Kulturált táplálkozás

- Van vega hamburger is - hívta fel a figyelmemet Ádám, miközben a már megrendelt húsos változatát várta.
- Láttam, de én hamburgert csak olyankor eszem, ha nem látnak ismerősök. Egyszerűen nem tudom civilizáltan enni - feleltem, majd az odaérkezett pincérnőtől rendeltem egy quesadillát és egy fröccsöt. A fröccsömet hamarabb kaptam meg, mint Ádám, pedig később rendeltem. Az ok: az ő rendelését teljesítő pincérnő nem boldogult a borosüveg tetejével. Mondjuk érdekes kérdés, miért kellett újabb borosüveget felbontania, hiszen én ugyanolyan rozéból kértem fröccsöt, és engem egy már felbontott üvegből szolgáltak ki.

Szomorúan kellett tapasztalnom, hogy a quesadillából is hull ki töltelék fogyasztás közben, de legalább nem esett szét, mint a hamburger szokott. Ráadásul Ádám sportszerű nehezítésként lilahagyma-lekvárt is kért hozzá. Az elkészült hamburgerhez mellékelt egyetlen evőeszköz azonban egy beleszúrt kenőkés volt. Utóbb észrevettem, hogy a pultnál vannak evőeszközök kitéve és vehettünk volna, ekkor azonban még erre nem jöttünk rá.
- A lekvárt hogy fogod enni? - érdeklődtem. Válaszként Ádám kézzel belenyúlt a lekvárba és úgy tömte a szájába.

A két termék szétesési szintje közti különbség motiválhatta Katit arra, hogy ő is inkább quesadillát kérjen. Nem volt azonban elégedett azzal, ahogyan fölvették a rendelését.
- Nem tudták megmondani, milyen zöldség van a zöldséges quesadillában. Aztán megkérdeztem, mi van a húsosban. Mondta, hogy hús. Megkérdeztem, milyen, azt nem tudta.
- Vagy úgy gondolta, jobb, ha te nem tudod...
- Zöldségeset kértem - közölte Kati, majd megnézte a számlát. - Neked mennyi volt a zöldséges?
- 1400, miért?
- Mert erre 1800 van írva - és visszament a pulthoz reklamálni. Hamarosan elégedetten tért vissza. - Elmagyaráztam a pultosnak, hogy a hús az hús, a zöldség meg zöldség.

Amikor már nem számítottunk további komplikációkra, Ádám egy barokkos kézmozdulattal felborította a poharát és annak teljes tartalma a nadrágjára ömlött.
- Itt lakom közel, hozzak egy nadrágot? - ajánlkoztam, bár rögtön eszembe is jutott, hogy legfiúsabb szabású nyári nadrágom épp rajtam van.
- Igazából én sem lakom olyan messze. Vagy megkérhetem Bencét, hogy hozzon egyet. Na de a fröccsöm!
Hoztam Ádámnak még egy fröccsöt, mert így leöntve mégse akart a pulthoz menni. Közben ő felhívta Bencét.
- Menj a picsába! - zárta le a beszélgetést, amiből arra következtettünk, hogy Bence nem kíván nadrággal együtt csatlakozni hozzánk. Ádám tehát maradt a helyén és igyekezett megszáradni. Azután a telefonja rezgése figyelmeztette, hogy sms-t kapott.
- Peti 3/4 8-ra itt van - jelentette be.
- Szólj neki, hogy hozzon neked nadrágot...

Filmbemutató fogadással

Már majdnem azt hittem, hogy megint rossz moziba mentem (a múltkor egyszer ezt elsütöttem), mert Zoli filmje nem szerepelt a pénztár mellett kiírt műsoron. Szerencsére maga Zoli ott volt, ez már önmagában megnyugtatott, és tőle tudtam meg, hogy a másik teremben lesz a vetítés. Többedmagammal bementem, de a székeken még nem ült senki, csak egy fejkendős csávó korzózott a sorok között.
- Be lehet már jönni? - kérdezte a mögöttem érkező hölgy.
- Hát nem tudom, majd szólnak.
- De 6-kor kezdődik a film és 17.55 van!
- Igen, én is mondtam a Zolinak, hogy most már kéne valamit - felelte a fejkendős. Sejtettem, hogy ha Zolin múlik, itt nem lesz pontos kezdés: utoljára az előtérben láttam, amint egy ismerőse csecsemőjével babázott és anyukára ráhozta a frászt azzal a megállapításával, hogy ez a gyerek pont ugyanakkora, mint mikor utoljára látta, úgy tűnik, egyáltalán nem növekszik. Mindenesetre mi úgy döntöttünk, hogy be lehet ülni és megtettük.

Annyira nem is késtek a kezdéssel, mint ezek után várható volt (vagy csak lekötött a könyvem). Az est házigazdája egy rosszul működő mikrofonba bemondta, hogy a filmet 7-kor ismét levetítik azok kedvéért, akik 6-ra nem értek ide (mondjuk ezt beleírhatták volna a Facebook-eseménybe és akkor András nem mondott volna le rögtön arról, hogy odaérjen), valamint hogy utána szeretettel látnak mindenkit egy koccintásra a DokuArtban. Dórival rögtön meg is beszéltük, hogy minket ez az opció érdekel jobban. Bár a film nézése közben párszor felmerült bennünk, hogy itt kéne maradni a 7 órás vetítésre is, ugyanis olykor percekre elment a kép; ha egy kis szerencsénk van, a második vetítéskor más részek maradnak ki ilyen módon. Ráadásul Anna az elejét nem is látta, mert csak valamikor a közepén érkezett (ezen mondjuk senki se lepődött meg). Mégis, mikor 7 óra 5 perckor kijöttünk a teremből (ebből sejthető volt, hogy a 7 órás vetítés némileg csúszik), egyértelműen a fogadás mellett döntöttünk. Anna eleinte próbált minket meggyőzni, hogy tartsunk inkább vele a Pszichológiai Társaság fogadására, de ezt elvetettük. Gyakorlott CEU-sként simán besétálok olyan fogadásokra, ahol semmi keresnivalóm (ld. a Vegyülünk a közönséggel c. blogbejegyzést), de azt percek alatt kiszúrja rólam bárki, hogy nem vagyok pszichológus. Végül Anna is velünk tartott a DokuArtba. A DokuArtot azonban zárva találtuk, az ajtón túl sötétség lengte be a helyet. Úgy döntöttünk, inkább hazamegyünk. Anna szerette volna, ha elkísérjük a Boráros tér fele, de felvilágosítottuk, hogy egyikünk se arra lakik, így kénytelen volt egyedül menni, mi pedig Dórival sétáltunk vissza a 9-es busz felé. A mellékutcából kiérve kisebbfajta tömeg jött szembe, és rájöttünk, hogy ők a film közönsége. Elöl ment a szervező.
- A DokuArtba mentek? - kérdeztük. - Csak mert mi most voltunk, nincs ott senki.
- Igen, mert nálam van a kulcs. Nem gondoltam, hogy ilyen lassan fogok elindulni...

A DokuArtba végre bejutva előkerült három nagy üveges bor, amiből kicsi adagokat töltöttek poharakba. Mi rögtön lecsaptunk kettőre, de tartalmuk kiábrándítóan hamar elfogyott. Dóri egy másik poharat vett el, én viszont környezetbarát módon a régi poharamba próbáltam tölteni a roséból. Csak hallottam, nem értettem, amit Dóri mond az asztal túloldalán, ezért felnéztem.
- Így nem fog menni - vigyorgott Dóri. Ránéztem az üvegre, amiből épp tölteni próbáltam. Naná, hogy visszacsavarták a tetejét.