Tamadite kutyái

A tamaditei strand egyetlen látogatója sem ment bele a tengerbe. Ennek a szokatlannak tűnő jelenségnek a magyarázata a hatalmas tarajos hullámokban rejlett, amelyek vadul ostromolták az öblöt és az azt körülvevő sziklafalat. A legközelebb egy tizenéves párból és kutyájukból álló trió merészkedett a hullámveréshez. Mint kiderült, a fiú mindenáron szeretett volna barátnőjéről és a kutyáról fotót készíteni a parton. A lány és a kutya kötelességtudóan felálltak egy sziklára – majd riadtan menekültek el az őket éppen elérő hullámpermet elől. Ez a jelenet még párszor megismétlődött, mire a fiúnak sikerült tűrhető képet készítenie róluk.

Egy másik pár két kutyával érkezett, de a szegregáció mellett döntöttek. A lány a németjuhásszal az egyik szikla mellett foglalt helyet, kigyúrt testű barátja egy kis borzas kutyussal a másik mellett. A srác, nyilván a sportolásból származó káliumhiány pótlására, banánt evett, a borzaska pedig lelkesen sündörgött körülötte. Valószínűleg csak gazdája ölébe szeretett volna mászni, mint addig volt, de a srác kunyerálásnak vélte a viselkedését és ledobott neki egy darabka banánt. A kutyus megszagolta, de nem ette meg, amin annyira nem csodálkoztam: a poros banán a kutyának se kell.

A fiú és a lány persze szerettek volna valamennyit egymás közelében is lenni, de ugyanakkor meg akarták őrizni a kutyák elkülönítését. A lány ezért fogta a németjuhász pórázát és rögzítette a hátizsákjához, majd csatlakozott a fiúhoz és a borzaskához. Egy németjuhász azonban nem tűrheti csak úgy, hogy kihagyják őt a buliból: nekiveselkedett és a hátizsákot maga után húzva követte a lányt.

Elcserélt fejek

Mikor úgy tűnt, már nem történik semmi érdekes, Marianna és én bejelentettük, hogy hazamegyünk.
-Jó, de előbb cseréljük össze az arcunkat! - kérte Feri. Nemrég ugyanis letöltött egy alkalmazást az okostelójára, ami kétszemélyes szelfi esetén felcseréli az arcokat, vagyis az egyiket teszi a másik nyakára, hajához stb. (Mindig elámulok, micsoda hülyeségekre tudnak emberek időt pazarolni ahelyett, hogy mondjuk cicás képeket osztanának meg a facebookon...) Marianna beleegyezett és rögtön készült is egy sorozat: Feri-Marianna, Marianna-én, Feri-Évi, Feri-Pepe. Ez utóbbin Marianna nagyon jól szórakozott.
- Úgy nézel ki, mint egy fehér középosztálybeli sorozatgyilkos! - mondta valamelyik hibridre.
- Megártott neked a CEU, ha már sorozatgyilkosoknál is fontosnak tartod hangsúlyozni, hogy fehér középosztálybeli - jegyeztem meg maliciózusan.
- Miért, most olvastam egy könyvben, hogy a legtöbb sorozatgyilkos ilyen.
Ekkor csatlakozott hozzánk Mayougou, és Marianna rögtön felvillanyozódott arra a lehetőségre, hogy egy afrikai fejet tudjon a nyakán. Persze előbb el kellett magyarázni Mayougou-nak a helyzetet.
- Ez egy olyan applikáció, hogy összecseréli a fejeinket. De nem igazából - tette hozzá Marianna, mert Mayougou igen gyanakodva nézett. Egymáshoz hajoltak és Feri beindította az applikációt, de nem történt semmi.
- Túl közel vagytok egymáshoz - vélte Feri, mire ők kicsit távolabb léptek, de az applikáció nem szólalt meg.
- Ez egy rasszista applikáció! - jelentette ki végül Marianna és vette a kabátját.

Kajától megfosztva

- Papa, nincs nálam keksz!- magyarázta a gondozó a legidősebb kuszkusznak, aki lelkesen követte a korláton. A gondozó végül kiment, a kuszkuszok viszont továbbra is az ajtó körül kavartak, remélve, hogy csak jut nekik valami. Időbe telt, mig felfedezték, hogy a túlsó sarokban a házuk előtt kis tálkában tejbegriz-szerű izé található, akkor viszont lelkesen siettek lefetyelni.

Nem minden állatnak volt ilyen szerencséje a kajával. Az állatkerti alkalmazottak például a jelek szerint úgy gondolhatták, hogy a kenguru-kifutóban található egyetlen megmaradt bokor védelmet érdemel, és drótkeritéssel vették körül. Az egyik kétségbeesett kenguru ennek a résein keresztül próbált hozzáférni az ágakhoz:



A makiknál viszont határozott diszkriminációt tapasztalhattunk. Miközben két fiatalabb maki uzsonnázott, a többieket egy kisebb ketrecbe zárták, talán azért, hogy ne egyék el előlük a kaját. Julien király mindenféle tornamutatványokat hajtott végre a rácson az átjutás reményében, de hiába.



A makiházból kilépve észrevettem a marát pórázon. Ez nem egyedülálló eset, korábban is megtörtént már (erről ld. a Paramara c. 2013 májusi bejegyzésemet).


A mara rajongótábora - rajtam kivül - ezúttal egy 1-2 éves kisgyerekből és szüleiből állt. A műsor kedvéért a gondozó eldobott egy darab háztartási kekszet, a mara azonban nem vette észre.
- Jól látom, hogy ez azért nem a világ legokosabb állata? - vetettem fel.
- Hát nem. Az intelligenciája kábé a bagolyéval vetekszik. - (A múltkor az Állatok akcióban műsorból már megtudtam, hogy a bagoly nem is okos, csak úgy tesz, ebben hasonlit pár közéleti személyiségre.)
A kisgyerek rugdosni kezdte a marát, amit szülei próbáltak megfékezni. A gondozó úgy vélte, tanulságos lenne, ha a kicsi is etetné a jószágot, ezért adott neki is egy háztartási kekszet. A gyerek láthatóan saját maga akarta volna megenni azt, ám ezúttal a mara gyorsabb volt: a kiskölyök még fel sem ocsúdott, már kikapta a kekszet a kezéből.

Állatok a könyvtárban

- Én sose adok a kutyámnak a kajámból - büszkélkedett Dóri. - Annyira tudja már, hogy ha többen eszünk, a többiekhez megy kunyerálni, mert tudja, hogy tőlem úgyse kap.
Ezúttal viszont Dóri volt az egyetlen, aki evett, ezért Szemike az ő lába elé ült és a szokásos "éhező kutya" pillantással bámulta. Dóri azonban megette az egész szendvicsét úgy, hogy a kutyára rá sem hederített. Utóételként elővett egy csomag kekszet és körbekínálta, ám mindannyian visszautasítottuk.
- Szerintem leginkább az kérne belőle, akit nem kínáltál - jegyeztem meg, a továbbra is esengve bámuló Szemikére mutatva. Dóri elővett egy kekszet, kettétörte, és az egyik felét odanyújtotta a kutyának. Mi persze vigyorogva néztük.
- Ennyit arról, hogy nem adsz a kutyának a kajádból.
- Jól van na, ez most különleges alkalom, mert múlt héten beteg volt!
- És gondolod, hogy ő is össze fogja kapcsolni a kettőt? - kérdezte Antonia maliciózus mosollyal, miközben Dóri továbbra is minden kekszét testvériesen megosztotta Szemikével.
- Most mit bántjátok szegényt?
- Mi nem őt bántjuk, mi a te nevelési elveiden szórakozunk...

Valamivel később Antonia felvezette legújabb tervét, miszerint macskákat szeretne a könyvtárba. Lelkesen támogattam ebben.
- A macska ideális könyvtári állat. A görény például nem az, mert a Szilviéknek volt görénye, és amikor egyszer náluk voltam, fél perc alatt lesodorta a könyvespolc teljes tartalmát. Ami olykor praktikus, például gondolkoztam is rajta, hogy takarításhoz kölcsönkérem, de egy könyvtárban nem olyan jó.
Antonia megütközve és némileg undorodva nézett rám.
- Görény? Na de ki akarna görényt egy könyvtárba? Azok olyan büdösek, amikor rád lövellik azt az izét... - meglepett tekintetünkre elhallgatott, és gyorsan kikalkulálta, hogy nyelvi félreértés áldozata lett. - A görény az a szkunk, nem?
- Nem, a szkunk az bűzösborz. Na az tényleg nem való könyvtárba.

101 elveszett kiskutya

Kedden demonstráció lett volna az Országos Választási Irodánál, megmutatandó, hogyan illik rendesen viselkedni (szemben a nénivel és a kopaszokkal ugyebár). Valami 101 kiskutya nevű csoport szervezte, akiket ugyan nem ismertünk, de az ötlet jónak tűnt. Odamentünk tehát az Alkotmány utcába a megadott időpontra – csakhogy tüntetésnek nyomát se láttuk. Elővettem az okostelómat és némi vergődés után eljutottam a facebook-eseményekhez, remélve, hogy talán elnéztük az időpontot. De nem. Az esemény teljes mértékben eltűnt, pedig emlékeztem, hogy hétfő este, mikor leellenőriztem, még megvolt.

Nem ez volt az első eset, hogy hiába mentünk el egy tüntetésre. Azon a bizonyos hótemette március 15-én azért zúztunk haza Szlovákiából, hogy odaérjünk még a Petőfi-szoborhoz. Magyarországra átérve ugyan jöttek az sms-ek, hogy szálljunk át egy másik gépjárműbe (könnyű mondani, egy darabot se láttunk), de mivel Komárom-Esztergom megyét pont elkerülte a természeti katasztrófa, nemigen tudtuk mire vélni a dolgot. Hazaérkezvén azért felmentünk a facebookra meg az indexre és láttuk, hogy egy csomó demonstrációt az időjárás miatt töröltek, de annak, amit mi kinéztünk, semmi ilyesmi nem jelent meg a leírásában. Odasiettünk tehát a tetthelyre, de senkit nem találtunk. Jobb híján ketten szaladgáltunk körbe a Petőfi-szobor körül és kiabáltuk, hogy „monnyonle!”

Most is erre fanyalodtunk, csak most a választási iroda kapualjában. Kijött a biztonsági őr és megkérdezte, mit csinálunk.
- Á, csak behúzódtunk a szél elől – mondtam, mert úgy éreztem, az valódi magyarázat túl hülyén hangzott volna. András öntudatosan hozzátette:
- De később tüntetni is fogunk!
- Hát ez mindenkinek állampolgári joga – vont vállat a biztonsági őr és visszavonult, mi pedig tovább ütöttük bottal a 101 elveszett kiskutya nyomát. Utóbb kiderült: az eső miatt 1 héttel eltolták a rendezvényt, de ez csak délelőtt 11-kor derült ki, és mi nem tudtunk azóta facebookot nézni...

Meglepetések egy vegán étteremben

- Akkor nem iszunk bort? – csodálkozott András, mikor innivalónak limonádét kértem. A pincérnő kimondta azt, amit én már az étlapról észrevettem:
- Mi nem tartunk alkoholt. Ez egy vegán étterem.
Mondjuk a legtöbb általam ismert borfajta vegán (az esetleges belefulladt bogarakat leszámítva), de az alkoholmentes policyt már más hasonló helyeken is láttam, ezért nem lepődtem meg. Azon viszont igen, hogy mikor wifi-jelszót kértem, azt a választ kaptam:
- Nálunk nincs wifi. Mi ennyire vegánok vagyunk.
- Te jó ég, nem is tudtam, hogy abban is hús van!
Bánatomban rendeltem egy bécsi kocka nevű süteményt, amire azonban hiába vártam, csak nem hozták ki.
- Ezt a bécsi kockát egyenesen Bécsből hozzák. Micsoda mázel, hogy nem mondjuk mexikói salátát kértünk.