Jóga, sportszerű nehezítéssel

Bol tengerparti sétányán lettem figyelmes az alábbi hirdetésre:
„Minden reggel jóga a tengerparton! Nyelvtudást nem igényel! Keress minket reggel 8-kor a fenyőerdőben!”
Végignéztem a parton, amelyet több kilométer hosszan fenyőerdő borított, és arra gondoltam, ezeket se lesz könnyű megtalálni.

Petanque

A petanque nevű, sportnak nevezett jelenséggel (Eurogames-en lehet benne versenyezni!) először első barcelonai utamon találkoztam. A Montjuic-on sétálva lettünk figyelmesek nyugdíjasok kis csoportjára, akik izgatottan dobálták a golyókat; minden dobás után többszörös mérés és élénk vita következett, így kábé négy dobással el is telt az egész délután. Olyan hevesen vitatkoztak, mintha az életük múlna rajta.

Meglepetésemre Horvátországban is népszerű a petanque. A legelhagyottabb kis hegyi faluban is találtunk petanque-pályát, sőt számos üdülőkomplexum is büszkélkedhet vele. Omišban egyenesen a társasági élet központja. Amikor első este mentünk a kempingtől a belváros felé, a petanque-pálya mellett élénken vitatkozó férfiakat figyeltünk meg, akik természetesen minden dobás érvényességét vitatták, míg maguk a játékosok centiméterrel szaladgáltak a pályán. Másnap hasonlóképpen ott ült a nézőközönség, izgatottan magyaráztak egymásnak. Egyetlen különbség volt: a pályán nem játszott senki.

Falánk magyarok

A Plitvicei-tavaknál álltunk a hajóhoz sorban, amikor valamennyivel előttünk magyarul felkiáltott valaki:
- Valaki menjen már segíteni neki! Mintha élnél!
Kiderült, hogy egy anya adta az utasítást gyerekeinek, akik közül a legkisebb rögtön rohant is keresztül a mezőn. Az apa közeledett a büfé felől, egyik kezében karonülő csecsemőt, a másikban hatalmas tálcát egyensúlyozva, azon 8 hamburger és két hatalmas adag sültkrumpli. A gyerek átvette a tálcát, és onnantól már neki esett ki majdnem a kezéből. Hozzá kell tenni, hogy a plitvicei hamburgereket méreteik alapján medve elleni védekezési fegyvernek is szokták használni.
- Minek hoztál ennyit? - kérdezte az anyuka az odaérő apukát. - Azt kértem, hogy csak a gyereknek hozz egy sültkrumplit!
- Vissza kell vinnem a tálcát - jelentette be apuka, mire mindenki levett róla pár hamburgert. Közben megindult a sor a hajóhoz. A család a kapuhoz ért, de apuka még sehol.
- Máj hazbend! - magyarázkodott a feleség a hajósnak, de az közölte: akkor várjanak és addig engedjenek előre másokat. Reméltem, hogy már csak a következő hajóra férnek fel, de csalódtam: nem sokkal utánunk ők is megjelentek. A csecsemőt anyuka vitte, a babakocsiban viszont egy adag sültkrumpli tartózkodott.

A másik hajóra annyit kellett volna várni, hogy inkább megkerültük a tavat gyalog. Mint kiderült, a falánk család is ezt választotta. Elöl ment az anyuka, fejjel lefelé tartva a legkisebb gyereket. A kislány mindkét kezében egy-egy hamburgert egyensúlyozott. A babakocsi alján még mindig ott lapult a sültkrumpli, a két kissrác viszont a kacsáknak dobálta be a hamburgerét.

Egy sátorban az ellenséggel

A Greenpeace sátránél csábítónak tűnt a kiírás, hogy 3D-s filmet nézhetünk a sarkvidékről. Mint kiderült, ehhez egy szögletes izét raknak a delikvens fejére, amitől úgy néz ki, mint egy robot, és ebben a gépben megy le a szemei előtt a film. A szerkentyű épp rajta volt egy srác fején, de mondták, hogy várjak, mindjárt befejezi. Úgyhogy vártam: addig végignéztem a beszerezhető matricákat, majd megakadt a szemem a filmet néző srác kezében lebegő narancssárga lufin, amin két nyúl szexelt, a felirat pedig ez volt: "Nukleáris sátor".
- Ezek kik? -kérdeztem gyanakodva.
- Az atomenergiát pártolják - felelte a Greenpeace-es srác, és csak ekkor esett le neki, hogy akinek a filmet mutogatják, az velük gyökeresen ellentétes elveket vall (vagy annyira gerinctelen, hogy nem átall bármelyik sátortól ajándékot kunyerálni). Össze is zavarodtak egy kicsit, de aztán egy másik srác feltalálta magát. Fogott egy olyan matricát, amely egy Munch-típusú sikoltó fejet ábrázolt, és ráragasztotta a mit sem sejtő srác lufijára.

Evakuálva

1-kor, a megbeszélt időpontban még csak Ilona, Hanna meg én ácsorogtunk a HÉV-megállóban. Ahogy előrébb húzódtunk, megláttuk Ferit, aki épp a síneken jött volna át, ha azokat nem épp a HÉV tervezte volna használni.
- Feri! Feri!-kiabált neki Ilona, de nem hallotta.
- Várjuk meg, amíg átjön, aztán kiabáljunk - javasoltam, mert a Szigetre tóduló tömegben egyáltalán nem volt biztos, hogy meglát minket. - Ha mi ketten egyszerre kiabálunk, azt tuti meghallja.
Ilonának tetszett az ötlet, de nem lett belőle semmi, mert Feri felhívta őt telefonon, így elmondhattuk neki, hogy amúgy itt állunk a sínek túloldalán. (Megfigyeltem, hogy ha egy megbeszélt találkozó esetén valaki "hol vagytok?" kérdéssel hívja fel a többieket, biztos, hogy azok olyan helyen vannak, hogy amúgy szabad szemmel is láthatná őket.) Nemsokára Gergő is befutott, aki halálpontosan kiszámolta, mennyi idő alatt ér ide bringával, csak nem kalkulálta bele a szembeszelet. Barb egyelőre ott rekedt a Battyhányin, mert a BKK ideiglenesen megszüntette a készpénzes jegyvásárlást az automatákból, hogy a hajléktalanok ne tudjanak kéregetni a turistáktól (???). Megérkezett Zsolti is, majd az Amnestysek, akik közölték, hogy még egy szemüveges 16 éves lányt kell keresnünk. Rögtön arra a lányra pillantottunk, aki kicsit odébb támasztotta a kerítést.
- Ő 16 éves - jelentette ki nagy magabiztossággal Ilona, én meg csak csodáltam, hogy milyen képességek fejlődnek ki valakiben, ha tizenéves gyerekei vannak. Fruzsi odament és megkérdezte a lányt, majd visszajött.
- Nem ő az. Ő BKK-s jegyellenőr.
- Ilyen fiatalokat is alkalmaznak már a BKK-nál? - csodálkozott Feri.

A beléptetéssel kapcsolatban volt némi para, mert most már a személyit vagy útlevelet beszkennelik és társítják a karszalaghoz, hogy ne lehessen belógni (nem mintha a karszalag-ellenőrzéskor csekkolták volna a személyiket). Hanna személyije viszont otthon maradt, és közölte, hogy nem megy vissza érte, mert messze van (mondjuk kiszámoltam, hogy húsz perc alatt hazaérne,de nem szóltam semmit). Szerencsére volt egy beszkennelt képe róla a telefonjában és reméltük, hogy az elég lesz. Feri szintén nem hozott személyit, bár pont ő hívott fel mindenkit reggel, hogy ne felejtse el; csak jogosítvány volt nála, ami ugyan személyi azonosító irat, de a leírásban nem volt felsorolva. Közben befutott Barb és Blanka is, akik valahogy szereztek BKK jegyet (talán kéregettek a turistáktól).
- Jaj de jó, a legalján van a személyim! - sóhajtotta Barb és elkezdett kipakolni a hátizsákból két pizzás csigát, egy kiló zöldpaprikát, egy nagy csomag zsemlét...
- Háromnapi hideg élelem? - viccelődtem.
- És ne tudd meg, mennyi Győri kekszünk van!
Sikeresen előásta legalulról a személyit és elindultunk a Szakmai jegyek bódé felé. Feriék még bejutottak, előttem azonban a biztonsági őr keresztbe tette a karját.
- Nem lehet bemenni! Utasításunk van, hogy senkit ne engedjünk be.
- De akikkel jöttünk, azok már bent vannak! - érveltem. Erre végül azt a megoldást találtuk, hogy ők is ismét kijöttek. Kiderült: találtak egy gyanús csomagot, bombariadó van, evakuálják az egész Szigetet. Valóban emberek tömegei sodródtak kifelé.
- Ezek mind most jöttek?
- Nem, ebben benne vannak azok is, akik már bent voltak - véltem.
- Nem hiszem, ezeknél sátor van! Ha hirtelen közlik, hogy bombariadó van és evakuálnak, nem kezded el lebontani a sátradat!
Mindeközben a HÉV-től továbbra is áramlott a tömeg a bejárat felé, őket ugyanis elfelejtették tájékoztatni a lezárásról.

Mi mindenesetre fölvettük a jegyeinket (szerencsére nem faxniztak a személyi iratokkal), aztán visszavonultunk a benzinkúthoz és páran bementünk muníciót venni. Én a kávéspulthoz álltam, de a mögötte álló hölgy először vadul telefonált, aztán ki is ment, így job híján beálltam a pénztárnál álló sorba. Már majdnem sorra kerültem, amikor beesett Barb.
- Van itt valami csoki?
- Mi van a Győri keksszel?
- Azt hoztunk egy csomót.
- Azért kérdeztem.
- Ja, de most csokira vágyom.
Ő megkapta a csokiját, engem viszont tájékoztattak, hogy a kávégép elromlott és vegyek az automatából. A vicc az, hogy eleve automatából akartam venni, csak nem vettem észre, hogy van.
Mire kiértem, a többiek letelepedtek a fűre, Feri elővette a spagettijét és enni kezdett. Én még a vécét próbáltam megközelíteni, de megint utamat állta egy biztonsági.
- Csak a vécére akarok menni.
- A vécé is le van zárva. A benzinkutat is evakuáljuk.

Így hát a benzinkúttól is továbbmentünk, kivéve Gergőt, aki vitába keveredett a biztonságiakkal, hogy a benzinkút magánterület és onnan nincs joguk senkit evakuálni. A biztonságiak azt felelték, hogy akkor eltávolítják őt, amiért ellenszegült a hatósági intézkedésnek, de Gergő sajnos náluk jobban ismerte a szabályozást és teljesen összezavarta őket. Így maradhatott, bár mint Feri megjegyezte, nagyon magányosan érezhette magát egyedül a benzinkúton. Mi viszont kinéztük magunknak a kis zöld dombot a HÉV megálló közelében, Feri rögtön letelepedett a közepén és folytatta az ebédjét. Meglepve láttam, hogy Ilona egy kerékpárt tol maga mellett.
- Te biciklivel jöttél?
- EZ a Zsoltié, legalábbis remélem.

Veszteséglistánk újabb fővel gyarapodott, mert Timi kiment egy ismerős elé a HÉV megállóba, és már nem engedték vissza. Majdnem három óra volt, mikor ismét megindult a beléptetés a Szigetre. Persze hatalmas tömeg áramlott a kapuk felé, így Zsolti úgy döntött, visszafordul az autós-kerékpáros bejárathoz, mert úgy gyorsabban bejut. Lehet, hogy nem vált be a terve, mert mikor, már bent a Szigeten, első utam a Pride sátrához vezetett, Ákos azzal fogadott, hogy hova tettem a Zsoltit.
- A kerékpáros hídon át jön, hogy gyorsabban itt legyen. Ti hogyhogy már bent vagytok?
- Mi bejutottunk még a lezárás előtt.
- De az evakuálás nem azt jelenti, hogy mindenkit kiküldenek?
- Minket nem küldtek ki, csak másokat nem engedtek be.
Utóbb kiderült, hogy a "gyanús" csomagban sör és kolbász volt. Most azon aggódhattam, nehogy az őrző-védő kutyák kiszagolják a vega kolbászos szendvicskéimet...

Epidemiológia

Letéti küldeményről szóló értesítést találtam a postaládámban. Ez önmagában nem lett volna meglepő, bár egész délelőtt otthon voltam; tudtam, a postás a legritkább esetben veszi a fáradságot, hogy effektíve kiszállítsa a küldeményeket. (Ideköltözésem után évekig az összes levelem visszament azzal, hogy „címzett ismeretlen”. Egy nap aztán megvártam a postást a lépcsőházban, bemutatkoztam neki és közöltem, hogy legyen szíves kihozni a leveleimet. Ő azt felelte, hogy ő ugyan nem sinkófált el semmit és tudja, ki vagyok, hiszen már 20 éve hordja nekem a leveleket. Mondtam, hogy az meglepne, mert csak 5 éve lakom itt.) Csak akkor lepődtem meg az értesítésen, amikor elolvastam a feladót: Országos Epidemiológiai Központ.

Biztos vannak, akiknek egy ilyen értesítő annyira nem meglepő, főleg néhány alkalom védekezés nélküli anonim szex után, én azonban az utóbbi időben nem csináltam ilyesmit. Csak arra tudtam gondolni, hogy valamelyik ismerősöm ágynak esett valami egzotikus betegséggel egy külföldi út után és félnek, hogy én is elkaptam. Csakhogy az utóbbi időben nem találkoztam olyannal, aki egzotikus helyeken járt közvetlenül előtte. Vagy csak nem tudok róla? Imivel leveleztünk, de Facebookon át csak nem fertőz az ilyesmi!

Siettem a postára, nagyon remélve, hogy egyik barátomnál se fedeztek fel ebolát vagy hasonlókat. Ijedelmemre a küldemény egy szögletes, nem túl nagy csomagnak bizonyult. Ennyi maradt volna a szerencsétlen áldozatból, és utolsó kívánsága értelmében nekem küldték el földi maradványait? Mindig örülök, ha fontos vagyok valakinek, na de ennyire…

Amikor felbontottam a csomagot, megoldódott a rejtély. Abban ugyanis a Bob, az utcamacska című könyv két kötete rejtőzött, amelyet előző héten nyertem meg a Cicamentő Liciteken. Úgy látszik, a felajánló egyszerűbbnek látta a munkahelye nevében elküldeni.