Önkéntes pincér és kanyar

Csak magamat okolhatom. Én ajánlottam fel a srácoknak, hogy a hajó bevitelében és lemosásában nyújtott segítségükért cserébe meghívom őket valamire. Arra már nem számítottam, hogy rögtön leülnek egy asztalhoz és hagyják, hogy a rendelést és az italok kivitelét is én intézzem. Könnyítésként András velem maradt. Nehezítésként a büfé előtt épp afrikai dobworkshop vagy mi zajlott, kellő hangerővel.
- Három nagyfröccsöt és egy limonádét kérek.
- Milyen borból a fröccsöt?
András gyorsan rávágta, hogy fehér (ezt sejtettem), de a többiek figyelmét nehezebb volt magunkra terelni.
- Zoli! Zoli! - kiabálta András, de csapatunk legújabb tagja a füle botját se mozgatta, pedig pont elhallgatott a dobszó.
- Laci! - kiáltottam én, mire odafordult, mert én emlékeztem a bemutatkozásra. - Milyen borból kéred?
- ROZÉBÓL!! - ordította ő, mert a dobosok újra rákezdték. Továbbítottam az infót a pultosnak, aki elkészített egy rozét, majd visszatette a rozés üveget.
- Lehet, hogy ebbe most beleiszom, mert nagyon szomjas vagyok - jelentettem be.
- De hát az Lacié! - tiltakozott András.
- Nem, én is rozésat kértem.
- Kettő rozé lesz - figyelmeztette András a pultost, aki megdicsérte az éberségéért és ismét elővette az előbb elpakolt üveget. A fröccsök tehát elkészültek, jöhetett a limonádé.
- Mentaszirup jöhet bele?
- BENCE, KÉRSZ MENTASZIRUPOT?? - üvöltöttem le.
- NEM!
- És cukorszirupot?
Gyanítottam a negatív választ, mert Bence folyton a cukor káros hatásairól prédikál, de korrektül kell eljárni, úgyhogy előszedtem a maradék hangomat.
- CUKORSZIRUPOT?
- AZT IGEN! - üvöltötte vissza Bence. Aztán András segített levinni a poharakat és önkéntes pincérkedésem véget ért.

Másnap reggel a vécé felé tartottunk Andrással, amikor csíkos ruhás nő bringázott el mellettünk és ránk köszönt. Viszonoztuk, mert megszoktuk, hogy a kempingben vadidegenek is köszöngetnek egymásnak. A nő viszont visszafordult és utolért minket.
- Maguk vannak ott a kanyarban? - rontott ránk. A kérdést némileg meglepőnek éreztem, mivel a Szigetcsúcs útjain kevés az egyenes szakasz, tehát ez alapján nehéz beazonosítani egy pontos helyszínt (a témában ld. még az Útbaigazítás könyvtárban c. bejegyzést).
- Egész a csúcshoz közel, három sátor - feleltem.
- Tegnap egész este magukat kerestem - mondta ő, amin ismét csodálkoztunk, mert egész este ott voltunk a sátraknál. Sőt, a lányok egész délután. - A fizetés miatt.
- Most nincs nálunk pénz - mondtam, mert a vécére azért nem jellemzően viszek pénztárcát. - Majd ha visszaértünk.
- Rendben - mondta a nő és elkarikázott. Mikor visszafelé tartottunk, ismét szembejött és elmondta, hogy a "fiatalember" (=Laci) már kifizette a táborozást. Ezek szerint megtalálta a sátrainkat a sok kanyar között.

Allergiák

A villamosra felszállt egy nő kutyával. Az ajtó közelében ülő idős hölgy rögtön idegeskedni kezdett.
- Ide ne hozza, allergiás vagyok rá!
- Rendszeresen utazik. Még bérlete is van - védekezett a kutya gazdája, aki láthatóan nem értette meg utastársa problémáját.
- De én nagyon allergiás vagyok rá!
Az idős hölgy kirohanása természetesen elindította a poéngyártást az utastársak körében.
- Én a levegőre vagyok allergiás - jelentette be egy lány. A vele utazó pasi überelni próbálta.
- Én meg az emberekre. De tényleg! Papírom is van róla, szép sárga. Még a Lipótmezőn adták.

Vízisportok

Három történet ugyanazon napról:

1. Mikor futni mentem, a buszon összefutottam a munkába tartó Bencével. Az evezésről beszélgettünk, míg le nem szálltunk. Ekkor elköszöntem tőle:
- Jó munkát! – és meglepve hallottam a válaszát:
- Neked meg jó evezést!
- Most futni megyek, nem evezni – helyesbítettem. – Evezéshez valószínűleg nem jöttem volna fel a hegyre, mert itt nem annyira van folyó.
Ekkor derült ki, hogy félrehallottam (illetve Freud bácsi szólt közbe), Bence ugyanis azt mondta: „Jó edzést!”

2. A sporthorgászatról beszélgetve anyám megjegyezte, hogy egy ismerőse annak idején horgászott a Dunában.
- Most is szoktak – jegyeztem meg. – Mindig látom a rakparton a horgászokat.
- Lehet, hogy a Jani is a rakpartról horgászott? – tűnődött el anyám.
- Hát valószínű, mert például a Skála Piac tetejéről marha hosszú zsinór kéne hozzá…

3. Ez copyrightos sztori, Ernővel esett meg, aki egy idős és igen szenilis nőrokonát ápolja Budán. Egy nap a néni kinézett az ablakon és felkiáltott:
- Hajók vannak a Vérmezőn! – majd ezen felbuzdulva tányérokat kezdett dobálni az ablakból a lent parkoló autókra (sose derült ki, miért gondolta, hogy a hajókra tányérokat kell dobni).
- Miért nem a Zsolnayt dobálod? – tudakolta Ernő, aki valószínűleg egy vulkánkitörés kellős közepén is megőrizné a hidegvérét.
- Azt sajnálom! - felelte a néni, és kihajított egy újabb porcelán tálat.

Spray

A Ligetvédő srác egy kartonra terítette a fehér pólót, ráhelyezte a Ligetvédők logóját ábrázoló sablont és elővette a zöld kupakos sprayt, hogy a támogatóknak az adományért cserébe logós pólót készítsen. A sprayből azonban semmi színes dolog nem jött ki, hiába próbálkozott.
- Az úgy nem fog menni – szólt közbe egy biciklis csávó, aki úgy nézett ki, mint az Utánam, srácok!-ból a jólfésült gyerek, csak vélhetően 15-20 évvel idősebb volt. – A sprayből csak akkor jön, ha függőlegesen tartod.
- Tökjó, legalább van egy szakértőnk – örvendezett egy Ligetvédő lány.
- Még sose használtam festéksprayt – ismerte be a Ligetvédő srác.
- Látszik. Állítsd függőlegesre a kartont.
A Ligetvédő srác a sprayt rázogatta. – Ebben golyónak kellene lennie, nem? De nem hallom. – Ismét fújni próbált a sprayből, de semmi eredmény.
- Add ide – elégelte meg a biciklista a bénázást. Átvette a flakont és megrázta. – Pedig van ebben még… - aztán elolvasta a flakonon a feliratot. – Te, tudod mi ez?
Ekkor már a Ligetvédő srác is látta. – Baszki, a sűrített levegőt hoztam el a festék helyett! Megtévesztett, hogy mind a kettőnek zöld a kupakja. Na, akkor lesz még egy köröm haza meg vissza. – Csalódottan körülnézett. – Nincs valakinek egy nagyon poros laptopja? Mert akkor most ingyen kitisztítjuk…

Királyi ludak, köztársasági sirályok, köztisztasági csérek

A ludakat először a Kaivopuisto teraszáról pillantottuk meg: alattunk a füvön legelésztek, és nem különösebben zavartatták magukat az arrajáróktól. Később kiderült, hogy Helsinki egész tengerpartja mentén vadludak tanyáznak.


A ludak teljesen összeszoktak az emberekkel, még az autóúton is átvágnak (a sofőrök persze udvariasan megállnak és átengedik őket). Éjszaka a mólókon és a parton alszanak, a kicsik anyjukkal vagy egymással összebújva; az utóbbi esetben az anya a közelben őrködik. Egy reggeli futás során kíváncsiságból közelebb léptem két szundikáló aprósághoz, és anyjuk már jött is felbőszülten felém.
- Királyi ludak – jelentette ki András a Kaivopuisto teraszán.
- Ne zavarjon, hogy Finnország köztársaság.
- Svédországból jöttek át.
- Mert unták az ottani éghajlatot és változatosságra vágytak?
- Kákalaki Akka vezeti őket. A hattyúk is royalisták.
- Nyilván.
- De a sirályok köztársaságiak.

Egy ilyen köztársasági sirály szegődött mellénk két nappal később, Pihlajasaari nudista strandján. András II. Alfonznak nevezte el.
- Ha köztársasági, hogy lehet II. Alfonz?
- Királynak született, de köztársaságpárti volt, ezért lemondott a trónról.
II. Alfonz a trónról talán lemondott, de a turisták általi etetésről nem. Sajnos eddigre már mindketten megettük az ebédünket, de szerencsére felfedeztem, hogy András sajtos croissant-ja kellő mennyiségű morzsát produkált, és rávettem Andrást, hogy azokat dobálja a sirálynak. A sirály persze hálásan megette őket, ügyesen felcsipkedte a legkisebb darabokat is, majd várakozással telve közelebb jött.



- Neked nem ilyet kellene enned, hanem halat! Kala! – tette hozzá András a biztonság kedvéért finnül is. II. Alfonz válaszul háromszor föl-le mozgatta a begyét.
- Nem bo-bo-bo, hanem kala! Menjél halászni!
Ám amíg volt még morzsa, II. Alfonzot hidegen hagyták a halak. Kezdtünk aggódni, ugyanis a croissant-morzsákból bőven jutott András törülközőjére is, testközelbe pedig nem akartunk kerülni a köztársaságpárti ex-uralkodóval. Szerencsére egy közelben tanyázó házaspár is elővette az elemózsiát, így II. Alfonz odébbállt.

Ez a jelenet persze nem játszódhatott volna le a városban, ahol a tengerparton és a piactéren is táblák figyelmeztetnek mindenkit, hogy ne etesse a madarakat. Egy hot dog-árus még hálót is feszített ki a bódéja fölé; mikor ott vásároltunk, egy csér felháborodva repült föl a háló tetejére és visított. A csérek azonban leginkább akkor jutnak ennivalóhoz, mikor a piaci standok már bezártak: ők szedegetik fel a macskakövek közül a leesett gyümölcs-, kenyér- és egyéb kajadarabokat, így köztisztasági feladatot is ellátnak. Más madarak ennél rámenősebben próbálkoznak. Mikor épp eperért álltam sorba egy zöldségesnél, egy veréb rászállt a zöldborsóra és csipkedni kezdte.
- A zöldborsó – figyelmeztette az épp kiszolgált vevő az árust, aki amúgy szemlátomást régi ismerőse volt.
- Jaj bocs, nem hallottam, azt is kértél?
- Én nem kértem, de a veréb viszont mindjárt megkajálja.

A zóna közbelép

Az időzónákkal nem először gyűlt meg a bajunk. Amikor a Camino Portugés során átértünk Spanyolországba, nem jutott eszünkbe, hogy az a közép-európai időt használja (földrajzilag teljesen logikátlanul; annó Franco állítólag azért tért át ebbe, hogy egy időzónában lehessen Hitlerrel). A Camino feelingjét mutatja, hogy öt napig nem jöttünk rá a tévedésünkre, és csak csodálkoztunk, hogy egyes zarándokszállások jófejségből a hivatalos időnél egy órával hamarabb kinyitnak. A felismerés akkor ért minket, mikor Santiago de Compostelában a vasútállomáson a 16.30-as vonat elment (a mi fogalmaink szerint) 16.20-kor. Elkezdtünk mérgelődni a spanyolok pontatlanságán és azon, hogy a pályaudvaron minden óra egy órát siet – biztos elfelejtették őket átállítani a nyári időszámításra -, a viccbeli autóshoz hasonlatosan, aki megállapítja, hogy mindenki forgalommal szemben megy az autópályán. Csak ezután esett le nekünk, hogy időzóna-különbség van a két ibériai ország között.

Európa keleti részén szintén bekavarhatnak az időzónák (ebben a témában javaslom még a Nagyváradi nagy kaland c. bejegyzést). Helsinkiből Tallinnba reggel 8-kor indult a komp, ezért beállítottam a telefonomat 7-re. Ez persze csak biztonsági intézkedés volt, hiszen én mindig hajnalban felébredek, olyan országban meg különösen, ahol már hajnali 3-kor pirkad. Reggeli közben viszont csodálkozva állapítottam meg, hogy az ébresztő nem jelzett. Ránéztem a telefonomra és megállapítottam, hogy azon még csak 6 óra van: az ébresztést ugyan beállítottam, de az időzónát elfelejtettem megváltoztatni.