Macskalkalmazottak Fuerteventurán

Az állatkerti macskalkalmazottakon nem azokat a macskaféléket értem, akik az állatkert nevű wellnesshotelben állandó lakosztályt birtokolnak, például őket:

Fuerteventurán ugyanis számos macskát foglalkoztatnak az állatkertek és egyéb intézmények.

Először Morro Jable közelében találtunk egy lepukkadt egykori állatkertet, amit valószínűleg az Oasis Park sikere tett tönkre. A romok között ma már csak a biztonsági őrként funkcionáló macskák kóborolnak, akik munkahelyi bónuszként az egykori kávézó porceláncsészéiben kapják az ennivalót.

Az Oasis Parkban nem sokkal megérkezésem után arra lettem figyelmes, hogy egy csapat orosz kisgyerek egy zászlós farkú fekete-fehér macskát kerget. Mivel tudom, hogy a macskáknak az orosz kisgyerek a legnagyobb természetes ellensége, nem lepődtem meg, hogy az állatka illegalitásba vonult a dús növényzet alatt. Annál jobban meglepődtem viszont, hogy tőlem nemcsak nem félt, hanem elindulva vissza-visszanézett, hogy követem-e. Amikor elágazott az út, egy pillanatra szem elől vesztettem, de aztán ismét megtaláltuk egymást. A cicvák - akit foglalkozásáról Guíának, azaz idegenvezetőnek neveztem el - egészen a vidrák kifutójáig kísért. Nem csoda, hogy ezt meg akarta mutatni: az Oasis Park vidráinak saját többemeletes, medencés luxuslakosztálya van:


Két másik macskalkalmazottal többször is összefutottam az Oasis Parkban. Az egyik az éttermek körül lézengett, és lelkesen fogadta a simogatást; az iránt kevésbé volt lelkes, hogy az olaszok kenyérrel próbálták etetni. A másikat, egy fiatal fehér cicát, először még reggel fedeztem fel összegömbölyödve a növények között, mikor azonban barátkozni próbáltam vele, felháborodottan közölte, hogy neki most pihenőideje van. Mivel kora délután ugyanez a cica egy másik bokor alatt, de ugyanúgy pihent, nem igazán tekinthetjük a munkamorál mintaképének.

Betancuria, a régi főváros tele van méregdrága kávézókkal és azokhoz tartozó árnyas, virágos kerthelyiségekkel. Abban az étteremben, ahová beültünk, a vendégek igen gyakran hagytak maradékot a tányérjukon. Ezért aztán több macska is foglalkozott ezeknek az eltakarításával. A tányéron a luxusételek széles választéka tornyosult egymás mellett, így a macskák nyugodtan vártak a sorukra: tudták, hogy mindenkinek bőven jut az ellátmányból.

Vadászat a Zöld Februárra

A MOL Limó elektromos autókat február 25-ig kedvezményesen lehetett kölcsönözni. András többször járt már ilyennel, és elhatároztuk, hogy vasárnap - az akció utolsó napján - engem is elvisz egy körre. Megnézte tehát a mobilján, hol a legközelebbi szabad autó.
- Nincs egy se a közelben, a legközelebbi az Aréna Plázánál van.
- Az annyira nincs messze - véltem, és elkezdtem fölvenni a farmeromat.
- De 20 perccel előtte lehet lefoglalni, utána leveszik rólad, 20 perc alatt pedig nem érünk oda.
- Hát ha sietünk, talán.
De Andrásnak áthidaló ötlete támadt: felhívta Livit, hogy foglalja le neki azt az autót, így 20 perc múlva mi foglalhatjuk le és nyertünk egy csomó időt. A tranzakció végeztével bedugtam a farmerba a másik lábamat is (amíg bizonytalan volt a dolog, ott álltam félig nadrágban, félig anélkül) és elindultunk. András villamossal akart menni a Blaháig, amit én nem tartottam jó ötletnek, mert a megállóban ácsorogva még hidegebb van, várakozás közben viszont András az appot figyelte.
- Letettek egyet, itt a szomszéd utcában! - kiáltott fel. Rögtön elindultunk és meg is találtuk a kis zöld jószágot, aki beszállás után udvariasan (bár tegezve) üdvözölt minket. András bedugta a slusszkulcsot, de akárhogy próbálkozott, nem sikerült elindítani.
- Ilyen már volt egyszer. Az istennek se indult be.
- De hát működnie kell, hiszen most hozták ide.
- De nem működik. Ezt nem hiszem el!
Mit volt mit tenni: kiszálltunk, sorsára hagytuk a barátságos autócskát és elindultunk az Aréna Plázához. Közben elvileg már letelt a 20 perc, amire Livi lefoglalta az ottani kocsit, az mégsem jelent meg az elérhető járművel listáján.
- Lehet, hogy valaki más lecsapott rá?
- Nem hiszem, folyamatosan néztem az appot. Annak nagyon gyorsnak kellett lennie.
Még nagyobb meglepetés volt azonnal, hogy az Aréna Pláza előtt ott állt a kis zöld kocsi. Csak éppen nem szerepelt az appon, így nem tudtuk lefoglalni és elvinni.
- Szerintem lefagyott a rendszer - vélte András. - Már egy ideje nem változtak az elérhető autók. Gondolom, mindenki ki akarja használni az utolsó napot és túlterhelték a szervert.
Beültünk a plázába kávézni, abban a reményben, hogy hátha megjavul a rendszer, de hiába: a fizikailag ott parkoló zöld autó (és mellette egy benzines társa) láthatatlanok voltak a világhálón.
- Nem baj - mondta András. - Jövő héten már 66 forintba fog kerülni, akkor a kutya se fogja őket használni!

Los Lobos gyíkjai

Egy korábbi bejegyzésemből (Madeira gyíkjai) már kiderült, hogy olyan szigeteken, ahol igen kevés nagyobb állat él, a gyíkok átveszik ezek bizonyos funkcióit. Los Lobos picike szigete Fuerteventura és Lanzarote között helyezkedik el, és bár annak idején az oroszlánfókákról kapta a nevét, őket már csak három szoborfóka képviseli az amúgy majdnem-lakatlan szigetke kikötőjében. Los Lobos ezenfelül madárvédelmi terület is, de így télen közülünk se találkoztunk túl sok fajtával. Tehát egy nagyrészt kihalt (csak egy-két mountain bike-ost felmutató) úton kerültük meg a szigetet és álltunk meg annak az ösvénynek a kiágazásánál, amely a sziget legmagasabb csúcsára (127 m) vezet föl. Mivel Los Lobos szigorúan védett terület, az ösvények mellett lapos kövekből kb. fél méteres falat emelnek. Ennek a falnak a repedéseiben vettem észre a gyíkokat, miközben András nekivetkőzött a csúcstámadáshoz. A kisállatokat láthatóan nem zavarta a falra helyezett táska, és Andrást is érdeklődve szemlélték.
- Mindjárt rá fog mászni a lábadra - lelkendeztem.
- Én ezt annyira nem szeretném - mondta András, ám a gyík kevéssé volt tekintettel az ő igényeire: simán keresztülmászott András lábfején. Természetesen semmiképpen sem akartam kimaradni egy ilyen élményből: letettem a kezemet a földre, és némi várakozás után valóban átsétált rajta a fal egyik őrzője:


Hálából kiszórtam nekik a szendvicsem után maradt morzsákat. Amilyen domesztikáltak, tuti szeretik a sajtot.

Koffeinszerű termékek

- Hosszú vagy rövid? – állt meg Gazsi Anita mellett, tekintetét a túratársnő kezében levő tumblerre függesztve.
- Hosszú, sok tejjel és cukorral – felelte Anita.
- Úgy értem, hosszú vagy rövid túrára jössz?

Anita hosszú túrára jött, és ezzel jól járt, mert így részesülhetett a Tomi által hozott csemegéből: ő ugyanis egy nagy csomag olvadós rágót vett a kedvünkért.
- Főleg a kólásat egyétek, mert azt nem szeretem – közölte, mire persze mindenki a kólásat akarta megkóstolni, hogy tudjuk, miért nem szereti. (Megkóstoltam, most már tudom.) Meglepetésemre maga Tomi is a kólás csomagból vett egyet.
- Eszem egy kólásat, hogy fogyjon – magyarázta. Ez annyira jól sikerült, hogy a következő körben valaki kólásat szeretett volna, de nem volt.
- Látod – oktattam ki Tomit -, simán megúszhattad volna, hogy kólásat kelljen enned, de te túl pesszimista voltál…

Az eltört kancsó

Az üvegkancsót én törtem el, de tényleg nem tehettem róla. Csak kinyitottam a szekrényajtót, hogy megnézzem, van-e még kenyér, mire a polc szélére feltett kistányér lebukfencezett, egyenesen rá a kancsóra, amelyben előtte zöld tea volt. Csodával határos módon a kistányér épen maradt, a kancsó szájából viszont letört egy jókora darab.

A gond az volt, hogy 350 euró kauciót kellett letennünk az apartmanért, és ismervén a morcos recepciós nénit, tudtuk: minden lehetőséget megragad majd, hogy levonjon belőle. Patri felvetette, hogy vegyünk egy ugyanilyen kancsót, ám ez a település síelőkre rendezkedett be: volt egy csomó sportbolt, egy-két közért, néhány képeslapokat és műmormotákat áruló szuvenírbolt, de üvegkancsót ugyanolyan kevés eséllyel talált az ember bárhol, mint traktort. A szervezők azt mondták, hogy többen megúszták már levonás nélkül, pl. egy kitört széklábat hitelesen visszaillesztettek, és drukkoltak, hogy a néni ne pont arra üljön rá. Ennek fényében abban maradtunk, hogy a kancsó romjait kidobjuk az újragyűjtőbe és csak akkor hozzuk fel a témát, ha a néni rákérdez. Így sem sok esélyt adtam a dolognak, lévén figyelmeztettek minket, hogy kicsekkoláskor nagyon alaposan ellenőrzik az apartmanokat.

Szombat hajnalban őrült takarítással kezdtük a napot; valószínűleg alaposabbak voltunk, mint az előző turnus, mert én az ágy alatt söpörve olyasmiket is találtam, amiket biztos nem mi hagytunk ott. Miután végeztünk, otthagytuk Patrit, mert ő legalább meg tudta értetni magát a – természetesen – semmilyen idegen nyelvet nem beszélő nénivel. Mi kint az előtérben vártunk, de sokáig nem kaptunk eredményt, kivéve, amikor Patri egyszer kirohant és közölte: jöjjön vele valaki, különben nem tudja visszafogni magát és megöli ezt a nőt. Önuralmát bizonyítja, hogy nem ölte meg, pedig senki nem vállalkozott, hogy visszamenjen vele. Miután a recepciós néni végzett az inspekcióval, megkérdeztük, mi volt.
- Le kellett mosnom a csapot. És koszos volt a vödör.
- Persze, abban volt a felmosóvíz.
- De azt is kimosatta velem. Meg azon problémázott, hogy a szekrényben a tányérok nem olyan rendszer szerint vannak egymásra rakva, mint eredetileg. Mondtam neki, hogy mi arra már nem emlékszünk, egy adott rendszer szerint tettük el őket, de igazán nem tudhatjuk, hogy az ő rendszere milyen. De aztán végül visszaadta a kauciót.
- És a kancsó?
- Ja, észre se vette, hogy hiányzik…

Grillparti a teraszon

Vasárnap este a szervezők átjöttek a kaucióért, és egyben megkérdezték, kimehetnek-e a teraszunkra. Kicsit furcsálltuk a kérést, de megengedtük nekik. Hamarosan kiderült hátsó szándékuk:
- A lenti házban nagyon szigorúak a szabályok és nem engedélyezik a holnapi grillpartit. Azt gondoltuk, lehetne itt nálatok.
- Másfél busznyi ember idejön a teraszunkra? – csodálkoztam.
- Ja nem, a buli maga a parkolóban lesz, itt csak a grillezés történne. Cserébe annyi forralt bort ihattok, amennyit akartok.
- Azt hittem, ez egyébként is így van – jegyeztem meg, miután a forralt borozást a nemtomkik szponzorálják. De ezek szerint ennyire nem szponzorálnak, mert mint kiderült, a többieknek fejenként csak egy pohárral jár.
- És az itteni vezetőség engedélyezi a grillpartit?
- Még nem tudjuk, de holnap reggel beszélünk a recepcióssal.
Én ugyan láttam potenciális nehézséget a sztoriban, de a többiek közölték, hogy nekem ezen igazán fölösleges aggódnom, ez a szervezők dolga. A szervezők a jelek szerint megoldották, mert már fél négykor megjelentek iszonyat mennyiségű tömény itallal. Kivitték az asztalunkat és ráállították egy egy méter vastag hórétegre, mi meg vártuk, mikor szakad be alatta, de ez nem történt meg. Az viszont hamar kiderült, hogy a hosszabbítóval kivitt árammal sem sikerül beindítani a grillsütőt.
- Lehet, hogy nem bírja a biztosíték. Húzzatok ki minden elektromos berendezést – javasolta a szervező srác, és rögtön ki is húzta a tévét, aminek eddig a létezése se tűnt fel. Én csodálkoztam, mert ha a grillsütő lecsapta volna a biztosítékot, nem lett volna áram az apartmanban, pedig volt – igaz, nem mindenhol, mert a konyhában és Balázsék szobájában a konnektorok nem működtek. A szervezők ismét bedugták a grillsütőt, ismét nem működött.
- Nem lehet, hogy a grillsütővel van a gond? – vetette fel Anna. – Mármint, ha itt megnyomom és fáj, ott megnyomom és fáj, amott megnyomom és fáj, akkor eltört az ujjam.
Kezdett kínos lenni a helyzet, bár egy gázgrillt sikerült beüzemelni. Végül a szervezők megkérték, hadd süssék ki a cuccok egy részét nálunk a konyhában serpenyőben. Én arra számítottam volna, hogy cserébe a lakótársaim ingyen kapják a hamburgert, de nem így történt (nekünk vegáknak a saját padlizsánunkat és hagymánkat sütötték meg, úgyhogy mi olcsón megúsztuk). És persze nem a parkolóban volt a buli, hanem mindenki ott nyüzsgött a teraszunkon; szerencsére a lányok este 7 körül kidobták a bulizókat, így azt hittük, nagyobb kár nélkül megúsztuk – egészen addig, míg másnap reggel ki nem néztem a teraszra.
- Valami gusztustalanság van a hóban – jelentettem.
- Hányás?
- Valószínű.
- Pedig azt mondták, a Juditék teraszára hánytak.
- Ezek szerint a miénkre is.
Kimentem és néhány nagyobb hótömbbel elfedtem a nyomokat; közben találtam a hóban egy csomó citromszeletet és cigarettacsikket is. Az előző nap kiütött konnektorok továbbra sem működnek; a teához a mi szobánkban dugtuk be a vízforralót. Délután aztán az egyik szervező srác átjött megkeresni a biztosítékszekrényt. Persze ott volt, ahol nem sejtettük: a tűzvédelmi szabályokat ismertető tábla valójában a szekrény ajtaja volt.

Csütörtökön havazni kezdett, Balázs pedig – a saját maga által ismertetett néphagyományt követve – kiment arcot mosni a friss hóval, hogy szép legyen. Miután bejött a teraszról, megkérdeztem tőle:
- Ugye tudod, hogy onnan vetted a havat, ahol a hányás volt?