálta magát. Fogott egy olyan matricát, amely egy Munch-típusú sikoltó fejet ábrázolt, és ráragasztotta a mit sem sejtő srác lufijára.

2016. augusztus 10., szerda

Evakuálva

1-kor, a megbeszélt időpontban még csak Ilona, Hanna meg én ácsorogtunk a HÉV-megállóban. Ahogy előrébb húzódtunk, megláttuk Ferit, aki épp a síneken jött volna át, ha azokat nem épp a HÉV tervezte volna használni.
- Feri! Feri!-kiabált neki Ilona, de nem hallotta.
- Várjuk meg, amíg átjön, aztán kiabáljunk - javasoltam, mert a Szigetre tóduló tömegben egyáltalán nem volt biztos, hogy meglát minket. - Ha mi ketten egyszerre kiabálunk, azt tuti meghallja.
Ilonának tetszett az ötlet, de nem lett belőle semmi, mert Feri felhívta őt telefonon, így elmondhattuk neki, hogy amúgy itt állunk a sínek túloldalán. (Megfigyeltem, hogy ha egy megbeszélt találkozó esetén valaki "hol vagytok?" kérdéssel hívja fel a többieket, biztos, hogy azok olyan helyen vannak, hogy amúgy szabad szemmel is láthatná őket.) Nemsokára Gergő is befutott, aki halálpontosan kiszámolta, mennyi idő alatt ér ide bringával, csak nem kalkulálta bele a szembeszelet. Barb egyelőre ott rekedt a Battyhányin, mert a BKK ideiglenesen megszüntette a készpénzes jegyvásárlást az automatákból, hogy a hajléktalanok ne tudjanak kéregetni a turistáktól (???). Megérkezett Zsolti is, majd az Amnestysek, akik közölték, hogy még egy szemüveges 16 éves lányt kell keresnünk. Rögtön arra a lányra pillantottunk, aki kicsit odébb támasztotta a kerítést.
- Ő 16 éves - jelentette ki nagy magabiztossággal Ilona, én meg csak csodáltam, hogy milyen képességek fejlődnek ki valakiben, ha tizenéves gyerekei vannak. Fruzsi odament és megkérdezte a lányt, majd visszajött.
- Nem ő az. Ő BKK-s jegyellenőr.
- Ilyen fiatalokat is alkalmaznak már a BKK-nál? - csodálkozott Feri.

A beléptetéssel kapcsolatban volt némi para, mert most már a személyit vagy útlevelet beszkennelik és társítják a karszalaghoz, hogy ne lehessen belógni (nem mintha a karszalag-ellenőrzéskor csekkolták volna a személyiket). Hanna személyije viszont otthon maradt, és közölte, hogy nem megy vissza érte, mert messze van (mondjuk kiszámoltam, hogy húsz perc alatt hazaérne,de nem szóltam semmit). Szerencsére volt egy beszkennelt képe róla a telefonjában és reméltük, hogy az elég lesz. Feri szintén nem hozott személyit, bár pont ő hívott fel mindenkit reggel, hogy ne felejtse el; csak jogosítvány volt nála, ami ugyan személyi azonosító irat, de a leírásban nem volt felsorolva. Közben befutott Barb és Blanka is, akik valahogy szereztek BKK jegyet (talán kéregettek a turistáktól).
- Jaj de jó, a legalján van a személyim! - sóhajtotta Barb és elkezdett kipakolni a hátizsákból két pizzás csigát, egy kiló zöldpaprikát, egy nagy csomag zsemlét...
- Háromnapi hideg élelem? - viccelődtem.
- És ne tudd meg, mennyi Győri kekszünk van!
Sikeresen előásta legalulról a személyit és elindultunk a Szakmai jegyek bódé felé. Feriék még bejutottak, előttem azonban a biztonsági őr keresztbe tette a karját.
- Nem lehet bemenni! Utasításunk van, hogy senkit ne engedjünk be.
- De akikkel jöttünk, azok már bent vannak! - érveltem. Erre végül azt a megoldást találtuk, hogy ők is ismét kijöttek. Kiderült: találtak egy gyanús csomagot, bombariadó van, evakuálják az egész Szigetet. Valóban emberek tömegei sodródtak kifelé.
- Ezek mind most jöttek?
- Nem, ebben benne vannak azok is, akik már bent voltak - véltem.
- Nem hiszem, ezeknél sátor van! Ha hirtelen közlik, hogy bombariadó van és evakuálnak, nem kezded el lebontani a sátradat!
Mindeközben a HÉV-től továbbra is áramlott a tömeg a bejárat felé, őket ugyanis elfelejtették tájékoztatni a lezárásról.

Mi mindenesetre fölvettük a jegyeinket (szerencsére nem faxniztak a személyi iratokkal), aztán visszavonultunk a benzinkúthoz és páran bementünk muníciót venni. Én a kávéspulthoz álltam, de a mögötte álló hölgy először vadul telefonált, aztán ki is ment, így job híján beálltam a pénztárnál álló sorba. Már majdnem sorra kerültem, amikor beesett Barb.
- Van itt valami csoki?
- Mi van a Győri keksszel?
- Azt hoztunk egy csomót.
- Azért kérdeztem.
- Ja, de most csokira vágyom.
Ő megkapta a csokiját, engem viszont tájékoztattak, hogy a kávégép elromlott és vegyek az automatából. A vicc az, hogy eleve automatából akartam venni, csak nem vettem észre, hogy van.
Mire kiértem, a többiek letelepedtek a fűre, Feri elővette a spagettijét és enni kezdett. Én még a vécét próbáltam megközelíteni, de megint utamat állta egy biztonsági.
- Csak a vécére akarok menni.
- A vécé is le van zárva. A benzinkutat is evakuáljuk.

Így hát a benzinkúttól is továbbmentünk, kivéve Gergőt, aki vitába keveredett a biztonságiakkal, hogy a benzinkút magánterület és onnan nincs joguk senkit evakuálni. A biztonságiak azt felelték, hogy akkor eltávolítják őt, amiért ellenszegült a hatósági intézkedésnek, de Gergő sajnos náluk jobban ismerte a szabályozást és teljesen összezavarta őket. Így maradhatott, bár mint Feri megjegyezte, nagyon magányosan érezhette magát egyedül a benzinkúton. Mi viszont kinéztük magunknak a kis zöld dombot a HÉV megálló közelében, Feri rögtön letelepedett a közepén és folytatta az ebédjét. Meglepve láttam, hogy Ilona egy kerékpárt tol maga mellett.
- Te biciklivel jöttél?
- EZ a Zsoltié, legalábbis remélem.

Veszteséglistánk újabb fővel gyarapodott, mert Timi kiment egy ismerős elé a HÉV megállóba, és már nem engedték vissza. Majdnem három óra volt, mikor ismét megindult a beléptetés a Szigetre. Persze hatalmas tömeg áramlott a kapuk felé, így Zsolti úgy döntött, visszafordul az autós-kerékpáros bejárathoz, mert úgy gyorsabban bejut. Lehet, hogy nem vált be a terve, mert mikor, már bent a Szigeten, első utam a Pride sátrához vezetett, Ákos azzal fogadott, hogy hova tettem a Zsoltit.
- A kerékpáros hídon át jön, hogy gyorsabban itt legyen. Ti hogyhogy már bent vagytok?
- Mi bejutottunk még a lezárás előtt.
- De az evakuálás nem azt jelenti, hogy mindenkit kiküldenek?
- Minket nem küldtek ki, csak másokat nem engedtek be.
Utóbb kiderült, hogy a "gyanús" csomagban sör és kolbász volt. Most azon aggódhattam, nehogy az őrző-védő kutyák kiszagolják a vega kolbászos szendvicskéimet...

2016. augusztus 7., vasárnap

Epidemiológia

Letéti küldeményről szóló értesítést találtam a postaládámban. Ez önmagában nem lett volna meglepő, bár egész délelőtt otthon voltam; tudtam, a postás a legritkább esetben veszi a fáradságot, hogy effektíve kiszállítsa a küldeményeket. (Ideköltözésem után évekig az összes levelem visszament azzal, hogy „címzett ismeretlen”. Egy nap aztán megvártam a postást a lépcsőházban, bemutatkoztam neki és közöltem, hogy legyen szíves kihozni a leveleimet. Ő azt felelte, hogy ő ugyan nem sinkófált el semmit és tudja, ki vagyok, hiszen már 20 éve hordja nekem a leveleket. Mondtam, hogy az meglepne, mert csak 5 éve lakom itt.) Csak akkor lepődtem meg az értesítésen, amikor elolvastam a feladót: Országos Epidemiológiai Központ.

Biztos vannak, akiknek egy ilyen értesítő annyira nem meglepő, főleg néhány alkalom védekezés nélküli anonim szex után, én azonban az utóbbi időben nem csináltam ilyesmit. Csak arra tudtam gondolni, hogy valamelyik ismerősöm ágynak esett valami egzotikus betegséggel egy külföldi út után és félnek, hogy én is elkaptam. Csakhogy az utóbbi időben nem találkoztam olyannal, aki egzotikus helyeken járt közvetlenül előtte. Vagy csak nem tudok róla? Imivel leveleztünk, de Facebookon át csak nem fertőz az ilyesmi!

Siettem a postára, nagyon remélve, hogy egyik barátomnál se fedeztek fel ebolát vagy hasonlókat. Ijedelmemre a küldemény egy szögletes, nem túl nagy csomagnak bizonyult. Ennyi maradt volna a szerencsétlen áldozatból, és utolsó kívánsága értelmében nekem küldték el földi maradványait? Mindig örülök, ha fontos vagyok valakinek, na de ennyire…

Amikor felbontottam a csomagot, megoldódott a rejtély. Abban ugyanis a Bob, az utcamacska című könyv két kötete rejtőzött, amelyet előző héten nyertem meg a Cicamentő Liciteken. Úgy látszik, a felajánló egyszerűbbnek látta a munkahelye nevében elküldeni.

2016. július 28., csütörtök

Önkéntes pincér és kanyar

Csak magamat okolhatom. Én ajánlottam fel a srácoknak, hogy a hajó bevitelében és lemosásában nyújtott segítségükért cserébe meghívom őket valamire. Arra már nem számítottam, hogy rögtön leülnek egy asztalhoz és hagyják, hogy a rendelést és az italok kivitelét is én intézzem. Könnyítésként András velem maradt. Nehezítésként a büfé előtt épp afrikai dobworkshop vagy mi zajlott, kellő hangerővel.
- Három nagyfröccsöt és egy limonádét kérek.
- Milyen borból a fröccsöt?
András gyorsan rávágta, hogy fehér (ezt sejtettem), de a többiek figyelmét nehezebb volt magunkra terelni.
- Zoli! Zoli! - kiabálta András, de csapatunk legújabb tagja a füle botját se mozgatta, pedig pont elhallgatott a dobszó.
- Laci! - kiáltottam én, mire odafordult, mert én emlékeztem a bemutatkozásra. - Milyen borból kéred?
- ROZÉBÓL!! - ordította ő, mert a dobosok újra rákezdték. Továbbítottam az infót a pultosnak, aki elkészített egy rozét, majd visszatette a rozés üveget.
- Lehet, hogy ebbe most beleiszom, mert nagyon szomjas vagyok - jelentettem be.
- De hát az Lacié! - tiltakozott András.
- Nem, én is rozésat kértem.
- Kettő rozé lesz - figyelmeztette András a pultost, aki megdicsérte az éberségéért és ismét elővette az előbb elpakolt üveget. A fröccsök tehát elkészültek, jöhetett a limonádé.
- Mentaszirup jöhet bele?
- BENCE, KÉRSZ MENTASZIRUPOT?? - üvöltöttem le.
- NEM!
- És cukorszirupot?
Gyanítottam a negatív választ, mert Bence folyton a cukor káros hatásairól prédikál, de korrektül kell eljárni, úgyhogy előszedtem a maradék hangomat.
- CUKORSZIRUPOT?
- AZT IGEN! - üvöltötte vissza Bence. Aztán András segített levinni a poharakat és önkéntes pincérkedésem véget ért.

Másnap reggel a vécé felé tartottunk Andrással, amikor csíkos ruhás nő bringázott el mellettünk és ránk köszönt. Viszonoztuk, mert megszoktuk, hogy a kempingben vadidegenek is köszöngetnek egymásnak. A nő viszont visszafordult és utolért minket.
- Maguk vannak ott a kanyarban? - rontott ránk. A kérdést némileg meglepőnek éreztem, mivel a Szigetcsúcs útjain kevés az egyenes szakasz, tehát ez alapján nehéz beazonosítani egy pontos helyszínt (a témában ld. még az Útbaigazítás könyvtárban c. bejegyzést).
- Egész a csúcshoz közel, három sátor - feleltem.
- Tegnap egész este magukat kerestem - mondta ő, amin ismét csodálkoztunk, mert egész este ott voltunk a sátraknál. Sőt, a lányok egész délután. - A fizetés miatt.
- Most nincs nálunk pénz - mondtam, mert a vécére azért nem jellemzően viszek pénztárcát. - Majd ha visszaértünk.
- Rendben - mondta a nő és elkarikázott. Mikor visszafelé tartottunk, ismét szembejött és elmondta, hogy a "fiatalember" (=Laci) már kifizette a táborozást. Ezek szerint megtalálta a sátrainkat a sok kanyar között.

2016. július 26., kedd

Allergiák

A villamosra felszállt egy nő kutyával. Az ajtó közelében ülő idős hölgy rögtön idegeskedni kezdett.
- Ide ne hozza, allergiás vagyok rá!
- Rendszeresen utazik. Még bérlete is van - védekezett a kutya gazdája, aki láthatóan nem értette meg utastársa problémáját.
- De én nagyon allergiás vagyok rá!
Az idős hölgy kirohanása természetesen elindította a poéngyártást az utastársak körében.
- Én a levegőre vagyok allergiás - jelentette be egy lány. A vele utazó pasi überelni próbálta.
- Én meg az emberekre. De tényleg! Papírom is van róla, szép sárga. Még a Lipótmezőn adták.

2016. július 17., vasárnap

Vízisportok

Három történet ugyanazon napról:

1. Mikor futni mentem, a buszon összefutottam a munkába tartó Bencével. Az evezésről beszélgettünk, míg le nem szálltunk. Ekkor elköszöntem tőle:
- Jó munkát! – és meglepve hallottam a válaszát:
- Neked meg jó evezést!
- Most futni megyek, nem evezni – helyesbítettem. – Evezéshez valószínűleg nem jöttem volna fel a hegyre, mert itt nem annyira van folyó.
Ekkor derült ki, hogy félrehallottam (illetve Freud bácsi szólt közbe), Bence ugyanis azt mondta: „Jó edzést!”

2. A sporthorgászatról beszélgetve anyám megjegyezte, hogy egy ismerőse annak idején horgászott a Dunában.
- Most is szoktak – jegyeztem meg. – Mindig látom a rakparton a horgászokat.
- Lehet, hogy a Jani is a rakpartról horgászott? – tűnődött el anyám.
- Hát valószínű, mert például a Skála Piac tetejéről marha hosszú zsinór kéne hozzá…

3. Ez copyrightos sztori, Ernővel esett meg, aki egy idős és igen szenilis nőrokonát ápolja Budán. Egy nap a néni kinézett az ablakon és felkiáltott:
- Hajók vannak a Vérmezőn! – majd ezen felbuzdulva tányérokat kezdett dobálni az ablakból a lent parkoló autókra (sose derült ki, miért gondolta, hogy a hajókra tányérokat kell dobni).
- Miért nem a Zsolnayt dobálod? – tudakolta Ernő, aki valószínűleg egy vulkánkitörés kellős közepén is megőrizné a hidegvérét.
- Azt sajnálom! - felelte a néni, és kihajított egy újabb porcelán tálat.

2016. július 14., csütörtök

Spray

A Ligetvédő srác egy kartonra terítette a fehér pólót, ráhelyezte a Ligetvédők logóját ábrázoló sablont és elővette a zöld kupakos sprayt, hogy a támogatóknak az adományért cserébe logós pólót készítsen. A sprayből azonban semmi színes dolog nem jött ki, hiába próbálkozott.
- Az úgy nem fog menni – szólt közbe egy biciklis csávó, aki úgy nézett ki, mint az Utánam, srácok!-ból a jólfésült gyerek, csak vélhetően 15-20 évvel idősebb volt. – A sprayből csak akkor jön, ha függőlegesen tartod.
- Tökjó, legalább van egy szakértőnk – örvendezett egy Ligetvédő lány.
- Még sose használtam festéksprayt – ismerte be a Ligetvédő srác.
- Látszik. Állítsd függőlegesre a kartont.
A Ligetvédő srác a sprayt rázogatta. – Ebben golyónak kellene lennie, nem? De nem hallom. – Ismét fújni próbált a sprayből, de semmi eredmény.
- Add ide – elégelte meg a biciklista a bénázást. Átvette a flakont és megrázta. – Pedig van ebben még… - aztán elolvasta a flakonon a feliratot. – Te, tudod mi ez?
Ekkor már a Ligetvédő srác is látta. – Baszki, a sűrített levegőt hoztam el a festék helyett! Megtévesztett, hogy mind a kettőnek zöld a kupakja. Na, akkor lesz még egy köröm haza meg vissza. – Csalódottan körülnézett. – Nincs valakinek egy nagyon poros laptopja? Mert akkor most ingyen kitisztítjuk…

2016. július 7., csütörtök

Királyi ludak, köztársasági sirályok, köztisztasági csérek


A ludakat először a Kaivopuisto teraszáról pillantottuk meg: alattunk a füvön legelésztek, és nem különösebben zavartatták magukat az arrajáróktól. Később kiderült, hogy Helsinki egész tengerpartja mentén vadludak tanyáznak.


A ludak teljesen összeszoktak az emberekkel, még az autóúton is átvágnak (a sofőrök persze udvariasan megállnak és átengedik őket). Éjszaka a mólókon és a parton alszanak, a kicsik anyjukkal vagy egymással összebújva; az utóbbi esetben az anya a közelben őrködik. Egy reggeli futás során kíváncsiságból közelebb léptem két szundikáló aprósághoz, és anyjuk már jött is felbőszülten felém.
- Királyi ludak – jelentette ki András a Kaivopuisto teraszán.
- Ne zavarjon, hogy Finnország köztársaság.
- Svédországból jöttek át.
- Mert unták az ottani éghajlatot és változatosságra vágytak?
- Kákalaki Akka vezeti őket. A hattyúk is royalisták.
- Nyilván.
- De a sirályok köztársaságiak.

Egy ilyen köztársasági sirály szegődött mellénk két nappal később, Pihlajasaari nudista strandján. András II. Alfonznak nevezte el.
- Ha köztársasági, hogy lehet II. Alfonz?
- Királynak született, de köztársaságpárti volt, ezért lemondott a trónról.
II. Alfonz a trónról talán lemondott, de a turisták általi etetésről nem. Sajnos eddigre már mindketten megettük az ebédünket, de szerencsére felfedeztem, hogy András sajtos croissant-ja kellő mennyiségű morzsát produkált, és rávettem Andrást, hogy azokat dobálja a sirálynak. A sirály persze hálásan megette őket, ügyesen felcsipkedte a legkisebb darabokat is, majd várakozással telve közelebb jött.



- Neked nem ilyet kellene enned, hanem halat! Kala! – tette hozzá András a biztonság kedvéért finnül is. II. Alfonz válaszul háromszor föl-le mozgatta a begyét.
- Nem bo-bo-bo, hanem kala! Menjél halászni!
Ám amíg volt még morzsa, II. Alfonzot hidegen hagyták a halak. Kezdtünk aggódni, ugyanis a croissant-morzsákból bőven jutott András törülközőjére is, testközelbe pedig nem akartunk kerülni a köztársaságpárti ex-uralkodóval. Szerencsére egy közelben tanyázó házaspár is elővette az elemózsiát, így II. Alfonz odébbállt.

Ez a jelenet persze nem játszódhatott volna le a városban, ahol a tengerparton és a piactéren is táblák figyelmeztetnek mindenkit, hogy ne etesse a madarakat. Egy hot dog-árus még hálót is feszített ki a bódéja fölé; mikor ott vásároltunk, egy csér felháborodva repült föl a háló tetejére és visított. A csérek azonban leginkább akkor jutnak ennivalóhoz, mikor a piaci standok már bezártak: ők szedegetik fel a macskakövek közül a leesett gyümölcs-, kenyér- és egyéb kajadarabokat, így köztisztasági feladatot is ellátnak. Más madarak ennél rámenősebben próbálkoznak. Mikor épp eperért álltam sorba egy zöldségesnél, egy veréb rászállt a zöldborsóra és csipkedni kezdte.
- A zöldborsó – figyelmeztette az épp kiszolgált vevő az árust, aki amúgy szemlátomást régi ismerőse volt.
- Jaj bocs, nem hallottam, azt is kértél?
- Én nem kértem, de a veréb viszont mindjárt megkajálja.

2016. július 3., vasárnap

A zóna közbelép

Az időzónákkal nem először gyűlt meg a bajunk. Amikor a Camino Portugés során átértünk Spanyolországba, nem jutott eszünkbe, hogy az a közép-európai időt használja (földrajzilag teljesen logikátlanul; annó Franco állítólag azért tért át ebbe, hogy egy időzónában lehessen Hitlerrel). A Camino feelingjét mutatja, hogy öt napig nem jöttünk rá a tévedésünkre, és csak csodálkoztunk, hogy egyes zarándokszállások jófejségből a hivatalos időnél egy órával hamarabb kinyitnak. A felismerés akkor ért minket, mikor Santiago de Compostelában a vasútállomáson a 16.30-as vonat elment (a mi fogalmaink szerint) 16.20-kor. Elkezdtünk mérgelődni a spanyolok pontatlanságán és azon, hogy a pályaudvaron minden óra egy órát siet – biztos elfelejtették őket átállítani a nyári időszámításra -, a viccbeli autóshoz hasonlatosan, aki megállapítja, hogy mindenki forgalommal szemben megy az autópályán. Csak ezután esett le nekünk, hogy időzóna-különbség van a két ibériai ország között.

Európa keleti részén szintén bekavarhatnak az időzónák (ebben a témában javaslom még a Nagyváradi nagy kaland c. bejegyzést). Helsinkiből Tallinnba reggel 8-kor indult a komp, ezért beállítottam a telefonomat 7-re. Ez persze csak biztonsági intézkedés volt, hiszen én mindig hajnalban felébredek, olyan országban meg különösen, ahol már hajnali 3-kor pirkad. Reggeli közben viszont csodálkozva állapítottam meg, hogy az ébresztő nem jelzett. Ránéztem a telefonomra és megállapítottam, hogy azon még csak 6 óra van: az ébresztést ugyan beállítottam, de az időzónát elfelejtettem megváltoztatni.

2016. június 14., kedd

Kulturált táplálkozás

- Van vega hamburger is - hívta fel a figyelmemet Ádám, miközben a már megrendelt húsos változatát várta.
- Láttam, de én hamburgert csak olyankor eszem, ha nem látnak ismerősök. Egyszerűen nem tudom civilizáltan enni - feleltem, majd az odaérkezett pincérnőtől rendeltem egy quesadillát és egy fröccsöt. A fröccsömet hamarabb kaptam meg, mint Ádám, pedig később rendeltem. Az ok: az ő rendelését teljesítő pincérnő nem boldogult a borosüveg tetejével. Mondjuk érdekes kérdés, miért kellett újabb borosüveget felbontania, hiszen én ugyanolyan rozéból kértem fröccsöt, és engem egy már felbontott üvegből szolgáltak ki.

Szomorúan kellett tapasztalnom, hogy a quesadillából is hull ki töltelék fogyasztás közben, de legalább nem esett szét, mint a hamburger szokott. Ráadásul Ádám sportszerű nehezítésként lilahagyma-lekvárt is kért hozzá. Az elkészült hamburgerhez mellékelt egyetlen evőeszköz azonban egy beleszúrt kenőkés volt. Utóbb észrevettem, hogy a pultnál vannak evőeszközök kitéve és vehettünk volna, ekkor azonban még erre nem jöttünk rá.
- A lekvárt hogy fogod enni? - érdeklődtem. Válaszként Ádám kézzel belenyúlt a lekvárba és úgy tömte a szájába.

A két termék szétesési szintje közti különbség motiválhatta Katit arra, hogy ő is inkább quesadillát kérjen. Nem volt azonban elégedett azzal, ahogyan fölvették a rendelését.
- Nem tudták megmondani, milyen zöldség van a zöldséges quesadillában. Aztán megkérdeztem, mi van a húsosban. Mondta, hogy hús. Megkérdeztem, milyen, azt nem tudta.
- Vagy úgy gondolta, jobb, ha te nem tudod...
- Zöldségeset kértem - közölte Kati, majd megnézte a számlát. - Neked mennyi volt a zöldséges?
- 1400, miért?
- Mert erre 1800 van írva - és visszament a pulthoz reklamálni. Hamarosan elégedetten tért vissza. - Elmagyaráztam a pultosnak, hogy a hús az hús, a zöldség meg zöldség.

Amikor már nem számítottunk további komplikációkra, Ádám egy barokkos kézmozdulattal felborította a poharát és annak teljes tartalma a nadrágjára ömlött.
- Itt lakom közel, hozzak egy nadrágot? - ajánlkoztam, bár rögtön eszembe is jutott, hogy legfiúsabb szabású nyári nadrágom épp rajtam van.
- Igazából én sem lakom olyan messze. Vagy megkérhetem Bencét, hogy hozzon egyet. Na de a fröccsöm!
Hoztam Ádámnak még egy fröccsöt, mert így leöntve mégse akart a pulthoz menni. Közben ő felhívta Bencét.
- Menj a picsába! - zárta le a beszélgetést, amiből arra következtettünk, hogy Bence nem kíván nadrággal együtt csatlakozni hozzánk. Ádám tehát maradt a helyén és igyekezett megszáradni. Azután a telefonja rezgése figyelmeztette, hogy sms-t kapott.
- Peti 3/4 8-ra itt van - jelentette be.
- Szólj neki, hogy hozzon neked nadrágot...

2016. június 4., szombat

Filmbemutató fogadással

Már majdnem azt hittem, hogy megint rossz moziba mentem (a múltkor egyszer ezt elsütöttem), mert Zoli filmje nem szerepelt a pénztár mellett kiírt műsoron. Szerencsére maga Zoli ott volt, ez már önmagában megnyugtatott, és tőle tudtam meg, hogy a másik teremben lesz a vetítés. Többedmagammal bementem, de a székeken még nem ült senki, csak egy fejkendős csávó korzózott a sorok között.
- Be lehet már jönni? - kérdezte a mögöttem érkező hölgy.
- Hát nem tudom, majd szólnak.
- De 6-kor kezdődik a film és 17.55 van!
- Igen, én is mondtam a Zolinak, hogy most már kéne valamit - felelte a fejkendős. Sejtettem, hogy ha Zolin múlik, itt nem lesz pontos kezdés: utoljára az előtérben láttam, amint egy ismerőse csecsemőjével babázott és anyukára ráhozta a frászt azzal a megállapításával, hogy ez a gyerek pont ugyanakkora, mint mikor utoljára látta, úgy tűnik, egyáltalán nem növekszik. Mindenesetre mi úgy döntöttünk, hogy be lehet ülni és megtettük.

Annyira nem is késtek a kezdéssel, mint ezek után várható volt (vagy csak lekötött a könyvem). Az est házigazdája egy rosszul működő mikrofonba bemondta, hogy a filmet 7-kor ismét levetítik azok kedvéért, akik 6-ra nem értek ide (mondjuk ezt beleírhatták volna a Facebook-eseménybe és akkor András nem mondott volna le rögtön arról, hogy odaérjen), valamint hogy utána szeretettel látnak mindenkit egy koccintásra a DokuArtban. Dórival rögtön meg is beszéltük, hogy minket ez az opció érdekel jobban. Bár a film nézése közben párszor felmerült bennünk, hogy itt kéne maradni a 7 órás vetítésre is, ugyanis olykor percekre elment a kép; ha egy kis szerencsénk van, a második vetítéskor más részek maradnak ki ilyen módon. Ráadásul Anna az elejét nem is látta, mert csak valamikor a közepén érkezett (ezen mondjuk senki se lepődött meg). Mégis, mikor 7 óra 5 perckor kijöttünk a teremből (ebből sejthető volt, hogy a 7 órás vetítés némileg csúszik), egyértelműen a fogadás mellett döntöttünk. Anna eleinte próbált minket meggyőzni, hogy tartsunk inkább vele a Pszichológiai Társaság fogadására, de ezt elvetettük. Gyakorlott CEU-sként simán besétálok olyan fogadásokra, ahol semmi keresnivalóm (ld. a Vegyülünk a közönséggel c. blogbejegyzést), de azt percek alatt kiszúrja rólam bárki, hogy nem vagyok pszichológus. Végül Anna is velünk tartott a DokuArtba. A DokuArtot azonban zárva találtuk, az ajtón túl sötétség lengte be a helyet. Úgy döntöttünk, inkább hazamegyünk. Anna szerette volna, ha elkísérjük a Boráros tér fele, de felvilágosítottuk, hogy egyikünk se arra lakik, így kénytelen volt egyedül menni, mi pedig Dórival sétáltunk vissza a 9-es busz felé. A mellékutcából kiérve kisebbfajta tömeg jött szembe, és rájöttünk, hogy ők a film közönsége. Elöl ment a szervező.
- A DokuArtba mentek? - kérdeztük. - Csak mert mi most voltunk, nincs ott senki.
- Igen, mert nálam van a kulcs. Nem gondoltam, hogy ilyen lassan fogok elindulni...

A DokuArtba végre bejutva előkerült három nagy üveges bor, amiből kicsi adagokat töltöttek poharakba. Mi rögtön lecsaptunk kettőre, de tartalmuk kiábrándítóan hamar elfogyott. Dóri egy másik poharat vett el, én viszont környezetbarát módon a régi poharamba próbáltam tölteni a roséból. Csak hallottam, nem értettem, amit Dóri mond az asztal túloldalán, ezért felnéztem.
- Így nem fog menni - vigyorgott Dóri. Ránéztem az üvegre, amiből épp tölteni próbáltam. Naná, hogy visszacsavarták a tetejét.

2016. május 30., hétfő

A világ egyetlen kétfejű zsiráfja

- Engem picölni fognak! - jelentette be a négyéves Mikolt a túra elején. Ehhez azonban Móninak is volt néhány szava:
- Na tudod, ki fog téged picölni!
Végül mégis kénytelen volt, utunk ugyanis lápvidéki erdőben vezetett, ahol olykor az utat is elborította a víz, és felnőtt lábakkal is alig lehetett átlépni. Hamarosan tehát Mikolt már Móni nyakában ült és azzal szórakozott, hogy anyja arcába húzogatta a baseball-sapkát. Ez persze megnehezítette a haladást, lévén Móni nem látott tőle, és amikor a sapka egy ilyen művelet után a földön landolt, bejelentette, hogy nem lesz többé közlekedési eszköz. Bajban lettek volna, ha Péter nem dönt úgy, hogy újraéli a kisgyerekes apuka-szerepet és nyakába vette Mikoltot.
- Mi most egy zsiráf vagyunk - jelentette be. - A világ egyetlen kétfejű zsiráfja!
Az illúzió megerősítése érdekében bátorította Mikoltot, hogy leveleket egyen. Szerencsére időben rájött, hogy azért ez nem feltétlenül jó ötlet, mivel egyes növények levele mérgező lehet. A berkenye leveléről viszont biztosan tudta, hogy nem az.
- Ezt lehet enni - biztatta Mikoltot. - Ez a mi eledelünk, a berkenye!
Mikolt meg is kóstolta a berkenyelevelet, aztán kiköpte.
- Na, finom? - kérdezte Péter.
- Nem!
- Hát igen. Tudod, miért rossz a világ egyetlen kétfejű zsiráfjának?
- Na miért?
- Mert egyetlen eledele van, a berkenye, és azt se szereti.

Péter a cipelés mellett szórakoztatta is Mikoltot, afféle tanító-nevelő szándékkal. Például különböző tárgyak használatát vették át. Egy ponton előkerült a vécékefe.
- Mire használjuk a vécékefét? - kérdezte Péter, de Mikolt csak nevetgélt, így ő válaszolta meg: - Hogy megtisztítsuk a vécét! A fogkefét mire használjuk? Hogy megtisztítsuk a fogunkat. És mire használjuk a sárkefét? Hogy megtisztítsuk a sarat. Miért kell megtisztítani a sarat? Hogy ne legyen cipős.
De azért a vécékefe témáját nem adta fel egykönnyen.
- És mitől kell megtisztítani a vécét?
Mikolt továbbra is zavarban volt, bár látszott rajta, hogy közben - mint a korabeli gyerekeket általában - nagyon érdekli a téma. Péter nem hagyta annyiban.
- Hát bizony, ki ne mondjuk azt, hogy: KAKI! - és ezen a ponton felvisított, mintha valami nagyon ijesztőt mondott volna. A továbbiakban többször elsütötte azt, hogy valahányszor kimondta a "kaki" szót, látványosan megrémült. Én is csatlakoztam a játékhoz, miközben azon gondolkoztam, mit fog ezért Péter kapni Móniéktól...

Péter más témákban is okította a kislányt. Végigvették a madarakat, a fákat, a víziállatokat.
- És melyik az a vízi állat, aminek nagy foga van, kivágja a fát és várat épít belőle?
Mikolt gondolkozott egy kicsit, majd rávágta:
- A bálna!

2016. május 16., hétfő

Kilábolás a vidraparkból

Mire a Vidraparkba értünk, elkezdett komolyan esni. Persze ott akkor ez még nem zavart minket, hiszen maguk a vidrák épp elég látványosságot nyújtottak. Bendegúz például felkéredzkedett gondozója ölébe és puszilgatta, mint valami macska – Csabi parái ellenére, aki két napja azzal ijesztgetett, hogy látott egy dokut, amiben valaki megsimogatta a vidrát és az leharapta az ujját. (Később a kaposvári uszoda boltjában megláttam, hogy kapni vidra ujjbábokat.Komolyan fontolóra vettem, hogy veszek egyet Csabinak, aki utóbb magát a gondolatot is „teljesen perverz”-nek minősítette.)



A műsor végeztével azonban egyre erősödött bennünk az igény, hogy minél hamarabb beérjünk a faluba. Nálam ehhez még hozzájárult, hogy András megpróbált ugyan kocsival eljutni a Vidraparkba, de mivel minden odavezető út földútnak bizonyult, Lábodon várt minket a cukrászda előtt, aminek olyan híre van, hogy állítólag még Nagyatádról is oda járnak. Ezért megbeszéltük Beáékkal, hogy nem várjuk meg a második turnust, hanem elindulunk Lábod felé. Csabi is csatlakozott hozzánk, és már úton voltunk, mikor egy kék esernyő imbolygott felénk, alatta Jóska.

Így már egész sokan voltunk, sajnos azonban kiderült, hogy egyikünk se figyelt, mikor a vidraparkos hölgy elmagyarázta, hogyan jutunk el Lábodra (én konkrétan Andrással telefonáltam). Addig még rendben volt a dolog, hogy odaértünk a kerítéshez, ott azonban elbizonytalanodtunk. Jobbra egy kilátótorony (amire a hölgy azt mondta, érdemes rá felmászni), egyenesen pedig egy kapu, amin át az út kivezetett az elkerített területről.
- Mintha azt mondta volna, hogy a torony felé halad az út – vetettem fel, bár én csak fél füllel hallottam.
- De azt is mondta, hogy át kell menni a kétszárnyú kapun – vetette ellen Bea.
- Nem az volt, hogy a toronynál kell letérni a tanösvényről? – Ez eddig logikusnak tűnt, csakhogy kiderült: a tanösvény kivezet a kétszárnyú kapun. Ilyenkor érdemes telefonos segítséget kérni, ám a Vidrapark területén nincs 30-as térerő, így Gazsi mint tájékozódási pont kiesett. Ezért Tamást hívta fel Jóska – azóta se derült ki, miért pont ő, mivel ennél egyszerűbb helyzetekben is képes totális alienként viselkedni. Ezúttal a halastó túloldalán levő Tamásnak ezt a kérdést tette fel:
- Látjátok a kék esernyőmet?
- Hogy lehet már ekkora hülyeséget kérdezni?!- forrongott Bea. – Ne azt kérdezze, hogy látják-e, hanem hogy merre kell menni!
Tény és való, Jóska felidézte bennem azt a zseniális kérdést, amit egy labriszos túrán tett fel valaki a Bükk közepében levő szállásunk gondnokának („Elvesztettük a jelzést, meg tudná mondani, hol vagyunk?”). Többet értünk volna egy GPS-szel, csakhogy mindenki féltette a zuhogó esőtől a mobiltelefonját.
- Várjál, a te mobilod vízálló! – mondta Móni Beának, és már vette is ki a hátizsákból a készüléket. Bea annyira nem volt elragadtatva az ötlettől.
- Jó, elvileg tényleg vízálló, de nem most akartam letesztelni…
-
A GPS-t követve egész sikeresen továbbmentünk (a kapun keresztül) egész addig, amíg egy madármegfigyelő nádkunyhót nem találtunk a tóparton. Ide Csabi meg én először is bementünk, mert addig is fedél alatt vagyunk, de aztán elkezdtem parázni, hogy a többiek elmennek mellettünk, ezért kijöttünk. Ráadásul itt két irányba lehetett menni: balra a gáton keresztül, vagy egyenesen a tóparton.
- Mintha a hölgy azt mondta volna, a kunyhónál balra – próbáltam meg visszaemlékezni.
- Igen, de közben a jobb kezével mutatott – ellenkezett Jóska.
- Talán azért, mert velünk szemben állt…
Csabi, szavazatát egyértelműsítendő, felállt a gátra, mire a gyerekek és a kutya követték, Bea meg frászt kapott, hogy beleesnek a vízbe. Én az egyenesen vezető út mellett találtam egy „Őrzött magánterület, belépés csak engedéllyel” táblát, így én is a balra vezető útra voksoltam. A GPS azonban az egyenes irányt mutatta, így a demokratikus többség azt szavazta meg. Csak akkor kezdtünk kételkedni a döntésünk helyességében, amikor hátranézve azt láttuk, hogy csapatunk többi része – akik jóval utánunk indultak el, de a nádkunyhótól visszanézve még láttuk őket – eltűnt a szemünk elől. Nyilvánvalóan ők lekanyarodtak balra. Innentől kezdve az élbolyban az volt a munkamegosztás, hogy én paráztam, hogy eltévedtünk, Csabi meg próbált meggyőzni, hogy ezen fölösleges parázni.
- Mindentől elvonatkoztatva amúgy nagyon szép helyen vagyunk – jegyezte meg a nádasokkal borított, vízimadarakkal nyüzsgő tavakat pásztázva.
- Ez igaz.
- Akkor meg vonatkoztassunk el mindentől.
Némileg megnyugodtunk, amikor hátranézve azt láttuk, hogy kis csapatunkhoz egy fekete esőkabátos jelenség csatlakozott. Thomas volt – azonban csak egymagában. A többiek tényleg lefordultak balra.

A tavak véget értek, előttünk pedig újabb elágazás: mehettünk jobbra, egy rozsdás sorompó felé, vagy egyenesen.
- A falu előre van, az biztos – szögezte le Thomas. – Akármit mutat is a GPS, én nem megyek jobbra.
A GPS azt mutatta, jobbra kell menni – és Thomas persze jött velünk. Én is némileg kételkedtem, de megnyugodtam, mikor egy piros traktort láttam keresztezni utunkat a távolban.
- Traktor! Emberi kéz nyoma! – kiáltottam lelkesen.
- Vagy csak egy szarvas, aki traktornak álcázza magát – jegyezte meg Jóska.
- Miért álcázná magát egy szarvas traktornak?
- Hogy elfogjanak minket és a szarvaskirály elé vigyenek, aki a farkasok elé fog dobatni.
- Miért lennének a szarvaskirálynak farkasai?
- Miért, az emberi királyok is tartanak oroszlánokat!
Ez teljesen jogos érv volt.

Jó döntésnek bizonyult a traktort követni: hamarosan egy skandináv ország királyi palotájának beillő épületet pillantottunk meg (mint kiderült, a helyi lovasklub), majd kiértünk egy aszfaltútra, ahol egy fehér autó jött szembe. Gyorsan megállítottam és megkérdeztem, arra van-e Lábod, amerről jöttek.
-Igen – felelte a sofőr. És ekkor Jóska föltette a nap kérdését:
- Gyalog is?

2016. május 10., kedd

Macskadiagnosztika

Judit a pilatesórán arról panaszkodott, hogy rosszul alszik éjszaka.
- Biztos rossz helyen van az ágyad-vélte Éva.- Meg kell figyelni, hova fekszik a kutya, ott vannak a jó energiák.
- Vagy a macska - tette hozzá Klári.
- Azt is lehet. Csak a macska oda fekszik, ahová neked nem szabad -magyarázta Éva, bár szerintem a macska jellemzően oda fekszik, ahová neki nem szabad. - A kutya meg oda, ahol neked is jó feküdni.
- Például a kutyaólba? - kockáztattam meg.

Éva azonban nemcsak otthon nem találta meg az ideális alvóhelyet, de arra is rá kellett jönnie, hogy a teremben elfoglalt helye (ahol a másik Éva szokott állni, ha éppen jön) szintén nem ideális.
- Olyan fura ez a hely. Nem csoda, hogy Éva folyton elhülyéskedi az egész órát.
- Legközelebb hozzak macskát? - ajánlottam fel segítőkészen.
- Judit, neked is van! Jövő héten hozd be a cicát - javasolta Klári. - Bár kétlem, hogy le fog feküdni bárhová.
- Az enyém legföljebb azután, hogy körbeszimatolta az összes gépeket - mondtam. Juditot még a gondolat is elrémítette.
- Én ki se veszem a dobozából! - kiáltotta, elfeledvén, hogy ezzel pont diagnosztikai tevékenységében gátolná meg az állatkát.

2016. május 3., kedd

Muffin transzformáció

A pultoslány afféle "tessék, menj Isten áldásával" arccal tette le elém a cappuccinót, de én nem mozdultam,
- Még volt egy muffinom - jeleztem.
- Az még sül. A sütőben van - magyarázta a pultos. Kicsit összezavarodtam. A pultban számos muffin üldögélt, tehát nem kellett megvárni, amíg frissen kisül. És igaz, hogy egyes kávézók pultosai perverz vágyat éreznek mindennemű szendvics grillezésére, de muffinnál ilyen gyakorlattal még nem találkoztam. Gondolkozni kezdtem, leolvad-e majd a muffin tetejéről a csokiöntet és hogy szóljak-e, hogy nekem grillezés nélkül is jó lesz, amikor a pultoslány elém helyezett egy laposra sült sajtos bagelt.
- Én muffint kértem - emlékeztettem ismét.
- Akkor ez nem a tiéd - állapította meg ő a meglepetés vagy bocsánatkérés legkisebb jele nélkül.

Megint egy hétfő reggel.

2016. április 30., szombat

A BKK hosszú távra tervez

- 4 es járat a Széll Kálmán Tér-em felé 12 perc múlva indul. 6-os járat a Széll Kálmán tér-em felé 24 perc múlva indul. 4-es járat a Széll Kálmán tér-em felé 42 perc múlva indul. 6-os járat a Móricz Zsigmond körtér-em felé 36 perc múlva indul - sorolta egy női géphang a Király utcai villamosmegállóban, némileg spanyolos hangsúllyal. Először kicsit felháborodtam, hogy ezeket a tereket mind a magáénak vallja (A Város Mindenkié, vagy mi), aztán rájöttem, hogy az -em nem birtokos személyrag, hanem a metrómegálló jele. Időközben megérkezett a megállóba a 6-os járat Móricz Zsigmond körtér-em felé. Kíváncsi voltam, kivárja-e a 36 percet (főleg, hogy mögötte ott tolakodott egy 4-es is), de persze nem tette. A női géphang láthatóan csak minden 5. villamost mondott be.

Nemcsak ebből látható, hogy a BKK, a nyuszómuszós reklám tanácsát megfogadva, hosszú távra tervez. A minap felszálltunk a Népszínház utcai megállóban veszteglő 99-esre, amelynek a kijelzője közölte, hogy a busz 64 perc múlva indul. Elgondolkodtunk, kiugorjunk-e még egy forró csokira ez alatt az idő alatt, de végül maradtunk. A kijelző szépen számolta vissza a perceket, aztán a 60 perchez érve a busz becsukta az ajtókat és elindult.

2016. április 20., szerda

No para galamb

- E-e! - mondta Kristóf alig hallhatóan. Mivel ez macskául annyit tesz, hogy "ott a zsákmány", kinéztem, hogy mit szemelt ki magának. A galamb a körfolyosó korlátján ült, és noha felénk volt a szeme, semmit nem reagált se az ajtófélfa mögött félig elrejtőző Kristófra, se rám, aki kiléptem a gangra. Sőt, némi várakozás után leszállt ő is a körfolyosó kövére és elkezdett csipegetni valamit Réka ajtaja előtt (csak reméltem, hogy nem a cigihamut). Kristóf egyre izgatottabb lett, és hiába magyaráztam neki, hogy a városi galambok agyhártyagyulladást terjesztenek. Közben kimentem teregetni, de a galamb továbbra se foglalkozott velem. Ráérősen indult el a sarok felé. Miután befordult, Kristóf kilőtt az ajtón és a filmekben látható detektivekhez hasonlóan a következő sarokig futott, ahol ismét elrejtőzött, épp csak annyira dugva ki a fejét, hogy szemmel tartsa a zsákmányt. Én is odamentem. A galamb, várakozásom ellenére, nem repült el, hanem most ott csipegetett. Úgy éreztem, ideje közbelépnem, és elindultam feléje. Már majdnem a farkára léptem, mikor végre felrepült.

Visszamentünk a lakásba, de Kristóf aztán ismét kiszaladt ellenőrizni a terepet. Ilyenkor szoktam kiröhögni a macskákat, de ezúttal nem tettem. Amilyen hülye ez a galamb, kinéztem volna belőle, hogy visszajön.

2016. április 13., szerda

Eltájoltak

Apám a 11-es út mellett bandukolt Szentendrén, amikor megállitotta két kerékpáros, és némi idegenes akcentussal ezt kérdezték:
-Figyelj, öcsi, hol van hegy?
Na most ebben nemcsak a megszólitás érdekes (apám elmúlt 70 éves), hanem az is, hogy ugye a Dunakanyarban, különböző földrajzi okoknál fogva, elég könnyű rájönni, merre lehet a hegy...

A kerékpárosok mentségére legyen szólva, nem ők az egyedüli eltájolt turisták az országban. Még élénken emlékszem arra, mikor egyszer a körtér felől gyalogoltam a Szent Gellért tér fele, és már majdnem a Gellért Szállónál szembejött velem két olasz, akik a Dunát keresték. (Úgy látszik, a térről nem vették észre.) Amikor pedig annó Évivel lefelé tartottunk az Irottkőről egy novemberi délutánon, egy fiú és egy lány jött velünk szembe.
-Arra mi van? - kérdezték.
- Az Irottkő.
A páros összenézett, majd némileg csalódottan megkérdezték:
- Más nincs?

2016. március 31., csütörtök

Tamadite kutyái

A tamaditei strand egyetlen látogatója sem ment bele a tengerbe. Ennek a szokatlannak tűnő jelenségnek a magyarázata a hatalmas tarajos hullámokban rejlett, amelyek vadul ostromolták az öblöt és az azt körülvevő sziklafalat. A legközelebb egy tizenéves párból és kutyájukból álló trió merészkedett a hullámveréshez. Mint kiderült, a fiú mindenáron szeretett volna barátnőjéről és a kutyáról fotót készíteni a parton. A lány és a kutya kötelességtudóan felálltak egy sziklára – majd riadtan menekültek el az őket éppen elérő hullámpermet elől. Ez a jelenet még párszor megismétlődött, mire a fiúnak sikerült tűrhető képet készítenie róluk.

Egy másik pár két kutyával érkezett, de a szegregáció mellett döntöttek. A lány a németjuhásszal az egyik szikla mellett foglalt helyet, kigyúrt testű barátja egy kis borzas kutyussal a másik mellett. A srác, nyilván a sportolásból származó káliumhiány pótlására, banánt evett, a borzaska pedig lelkesen sündörgött körülötte. Valószínűleg csak gazdája ölébe szeretett volna mászni, mint addig volt, de a srác kunyerálásnak vélte a viselkedését és ledobott neki egy darabka banánt. A kutyus megszagolta, de nem ette meg, amin annyira nem csodálkoztam: a poros banán a kutyának se kell.

A fiú és a lány persze szerettek volna valamennyit egymás közelében is lenni, de ugyanakkor meg akarták őrizni a kutyák elkülönítését. A lány ezért fogta a németjuhász pórázát és rögzítette a hátizsákjához, majd csatlakozott a fiúhoz és a borzaskához. Egy németjuhász azonban nem tűrheti csak úgy, hogy kihagyják őt a buliból: nekiveselkedett és a hátizsákot maga után húzva követte a lányt.

2016. március 18., péntek

Elcserélt fejek

Mikor úgy tűnt, már nem történik semmi érdekes, Marianna és én bejelentettük, hogy hazamegyünk.
-Jó, de előbb cseréljük össze az arcunkat! - kérte Feri. Nemrég ugyanis letöltött egy alkalmazást az okostelójára, ami kétszemélyes szelfi esetén felcseréli az arcokat, vagyis az egyiket teszi a másik nyakára, hajához stb. (Mindig elámulok, micsoda hülyeségekre tudnak emberek időt pazarolni ahelyett, hogy mondjuk cicás képeket osztanának meg a facebookon...) Marianna beleegyezett és rögtön készült is egy sorozat: Feri-Marianna, Marianna-én, Feri-Évi, Feri-Pepe. Ez utóbbin Marianna nagyon jól szórakozott.
- Úgy nézel ki, mint egy fehér középosztálybeli sorozatgyilkos! - mondta valamelyik hibridre.
- Megártott neked a CEU, ha már sorozatgyilkosoknál is fontosnak tartod hangsúlyozni, hogy fehér középosztálybeli - jegyeztem meg maliciózusan.
- Miért, most olvastam egy könyvben, hogy a legtöbb sorozatgyilkos ilyen.
Ekkor csatlakozott hozzánk Mayougou, és Marianna rögtön felvillanyozódott arra a lehetőségre, hogy egy afrikai fejet tudjon a nyakán. Persze előbb el kellett magyarázni Mayougou-nak a helyzetet.
- Ez egy olyan applikáció, hogy összecseréli a fejeinket. De nem igazából - tette hozzá Marianna, mert Mayougou igen gyanakodva nézett. Egymáshoz hajoltak és Feri beindította az applikációt, de nem történt semmi.
- Túl közel vagytok egymáshoz - vélte Feri, mire ők kicsit távolabb léptek, de az applikáció nem szólalt meg.
- Ez egy rasszista applikáció! - jelentette ki végül Marianna és vette a kabátját.

2016. március 12., szombat

Kajától megfosztva

- Papa, nincs nálam keksz!- magyarázta a gondozó a legidősebb kuszkusznak, aki lelkesen követte a korláton. A gondozó végül kiment, a kuszkuszok viszont továbbra is az ajtó körül kavartak, remélve, hogy csak jut nekik valami. Időbe telt, mig felfedezték, hogy a túlsó sarokban a házuk előtt kis tálkában tejbegriz-szerű izé található, akkor viszont lelkesen siettek lefetyelni.

Nem minden állatnak volt ilyen szerencséje a kajával. Az állatkerti alkalmazottak például a jelek szerint úgy gondolhatták, hogy a kenguru-kifutóban található egyetlen megmaradt bokor védelmet érdemel, és drótkeritéssel vették körül. Az egyik kétségbeesett kenguru ennek a résein keresztül próbált hozzáférni az ágakhoz:



A makiknál viszont határozott diszkriminációt tapasztalhattunk. Miközben két fiatalabb maki uzsonnázott, a többieket egy kisebb ketrecbe zárták, talán azért, hogy ne egyék el előlük a kaját. Julien király mindenféle tornamutatványokat hajtott végre a rácson az átjutás reményében, de hiába.



A makiházból kilépve észrevettem a marát pórázon. Ez nem egyedülálló eset, korábban is megtörtént már (erről ld. a Paramara c. 2013 májusi bejegyzésemet).


A mara rajongótábora - rajtam kivül - ezúttal egy 1-2 éves kisgyerekből és szüleiből állt. A műsor kedvéért a gondozó eldobott egy darab háztartási kekszet, a mara azonban nem vette észre.
- Jól látom, hogy ez azért nem a világ legokosabb állata? - vetettem fel.
- Hát nem. Az intelligenciája kábé a bagolyéval vetekszik. - (A múltkor az Állatok akcióban műsorból már megtudtam, hogy a bagoly nem is okos, csak úgy tesz, ebben hasonlit pár közéleti személyiségre.)
A kisgyerek rugdosni kezdte a marát, amit szülei próbáltak megfékezni. A gondozó úgy vélte, tanulságos lenne, ha a kicsi is etetné a jószágot, ezért adott neki is egy háztartási kekszet. A gyerek láthatóan saját maga akarta volna megenni azt, ám ezúttal a mara gyorsabb volt: a kiskölyök még fel sem ocsúdott, már kikapta a kekszet a kezéből.

2016. március 9., szerda

Állatok a könyvtárban

- Én sose adok a kutyámnak a kajámból - büszkélkedett Dóri. - Annyira tudja már, hogy ha többen eszünk, a többiekhez megy kunyerálni, mert tudja, hogy tőlem úgyse kap.
Ezúttal viszont Dóri volt az egyetlen, aki evett, ezért Szemike az ő lába elé ült és a szokásos "éhező kutya" pillantással bámulta. Dóri azonban megette az egész szendvicsét úgy, hogy a kutyára rá sem hederített. Utóételként elővett egy csomag kekszet és körbekínálta, ám mindannyian visszautasítottuk.
- Szerintem leginkább az kérne belőle, akit nem kínáltál - jegyeztem meg, a továbbra is esengve bámuló Szemikére mutatva. Dóri elővett egy kekszet, kettétörte, és az egyik felét odanyújtotta a kutyának. Mi persze vigyorogva néztük.
- Ennyit arról, hogy nem adsz a kutyának a kajádból.
- Jól van na, ez most különleges alkalom, mert múlt héten beteg volt!
- És gondolod, hogy ő is össze fogja kapcsolni a kettőt? - kérdezte Antonia maliciózus mosollyal, miközben Dóri továbbra is minden kekszét testvériesen megosztotta Szemikével.
- Most mit bántjátok szegényt?
- Mi nem őt bántjuk, mi a te nevelési elveiden szórakozunk...

Valamivel később Antonia felvezette legújabb tervét, miszerint macskákat szeretne a könyvtárba. Lelkesen támogattam ebben.
- A macska ideális könyvtári állat. A görény például nem az, mert a Szilviéknek volt görénye, és amikor egyszer náluk voltam, fél perc alatt lesodorta a könyvespolc teljes tartalmát. Ami olykor praktikus, például gondolkoztam is rajta, hogy takarításhoz kölcsönkérem, de egy könyvtárban nem olyan jó.
Antonia megütközve és némileg undorodva nézett rám.
- Görény? Na de ki akarna görényt egy könyvtárba? Azok olyan büdösek, amikor rád lövellik azt az izét... - meglepett tekintetünkre elhallgatott, és gyorsan kikalkulálta, hogy nyelvi félreértés áldozata lett. - A görény az a szkunk, nem?
- Nem, a szkunk az bűzösborz. Na az tényleg nem való könyvtárba.

2016. március 2., szerda

101 elveszett kiskutya

Kedden demonstráció lett volna az Országos Választási Irodánál, megmutatandó, hogyan illik rendesen viselkedni (szemben a nénivel és a kopaszokkal ugyebár). Valami 101 kiskutya nevű csoport szervezte, akiket ugyan nem ismertünk, de az ötlet jónak tűnt. Odamentünk tehát az Alkotmány utcába a megadott időpontra – csakhogy tüntetésnek nyomát se láttuk. Elővettem az okostelómat és némi vergődés után eljutottam a facebook-eseményekhez, remélve, hogy talán elnéztük az időpontot. De nem. Az esemény teljes mértékben eltűnt, pedig emlékeztem, hogy hétfő este, mikor leellenőriztem, még megvolt.

Nem ez volt az első eset, hogy hiába mentünk el egy tüntetésre. Azon a bizonyos hótemette március 15-én azért zúztunk haza Szlovákiából, hogy odaérjünk még a Petőfi-szoborhoz. Magyarországra átérve ugyan jöttek az sms-ek, hogy szálljunk át egy másik gépjárműbe (könnyű mondani, egy darabot se láttunk), de mivel Komárom-Esztergom megyét pont elkerülte a természeti katasztrófa, nemigen tudtuk mire vélni a dolgot. Hazaérkezvén azért felmentünk a facebookra meg az indexre és láttuk, hogy egy csomó demonstrációt az időjárás miatt töröltek, de annak, amit mi kinéztünk, semmi ilyesmi nem jelent meg a leírásában. Odasiettünk tehát a tetthelyre, de senkit nem találtunk. Jobb híján ketten szaladgáltunk körbe a Petőfi-szobor körül és kiabáltuk, hogy „monnyonle!”

Most is erre fanyalodtunk, csak most a választási iroda kapualjában. Kijött a biztonsági őr és megkérdezte, mit csinálunk.
- Á, csak behúzódtunk a szél elől – mondtam, mert úgy éreztem, az valódi magyarázat túl hülyén hangzott volna. András öntudatosan hozzátette:
- De később tüntetni is fogunk!
- Hát ez mindenkinek állampolgári joga – vont vállat a biztonsági őr és visszavonult, mi pedig tovább ütöttük bottal a 101 elveszett kiskutya nyomát. Utóbb kiderült: az eső miatt 1 héttel eltolták a rendezvényt, de ez csak délelőtt 11-kor derült ki, és mi nem tudtunk azóta facebookot nézni...

2016. március 1., kedd

Meglepetések egy vegán étteremben

- Akkor nem iszunk bort? – csodálkozott András, mikor innivalónak limonádét kértem. A pincérnő kimondta azt, amit én már az étlapról észrevettem:
- Mi nem tartunk alkoholt. Ez egy vegán étterem.
Mondjuk a legtöbb általam ismert borfajta vegán (az esetleges belefulladt bogarakat leszámítva), de az alkoholmentes policyt már más hasonló helyeken is láttam, ezért nem lepődtem meg. Azon viszont igen, hogy mikor wifi-jelszót kértem, azt a választ kaptam:
- Nálunk nincs wifi. Mi ennyire vegánok vagyunk.
- Te jó ég, nem is tudtam, hogy abban is hús van!
Bánatomban rendeltem egy bécsi kocka nevű süteményt, amire azonban hiába vártam, csak nem hozták ki.
- Ezt a bécsi kockát egyenesen Bécsből hozzák. Micsoda mázel, hogy nem mondjuk mexikói salátát kértünk.

2016. február 23., kedd

Országos felújított kék

Hallottuk, hogy nagy összegeket fordítottak az országos kék jelzés felújítására. Felkerekedtünk hát egy januári vasárnapon a Börzsönybe, hogy saját szemünkkel győződjünk meg róla.

A kezdet ígéretes volt: Nógrád határában útjelző táblák valóságos orgiája fogadott. Olyan helyeket is jelöltek, amikről nem is hallottunk még, köztük 2,4 kilométerre egy erdei játszóteret (valamiért ez ragadott meg legjobban...). Ahogy mentünk tovább, újabb és újabb táblák jeleztek újabb és újabb ismeretlen tereptárgyakat. A táblákon konkrét helymegjelölés is szerepelt, GPS-koordinátákkal és elnevezéssel; ez utóbbi nem volt túl kreatív, kb. három táblát hívtak úgy, hogy "Saj-kút bérc oldala" - de legalább a koordináták különböztek. Az viszont egyre gyanúsabbá vált, hogy a beígért tereptárgyakat sehogy sem találtuk: már bőven letelt a 2,4 kilométer, de erdei játszótér sehol. Végre újból megjelent a kiírás: "Erdei játszótér 2,4 km" - az ellenkező irányban. Arra jutottunk, hogy a felújításra szánt uniós pénzből csak a táblák kihelyezésére tellett, a játszótér megépítésére még csak most pályáznak (bár a különböző sziklák hiányát ez nem magyarázná).

A sok ismeretlen elnevezés mellől viszont gyanúsan hiányzott a Csóványosra túrázók kedvenc pihenőhelye, a Foltán-kereszt. Már kezdtünk azon aggódni, hogy nem is ezen az útvonalon van, vagy azóta lebontották. Szerencsére felérve ott találtuk a szokásos helyén - de egyetlen tábla sem jelezte előre, bár ez lett volna az egyetlen ismerős tájékozódási pont.

Pár héttel később ugyanezen az útvonalon visszafelé tartottunk, és persze ismét elolvastuk a táblákat. Ekkor jött a nagy felismerés, az egyik tábla ugyanis jelezte (abban az irányban, amerről jöttünk) a Sándor Géza kopjafát. Ezt a kopjafát valóban láttuk aznap - csakhogy nem az országos kéken, hanem egy abból kiágazó tanösvény mellett; annak a kékből való kiágazásánál semmi sem jelezte a kopjafa irányát. A rejtély megoldása tehát: a táblák nem a kék jelzésen található tereptárgyakat jelzik, hanem bármit, ami abban az irányban, de pontosan ki nem jelezve található. Ezek után simán lehet, hogy erdei játszótér alatt a királyrétit értették...

2016. február 12., péntek

A rózsaszininges jemeni

Grace közölte, hogy csak egy órája van, mert 3-kor az egyetem előtt találkozik valakikkel. Megállapodtunk, hogy beülünk egy kávézóba és elindulunk kifelé. A kapuban azonban megszólitott minket egy fickó - mint kiderült, az egyik valaki, akivel Grace-nek 3-kor találkozója volt. Baszk sapkát és rózsaszin inget viselt, és mint utóbb megtudtam, Jemenből származott. Lelkesen üdvözölte Grace-t, aki emlékeztette, hogy 3-kor találkoznak az egyetem előtt.
- És ki a barátod? - kérdezte a jemeni lelkesen. Bemutatkoztam; elsőre nem értette a nevemet, utána viszont hosszan taglalta, hogy sok ilyen nevű ember van Sziriában és Libanonban.
- És te mit csinálsz itt az egyetemen?
- Doktoranduszhallgató vagyok.
- Ki a témavezetőd? - Megmondtam, mire ő bevallotta, hogy nem ismeri. - Igazából a ti tanszéketekről csak egy profot ismerek - tette hozzá, aztán magyarázgatni kezdte Grace-nek, hogy ki az illető és honnan ismeri.
- Akkor 3-kor itt találkozunk - próbálta lezárni Grace.
- De még csak 2 óra van! Mit csináltok egy teljes órán keresztül?
Láttuk, hogy itt nem elég a ráutaló magatartás.
- Beszélnünk kell - mondtam jelentőségteljesen, mire a jemeni vad bocsánatkérésekbe kezdett, hogy feltartott minket. Már elindultunk kifelé, mikor Grace-nek eszébe jutott: egyszerűsiti a helyzetet, ha nem az egyetem előtt, hanem a Bazilikánál találkoznak.
- Biztos, hogy ez odatalál a Bazilikához? - gyanakodtam, de Grace megnyugtatott, hogy a másik fickó, Reza, jobban boldogul. A jemeni után kiáltott tehát, és elmondta neki a megváltozott tervet.
- A Bazilika bejáratánál?
- Igen. Tudod, hol van? És szólj Rezának is!
A kávézóból ráláttunk a Bazilika bejáratára; a jemenit nem láttam, de ettől még ott lehetett. Ezért 3 után (na jó, ez már inkább negyed 4 volt) kimentünk, körbejártuk a teret, még a templomba is benéztünk. Sehol egy darab jemeni.
- Mibe, hogy nem szólt Rezának - jegyezte meg Grace. Aztán, minthogy lemerült a telefonja, elkérte az enyémet, hogy felhivja Rezát.
- Hol vagy?
- Most jövök ki a liftből.
- Melyikből és hol?
Persze az egyetemi liftből jött ki, és nem találkozott a jemenivel. Vissza az egyetemre. Az épület előtt ott ácsorgott jemeni haverunk egy magas fickóval, aki Rezának bizonyult.
- Azt mondtam, hogy a Bazilika előtt - világositotta fel Grace.
- Én ott voltam a Bazilika előtt, de ti nem voltatok sehol!
- Mikor?
- Mikor is? 2 óra 30-kor.
- Akkor még nem is lehettünk ott, mert ez félórával a megbeszélt idő előtt volt-vetettem fel.
- De én vártam ott, mennyit is? Vagy 15 percet!

2016. február 1., hétfő

Egy renitens zsinór

Szeretném leszögezni, hogy sosem pisilnék bele egy úszómedencébe, de a tenger az más. Először is egy csomóan belepisilnek mások, például az összes hal. Másrészt a hullámzás rögtön elsodorja a pisit, tehát nem abban kell úszkálni. Ki tudja, a tenger mélyén talán vannak olyan organizmusok, akik kifejezetten az ammónia lebontásából élnek, és direkt jót teszünk velük, ha enni adunk nekik. Ezenkívül a tengerbe pisilés egy csomó helyen kényszer is, mivel a tengerparti strandok egy részén nincs vécé, vagy ha van, az olyan állapotú, hogy még a pisi is visszamenekül tőle. Szóval igen, vessetek rám követ, de bele szoktam pisilni a tengerbe.

Ezt a megoldást választottam a mascai strandon is. Egy mólóról kellett bemenni a vízbe (így kikerülhettük az éles kövek egy részét és a brutális hullámtörést, plusz békén hagyhattuk a tarisznyarákokat), de nem sokan úszkáltak körülötte a nyári hőmérséklet ellenére. Bementem a vízbe, kicsit arrébb úsztam messze a többiektől, aztán a térdemig lehúztam a fürdőruhám alsórészét (azt azért nem akartam összepisilni) és rajta. A probléma csak akkor jelentkezett, mikor a fürdőruhát visszahúztam. Ugyanis a sportbikini alsó részét elöl zsinórral kell megkötni, most viszont a zsinór egyik végét nem találtam. Nyilván becsúszott, amikor lejjebb húztam a nadrágot. Megpóbáltam kitapogatni a becsúszott zsinór végét, de nem találtam. Nudista strandokon bezzeg nem találkoztam még ilyen komplikációkkal.

Arra viszonylag hamar rájöttem, hogy úszás közben azért magamon tudom tartani a fürdőruhát (elvégre vízszintesen fekszem a vízen, vagy mi). Úgyhogy úsztam azért egy keveset, keresve a halakat, akikből András négy félét is talált, de én csak egy típust azonosítottam, annyira lefoglalt annak az átgondolása, hogy hogyan fogok majd kijönni. Mert az ugye már függőleges testhelyzet, ráadásul mások is látják. A Mr. Bean által hasonló helyzetben alkalmazott kiváró technika nem működött, mert a tengert nem eresztik le, ha pedig megvárom, míg minden látogató eltakarodik a strandról, ránk sötétedik a visszafelé vezető két és fél órás túrán. Tehát előbb-utóbb kénytelen voltam a móló felé orientálódni. Inkább előbb, mint utóbb, mert egy nagy hajó közelgett, márpedig ha az kiköt (elvileg erre a célra szolgált a móló), akkor egy darabig nem jutok ki a vízből se gatyában, se anélkül. Úgyhogy gyorsan a mólóhoz úsztam és egyik kezemmel a fürdőruhámat összefogva kimásztam. Ugyanezt a fogást megtartottam, amíg vissza nem értem a törülközőinkhez. Ott leülve persze pillanatok alatt megtaláltam és kiszedtem a zsinór becsúszott végét...

2016. január 27., szerda

orientálódás

Tenerifén elég helyismeretet szereztünk már ahhoz, hogy másnak is feltünjön, így többen használtak minket orientációs pontként. A Teidére menet például épp nem találtam az ösvényt a lávasziklák között. Kétségbeesetten körbenézve, valamivel mögöttem azt a fiatal párt pillantottam meg, akikkel a menedékházban együtt ebédeltünk.
- Nem láttátok az ösvényt?- kiáltottam hátra nekik.
- Ja, mi azt hittük, te tudod, hol van!

Hasonló helyzetekbe keveredtünk a Masca-völgyben, ahol többen is utánunk jöttek mindenféle zsákutcákba. Visszaútban másfajta feladattal szembesültünk: a völgyön akkor lefelé tartó turisták úton-útfélen megállítottak minket és kérdezgették, messze van-e még a part. Mivel a magas sziklák mögött a GPS-em nem vette a műholdjelet, csak időtartamot tudtam nekik mondani. Az egyik csapat teljesen megrettent attól a hírtől, hogy még 50 percet kell gyalogolniuk lefelé. Utólag eszembe jutott: hozzá kellett volna tennem, hogy ebből vonjuk le azt az időt, amíg útba igazítjuk a szembejövőket...

Nemcsak a turistautakon kellett kisegítenünk másokat. Egyik este a szállásra érkezve az étkezőben egy újonnan érkezett úriembert láttunk a laptopja előtt, a konyha tűzhelyén pedig egy kis lábos rotyogott, benne olyan kicsi krumplikkal, hogy először tojásnak néztem őket. Feltettük a lecsónkat és én elmentem zuhanyozni. Háromnegyed óra múlva tértem vissza az étkezőbe. A lecsó elkészült, de a krumplik továbbra is ott rotyogtak a tűzhelyen, a laptopos úriember meg az egyik lánnyal beszélgetett.
- Bocs, azok a krumplik nem a tieid? - kérdeztem tőle.
- Ó basszus, teljesen elfeledkeztem róluk! - kiáltott a fickó és rohant ki a konyhába.

A vélhetően szétfőtt minikrumplik még két nap múlva is ott hevertek a konyhapulton...