Agámabarátság és kakadutámadás

A Zoocaféban nem a vendégnek kell erőfeszítést tennie, hogy az ottlakókkal összebarátkozzon: a rendelés felvétele után a pincérek rögtön odaviszik az asztalodhoz az általuk kiválasztott állatot. Esetünkben az első delikvens egy kaméleon volt. Nagyon cuki állatnak bizonyult, bár a színét nem változtatta, pedig direkt ezért vettem fel több különböző színű ruhadarabot (köztük egy sokszínű csíkos pulóvert, hogy legyen neki egy kis kihívás is). Színtartó kaméleonunk először Hadley-n mászkált, majd felmászott a karomon a vállamig.
- Bele fog gabalyodni a hajadba – figyelmeztetett Hadley.
- Á, én nem parázok az ilyen „állat belegabalyodik a hajadba” dolgokon. Azt amúgy is a denevérek szokták. Mellesleg azok az ismerőseim, akik paráznak attól, hogy a denevér belerepül az ember hajába, mind kopaszok.

A kávémmal együtt egy agámát is kaptunk (bár a kaméleont elvitték). Az agáma szintén lelkesen sétált rajtunk és hagyta magát simogatni. Viszont egy idő után azt figyeltük meg, hogy fel-le bólogat a fejével és olykor kinyújtja a nyelvét. Megkérdeztük a pincért, mit jelent ez, mert aggódtunk, hogy esetleg kényelmetlenül érzi magát nálunk.
- Á nem, csak látja a csaját – mutatott a pincér a helyiség túloldalán levő terráriumra, ahonnan egy másik agáma követte figyelemmel ténykedésünket.

A vécé előtt megpillantottam egy egészen picike cirmos macskát, és rögtön tudtam, hogy ővele mindenképp meg szeretném osztani az asztalomat. Szerencsére ő sem tiltakozott: hagyta, hogy felvegyem és odavigyem. Mint kiderült, Sanyikának hívták és mutatott némi érdeklődést a cappuccinó iránt, de sikerült lebeszélnem azzal az érvvel, hogy az ő korában még nekem sem engedték a kávéivást. Ekkor inkább Hadley táskájának cipzárjával kezdett játszani, majd ezt elunván összegömbölyödött az asztal közepén. Annyira békés jószág volt, hogy az agámát felváltó fiatal gekkó simán rámászhatott.



Sanyika jólneveltsége korántsem volt jellemző minden makkára a műintézményben. Már érkezésünkkor észrevettük egy ugyanekkora fekete cicát, aki akkor a szomszéd asztal vendégeinek kabátján aludt. (Próbáltam lefotózni, de totálisan beleolvadt a fekete háttérbe.) Mikor azok elmentek, a kisállat új elfoglaltság után nézett, és meg is találta, a sarokasztalnál ülő páros személyében. Ezek meggondolatlan módon jegeskávét rendeltek, így egy ponton arra lettek figyelmesek, hogy kicsiny fekete barátjuk belenyomja az orrát a tejszínhabba. Ez a menet vélhetően megismétlődött még egyszer, mert egy ponton a pincérlány megjelent és elvitte a cicát, nevelő hangú monológokat intézve hozzá. Nem bukott le viszont az a tengerimalac, aki az ásványvíz iránt mutatott érdeklődést:



A kevésbé jólnevelt állatok közé tartozott egy fehér kakadu is. Először csak azt vettük észre, hogy többször kirepül a helyiségből; mivel berepülni nem láttuk (mint kiderült, ezt pont fölöttünk tette), először úgy tűnt, mintha a falra festett képből jönne elő. A harmadik ilyen műsorszám után a madár a szomszéd asztalnál ülő srác vállára telepedett és a fiú arca felé nyújtogatta a fejét, rikácsolva és időnként kidugva a nyelvét.
- Biztos smárolni akar – vélte a srác barátnője. Hadley ennél sokkal kevésbé békés szándékokat feltételezett a kakaduról:
- Úgy néz ki, mintha le akarná tépni a srác orrát. Vagy a nyelvét, vagy kivájni a szemét. Marha erős csőre van ezeknek! - és felhívta a figyelmemet, hogy a kalózoknak is mindig kötés van az egyik szemén. (A helyiség falán egyébként tényleg volt egy kalózhajó, ahol még a zászlón levő koponyának is be volt kötve a fél szeme.) A kakadu ezután egy másik srác vállára repült, így várható volt, hogy előbb-utóbb Hadley is megkapja. (Én nem reménykedtem ilyesmiben: egyértelmű volt a madár nemi preferenciája.) Valóban rárepült Hadley vállára, de annak félelmei ellenére semmilyen csonkítást nem hajtott végre, és hamarosan hangos rikácsolással (a fejemet súrolva) átrepült a szomszédos terembe. Mi pedig ottmaradtunk Sanyikával, aki az egész kavarodás alatt békésen szunyókált.

Végtelenített biliárd

Az első napon a kávézóban levő biliárdasztalt gyakorlatilag észre se vettük. Használatba vétele a szombati kávészünetben kezdődött, amikor is rátettem a csészémet. Hamarosan szóban forgó csészét finoman, de határozottan eltalálta a fehér golyó. Gyorsan elvettem és szemrehányóan néztem Nikire.
- Ha ez most kiömlik, az nagyon nem lett volna jó.
- Annyira nem löktem erősen, hogy eltörjön.
- Nem, de nem szerettem volna azzal odamenni a portára, hogy kávé ömlött a biliárdasztalra.
Ekkor fedezte fel Dóri és Bea az alkalmatosságot és rögtön játszani is kezdtek.
- Mi legyen a nyeremény?
- Egy hétvége Kiszel Tündével – vágta rá Bea, mire némileg megütközve néztünk rá.
- Te komolyan Kiszel Tündével akarnál eltölteni egy hétvégét?
- Legyen az, hogy egy hétvége szabadon választott celebbel – javasoltam, mert Dórit se lelkesítette fel Kiszel Tünde ötlete.
- Jó, akkor ha én nyerek, Kiszel Tündét választom – tartott ki Bea.

Ahhoz azonban, hogy nyerjen, előbb érdemben el kellett volna kezdődnie a játéknak, ám jó darabig egyiküknek sem sikerült egyetlen golyót se belöknie a lyukakba.
- Ennek a játéknak estig se lesz vége – vélte Niki, én meg felidéztem a Harry Potterből a kviddicsmeccseket. Aztán úgy tíz perc múlva Bea végre beküldött egy golyót, és legalább az kiderült, ki melyikkel van. Egy darabig ezután is csak Bea küldött be golyókat. Dóri maga is elismerte, hogy évek óta nem biliárdozott, a kárörvendően kibicelő Niki pedig nem túl hízelgően megalkotta az „eldóriztam” kifejezést a kevésbé sikerült lökésekre. Ezen a ponton hagytam ott őket és mentem el megnézni a leveleimet. Mikor visszaértem, nagy meglepetésemre már alig volt golyó az asztalon.
- Igen, sikerült néhány golyót elraknunk – mondta Niki.
- Hová? – kérdeztem elképedve, mert nem ismerem a biliárdoszsargont. Niki ezen jól szórakozott.
- Ja, ott vannak fönt a szobámban… De Dóri egyre jobban játszik. Az elején adtam neki tanácsokat, most már nem annyira. Lehet, hogy ez az oka?

Az utolsó golyót, nagy meglepetésre, Dóri lökte be, így Niki gyorsan revideálta az „eldórizni” kifejezés jelentését.
- Nem hittem volna, hogy nyerünk.
- NyerÜNK? Már ne haragudj, de te mit csináltál?

Niki aztán maga is vállalta a megmérettetést ebédszünetben, Balázs ellen. Már meg se lepődtem, hogy a délutáni előadás kezdetén egyikük se jelent meg. Kb. félóra késéssel jöttek be és surrantak a helyükre. Hátraadtam egy papírt Nikinek, ráírva a kérdést: „Ki nyert?”
- Balázs – felelte Niki. – De majdnem én…

A tanuló túravezető esete a veszteséglistával

Reggel már beszéltem Gazsival telefonon, így tudtam, hogy beteg és nem jön a túrára, hanem delegálja a túravezetői feladatokat. Kíváncsi voltam, ki lesz a kiválasztott (azt tudtam, hogy nem én, mert bennem nem bízik meg – mondjuk megvan rá az oka). A HÉV-en aztán kiderült, hogy Zsolti a szerencsés (mivel ő tud GPS-t kezelni, és Gazsi ezen értékes eszközét is rábízta), bár ő nem feltétlenül érezte szerencsésnek magát. Folyamatosan stresszelt, hogy jó helyen szállunk-e le, felismerjük-e a buszt és arról jó helyen fogunk-e leszállni (ez utóbbi tényleg majdnem nem sikerült). A Gazsi által adott papíron sem igazodott ki egészen.
- Szerinted mi az, hogy P plusz nagyobb egyenlő P plusz nagyobb egyenlő P?
- Szerintem a piros kereszt jelzésen kell mennünk, amíg el nem érjük a pirosat.
Zsolti aggodalmai Misit szórakoztatták leginkább. Az egyik pihenőnél például gonoszul elcsórta Gazsi GPS-ét, és csak miután Zsolti már magán totálisan bepánikolt és ötször átkutatta a hátizsákját, adta vissza a kincset érő eszközt.
- A hátadon van egy nagy T betű – közölte. – T mint Tanuló Vezető.

A tanuló túravezető számára sportszerű nehezítést jelentett, hogy pár túratárs lekéste az indulást (sőt, talán el se indultak volna, ha Endre a buszról nem telefonál rájuk). Mivel esélytelen volt, hogy az egy órával későbbi busszal még beérjenek minket, Endre azt javasolta nekik, hogy Dömör-kapu felől közelítsenek és Lajosforrásnál találkozzunk. Lajosforrásnál természetesen nem voltak ott (ami azért sem csoda, mert a tervezettnél sokkal gyorsabban mentünk). Endre a medencének támasztotta a hátizsákját, azután odébb ment, hogy rájuk csörögjön. Ez a próbálkozás kicsit sokáig tartott, nekünk már indulnunk kellett volna tovább, de akkor mi lesz Endrével és a becsatlakozókkal?
- Majd utolérnek minket – vélte Misi. Összekészülődtünk – ám Endre a parkoló közepén állt, méterekre a hátizsákjától, és kicsit sokan mászkáltak a forrás körül ahhoz, hogy jó ötlet legyen egy hátizsákot egyedül hagyni (nem is szólva arról, hogy még bombariadót rendelnek el miatta).
- Miért olyan messze áll? – vetettem fel a kézenfekvő kérdést.
- Mert csak ott van térerő.
Végül Gyuri ajánlkozott, hogy ottmarad Endrével, és utánunk jönnek, ha megérkeztek a többiek. A leszakadók azonban még az ebédszünetnél sem értek utol minket, ahonnét a rövidítési lehetőség volt (tudtuk, hogy Endre és Gyuri rövidíteni fognak). Mondjuk tény, hogy megint túlteljesítettük a sebességet, félórával hamarabb értünk az ebédelőhelyre, így negyed kettő helyett már egy óra előtt továbbindultunk.
- Az lesz a szívás, ha Endréék befutnak negyed kettőre – jegyeztem meg. Misi azonban azt mondta, 5 kilométerenként egy ember veszteség belefér.
Hazafele menet a buszról azért felhívtuk Endrét.
- Ugye hamarabb indultatok az ebédtől? – kezdte rögtön. Mint kiderült, egy óra tíz körül értek oda, de persze már csak hűlt helyünket találták. Persze mindegy volt, mert úgyse velünk jöttek volna tovább.
- Na és azok, akik Lajosforrásnál csatlakoztak?
- Á, azok el se indultak végül.
Ez hiteles forrásból megerősíthető: mikor Zsolti felhívta őket hazafelé Békásmegyer előtt, még mindig Szentendrén voltak.

SIM kártya

A régi telefonomban egyszerre ment tönkre az akku és a SIM kártya (lehet, hogy van kapcsolat a kettő között, de ez igazából mindegy). Mivel sejtettem, hogy ilyen régi készülékbe már nem kapok akkut, más megoldás után néztem. Anyámnak volt egy kétkártyás okostelefonja, amit abból a célból vett, hogy egy készüléken használhassa a 20-as és a 30-as kártyáját, viszont szóban forgó készülék túl okosnak bizonyult és nem tudta használni, ezért nekem adta. Mondjuk én se vagyok elragadtatva a jószágtól, úgyhogy a 20-as kártyámat a régi készülékemen használom, de a 30-as úgyis csak arra kéne, hogy az is megtaláljon, aki csak azt a számomat ismeri. De persze ehhez működőképes SIM kártya is kéne.

Fogtam a butuska okostelefont és elmásztam a T-Home ügyfélszolgálatra. Az ügyfélszolgálatos srác előhozott egy SIM kártyát és hozzárendelte a számomhoz.
- Ez ilyen nagyméretű, amiből ki lehet törni a kisebb méretűt, ha egy telefonba az kell – magyarázta. Kiszedte a SIM kártyát és megpróbálta belenyomni a telóba, sikertelenül.
- Ez milyen telefon?
- Hát nem tudom, én ezt kaptam. Nem lehet, hogy fordítva kell beletenni?
Fordítva belement, csak nem működött, mert nem úgy helyezkedett el a csipleolvasó.
- Ez valami kínai gyártmány – vélte a srác. – Lehet, hogy európai kártyákkal nem működik.
- Dehogynem, a 20-as kártyámmal használtam.
- Nincs másik telefonja?
- De van, csak az 20-as és nem kártyafüggetlen.
Ismét megpróbálta beletolni a kártyát a nyílásba, de az megakadt.
- Emiatt a törés miatt nem megy be – mutatta azt a kis bordát, amit a nagy kártyában kis kártya felállás képezett a kártya felületén. – Olyan kártya kéne, amin nincs ilyen törés. Csak az nálunk már elfogyott. Menjen el egy másik üzletünkbe, talán ott tartanak ilyet.
- Jaj, de boldog vagyok – morogtam és elköszöntem. Úgy döntöttem, a másik üzlet meglátogatását máskorra halasztom. Otthon azonban elővettem a telefont és én is megpróbáltam betenni a kártyát, több alkalomra emlékszem ugyanis, amikor a szakember számára megoldhatatlan feladatot nekem sikerült megoldanom. Most se ment bele, de hirtelen eszembe ötlött: mi lenne, ha kitörném a nagy kártyából a kis kártyát? Veszítenivalóm nincs, ha a másik boltban úgyis adnak egy újat. Kitörtem, beleraktam. Belement, azóta is nagyszerűen működik. Most már csak az a kérdés, hogy az erre szakosodott fiatalembernek ez miért nem jutott eszébe…

Éjjel-nappali

A FUTÁR szerint még 8 percünk volt a villamosig, ezért András felvetette, hogy vegyünk valami piát. Ott volt közel az opció: elöl Fornetti pékség, hátul éjjel-nappali. A pultoslány éppen fornettit szolgált ki pár éhes vevőnek, úgyhogy addig is bementünk megnézni a kínálatot. Kisüveges bor nem volt, csak pezsgő: Törley, Spumante meg valami harmadik, talán BB - nem a nyitott polcon, hanem a pult mögött. András a Törley mellett döntött, és még a pénzt is pontosan előkészítette, hogy azzal se kelljen bajlódni. A lány azonban továbbra is péksütiket szolgált ki. Láttuk ugyan, hogy a hátsó helyiségben valaki kakaós tekercseket készít, de az illetőben láthatóan nem merült fel, hogy kinézzen a boltba.

Mikor már vagy 5 perce álldogáltunk ott, a lány végre felszabadult kicsit a vevők nyomása alól és hátranézett ránk.
- Szeretnétek valamit?
- Igen, egy kis üveg pezsgőt szeretnénk.
A lány nem jött oda, hanem bekiabált hátulra: - Olivér!
Legalább fél perccel később langaléta fiatal srác jelent meg és kissé meglepetten bámult ránk.
- Szeretnétek valamit? - kérdezte, mintha ez szokatlan lenne egy élelmiszerboltban.
- Egy kis üveg Törley pezsgőt kérek - felelte András. Olivér egy darabig keresgélte a pezsgőket, aztán mikor útmutatásunkat követve megtalálta őket, rámutatott a BB-re:
- Ezt?
- Nem, a Törleyt - felelte András, mire Olivér a Spumantéra mutatott. Harmadszorra csak azért sikerült eltalálnia, mert több márka nem volt. Ezután hosszasan keresgélte a termék árát. Elmondtuk neki, beütötte a gépbe, mi meg épphogy elértük a villamost.

Lehetne teljesen önkiszolgálóvá tenni az éjjel-nappalikat, pl. mi magunk levesszük a terméket, beütjük a kasszába és fizetünk érte magunknak. Sokkal gyorsabb lenne.