Színházi gyros

Ott kezdődött a bonyodalom, hogy Tóni és Sanyi színház előtt még akartak enni egy gyrost. Ezért Sanyi lefékezett a gyrosos előtt, Tóni kiugrott megvenni a kaját, Sanyi pedig továbbhajtott, parkolóhelyet keresve. Ez eltartott egy darabig, ezért Sanyi rátelefonált Tónira, hogy már nem lesz ideje ott megenni a kaját. Tóni, aki a saját gyrosával már végzett, becsomagoltatta a másikat, zsebrevágta és elindult a színház felé abban a reményben, hogy ott majd összefut Sanyival. Nem számolt azonban a délutáni parkolóhely-krízissel. Sanyi a darab kezdetére sem érkezett meg, így Tóni a gyrost a kabátjával együtt beadta a ruhatárba azzal, hogy majd a ruhatáros néni megeszi.

A darab végeztével Sanyi a színház előtt várt minket. Mint kiderült, egy idő után talált parkolóhelyet, ezután pedig beült a gyrososhoz és evett egy gyrostálat. Mivel a Tóni kabátzsebében lapuló gyrost végül nem ette meg a ruhatáros néni, Tóni úgy döntött, elfogyasztja, még mielőtt odaérünk az étterembe. Az étterem mondjuk két utcasaroknyira volt, így Tóni nagyon lassan jött, hogy legyen ideje végezni a kajával. Mi viszont nem kívántunk belefagyni a tájba, úgyhogy páran előrementünk, otthagyva Tónit a gyrosával.

A két gyros után az étteremben Tóni már csak desszertet kívánt. Az étlapon kétféle desszert szerepelt, amiből az egyiket a múltkor már megkóstolta és nem ízlett, úgyhogy a másikat rendelte (valami sós karamell-izé). Jókora tányért tettek le elé, amelynek azonban csak a közepén árválkodott két, láthatóan XS-es fagylaltoskanállal kimért gombóc és egy csökevényes fürt ribizli.
- Ez mennyibe került? – kérdeztem Tónit.
- Ugyanannyiba, mint a tiéd – felelte ő.
- Vagyis ugyanannyit fizettél két kis gombóc izéért, mint én egy teljes adag főételért? A hülyének is megéri.
Miután fizettem a pultnál (a társaságból elsőként), elmeséltem, hogy amúgy egy nagy befőttesüvegben csokidarabos sütiket is láttam, vélhetően a karamellás cuccnál olcsóbban…

Felkészületlen túrázók

Tóni az autóval érkezőkre is gondolt: a túratervbe beleírta, hogy hagyják ott az autójukat Tahitótfaluban és ott szálljanak fel a buszra, mert a túra oda fog leérkezni. Még szerencse, hogy az útvonalat is elküldte fájlban, és Attila azt megnézte. Abból ugyanis kiderült, hogy nem Tahitótfaluba, hanem Leányfaluba érkezünk.

Újpest Városkapuhoz érve rögtön megpillantottam Hörbit a 8-as kocsiállásnál.
- Innen megy a buszunk? - kérdeztem.
- Igen - felelte ő, mire megnéztem a kiírást.
- Azzal megyünk, amelyik Tahitótfalunál átmegy a szigetre?
- Ja nem, a hetesről.
- Akkor miért a nyolcasnál állsz?
- Ja, én csak itt reggelizem.

Tóni a buszon "reggelizett", amennyiben elővett egy másfél literes ásványvizet.
- Ezt mind meg kell innom, amíg odaérünk.
- Miért akarod mind meginni?
- Hogy ne kelljen cipelni.
- De van nálad ezen kívül víz?
- Nincs.
- Akkor mit fogsz csinálni, ha szomjas leszel?
- Majd kérek tőled.

Leszálltunk a buszról, de Tóni még akkor vette föl a lábszárvédőjét meg ilyesmiket. Én már kicsit kezdtem fázni, és irigyeltem a csapat biciklistát, akik elszáguldottak mellettünk. Tóni is csak nézett utánuk.
- Hogy ezek hogy elhúztak mellettünk!
- Mindenki elhúz mellettünk, mert csak itt állunk - feleltem. - Most hagyott le minket az a csiga, akit még Szentendrén előzött le a busz.
Végre-valahára elindultunk.
-Szerintem menjünk itt át - mutattam a zebrára, mert Attila továbbment előre az út jobboldalán.
- De ezen az oldalon süt a nap - védekezett ő.
- Az lehet, de nekünk itt be kell kanyarodni balra.
- Attila, nézed a GPS-t? - szólt előre Tóni.
- Miért, te nem?
- Az enyém otthon van.

Ezek után egész meglepő volt, hogy sehol sem tévesztettük el az útvonalat, bár Tónit pár helyen érte meglepetés: a Rekettyés-forrás előtt például a térkép tavat mutatott, így ő már csónakázni készült, ám a közelgő napnyugta, valamint a növényekkel benőtt tó kb. 2 négyzetméteres területe miatt le kellett erről mondania. Még világosban értünk le Leányfaluba, ahol én kinéztem a neten egy cukrászdát. A pontos koordinátáit nem írtam fel abban a hitben, hogy könnyű lesz megtalálni, de mikor leértünk a Duna-partra, egy kocsma fogadott minket.
- Pedig itt mutatja a térkép - mondta Attila, aki a googlemaps-et használta.
- Lehet, hogy megszűnt és átalakították kocsmává?
- Mi volt a házszám?
- Arra nem emlékszem, csak hogy itt kell valahol lennie. De beülhetünk ide is - tettem hozzá nem túl nagy lelkesedéssel. Sanyinak jutott eszébe, hogy pár lépéssel továbbmenjen a parton - és a szomszédos épületben megtalálta a cukrászdát.

Nagy állati sportágválasztó

Azok számára, akik nem punnyadással akarják tölteni az év végét, az Állatkert lakói bemutatják az idei tél divatsportjait:

jóga

tandem

úszás

sziklamászás
(A tatu eredetileg falat szeretett volna mászni, de rájött, hogy elfelejtették feltenni a fogásokat. Ezen elég ideges lett, futott két kört a kifutóban, aztán ráfanyalodott a sziklamászásra.)

A felismerés pillanata

A zöldséges srác végignézett az általam kiválasztott termékeken.
- Vitaminparti lesz?
- Én mindig szoktam zöldségeket enni - feleltem némileg meglepve. - Azonkívül itt kicsit nehéz lett volna nagyon másféléket vennem, lévén ez egy zöldségbolt.
- Ja, ez eddig nem tűnt fel. Azt hittem, kalandpark.

Fedett

A nyári Vizes VB alkalmából történt felújítás során a Hajós Alfréd uszodában táblákat is elhelyeztek az egyes szolgáltatások irányát, illetve helyét mutatandó. A szauna előtt például csinos szürke tábla hirdeti:
"Fedett szauna"

Igaz, hogy még sosem jártam fedetlen szaunában, de valahogy nehezen tudom elképzelni a működését.

Folyóirat

Etelkával csetelünk, hogy miket írjak a számlára.
"És van még egy Tarzan folyóirat 15 ezer."
"Mi a f.om az a Tarzan folyóirat?"
"Ja, Tarzan golyói, csak bekapcsolt az autokorrekt."

Egyszer érek oda időben

Úgy volt, hogy az előadás fél 7-ig tart, és rögtön utána megyek a színházba. Azonban a közönség nagyon nem akart semmit kérdezni az előadóktól (a moderátor szerint azért, mert mindent elmondtak, szerintem azért, mert a többség nem értette), úgyhogy hamarabb befejeződött a program. Még haza is tudtam ugrani letenni a cuccaimat, aztán lesétáltam a Király utcán azzal a jó érzéssel, hogy végre nem utolsó pillanatban esem be valahová.

Az Örkény Stúdiószínházban azóta nem jártam, amióta átkeresztelték. Némi meglepetéssel vettem tudomásul, hogy 6.45-kor még senki sem ácsorgott az épület előtt. Az előtérben voltak ugyan néhányan, de amikor bementem, egy lány utamat állta.
- Elnézést, még nem lehet bemenni. Ők a társulat tagjai, még az előadásról egyeztetnek.
- Igazából én csak vécére szerettem volna bemenni – vallottam be. A lány ezt megengedte. Utána kimentem az épület elé és várakoztam, arra gondolva, hogy ezt se fogják pontosan kezdeni. Hamarosan megjelent néhány lányka, akik simán besétáltak az ajtón, miközben azt találgatták, mire is jöttek. Ezen felbátorodva én is követtem őket. Persze elkapott az előző színházi alkalmazott.
- Elnézést, de mondtam, hogy majd csak 7 órakor lehet bejönni.
- Mások is bejöttek, gondoltam, akkor lehet.
- De ők a társulat tagjai.
- Azok, akik arról beszélgetnek, milyen előadást fognak látni ma este?
A színházi alkalmazott megkereste a renitenseket és őket is kidobta. Tovább ácsorogtam odakint, mire megérkezett András. Közöltem vele a helyzetet.
- Ilyet még nem is hallottam, hogy csak 7-kor lehet bemenni. Akkor nem fogják pontosan kezdeni.
- Viszont nem leszünk sokan – mutattam körbe, mert rajtunk kívül csak az előbb kidobott lánykák lézengtek a környéken.
- És hol vannak a Tóniék? Remélem, nem az Örkény Színházba mentek!
- Hát azt mondta, hogy az Örkény Színház környékén lehet majd tőle átvenni a jegyeket, de pontos helyet nem írt. Szóval lehet, hogy most itt köröz a belvárosban.
Az utcasarkon egy magas, haj nélküli, hátizsákos személy jelent meg, aki épp telefonált. Kizárásos alapon ez csak Hörbi lehetett. Hamarosan oda is jött hozzánk.
- Még nem lehet bemenni, pedig már 7 óra van – tájékoztattuk.
- De fél 8kor kezdődik az előadás.
- Tényleg? – Elővettem a jegyemet és megnéztem. Igaza volt.

Persze fél 8 előtt megérkeztek Tóniék. Elmeséltem nekik, hogy Andrással együtt 7 órára jöttünk.
-Zsolt is parázott az autóban, hogy 5 perc múlva 7 óra és még sehol se vagyunk – vigyorgott Tóni. – Én meg mondtam neki, hogy na és?

Tudathasadásos telefonhívás

Már a metrón ültünk, amikor Anna egyszercsak odafordult hozzám.
- Miért hívsz engem telefonon?
- Hogy én? Dehogy hívlak. Sőt, még vissza se kapcsoltam a telefont - mutattam a sötét képernyőmre. Erre ő is megmutatta az ő telefonját, amelyen tényleg az én nevem világított.
- De az nem a régi számod volt? - kérdezte Dóri, miközben a csöngés elhallgatott.
- Ja tényleg - emlékezett Anna -, tegnap beszéltük is, hogy még a régi számod van benne a telefonomban.
- Igen, mert hívtál és csodálkoztál, hogy nem vettem fel.
- Kinél van most a régi telefonod?
- Szerintem senkinél. Vagyis a készülék maga a szüleimnél, de a SIM kártyát szerintem nem adtam oda. Biztos nem ők hívnak - mondtam meggyőződéssel, magamban tartva azt a gyanút, hogy Anna összekevert valakivel, aki mellé az én számomat írta be a telefonjába. Anna közben megnyomta a visszahívás gombot és odatartotta nekem a telefont.
- Beszélj vele.
- Miért én? Hogy megbizonyosodjak róla, hogy nem én vagyok az? - de addigra már fölvették a vonal másik végén, így kénytelen-kelletlen beleszóltam. A hívó számomra ismeretlen nevet mondott, ezért visszaadtam Annának. - Valami B. István, beszélj vele te.
Anna szabadkozásából aztán kiderült a turpisság. B. István kapta meg az én régi számomat, miután annak az érvényessége lejárt. Anna tegnap ugyebár felhívta (abban a hitben, hogy engem hív), ő meg kötelességtudóan visszahívta őt...

Kalács

Hét óra negyvenkor keltegetni kezdtem Andrást.
- Elmúlt fél 8, lassan kéne reggelizni, ha nem akarunk elkésni a jógáról.
- Jó. Van kalács - felelte András és átfordult a másik oldalára.
- Az tökjó, de úgy nem tudsz reggelizni, ha nem kelsz föl.
- Van kalács.
- Ezt már mondtad. Most kelj fel szépen és gyere reggelizni.
- Van kalács.
Ezen a ponton feladtam a próbálkozást és kimentem vécére. András persze rögtön felkelt és bekopogott a vécéajtón.
- Van kalács.
Kezet mostam és kimentem a konyhába.
- Jé, nem is mondtad, hogy van kalács!

Gazsi multifunkcionális

A Margitsziget népszerű helyszíne a futóversenyeknek. Amikor megérkeztem, valami jótékonysági verseny szervezői azt hitték, hozzájuk jövök, és lelkesen elirányítottak a nevezési pulthoz. Szerencsére volt eszem és hátramentem, ahol is elsőként Gazsit pillantottam meg a kerékpárjával.
- Csak nem te is futsz?
- Én? Isten ments! - tiltakozott Gazsi, akiről hamarosan kiderült, hogy ő a versenyen kötelező egészségügyi személyzet.Ebben a minőségében azonban akadtak kérdései:
- Jó, hogy én itt most egészségügyist játszom, de van egyáltalán elsősegély-csomagunk?
- Szerintem nincs - felelte Csaba.
- Mert én mondjuk hoztam egy ilyen rugalmas fóliát...
- Leszbikus biztonságos szexhez? - lelkesedtem fel.
- Hülye - torkolt le Gazsi. - Rugalmas kötszert akartam mondani.

Gazsin kívül még egy kívülálló ácsorgott velünk: Selmi, a rendezvény fotósa. Ő már türelmetlenül várta, hogy legyen mit lencsevégre kapnia, így elkezdtük a bemelegítést. Selmi lelkesen fotózta a nyújtásokat.
- De jókat csináltok! Nem tudom, ez a futásnak jó-e, de a kamerának nagyon.

Azt hittem, Gazsi bizonyos pontokon fog csak várni, de nem: tisztjének tekintette, hogy a mezőny legutolsó versenyzőjét kísérje. Ez persze én voltam, lévén egyedüli nőként indultam a hosszabbik távon. Én viszont elég kínosnak éreztem, hogy Gazsi folyamatosan mellettem van. Ezt ő is megérezte, mert lemaradt, és mint kiderült, később olyan távolságból követett, hogy nem vettem észre (pedig többször hátranéztem). Csak a második körnél az uszoda mellett ért utol ismét.
- Hát te? - csodálkoztam.
- Én már a második körömet járom.
- Jé, de meglepő, én is.

Amint beértem, szemerkélni kezdett az eső, ezért bevonultunk a MAC előterébe díjkiosztóhoz. Eddigre Selmi már elhúzott a fallabdásokhoz, de helyette Gazsi vállalta a fotós szerepét. Sajnos a rá jellemző maximalizmussal. Az első díjazottként Évinek ötször kellett megismételnie a kézfogást, mert nem volt elég jó a mosoly vagy a beállítás vagy a fény. Mikor Gazsi végre elégedett volt a végeredménnyel, Csaba végre Évi nyakába akasztotta az érmet is.
- Ja, még csak most jön az érem?!-kapott észbe Gazsi. - Csináld még egyszer, nem tudtam lefotózni! De forduljatok errébb, így nem látni rendesen!
Most már tudom, miért nem Gazsi az egyesület hivatalos fotósa.

Elüzletiesedés

A Rehab Critical Massre érve Dórit láttam meg először.
- Ez is teljesen elüzletiesedett - panaszolta. Körülnéztem, de sehol sem láttam multicégeket reklámozó plakátokat.
- Én nem vettem észre.
- Látnád, mi van a Szent István téren!
- Ja, ott még nem voltam.
- Meg itt van az Auchan is, csokit osztogatnak.
- Juj, akkor megyek, hátha van még belőle - mondtam, mire Dóriban valószínűleg egy világ dőlt össze azt illetően, hogy én is az ő antikapitalista ideológiáját osztanám. (Nem osztom, pláne, ha csoki is van a dologban.)

A menet vége felé a Szent István térről valóban borospoharakkal a kezükben jöttek emberek, de valahogy gyanúsan nem közénk tartoztak. Hamarosan fény derült a rejtélyre: a Bazilika előtt, tőlünk teljesen függetlenül, egy gasztrofesztivál zajlott. Emiatt települtek ki a vendéglátóhelyek, nem pedig azért, mert a fogyatékkal élők ügyének felkarolásában üzleti lehetőséget láttak.

Bár úgy lenne.

A menorcai közlekedés rejtélyei

Es Grau mindenképpen szerepelt a terveinkben: itt található ugyanis Menorca egyetlen nemzeti parkban, egy tóval, ahol mindenféle madarakat lehet megfigyelni, ráadásul a fjordok tarkította északi parton helyezkedik el. Odajutni azonban nem volt olyan könnyű. Hiába láttuk a buszállomás falára kitéve az Es Grau-i busz menetrendjét, a kijelölt időpontban egyetlen busz sem állt benn, amelynek kijelzőjén akár csak hasonló útvonal szerepelt volna. Az információs pulthoz hiába is mentünk volna oda: noha menorcai tartózkodásunk minden egyes napján, különböző napszakokban jártunk a maói buszállomáson, az információt mindig zárva találtuk. Nem maradt más hátra, mint gyalog. Szerencsére segítségünkre volt a Camí de Caballs, szó szerint lovas ösvény, az országos kék menorcai változata, amely a sziget teljes partvonalán körbeér, és első szakasza pont Maótól Es Grauig tart. Sajnos ezen első szakasz első öt kilométere az országutat követi Sa Mesquidáig. Csak innen csatlakoztunk le egy pallókkal fedett tengerparti útra, ahol a kiírás szerint – az ösvény nevével ellentétben – tilos volt lovon közlekedni. Érdekes kérdés, hogy a lovas turisták hogy jutnak el Es Grauba (a két falu között nincs aszfaltút), de erre sose kaptunk választ, ugyanis – bár négy napon át a Camí des Caballs különböző szakaszait jártuk – a menorcai lovasturizmust reklámozó kiadványok és honlapok ellenére egy darab lovassal nem találkoztunk.

Es Grauba érkezve rögtön találtunk is egy buszmegállót, ahol azonban menetrendnek semmi nyoma. Betértünk tehát egy kocsmába érdeklődni, mikor megy vissza a busz.
- Most már nincs buszközlekedés – felelte a csapos. – Szeptember 15-tel megszűnt.
Mit volt mit tenni: hazagyalogoltunk újabb 5 kilométert aszfalton.

Másnap már készültünk B tervvel: ha szeptember 15 után Fornellsbe (szintén északi part) se jár a busz, megyünk délre. A fornellsi busz azonban annak rendje-módja szerint beállt a helyére, sőt a kiíráson Fornells előtt Cala Tirant is szerepelt.
- Cala Tirantig kérjük a jegyet, ugyanannyiba kerül – javasoltam.
- Miért, ott mi van?
- Onnan indul a turistaút. Ráadásul ha jól értelmezem, előbb megyünk oda és utána Fornellsbe.
Megvettük a jegyet Cala Tirantba. Fornells előtt azonban a busz nem kanyarodott be Cala Tirant felé – talán mert nem jeleztünk, bár mintha más is kérte volna odáig a jegyet. Így hát leszálltunk Fornellsben, de észrevettük, hogy néhány utas még fenn maradt, és valaki arról beszélget a sofőrrel, hogy Cala Tirantba készül. Ezért odamentünk az első ajtóhoz.
- Megy ez a busz Trinidadba? – kérdezte András, akinek valamiért nem sikerült megjegyeznie úticélunk nevét.
- Cala Tirantba – javítottam ki gyorsan.
- Nem értem – mondta összezavarodva a sofőr. – Van jegyük Cala Tirantba?
Volt és szerencsére meg is tartottuk, úgyhogy a sofőr intett, hogy szálljunk fel. A busz visszafordult és ezúttal lekanyarodott a Cala Tiranti útra.

Cala Tirantban először a menetrenddel konzultáltam, ugyanis az Internet jelzett onnét egy 16.05-ös buszt, ami 17 órakor indul tovább Fornellsből. Ezt kissé meglepőnek találtam, lévén a két megálló közti távolság kb. 2 km. Itt fény derült a titokra: két külön buszról volt szó, a 16.05-ös nem megy be Fornellsbe, a 17 órás fornellsi járat viszont Cala Tirantot nem érinti. Sietősre fogtuk tehát, hogy túránkat lebonyolítva még elérjük a 17 órás fornellsi járatot. Ez annyira jól sikerült, hogy Cala Tirantba visszaérve még integethettünk az északi irányban elhúzó 16.05-ös busznak.
- Várjuk meg, amíg megfordul, és szálljunk fel erre – javasoltam.
- Egyáltalán nem biztos, hogy meg fog fordulni – figyelmeztetett András. – Különben is, visszafelé itt nincs megálló.
- De hát a visszafele irányban van az esőbeálló meg a menetrend!
- Szerintem csak azért, mert a másik oldalon nem fért el.
Azért vártunk még pár percet, de a busz egyáltalán nem fordult vissza, így átgyalogoltunk Fornellsbe. A 17 órás járat – a reggeli buszunkkal ellentétben – betért Arenal de Castellbe is, aminek örültünk, mert legalább ezt a szép helyen fekvő települést is látjuk. Arra viszont nem számítottunk, hogy az arenali megállóban a sofőr hátrakiált:
- A maói utasok szálljanak át a másik buszra!
Gyorsan összekaptuk magunkat, a másik busz sofőrje pedig beindította a motort és indultunk Maó felé, hátrahagyva előző sofőrünket és buszunkat. Senki se tudja, mi történt velük.

A fornellsi húzásunkhoz hasonlót hajtottunk végre másnap Son Bouban: látván, hogy elhagyjuk a települést, gyorsan leszálltunk, majd láttuk, hogy a busz szépen visszafordul és lemegy egész a strandig, amely hivatalos végállomása volt. De itt legalább biztosan volt buszközlekedés, míg úticélunk, Cala en Porter esetében ebben nem lehettünk biztosak. Odaérkezve tehát gyorsan kerestünk egy buszmegállót, ahol kiírás közölte, hogy itt utoljára délután kettőkor áll meg busz (mindezt mi háromkor olvastuk). Az Internet segítségével találtunk egy másik megállót, bár az egyirányú utcák zűrzavarában fogalmunk se volt, honnan jön a járat. Az is gyanús volt, hogy a 200 méterre levő előző megállóból 18.15-kor, a miénkből 18.25-kor indult a busz. Nemcsak mi aggódtunk emiatt: 18.15-kor már egy csomóan lébecoltak a megálló körül. Ekkor húzott el előttünk a városnéző kisvonat.
- Megjött a buszunk – jelentette András.
- Ezzel kicsit lassan jutnánk Maóba. Kábé olyan sebességgel, mintha gyalogolnánk.
Szerencsére a valódi busz is megérkezett, amely szépen kivárta (majdnem) a tíz percét a megállóban, utána indult tovább.

Az igazi káosz azonban utolsó napunkon fogadott. Valahogy beakadtak a maói buszállomás kijelzői, így este 6 körül még mindig a 13.15-ös buszok kiírása villogott (az információs pultban továbbra se volt senki). Ráadásul, mivel a 19-es kocsiállásra (legalábbis 1 és 2 között) egyetlen járat sem volt kiírva, egy autós úgy gondolta, nyugodtan hasznosíthatja saját céljaira:

Catalunya libre

Csak októberben lesz a népszavazás, de már szeptemberben forrong egész Katalónia. A metrón mindenhol társadalmi célú hirdetések biztatják az embereket arra, hogy éljenek demokratikus jogaikkal. Hatalmas ’sí’ plakátok lógnak mindenfele; egy gironai lakos egész mozaikot rakott ki belőlük, arra az esetre, ha az arra járókat egy darab nem győzné meg:


Az ablakokból katalán zászlók lógnak, spanyol zászlót vagy ’no’ táblát viszont egyet sem láttunk. Egy szombati délelőtt szokatlan tömeg volt a barcelonai metrón, én meg viccesen megjegyeztem, hogy biztos tünti lett. Igazam volt, a tömeg ugyanis Jaume Priminél egyszerre leszállt, és nagy katalán zászlók is lengtek a peronon.

Annál meglepőbb volt, hogy a hivatalosan nem Katalóniához tartozó (bár katalán nyelvű) Menorcán is láttunk pár (bár jóval kevesebb) ’sí’ posztert. Mi több, a maói utcákon is láttunk olyan plakátokat, amelyek a választójog gyakorlására biztatnak, a rajtuk szereplő dátum azonban meglepő módon nem október 1, hanem szeptember 22 volt.
- Biztos az időeltolódás miatt – jegyezte meg András.
- Az lehet – feleltem, majd elgondolkoztam. – De várjál, most keletebbre vagyunk, akkor fordítva: itt később van, mint amikor korábban volt.
András ezen a ponton felhívta a figyelmemet, hogy az utolsó mondatom általában is igaz.

Visszautazásunk reggelén sms-t kaptunk Karlótól: „Harcoltok még a szabad Katalóniáért?”

Kapuzárási pánik

Még júliusban jelent meg az első kiírás a lépcsőházban. Ezen tájékoztattak minket, hogy a hatodik emeleti lakókat kilakoltatták (nekem eddig fel se tűnt, hogy a házban van hatodik emelet), és mivel nem szeretnék, hogy visszajöjjenek, fokozottan figyeljünk arra, hogy kit engedünk be a házba. Rögtön az jutott eszembe, hogy az irodánkba érkező kliensek biztos marha boldogok lesznek, ha a lakók faggatni kezdik őket, hogy kik ők és hova jönnek (évekkel ezelőtt már volt ilyen sztori, jó nagy konfliktus lett belőle). A történet azonban folytatódott, mert hamarosan kör-emailt kaptunk: mindenki adja le a kapukulcsot a közös képviselőnek, mert le fogják cserélni a zárat a kapun. Jani persze rögtön elkezdett kalkulálni, hogy a kapukulcsokat - amelyek annó pénzbe kerültek - a közös képviselő biztos fű alatt el akarja adni saját hasznára, bár mondjuk a vevők zár nélkül nem vennék nagy hasznukat. Azt is bejelentették, hogy meg fognak változni a kapukódok, aminek az értelmét annyira nem láttam, lévén minden lakásnak más a kódja, és a kilakoltatott hatodik emeletiek valószínűleg nem tudták a többi lakásét (hacsak a lakók meg nem mondták nekik, de ez az új kódokkal is előfordulhat). Azt is biztosra vettem, hogy a kódok cseréje egyik napról a másikra fog történni, lehetőleg úgy, hogy előtte nem olvastam emailt és ott állok majd a kapuban, lemerült okostelefonnal. Nem pontosan így történt, de majdnem: kedd este jött egy email az új kóddal, ami szerda reggeltől már életbe lépett. Kulcsunk azóta sincs.

Öltözködési tanácsok esőáztatta esküvőkre

- Nem igazán az időjáráshoz öltöztél – mérte végig Péter Vikit.
- Miért, ez hal – vettem védelmembe Viki tangapapucsát, ami valóban halat formázott. – Pont vízbe való.
- Azt hittem, hogy délután még haza tudok menni és átvenni a gumicsizmámat, de nem sikerült – magyarázta Viki. – A zoknit is kölcsön kaptam, meg van nálam egy kölcsönpulóver is.
A kölcsönpulóver egyelőre a táskában lapult, a kölcsönzokni azonban mostohább sorsra jutott.Viki ugyanis rájött, hogy hagyományos zoknit tangapapucs alá nem tud felvenni, viszont fázott a lába, ezért megoldásként lyukat vágott rá a nagylábujj mellett. Igaz, így kicsit szellőzött, ráadásul a zokni alja enyhén vizes lett, ahogy belesüppedt az átázott fűbe.

Vacsora közben sikerült viszonylag száraz helyen ülnünk, ezután azonban a tánctér közelébe húzódtunk, hogy megtekintsük a nyitótáncot. Itt már voltak kevésbé fedett részek, így Viki egy ponton azzal szembesült, hogy a fejére csorog az eső. Gyorsan odébbhúzódott és kért a Baileysből, amit ő hozott (ez arra a bulira emlékeztetett még régen, ahova én vittem egyedül alkoholmenteset, és ebből a többiek arra következtettek, hogy nem iszom, pedig csak számítottam rá, hogy másnak nem jut eszébe).

A nyitótánc után igen jó zenék jöttek, ezért beálltunk táncolni. A tánctér fölött is volt kifeszítve ponyva, de azért oldalról nedvesedett a talaj. Viki kísérletezgetett, hol tud még viszonylag száraz lábbal áttáncolni, de ez nem mindig sikerült.
- Sáros lett a kölcsönzoknim! – panaszolta. – Nem fog örülni az, akitől kaptam.
- Szerintem ez kevésbé fogja zavarni, mint az, hogy lyukakat vágtál bele –jegyeztem meg. A tánc pozitív hatással lett a hőmérsékletre, így Viki levette a pulóverét, és a táskáinkkal együtt a táncteret szegélyező padra tettük. Egyúttal azt is felfedeztük, hogy a tánctérben levő asztalon voltak a vegetáriánus saláták, amiket egész addig kerestünk.

Miután abbahagytuk a táncot, elváltak útjaink. Én a pultnál álltam épp és a táncteret néztem, amikor azt láttam, hogy a pad eldől és a rajta levő táskák és ruhák – közte a mieink is – leesnek a sárba. Odasiettem és kibányásztam a saját táskámat; Viki táskáját és egy piros pulóvert, amit az övének tippeltem, valaki már felvette. Azért mikor legközelebb láttam Vikit, szóltam neki, hogy leesett a pulóvere.
- Jaj, és vizes lett?
- Nem tudom, nem én vettem fel.
Viki besietett a tánctérre a cuccaiért; a beállt állapotokat jól példázza, hogy kifelé csak egy lovagias fiatalember segítségével tudta elkerülni a pocsolyákat. Viszont örömmel állapította meg, hogy a pulóver száraz maradt, és nekiállt öltözni. Először is odaadta Péternek a sálat, amit egész eddig a haján viselt (?), majd a pulóvert, végül a táskáját. Péter kicsit furcsán festett egyik kezében egy rózsaszínű retiküllel, nyakában pedig elölről hátravetve egy piros muszlin sállal.
- Szerintetek ha ezzel a táskával mennék taxit fogni, mekkora sikerem lenne? – kérdezte.
Viki egyenként visszakérte a ruhadarabokat és felvette őket.
- Na, most már jól vagyok – jelentette be, miután a pulóvert is magára húzta. Péternek azonban még volt hozzáfűznivalója a dologhoz:
- A táskádat nem akarod visszavenni?

Gina eltévedt

Már nagyban folyt az ünneplés, amikor telefonált Gina, hogy nem talál ide. Az Ádám által adott útmutatásból - "indulj el az M3-as felé" stb. - először azt hittem, Miskolcról jön, de kiderült, hogy a Széchenyi-fürdő körül tévelyeg. Ezt ugyan Ádám is alig hallotta, mert épp akkor egy sörbicikli húzott el mellettünk.
- Kérjük meg, hogy maradjanak itt, és akkor a hang alapján idetalál - javasolta Éva, de ekkora áldozatot nem akartunk bevállalni. A sörbicikli továbbment, Gina elindult, de láthatóan rossz irányba, mert nem érkezett meg.
- Én biciklivel vagyok, szívesen elmegyek megkeresni - ajánlkozott Zsolt. Rögtön megláttam az ötletben a problémát:
- Nem is tudod, hogy néz ki!
Ádám ennek kiküszöbölésére mutatott a telefonján egy képet Gináról, ezt Zsolti megpróbálta megjegyezni és elindult. Két sörbiciklivel később visszaérkezett, egyedül. Mint kiderült, csak egy idegen nőt szólított le azzal, hogy ő-e Gina, és az illető szerencsére nem nézte szatírnak, viszont az igazi Gina nem lett meg. Zsolti tehát elindult még egy körre - és abban a pillanatban befutott Gina, természetesen az ellenkező irányból. Sose derült ki, hogy keveredett arra a Széchenyi-fürdőtől...

A kék fürdőnadrág rejtélyes esete

Hűvös és szeles reggelre ébredtünk, ezért többen nem számítottunk arra, hogy mire a partra leérünk, beüt a strandidő. Többen is bánni kezdtük, hogy nem hoztunk fürdőruhát. Patri persze hozott, Dani pedig nem zavartatta magát: alsónadrágra vetkőzött és úgy ment be a Balatonba. Mivel a déli parton a térdig érő mélyvíz-szindróma uralkodik, én is felfogtam a szoknyám szélét és besétáltam. Patri éppen Danit fotózta, aki kitárt karral, szabadság-feeling pózban állt modellt.
- Nem akarsz te is úgy csinálni, mint a Dani? - vigyorgott rám Patri.
- Hát, tudod mit... nem.

Később aztán elégedetlen lettem ennyi fürdéssel, és Katával együtt - aki szintén nem megfelelő öltözékben jött le a partra - elhatároztuk, hogy visszamegyünk a házba a fürdőruhánkért. Dani rögtön megkért, hogy hozzuk le a türölközőjét és az úszónadrágját (mondjuk nem volt világos, miért, ha egyszer a boxeralsójában már úszott), és Kristóf is csatlakozott.
- Kék fürdőnadrág, ott van a radiátoron.
- És a törülköződ?
- Az nem kell - nyújtotta át nekem szobájuk egyetlen kulcsát.

A házhoz érve első utam a fiúk szobájába vezetett, ahol azonban egyetlen fürdőnadrág sem hevert a radiátoron, csak egy laptop. Mellette az ágyon Kristóf telefonja a töltőn, így áthidaló megoldásként Mikit hívtam, Kristófot kértem a telefonhoz és beszámoltam neki a helyzetről.
- És nincs leesve mögötte? - kérdezte Kristóf, mintha magamtól nem jutott volna eszembe megnézni. Nem volt. Körülnéztünk a szobában, de csak egy sortszerű terméket találtunk egy hűtőládából félig kilógva (??), viszont az kockás volt, ezért otthagytuk. Felnyaláboltuk Dani cuccait (amelyek ott voltak, ahol mondta) és a sajátunkat, majd elindultunk a part felé. Épp a műúton keltünk volna át, amikor Miki ránk telefonált és megkérdezte, útban vagyunk-e a part felé. Mondtam, hogy igen, és megadtam hozzávetőleges koordinátáinkat.
- És azt megkérdezhetem, miért nem azon az útvonalon mentek, amin reggel mentünk?
- Ja bocs, nem tudtam, hogy az szabály - védekeztem. Az történt, hogy ők is elindultak visszafele, de Kristóf szembesült vele, hogy kulcs híján nem fog tudni bejutni a szobába. Úgyhogy egymást elnavigálva végül félúton találkoztunk, én odaadtam a kulcsot, majd ők mentek tovább a ház felé, mi pedig moralizálgattunk "a rest kétszer fárad" szövegű közmondás bölcsességéről.

Már kijöttem a Balatonból, amikor megjelent Kristóf a világoskék fürdőnadrágban.
- Ott volt, ahol mondtam - szólt rám szemrehányóan, majd a meglepett fejemet látva vigyorgott. - Á, nem is.

Miki akadálypályája

- Valahol le kell majd kanyarodnunk balra - mondta Miki. -A következőnél bekanyarodom. Lehet itt balra menni?
- Biztos, mert ott a nyíl, hogy "Köröshegy arra" - nyugtattam meg. Amint azonban bekanyarodtunk volna, egy nagggyonmenő ezüstszínű kocsi száguldott el mellettünk és bevágott elénk.
- Siess csak, nehogy elkéss! - biztatta Miki, majd fékezett, mert egy idős néni vonszolta át magát előttünk az úton. - Ez komolyan olyan, mint egy akadálypálya.
Hamar kiderült, hogy rossz helyen kanyarodtunk le, ezért megfordultunk. Az akadálypálya következő feladatként egy biciklis lányt kellett megkerülnünk, majd visszakeveredtünk a főútra, és hamarosan megtaláltuk az utcát.
- Ott lesz a bejárat a keresztutcában! - kiáltottam. - Látom a kiírást.
- Micsoda navigáció! - gratulált Miki és befordult. Sajnos kiderült, hogy a feliratból csak az "üdülő" szót sikerült jól elolvasnom, a többit a fantáziám tette hozzá, más szóval ez nem a mi üdülőnk volt. De semmi baj, visszafordultunk, és hamarosan már ott álltunk egy széles és nagyon zárva levő kapu előtt. Szerencsére valakik épp kijöttek, és a még mindig nyitva levő kapun be tudtunk slisszolni - hogy aztán tanácstalanul álljunk meg. Az udvarra ugyanis nem tudtunk beparkolni, egy kis fekete autó orra elállta a bejárást.
- Ki volt ez az okos, aki így parkolt? - mérgelődött Miki. Hamarosan kiderült, hogy ez az okos Veri volt, aki rögtön megjelent és hátrébb húzódott a kocsijával. Miki behajtott az udvarra - és megállapította, hogy egyetlen helyre se fér be. Visszament hát a behajtóra. Naná, hogy nem sokkal később egy mikrobusz szeretett volna bejutni az udvarra.

Hajszárított grill nukleáris vodkával

Újpest Városkapunál hosszasan kerestem a 204-es megállóját; még egy nénit is megkérdeztem, de azt mondta, ő nem azzal megy (én meg nem fejtettem ki, hogy attól még tudhatná, hol áll meg). Képzelhető az örömöm, mikor az egyik megállóban – miközben próbáltam elolvasni a táblákat – megállt egy 204-es. Gyorsan felszálltam rá, és csak Rákospalotán kezdtem gyanakodni, hogy valószínűleg rossz irányba.

A helyszínre érkezve újabb nehézség fogadott. A házat ugyan könnyen megtaláltam, a kertben székek és asztal jelezték, hogy kerti parti készül – csak épp mind üresen álltak, a kapu zárva, csengő sehol. Vadul kerestem a telefonomban Miki telefonszámát, de közben megérkezett még egy vendég és felhívta, így végül bejutottunk. Azt azért nem mondhatnám, hogy addig a kutya se foglalkozott velünk, mert a kerítés rácsain kidugta fekete orrát egy kedves, medveszerű fekete jószág. Mint utóbb kiderült, Herkulesnek hívják és hovavat, vagyis hős német pásztorkutyák leszármazottja. Hősiessége esetünkben abban merült fel, hogy önfeláldozóan megevett minden olyasmit, amire mi nem tartottunk igényt.

Berci már a facebookon jelezte, hogy hoz nutellás vodkát; ezt páran nukleárisnak olvasták és sugárzástól tartottak. Berzenkedve bár, de megkóstoltam, és várakozáson felül jónak bizonyult.
- Tulajdonképpen logikus, hogy az ember összekombinálja a két kedvenc kajáját – merengett Ilona.
- Hát az esetemben a nutellás padlizsán lenne, és az azért elég bizarr – jegyeztem meg.

Vodkázás után kimentünk a kertbe. A fiúkra hagytuk a grillezést, mi pedig leültünk a salátákkal és sós sütikkel megrakott asztal körül. A különböző kerti és horgászszékek között egy egészen picit is felfedeztem.
- Jé, a macskának is hoztatok széket? – csodálkoztam, mert a macska amúgy a házban maradt és azt próbálta eldönteni, barátkozni akar velünk, zsákmányállatnak tekint minket vagy inkább fél.
- Az gyerekszék.
- Hát maximum egyéves gyereket ültetnék rá – jegyeztem meg és eltöprengtem: - Mondjuk egy egyéves gyerek baromira élvezheti a horgászást.
Kristóf gonoszul vigyorgott.
- Viszont milyen jó csalinak!

A hátunk mögött magasra csaptak a lángok a grillen.
- Kinek van meg a tűzoltók telefonszáma?
- Én úgy tudtam, grillezni parázson szoktak – jegyezte meg Veri. A srácok is rájöttek erre, és azon ügyködtek, hogy minél előbb leégjen a szén. Ennek érdekében Miki kihozott egy hajszárítót és azzal fújta a tüzet. Mi emiatt kicsit aggódtunk, de végülis ellenkező irányban ültünk, és figyelmeztetéseink hatására Berci sem gyulladt ki. Megszületett a parázs és hamarosan az első megsült húsok is tányérra kerültek. Itt lépett be az a probléma, hogy műanyag villával kicsit nehéz volt elvágni.
- Azt az egész húst a kutyának adtátok? – csodálkoztam, mivel Herkules egy szép nagy hússzeletet majszolt. Kristóf megmagyarázta:
- Eredetileg nem így akartam, de lerepült a tányéromról, mikor megpróbáltam kettévágni.

Patri közben elővett egy girlandot, amely egymásba kapaszkodó flamingókat ábrázolt, és kitalálta, hogy felteszi a fára.
- Jaj, de ez az, amit nem szoktam tudni kibontani!
- Nem, ez az, amit nem szoktál tudni visszacsomagolni – emlékeztette Veri.
A girland felkerült a fára, nagyon jól mutatott, és ez újabb ötletet adott Patrinak.
- Csináljunk egy fotót úgy, hogy állunk és fogjuk egymás kezét, mint a flamingók!
- A flamingók nem fogják egymás kezét – világosítottam föl. – Azért, mert nincs nekik.
Végül beálltunk a fa alá, de már majdnem besötétedett, így a girland nem látszott rendesen, és a kézfogós változat sem működött, mert túl sokan voltunk. Azért lett belőle kép.

Miki valamiért úgy gondolta, hogy előbb minden húst megsüt, és csak utána a zöldségeket – ezt Patri úgy értelmezte, hogy a vegetáriánusokat éheztetik. Unalmában (és talán lázadásból) hosszú grillkolbászokkal kínálta meg Herkulest, aki a többiektől is kapott egyet s mást.
- Ez a kutya több kaját kap ma, mint máskor egész nap – jegyeztem meg. Miki csodálkozva nézett rám.
- Csak most kapott egy kis darab húst.
- Ja, én adtam neki pár dolgot – közölte Patri könnyedén, ezzel is illusztrálva a "pár" szó relativitását.

Kismarosi jegypénztár

Már többször volt problémánk a kismarosi jegypénztárossal, aki igen lassan dolgozik, elég rosszul hall és némi nehézséget okoz neki a bankkártyás fizetés. Ma számítva a lassúságára, vonatindulás előtt majdnem negyedórával értünk oda. (Hamarabb fölösleges lett volna: a 4.17-es vonathoz 4-kor kezdi kiadni a jegyeket, addig pihenőideje van.) Ennek ellenére már hosszú sor kígyózott a pénztárcsarnokban és onnan ki. Sejtve, hogy nem fogok időben sorra kerülni, előrenéztem és láttam, hogy Attila és Tomi néhánnyal előttem áll. Bepréseltem magam az ajtón (ez nem volt könnyű, mert csak a fél szárnya volt nyitva, és ugye a sor is ott állt) és odamentem hozzájuk.
- Figyelj, tudnátok nekünk is venni két jegyet?
- Persze, kérdezd meg a többieket is, hogy kell-e valakinek.
Ismét kipréselődtem az ajtón és összegyűjtöttem az igényeket. Tomiék listáján végül kilenc jegy szerepelt, sőt még a mögöttük álló vadidegen lányka is megkérte őket, hogy vegyenek neki egy diákot. Hiú remény volt azonban azt hinni, hogy így elérjük a zónázót: pont akkor gördült be, amikor a pénztáros néni lecseszte túratársainkat, hogy ne abba a mikrofonba beszéljenek, hanem a másikba. Testületileg lekéstük tehát a zónázót és vártuk a személyvonatot az egyre erősödő esőben.

Az idegen lányka kivételével Tomiék a vonaton tervezték lerendezni az anyagiakat. Itt azonban akadályba ütköztünk. Noha az egy darab 90%-os mellett csupa teljes árú jegyet kértek (kettő kivételével Budapest-bérlettel), a csomagban eggyel kevesebb jegy volt, kettő pedig 33%-os volt.
- Az milyen a 33%-os? – kérdeztem.
- 26 év alattiaknak – felelte Gazsi és körülnézett. – Van köztünk 26 év alatti?
Nem volt.
- De Attilát el lehet adni annak.
- Kérni fogják a személyijét – figyelmeztetett Gazsi.
- Majd azt mondom, hogy otthon hagytam – mondta Attila. – De még mindig eggyel kevesebb jegy van.
- Nem lehet, hogy véletlenül otthagytátok?
- Nem, direkt megnéztük, hogy mindent összeszedtünk – felelte Tomi. – És egyébként kérdezte is, hogy 33%-os, és mondtuk, hogy NEM!
- Ez családi jegyet adott – állapította meg Gazsi.
- De miből gondolta, hogy gyerekek vannak velünk?
- Ha a kalauz sokat utazik ezen a vonalon, talán megszokta már az ilyesmit és hinni fog nekünk – reménykedtem. Egy másik túratárs feldobta, hogy vesz az interneten e-jegyet, de Gazsi lebeszélte róla.
- A kilencedik jegy itt van beütve a blokkon, azt megmutathatjuk.
- És elmondjuk azt is, hogy mi egyáltalán nem kértünk 33%-os jegyet! – tette hozzá Tomi, bár én nem voltam meggyőződve róla, hogy a kalauz hinne is nekünk. Aggódva vártuk a kalauzt. Ahogy elhagytuk Budapest határát, Gazsi némileg megkönnyebbült.
- Ha most jön a kalauz és leszállít minket, már hazamehetünk BKV-val.
Aggodalmunk azonban fölösleges volt: egyáltalán nem jött kalauz.

Darázsétkeztetés

Amint megálltunk pihenni, Attila elővette a szendvicsét és enni kezdett.
- Vigyázz, ott egy darázs! – figyelmeztette valaki. A rovar valóban ott röpködött a szendvics körül. Attila próbálta elhessegetni, de a darázs mindig visszatért.
- Valami nagyon spéci lehet abban a szendvicsben – jegyezte meg Tamás.
- Mondjuk mézes szendvics? – vetette fel valaki.
- Á, ez igazából nem darázs, hanem kém, aki utánunk szaglászik – vetette fel Gazsi. A darázs most a szendvicsből kilógó párizsi egy darabkáját próbálta lenyiszálni. Igyekezete még Attilára is hatással volt, aki abbahagyta az evést és figyelte, hogyan rágja a rovar a szeletkét. A darázs azonban hamarosan feladta és átrepült a szendvics másik oldalára, hátha ott könnyebb dolga lesz.

Ekkor érkezett meg Hosszú Gábor, és elővette szokásos túranasiját.
- Kér valaki Pilóta kekszet?
Miután elosztogatta a csomag tartalmát, magának is megtartva egyet, feltűnt neki, hogy Attila csak nézi a kezében a félig megevett szendvicset. Elmagyaráztuk a darázshelyzetet, mire Hosszú Gábor odalépett és ráfújt a szendvicsre, a többiek meglehetős elképedésére.
- Hát ha eddig megetted volna a szendvicset, most már nem fogod – jegyezte meg Tamás.
- Néha egy jól irányzott fújás hatásos lehet – magyarázta Hosszú Gábor.
- Igen, és így legalább enyhe Pilóta keksz-mellékíze.

Nonverbálisan

Reggeli beszélgetés.
Kristóf (hangosan): Nyau, nyau!
én (suttogva): Kicsim, ne nyávogj, felébreszted Andrást. Tudod mit, most inkább nonverbálisan beszélgessünk.

Szülinapi piknik

Dóri eredetileg a Kertemben akarta tartani a szülinapját. Fel is hívta őket pár nappal előtte, hogy asztalt foglaljon, de lecseszték, hogy azt sokkal hamarabb kellett volna megtenni és nem egy konkrét napra (ez utóbbi kicsit logikátlan, lévén a legtöbb embernek egy konkrét napon van a születésnapja). Azért odamentünk, hátha találunk helyet, de már messziről láttuk, hogy reménytelen. Szerencsére hoztunk pokrócot, így miután megvettük az italokat és összeszedtük Mártit egy padról, ahol két társaság közé bezsúfolódva várt minket, felmentünk a dombra és letelepedtünk. Ennek az lett a hátránya, hogy senki nem talált meg minket automatikusan, csak telefonos segítséggel, valamint az esti sétára kihozott kutyák rendszeresen elszáguldottak mellettünk. Egy részük Szemikével próbált barátkozni, de volt, aki hátsó szándékkal közeledett. Egyszer azt éreztem, hogy valami besuhan mellettem a körbe, aztán már fordul is vissza: mint kiderült, az eb egy darab tortát is magával vitt eközben. Persze Szemike lett lecseszve, hogy miért nem folytat házőrzést, bár nem is voltunk házban.

Anna volt az egyik, aki csak hosszas útbaigazítás után talált meg minket. Viszont ő ajándékot is hozott: Dóri nagy örömmel bontotta ki a csomagolásból a könyvet.
- Látod a könyvjelzőt benne? – kérdezte Anna. – Na, ott tartok, szerintem pár napon belül kiolvasom.
- Ja, hogy akkor adjam vissza…

Lassan ránk sötétedett.
- Ági mit csinál? – kérdeztem, mert az említett személy felállt és világító mobiljával hadonászott a levegőben.
- Jelez a Marinak, hogy hol vagyunk.
- Mari repülővel jön?
Mari nem repülővel jött, hanem egy nagy táskával.
- Pókász hol van?
- Lementek sörért.
- Egy csomó sört hoztam – jelentette be Mari. – Szóljatok nekik, hogy forduljanak vissza.
- Alkoholmentes is van? – reménykedett Cilin.
- Az sajnos nincs…
- Akkor felhívom őket, hogy olyat vegyenek.
- És hozhatnának fröccsöt is – tette hozzá Anna és már nyomkodta is a telefonját. – Foglaltat jelez – állapította meg csalódottan, aztán Cilinre nézett,akinek szintén a fülénél volt a mobil. – Ja, hogy te is őket hívod!

30 fok az állatkertben

- Qrva meleg van - közölte Auróra, és nyugágy hiányában elfeküdt egy fatörzsön.


Nem ő volt az Állatkert egyetlen olyan lakója, akinek melege volt. A kengurusimogatóban nem lehetett kengurut simogatni, mert mind az árnyékban hevertek, pedig a kengurut aztán tényleg nem vádolhatja senki azzal, hogy hideg égövi állat lenne. A kearöpdében a több órával azelőtt kitett fonott kosárnak csak az egyik oldala volt szétcincálva, pedig általában az ilyen tárgyak 1-2 óra után már felismerhetetlen állapotban vannak. Szerencsések voltak azok, akiknek lehetőségük volt fürödni. Sven és Sören, a fókák, épp csak levegőt venni jöttek a felszínre. A cerkófoknak protekciója lehetett, mert ingyen zuhanyt kaptak a kifutójukhoz.

Egyetlen társaságot nem érintett a hőség: a makik ugyanúgy őrjöngtek, mint máskor. Most a fákon és a rájuk aggatott köteleken nindzsatechnikákat gyakoroltak. Igaz, az egyik kiskorú maki igyekezett megspórolni a fárasztó gyaloglást és anyukájával vitette magát.


Mikor azonban már épp megesett a szívem a hőguta szélén álló kis jószágon, az lecsusszant anyja hátáról, és mint akit puskából lőttek ki, rohant csatlakozni a társaihoz.

Kapucnit föl!

A doktori talárnak kapucnija van. Persze nem olyan, mint a rapperek pulcsijának; nem is igazi kapucni, inkább egy hosszú, mindkét végén összevarrt sál, amit a fejen keresztül kell felhúzni, elöl a nyak alatt rögzíteni, hátul pedig uszályszerűen lelóg az ember hátán (vagy széken ülve összegyűrődik). A doktorrá avatás egyik szimbolikus gesztusaként a (most már volt) témavezető adja fel a jelöltre a kapucnit, így teljessé téve doktori öltözékét.

Hadley különösen izgult a ceremónia miatt: nemcsak azért, mert először adott fel kapucnit, hanem mert rögtön két diákja is végzett, tehát az egy kapucnifeladásnyi idő alatt két emberre kellett kapucnit feladnia. Valaki mesélte, hogy otthon a párjával gyakorolták, hogyan lehet egyszerre két emberre feladni a kapucnit – csak remélni merem, hogy nem a macskákon. Segítségképpen azonban az avatás előtti napon kapucnizás-főpróbát szerveztek eredetileg 1 órára, amit később átraktak fél 1-re. A ceremóniamesternő és Natália a Student Life Office-ból kiosztották a méret szerint kijelölt talárokat, és a sapkákat, amelyek mind egy méretben készültek. Ez Yolantának meglehetős gondot okozott, mert dús raszta hajára sehogyan sem sikerült felerőltetnie a sapkát. Végül hajcsattal rögzítette, mire kiderült, hogy a ceremónia során le kell majd venni, hogy könnyebb legyen a kapucni feladása. A ceremóniamester ezután bejelentette, hogy bemutatják a műveletet, és megkérte Natáliát, hogy olvassa fel a ceremónia szövegét egy meglehetősen elmosódott gépelt papírról. Ez addig ment is,amíg ki nem derült, hogy Natáliának ezzel egy időben demonstrálnia is kellene a kapucnizást a ceremóniamesteren. Megpróbálta a papírral a kezében, de teljesen fordítva adta fel a kapucnit, ráadásul a művelet megakasztotta az olvasásban és átugrott egy bekezdést.
- Akkor most próbáljuk meg együtt – jelentette be a ceremóniamester. – Tehát ne úgy, ahogy mi csináltuk, hanem helyesen.
Kisebb káosz keletkezett. Marianna mögé beállt egy adminisztrátor lány, hogy segítsen Hadley-nek, bár pont az lett volna a lényeg, hogy megpróbáljon egyszerre mindkettőnket avatni. A művelet során Mariannának majdnem leesett a szemüvege, Yolanta pedig másodszorra már végképp nem tudta a sapkáját visszatenni. Kétszer próbáltuk el a ceremóniát, majd mindenki mehetett a dolgára – kivéve a szervezőket, ugyanis kint vártak azok a diákok és tanárok, akik nem olvasták az emailt és egyre érkeztek.

Másnap az ünnepség előtt kiderült, hogy Hadley-t nem nyugtatta meg a főpróba: jobban izgult, mint az avatásra váró diákok.
- Nem akarjuk elpróbálni? –kérdezte.
- Tegnap már kétszer elpróbáltuk!
- Én általában kettőnél többször szoktam elpróbálni dolgokat, mielőtt élesben csinálom őket.
- Először csinálsz ilyet, ugye?
- Ennyire látszik?
Átmentem empatikusba.
- Szeretnéd, hogy elpróbáljuk még egyszer?
- Á, nem. Mármint valójában igen, de ciki lenne.
- Biztos jobb leszel, mint mi voltunk – biztatta Natália, aki közben odajött hozzánk. – Mi totálisan elcsesztük tegnap. Azt hittem, csak olvasnom kell, nem demonstrálnom.
- De legalább megmutattátok, hogy nem szabad, így már fogják tudni, hogy kell – mondtam bátorítóan.
- És ráadásul a színpadon leszünk, mindenki nézni fog – tette hozzá Hadley.
- De hát tanárként ehhez hozzá vagytok szokva, nem? – csodálkozott Natália.
- Az más. Gimiben színjátszókörös voltam, de mindig a színfalak mögött maradtam, nem akartam szerepelni.
- Nekem a szereplés önmagában nem probléma, ha mondjuk beszélni kell vagy felolvasni valamit – mondta Natália. – Csak demonstrálni ne kelljen. Akkor életbe lép Murphy törvénye, és ami elromolhat, az el is romlik.
- Ez igazán biztató – jegyezte meg Hadley savanyúan.

Természetesen teljesen jól működött az avatás – leszámítva, hogy Yolanta sapkája megint leesett a fejéről. De ezzel nem volt egyedül: egy csomó afrikai diák sapkáját kézzel a fejére szorítva ment a színpadra. Ott egyik kezükbe a diplomát adták, a másikkal pedig a rektorral kellett kezet fogniuk, majd a kézfogást rövidre zárva felvenniük a leesett sapkát és zavart vigyorral lesétálniuk a színpadról.

Kisállateledel

A kellemes nyári estében kint üldögéltünk a ház előtt.
- Odanézzetek, mi van a kocsi tetején? – kiáltott fel valaki. – Lehet, hogy egy mókus?
Jobban megnéztük, de a kocsi tetején szaladó állat hosszabb testűnek tűnt egy mókusnál, így arra jutottunk, hogy bizonyára nyest (másnap meg is találtuk a nyomait a kocsi tetején). Valaki felvetette, hogy a nyestek hajlamosak elrágni az autóban a vezetékeket, amitől az autósok kellően beparáztak, egy kivétellel.
- Az én autóm régi és ócska, az már nem kell neki – legyintett Gabi. – De bezzeg a te szép új autód –fordult Esztihez -, azokat a friss ropogós csöveket élmény lehet neki rágcsálni!
A nyestek nem rágtak el semmit az autókban, viszont másnap is ott tébláboltak a ház körül. Este az árok fölötti kis hidacska alól láttam egy fejet kibukkanni, majd viszahúzódni. Először azt gondoltam, biztos macskát láttam, de aztán ismét előbukkant, kint sétáló társaságunktól alig húsz méterre, egy háromszögletű kis fejecske fehér torokfolttal, majd a nyest kiugrott és elszaladt a szomszéd ház mögé.

A leghatékonyabb nyestvédelemnek a macskák bizonyultak, többen is szemtanúi voltak ugyanis, hogy kergették a nyesteket. A szomszéd házban egész macskakolónia élt: mint az ott lakó bácsitól megtudtam, saját állatkái mellett az elhunyt szomszéd öt macskáját is megörökölte.


A macskák sűrűn átjártak a kertünkbe, legsűrűbben akkor, mikor húsleves volt ebédre. Gabi oda is akarta adni a csontokat a cicáknak, én azonban felidéztem olvasmányaimból, hogy a macskának csöves csontot nem szabad, mert megakadhat a torkán. Miután ily módon csalódást okoztam a többieknek (beleértve a macskát), bementem zuhanyozni. A kertbe visszatérve azt tapasztaltam, hogy az egyik macska a pingpongasztalon falatozott a csonttányérból.
- A macska saját kezébe vette a döntést – tájékoztatott Attila. – Azt mondta, hogy városi legenda, hogy a szárnyascsont megakad a torkán, mert amikor madarat fog, azt se csontozza ki, mielőtt megeszi.

A macskák kaptak némi tojásos nokedlit is, az igazi lakoma azonban másnap várt rájuk. Amikor ugyanis futásból visszaértem, Attila ezzel a bejelentéssel fogadott:
- Horrort főztem! – és meg is mutatta: egy nagy lábosban szétfőtt virslik. Mint kiderült, Attila sosem vesz virslit, mert az összetételét illetően kétségei vannak (ehhez képest kedves, hogy a többieknek fel akarta kínálni), ezért fogalma sem volt, meddig kell főzni. A helyzet engem arra a szilveszterre emlékeztetett, amikor egy leszbikus társaság nagy része elment sétálni, és a három vegetáriánust hagyták a házban virslit főzni, mi viszont nem tudtuk, le kell-e húzni a héját főzés előtt. Végül lehúztuk, de ennek hatására a megfőtt tárgyak olyasmire emlékeztettek, amit a leszbikusok többsége nem szívesen vesz a szájába. Viszont legalább egy darabban maradtak, míg Attila termékei hosszában széthasadtak. Anna kiválogatta a „tisztességes” (vagyis egészben maradt) virsliket egy tányérra, a másikra kerültek a szétrepedt példányok. Noha páran ezekből is ettek, már csak brahiból is, a virslik többsége a pingpongasztal lábához került, amely lassan már egy önkiszolgáló macskaétterem pultjához hasonlított.

A félig eladott lakás

A Mátyás téren hatalmas óriásplakát hirdeti, hogy új társasház épül, 59 eladó lakással. "50% eladva!" - teszi hozzá a ráragasztott csik.

Na most az én időmben 59 még nem volt osztható 2-vel, tehát valamelyik lakást csak félig adták el...

Vízesésmacskák, különstrand kutyáknak

Ciprus igazi macskaparadicsom. Mint előző posztomból is kiderül, az állatkák szabadon mászkálnak a városokban, mindig akad, aki gondoskodik róluk, és meggyőződésük, hogy az emberi tevékenység minden formája kizárólag az ő szórakoztatásukat szolgálja. Egy este Páfosz belvárosából sétáltunk hazafelé, ahol komoly felújítások folytak (ideje volt belehúzni, hogy befejezzék, mielőtt megszűnik a város Európa Kulturális Fővárosa státusza). Az egyik felállványozott épület ponyvájánál két vörös macskát vettünk észre, akik önfeledten bújócskáztak az állványokról lelógó ponyva felhasználásával.

A macskák persze turistaattrakciónak is alkalmasak. A Troódosz-hegység egyik leghíresebb látványosságánál, a Kalidonia-vízesésnél szerződéses vízesésmacskák várják a látogatókat. A két vöröske egyike minden turistának az ölébe akart ülni; társa tartózkodóbb volt, de ő is boldogan hízelgett és dorombolt. Ápolt bundájuk alapján bizonyára nem az erdőben tanyáznak, így csak azt tudtuk elképzelni, hogy naponta megteszik valamelyik irányból a két és fél kilométeres hegyi túrát, hogy új barátokat szerezzenek.


Persze az általános állatszeretetből a kutyák sem maradhatnak ki. Igaz, egyes strandokra csak pórázon vagy még úgy se léphetnek be, viszont az Akamas-félsziget északi oldalán találtunk egy közlekedési táblát, amely egy „Beach for dogs” irányába mutatott. Az nem derült ki, hogy a strandot látogathatják-e a kutyák ember kísérői, úgyhogy elképzeltük, amint Dóri kiteszi Szemikét, megbeszéli vele, hányra jön érte, majd továbbhajt egy olyan strandra, ahol neki is szabad fürödni.

A színesfejűek krónikája

Darwin a Galápagos-szigetek pintyeire alapozta azt az elméletét, hogy elszigetelt közegben ugyanannak az állatnak speciális változatai alakulnak ki, de ugyanezt megtehette volna a ciprusi macskákkal is. Bár minden színárnyalat előfordul, a sziget általam meglátogatott részében gyakori egy szokatlan mintázat: ezeknek az állatkáknak a teste hófehér (legföljebb a gerincük hátsó szakaszán van egy színes folt), fejük teteje és a farkuk viszont cirmos, barna, teknőctarka vagy fekete.

A mi utcánkban is élt két ilyen fiatal cicatesó. Feketefejű cserfes kiskandúr volt, aki hangos nyávogással követelte a simogatást. Barnafejű visszafogottabban viselkedett: gyakran megvárta, míg megszólítja valaki, és csak akkor ment oda, vagy szinte észrevétlenül közelített: egyszer az udvaron ülve kerestem a wifit, mikor időről időre egy selymes bundácska dörgölőzött a lábamhoz.

Feketefejű és Barnafejű esténként együtt jártak portyázni. Általában Feketefejű érkezett elsőként a találkozóhelyre, amely a szemközti apartmanház kocsifelhajtója volt; itt leült és várta testvérkéjét.


Miután Barnafejű megérkezett, elindultak: amelyik elöl ment, rendszeresen hátranézett, hogy követi-e a másik, de néha egyeztettek is arról, merre menjenek. Fő célpontjaik a konténerek voltak, ugyanis gazdátlan cicusok lévén kukázásból tengették életüket. Egyszer messziről láttam, hogy egy macska beugrik a konténerbe, ezért odamentem és belenéztem. Barnafejű a rajtakapott bolti tolvaj bűntudatával ugrott ki belőle; szemlátomást szégyellte, hogy ilyen alantas foglalkozást végez.

Egy nap az udvarunk bejáratánál találtam Barnafejűt. Örömmel jött a simogatásért, majd bement az utat szegélyező növények közé és hívó hangot hallatott. Be ugyan nem mentem utána, de a kezemmel még elértem. Barnafejű az oldalára feküdt és megismételte a hívó hangot. Ekkor egy ott levő, kocka alakú dobozból előmászott, sorra egymás után, három kicsi cicakölyök. A szemük már kinyílt, de még kék volt, és elég bizonytalanul álltak a lábukon, ezért kb. 3 hetesnek saccoltam őket. Sorra odamentek Barnafejűhöz és szopni kezdtek, ő pedig átölelte őket, rám nézett és boldogan dorombolt.


Innentől fogva gyakran jártam le megnézni őket, bár olykor csak egy-egy cirmos lábacskát láttam kilógni a dobozból. Az apartmanok lakói közül nemcsak én értesültem azonban a kiskorú macskákról. Egy nagydarab angol hölgy minden este megfőzött egy kis darab csirkemellet és levitte Barnafejűnek. Persze hamarosan Feketefejű is megjelent, így ő is kapott pár falatot (miután elmondtam a hölgynek, hogy ő Barnafejű testvére). Mindezt annak ellenére, hogy minden falon ott volt egy tábla „Kérjük, ne etesse a macskákat!” felirattal.



Utolsó előtti esténken az erkélyünkről lenézve Barnafejűt pillantottam meg a kőkerítésen, aki felnézett rám és nyávogott egyet. Úgy gondoltam, éhes, ezért magamhoz vettem az eredetileg szeletelt, de a túra hatására tömbösödött kecskesajt maradékát, amit amúgy is neki szántam és lementem. Kiderült azonban, hogy Barnafejű másban kér segítséget: egy nagy vörös kandúr próbálta zaklatni, akit szintén láttam már párszor az utcában. A vörös félt tőlem, ezért amíg Barnafejűt simogattam, nem mert közel menni hozzá. (Azért neki is dobtam pár darabka sajtot.) Továbbra is ott ólálkodott azonban, ami komoly dilemmát jelentett: ha visszamegyek az apartmanba (márpedig előbb-utóbb muszáj lesz) és követne minket, pont Barnafejű babáihoz vezetném. Végül mégis elindultam, Barnafejű pedig jött mellettem szabályosan a járdán. A vörös követett minket, de egy ponton úgy láttam, mintha lemaradt volna. Barnafejű a családi kuckója elé telepedett, én meg elindultam felfelé, amikor visszanézve egy borzas vörös farkat pillantottam meg. Szaladtam vissza, de Barnafejű már megoldotta a helyzetet: egy oroszlánanya bátorságával támadt rá a nálánál több mint kétszer nagyobb kandúrra és elüldözte. Megnyugodva fölmentem. Nem sokkal később ismét nyávogást hallottam lentről. Rémülten siettem le, hogy esetleg visszatért a vörös kandúr, de most egészen másról volt szó. A kicsik kimásztak a dobozból és elkezdték felfedezni a környező világot. Nekik, akik eddig csak szopni másztak ki, az épület fala vagy az örökzöld növény levelei is hihetetlen izgalmakat jelentettek. Barnafejű ismét az oldalán feküdt, nem befolyásolta kölykei felfedezőútját, de szemmel tartotta őket. Én persze hozzájuk nem nyúltam volna az engedélye nélkül, de azért a kis vörösnek, aki hozzám legközelebb vizsgálgatta a gallyakat, odanyújtottam az ujjamat (Barnafejű figyelt, de nem lépett közbe), de ő nem találta különösebben érdekesnek. Ezért ismét Barnafejűt kezdtem simogatni. Egyszercsak puha érintést éreztem a csuklóm alsó oldalán: a kis vörös cicácska kúszott át alatta, hogy anyjához hozzáférjen, így egyben dörgölőzni is megtanult.

Valószínűleg soha többé nem látom Barnafejűt, de rövid barátságunk emlékezetes marad – nekem biztosan, és talán neki is.

Ciprusi feliratok

Az útikönyvek szerint görög Cipruson mindenki jól tud angolul. Noha tényleg mindenkivel sikerült elkommunikálnunk, egyes feliratok a „jól” jelzőt némileg kétségbe vonták. Lehet persze, hogy a különböző értelmezés kulturális különbségekből fakadt: például egy látványossághoz vezető útbaigazító táblák mindegyikén az szerepelt, hogy „Road suitable for all cars”, de az útra rátérve hamarosan kételkedni kezdtünk, hogy a mi járművünket a tábla készítője besorolná az „összes autó” kategóriába. Máskor nem feltétlenül nyelvi nehézségek álltak a furcsaságok mögött, mint például annak a netcafénak az esetében, amelyet – nomen est omen – Virus névre kereszteltek. Néhány további érdekes szöveg, a teljesség igénye nélkül:

Ha már az elnevezéseknél tartunk, néhány érdekes szállodanév:
Aphrodite’s Kings (honnan voltak neki?)
The Welcome Inn

Polis városában (ez is kreatív névadás) a vízimadarak biztonságára is gondoltak, ugyanis több gyalogátkelő előtt szerepelt a figyelmeztető tábla:
„Pelican Crossing”

És végül egy hely, ahol a reggel már este elkezdődik:
„Breakfast from 10 PM”

Ciprióta lazaság

A ciprusiak nem stresszelnek fölösleges dolgokon – például olyasmin, hogy sürgeti őket az idő. Bár Páfosz 2017 elejétől Európa kulturális fővárosa, májusban még javában zajlottak azok a felújítási munkák, amik ehhez kapcsolódtak. A pontosság sem tartozik legfontosabb erényeik közé. Egyszer egy páfoszi parkban sétáltunk reggel 10 óra után 5 perccel, amikor egy turista megszólított minket és megkérdezte, tudunk-e valamit a múzeumról, merthogy hivatalosan 10-kor kellett volna kinyitnia. Megnyugtattuk, hogy várjon egy kicsit, előbb-utóbb biztosan bejuthat.

Ha a rendszer támaszt akadályokat, megvan rá a megoldásuk. A Taco Bell pénztárosa minden további nélkül beleegyezett, hogy fajitánkat hús nélkül készítse el. A pénztárgépen viszont nem volt ilyen egyszerű beállítás, ezért a blokkon a két vega fajita az alábbi módon szerepelt:
1 csirkés fajita csirke nélkül
1 marhahúsos fajita marhahús nélkül

Ugyanakkor a ciprióták nem egykönnyen jönnek zavarba. Agios Georgiosban a régészeti lelőhely jegyárusával kölcsönösen csalódást okoztunk egymásnak: mi neki azért, mert nem akartunk bemenni, ő nekünk pedig azért, mert csak magáról a lelőhelyről tartott brosúrákat, pedig mi a közeli túraútvonalakról szerettünk volna valami leírást.
- Azt reméltük, van valami információja a környékről – magyaráztuk neki.
- Ez is a környékhez tartozik – felelte a bácsi teljesen jogosan.

Hasonlóan találékonynak bizonyult egy kis hegyi faluban a kávézó tulajdonosnője, mikor kihozta nekünk tálcán a kávét, teát, cukrot és hamutartót; ekkor szembesült vele, hogy asztalunk egyik lába rövidebb a többinél és ezért billeg. Mi megnyugtattuk, hogy minket nem zavar, ám a ciprusi vendégszeretet nem engedi meg, hogy a vendéget billegő asztalhoz ültessük. A néni töprengett egy kicsit majd megkérdezte:
- Dohányoznak?
Nemleges válaszunkra fogta a hamutartót és betette a rövidebb asztalláb alá.

Ciprusi útmutató élvezeti cikkekhez

Cipruson a kávé török kávét jelent. Függetlenül attól, hogy az ember tejeskávét, cappuccinót, jegeskávét, jeges cappuccinót vagy frappét rendel, ugyanazt a zaccos, tejet alig tartalmazó izét hozzák ki habszerűséggel (de nem tejhabbal) a tetején, maximum a hőmérséklete különbözik. András számára mindennap külön programpont volt európai kávét találni, így igencsak megörült, mikor Limassolban közöltem vele, hogy befelé jövet láttam egy Costa Cafét. Sajnos arra rosszul emlékeztem, hol láttam, úgyhogy negyedórát mentünk ellenkező irányban, míg végül GPS segítségével meglett. András teljesen elégedett volt a termékükkel, és Páfoszba visszamenet azon hőbörgött: panaszlevelet fog írni az ottani polgármesternek, amiért Páfoszban nincs Costa Café. Ebben a pillanatban hajtottunk el egy városszéli pláza mellett, amelynek homlokzatán ott virított a Costa emblémája.
-Na jó, de ennyire kint a városból!-problémázott tovább András. Ezután beértünk a városba - és csodák csodája, a belvárosi plázában is volt Costa Café.

Míg kávé szinten dúl a nemzeti öntudat, a borokkal korántsem ez a helyzet. Mikor a sarki görög tavernában András fehérbort rendelt, egy kis üveges (egyébként nagyon finom) chilei terméket kapott. Legközelebb, ebből tanulva, helyi bort kértünk, ám kiderült, hogy azt csak nagy üveggel tartanak. Mikor mondtuk, hogy ez sok lesz, mi csak két pohár bort kérünk, ismét kis üvegben kaptunk - francia bort.

Andrásnak van egy olyan szokása, hogy bárhol járunk külföldön, vesz egy doboz helyi szivart - így egyben megkóstol egy helyi specialitást és nem gazdagítja a nemzeti dohányboltot. A ciprusi dohányboltokban azonban mindig azt a választ kapta, hogy helyi szivart nem tartanak. Úgy döntöttünk, a taverna főpincéréhez fordulunk az ügyben, aki szemünkben a ciprusi vendégszeretet élő megtestesülése volt. Ő valóban fényt is derített a rejtélyre.
- Cipruson nincs jó szivar! A ciprusiak azt szívják, amit a kontinensen - cigit, füvet, dzsengát... Még azt se tudják, hogy a szivar végét le kell vágni. Nincs is szivarvágójuk. Itt csak az Anthony Quinn szivarozott!

Best of tüntik

Az elmúlt hetekben számos tüntetés zajlott Budapesten és vidéken, szellemesnél szellemesebb táblákkal. Ezek egy része persze verbálisan nehezen visszaadható, mint Orbán és Putyin esküvői fotója (persze Orbán viseli a fátylat), vagy a Bajszos Szar különböző ábrázolásai. Itt most a táblákon megjelenő verbális humorból adok egy kis csokrot a több tüntetésről vegyesen, a teljesség igénye nélkül.

Egy utazni vágyó tüntető:
"Szeretném látni Oroszországot, de nem itthon szeretném látni!"

Magyarország teljesíthet még jobban:
"Gecicsökkentést!"

Új felső társadalmi osztály:
"Kakisztokrácia"

A Labrisz Leszbikus Egyesület táblái:
"Nőügynökök vagyunk."
"Ügynök pride."

Egy óriási papírrepülő felirata:
"Soros Airlines."

Optimista Harry Potter-rajongók:
"Voldemortnak se sikerült."

Pesszimista Pink Floyd-rajongók:
"Just an Áder brick in the wall."

És végül egy történelmi utalás csütörtökről:
"Gulyás kell, kommunizmus nem!"
(Kommentben további szellemes táblaszövegeket szívesen látok.)

Kisinóc

Az előttünk érkező túracsapat naivan megkérdezte, árulnak-e vajas kenyeret vagy hasonlót. A néni közölte, hogy nem, még nem indult be a szezon, ma még csak 3 vendége volt (mondjuk fél 12-kor annyira nem meglepő). Ezért csak levest tud adni (a logikát ne keressük). Vettünk innivalókat és kitelepedtünk a kerthelyiségbe, hogy saját szendvicseinket fogyasszuk el. Illetve Hörbi csak egy szendvicset fogyasztott, utána a mobiltelefonjával volt elfoglalva. A túra során ugyanis a régi mobiljával fotózott, de annak betelt a tárhelye, igy most megpróbálta ezeket a képeket átküldeni az új telefonjára.
-Siess, mert mindjárt indulnunk kell - figyelmeztette Tóni. Attila a pultosnőtől visszakapott ezrest vizsgálgatta.
- Szerintetek bankban beváltanak szakadt ezrest?
- Nekem is azt akarta adni, de én szóltam - demonstrálta Tóni az asszertivitás fontosságát. - Hörbi, mindjárt indulunk!
A többiek se fejezték még be az evést, ezért nyugodtan elmentem kéktúra-pecsétet szerezni. Mikor visszaértem, Hörbinek még mindig nem sikerült átküldenie a képeket.
- Kértek kávét? - kérdezte Sanyi. -A Tóni fizeti - mire Tóni enyhén szólva meglepődött. Attila azonban nem fogadta el a nagylelkű ajánlatot.
- Én adok egy ezrest - a pénztárosnő már ismeri...
Sanyi hamarosan visszaérkezett a kávékkal.
- Mit szólt az ezreshez?
- Fel se tűnt neki.
- Hörbi, mindjárt indulunk - figyelmeztette Tóni a kávéját kavargatva.
- Végre sikerült! - jelentette be büszkén Hörbi.-Akkor most erről a telefonról kitöröljük őket... - Megdöbbenve nézte a képernyőt. -Mind az 525 kép törlése? Ennyit azért nem fotóztam ma!
- Hörbi, szerintem most sikerült egy csomó olyan képet is kitörölnöd, amit át se küldtél a másikra...

A mancs mindig kéznél van

Sokszor láttam már kispandákat enni, de mindig úgy, mint a cicák: a szájukba vették a falatot, aztán fölegyenesedtek, emelt fejjel megrágták és lenyelték. Auróra azonban ma más módszert mutatott be: mancsával lapátolta a szájába a gyümölcsöt (így az is kiderült, hogy jobbkezes). Közben a kifutó mellett egy csapat óvodás gyülekezett. A bambuszok szerencsére még eltakarták tőlük az állatkákat, de Auróra nem várta meg, míg valamelyikük észreveszi, és „juj, maci!” visítással lerohanják: kézbe vett egy almaszeletet és csak úgy menet közben tömte a szájába, mielőtt fára mászott volna.

Az egyik manguszta másképpen használta a mancsát: a vizestálka mellett ült és időnként belemártotta. Ismét a cicákból kiindulva először azt hittem, játszik, de aztán kiderült, hogy a műveletnek fontos funkciója volt. Ugyanis minden bemártás után lenyalogatta ujjairól a vizet: így ivott.

Üzenet a múltba

- Az ötös pontig még nézzük meg, aztán fejezzük be – mondta tanítványom. Csodálkozva néztem az órára.
- Még csak ¾ van!
- De hát írtam neked messengeren, hogy ma hamarabb végezzünk, mert vacsorázni megyünk 7-re a párommal.
- Mikor írtad?
- Délelőtt.
- Hát akkor érdekes,mert nem emlékszem rá. Kaptam tőled emaileket,de még tegnap.
- Ne már, hát jelezte is, hogy olvastad!
- Tényleg? Hát lehet, hogy ráklikkeltem és nem olvastam el, nemtom.
- Vagy esetleg nem is neked küldtem? – gondolkozott el ő, mivel pont korábban mesélte, hogy a múltkor helyettem egy kolléganője velem azonos keresztnevű unokahúgának küldte el a házi feladatot, aki ezen enyhén meglepődött.
- Lehet, hogy ezt is a kolléganőd unokahúga kapta – viccelődtem. – Várj csak, amíg megjelenik a vacsorán.
Ő közben az emailjei között keresgélt.
- Nem találom az elküldöttek között. Lehet, hogy nem ment el… Jaj, ne! Tudod, kinek küldtem? A volt szeretőmnek!
- Hoppá! Lehet, hogy azt hitte, hogy vacsi előtt még beugrasz hozzá egy kis nosztalgiaszexre.
- Hát csak észrevette, hogy félrement az üzenet…
-Gondolod? Éppen most hívja a lelkisegélyt, hogy hiába várt rád…

Modern technológia az oktatásban

- Kiírok majd egy doodle-t, hogy mikor nézzük meg a filmet – javasoltam.
- Jaj, ne! – sóhajtotta önkéntelenül is Mária, akinek az előző héten a megosztott dokumentum megnyitása okozott problémát.
- Ugyan már, a doodle tök egyszerű. Én nagyon nem vagyok technikai zseni, de még én is tudom használni.
A diákokkal való online kapcsolattartás mellett a technológia a fizikai tanterembe is beköltözött: termünkben laptop és kivetítő is rendelkezésre áll, utóbbihoz távirányítható vetítővászonnal. Raikhan ezen felbátorodva közölte, hogy hozott egy témánkhoz kapcsolódó videót. Rögtön meg is nyomtam a vetítővászon távirányítóját, de nem történt semmi. Felnyitottam a távirányítót és felfedeztem az okot: a két pici elem közül az egyiket valaki eltüntette. Az otthon megszokott módszerrel rögtön a felnyitottam a másik két távirányítót, hogy átpakoljam belőlük az elemeket, de sajnos azokba másfajta kellett, a nagyobb elemek bele se fértek a vetítővászon távirányítójába.
- Sajnálom, Raikhan, csak a táblára fogsz tudni vetíteni – vallottam be. – Nem lehet használni a távirányítót.
- És azok a gombok ott a tábla mellett a falon? – vetette fel Raikhan. Megnyomtam: a vászon leereszkedett.
- Na látod, Mária, én és a technológia…

Anti feketében

- Hogyhogy feketében? - kérdezte Kriszti csodálkozva Antitól.
- A fiatalságomat gyászolom! - jelentette be Anti drámai hangon.
- Minek gyászolni valamit, ami még megvan? - kérdeztem provokatívan.
- Á, igazából azért vettem feketét, mert a melóhelyen ma elegánsnak kellett lenni.
- Pólóban? - csodálkozott Kriszti.
- Ja, van nálam pulóver is...

A felsült telefonbetyár esete

Facebook üzenetet kaptam Rékától: "Miért nem tudlak elérni telefonon?"
"Mert biztos a régi számomat hívtad" - írtam vissza és megadtam az újat. Közben azon törtem a fejem, mi lehet az a dolog, amit Réka csak telefonon hajlandó megbeszélni, ha egyszer úgyis gépnél van.

Amikor felhívott, kiderült. Felfedezte, hogy a csütörtöki kerekasztal-beszélgetésről megjelent egy cikk az egyik újságban, és kitalálta: elváltoztatott hangon felhív mint az újság szerkesztője, és korrigálást kér bizonyos dolgokban. Egy másik résztvevőt már sikerült ezzel megviccelnie. Engem viszont hiába próbált felhívni - mikor meg azután telefonált, hogy megírtam a számom, már túl könnyű lett volna összefüggést találni és nem jött volna össze a móka.

Fehéregér

Éjjel azt álmodtam, hogy kaptam ajándékba egy élő fehéregeret. Kis fehér papírdobozban volt, amin lélegzőlyukak voltak vágva, és gondoltam is, hogy csak nem egér? Aztán belenéztem, és de. Ilyen kis hosszúszőrű egérke volt, nagyon cuki. Aztán az jutott eszembe, hogy de hát nekem macskám van, nem lenne jó az egérnek. Aztán rájöttem a megoldásra: elviszem a szüleimnek, náluk már úgysincs macska (kivéve, ha elutazom és rájuk bízom Kristófot, de azt csak megoldjuk valahogy), nekik pont jó lesz. Az álom ott ért véget, hogy már felszálltam a buszra az Orczy téren, hogy megyek hozzájuk.
Reggel arra jutottam, hogy talán az álom arról szólt, hogy anyukám szülinapjára (tegnap volt) élő fehéregeret kéne vennem. Aztán letettem erről, de azért vettem egy füzetet mókusos borítóval (egeres nem volt).
Aztán elmentem a szüleimhez és ugyanígy előadtam ezt a történetet. Látnotok kellett volna a megkönnyebbülést, mikor megtudták, hogy mégse egérkét kapnak...

Google menyéttranslate

András azt álmodta, hogy megnyerte az EuroJackpotot. A 6 milliárdból egy alapitványt hozott létre, ami a magyar LMBTQ szervezeteket támogatta. Reggel ki is találtuk az alapitvány nevét: Kék Menyét Alapitvány. Rögtön meglett persze a spanyol neve is, de András - számomra sokkoló módon - portugálul nem tudta, hogy van a menyét, ezért megkért, hogy üssem be a google translate-be. Úgy döntöttem, először csak a kiindulási nyelvet állitom át spanyolra, megnézzük, mit csinál a magyarral, aztán átváltjuk portugálra.

Ahogy gépeltem be a szöveget, eleinte minden rendben ment:
fundación - alapitvány
fundación comadreja - menyét alapitvány
Majd valamiért a google translate összezavarodott, és a teljes név már nyelvi hibriddé vált:
Fundación Comadreja Azul - Blue Foundation Menyét

A királyok erénye

- Nekünk hatra el kell mennünk - figyelmeztetett Móni, miközben bevergődött az én ablak melletti székem mellé.
- Nekem is - feleltem. - De másfél óra alatt csak befejezik. Viszont itt fel lehet rakni a kabátokat az ablakpárkányra, plusz itt van a radiátor.

Láthatóan Móni is értékelte az ablakpárkány kabáttartó funkcióját. Viszont a beszélgetés nem kezdődött el négykor. Először az volt az indok, hogy a külföldi vendégek, akik az elsődleges célszemélyek lettek volna, még nem jöttek ki az előző meetingről. Aztán Zsazsa, a kerekasztal egyik résztvevője nem volt sehol. Csaknem félóra várakozás után végre Dóri, a moderátor úgy döntött, hogy elkezdik Zsazsa nélkül. Bölcs döntés volt, mert ebben a pillanatban befutott Zsazsa; mint kiderült, az eseményhez kapcsolódóan kellett fénymásolnia (hogy miért neki, az sose derült ki). Így végül félóra késéssel kezdték, és öt húszkor még javában folyt a beszélgetés.
- Nekünk lassan el kéne mennünk - súgta oda Móni.
- Én még megvárnám Anikót. Egyrészt érdekel, hogy mit mond, másrészt mégiscsak ismerős, nem akarok a beszéde közepén kisétálni.
- Jó, annyi még belefér. Szerintem menjünk ki együtt, az kisebb kavarodást okoz.

Azonban az Anikót megelőző beszélők nem tartották a nekik szánt 2 percet, így mire Anikó sorra kerülhetett volna, már 5.35 volt. Móni és Éva úgy döntöttek, hogy nem várnak tovább, így én is összeszedtem a cuccomat. Mivel a második sorban ültünk, egyszerűbb volt kiszlalomozni az előttünk álló székek között és az asztal előtt kimenni. Egyszerűbb, de ugyanakkor feltűnőbb is, főleg, miután Éva lesodorta az előttünk ülő úriember cuccait, én meg csodálkoztam, hogyhogy nem én voltam. A történet poénja persze az, hogy utána még vettem egy kávét, úgyhogy mégis késtem pár percet a hathoz képest.

Két nappal később Olivérékkel a Kamra nézőterén ültünk Emilia Gallottira várva, aki azonban nem jelent meg, sem a darab bármely más szereplője.
- Miért nem kezdik már? Hét óra tíz van! - türelmetlenkedett Olivér. Lala megértőbb volt:
- Várjál, hát vissza kell menniük 200 évet!

Látogatóban Ádámnál

András benyomta a számot a kapucsengőn, de semmi nem történt.
- A Proxy feliratút nyomtad meg - figyelmeztettem. - Nemtom, az mi, de a rendes kapucsengő ott van fönt.
- Ja, tényleg. - Ezúttal kicsöngött és fel is vették. - Mi a művész úrhoz jöttünk - kezdte András, miközben egy sokgyerekes család sorakozott fel mögöttünk, szintén bejutásra várva. - Csak egy rövid időre szeretnénk zavarni.
- Na jó, most az egyszer - felelte Ádám és kinyitotta a kaput, a sokgyerekes család nagy örömére, akik közben már félig odafagytak a küszöbhöz.
- Emklékszel, hányadik emelet? - kérdeztem Andrást.
- Nem, de talán második.
- Várjál, akkor megnézem a postaládákon! - mondtam és nézegetni kezdtem a postaládákat. Azután felpillantottam és azt láttam, hogy András már elindult fölfelé, viszont a sokgyerekes család erősen gyanakodva nézett rám a lift előtt. Abbahagytam a postaláda-nézést és András után siettem.
- Otthagytál! Pedig csak azt akartam megnézni a postaládán, hogy hányadik emelet.
- És hányadik?
- Nem tudom, nem jutottam el a postaládájukig, mert te otthagytál!
- A második vagy a harmadik lesz - vélte András. Felértünk a másodikra, amelyet elfoglalt egy temetkezési vállalat. Mentünk tovább (közben a sokgyerekes család elhúzott mellettünk a liftben).
- Ennél följebb már nem megyek b.meg!-fogadkozott András a harmadikra érve. De ott sem találtuk Ádámék nevét kiírva, így mégis továbbgyalogoltunk a negyedikre. Már egész közel éreztem a csillagokat. De a csengőkön itt is ismeretlen nevek voltak.
-Basszus, az elsőn laknak! - fakadt ki András. - Most már emlékszem! Az erkélyük is az elsőn volt!
Elindultunk lefelé.
Ádám némileg meglepetten nyitott ajtót.
- Hát ti hol jártatok?
- A negyediken...