2018. március 21., szerda

A rendező nem gondolt bele

Már korábban is írtam arról, milyen nehézséget jelenthet egy színházban az erkély ("Sóher néző legyen kreatív" című 2010-es bejegyzésemben); ott ugye az előszínpadon játszódó jelenetek az erkélyen ülők számára an bloc kimaradtak. A Radnóti Színház III. Richárd előadásán a földszinten ülők életét nehezítette meg az erkély. A színpadon ugyanis egy többemeletes struktúra állt, és egyes jelenetekben a színészek fölmentek a lépcsőn a felső szintekre - ezeket viszont a földszint hátsó soraiban ülők számára takarta az erkély, így ilyenkor csak a színészek lábait láttuk. Szintén a földszinti nézők maradtak le Buckingham haláláról (bocs a SPOILERt, lesz még), ez ugyanis úgy zajlik, hogy a színpadon álló bérgyilkos lövi le a közönség körében tartózkodó Buckinghamet. Buckingham az erkélyen tartózkodott a közönség köreiben, mi csak a hangját hallottuk lentről.

A rendezőnek nem ez volt az egyetlen érdekes húzása. Például a Rivers nevű szereplő az ő változatában durván raccsol - ennek apropóját nem értettem, mert Rivers amúgy nem komikus figura; talán egyéníteni akarta (bár ezt máshogy is lehet), vagy kihangsúlyozni, hogy nem Richard az egyetlen fogyatékossággal élő az udvarnál (egy vak püspök is feltűnik), de itt is választhatott volna másfajta fogyatékosságot. Az így röhejessé vált Rivers ugyanis meggyilkolása után még egyszer megjelenik, amikor Richard álmában az összes általa meggyilkol(tatot)t ember felsorakozik és megátkozza. A jelenet vésztjósló és hatásos, egészen addig, míg Rivers meg nem szólal:
- Livels vagyok, Licháld, pusztulj!

Patakból levesbe

Ahogy a hirtelen jött márciusi melegben elindultunk, eszembe jutott, hogy tavaly Tóniékkal is hóolvadáskor mentünk a Csóványosra, és úgy megáradtak a patakok, hogy lehetetlenség volt átkelni rajtuk, ráadásul mindez pont azon az útvonalon történt, amerre a mai túrán menni készültünk. Aggodalmaimat kifejtettem Gazsinak, aki kinevetett és megkérte barátaimat, csináljanak velem valamit, hogy ne legyek ilyen negatív. Ennek fényében némi kárörömmel figyeltem, ahogy már Nagybörzsöny után hiába kerestünk átkelőhelyet a megduzzadt patakon. Emil talált ugyan egy mohos, száraz fát, ami egyfajta csúszdaként feküdt ledőlve a patak fölött, Gazsi azonban lebeszélte.
- Tiszta moha lesz a nadrágod és nem lehet belőle kimosni.
- Engem nem zavar, zöld nadrágban vagyok – vont vállat Emil. Gazsi azonban úgy vélte, a más színű öltözéket viselőknek nem felel meg ez a megoldás, és tovább kutatott átkelőhely után az egyre dzsungelszerűbb és egyre kevésbé útszerű ösvényen.
- De biztos járható, ha itt megy a jelzés – reménykedett Ági, mire felvilágosítottam, hogy a jelzés már rég a túloldalon halad, mivel feltételezte, hogy útközben át tudtunk kelni. Az sem dobott a lelkesedésünkön, hogy a patakban megtaláltuk egy néhai vaddisznó maradványait; nem tudtuk eldönteni, hogy még a télen fagyott bele, vagy ő is megpróbált átjutni a túlsó partra. Odaátról kényelmes, jól járható javított talajút vigyorgott felénk.
- Az út keresztezni fogja a patakot, ott fel tudunk rá menni – adta fel a keresést Gazsi. Csakhogy az út kereszteződése előtt olyan meredek bozótos várt, hogy ahhoz képest még a patak is járható opciónak tűnt. Elindultunk visszafelé. Emil, aki időközben mégis átcsúszott a fatörzsön, a túloldalról figyelte, amint a patak egyes szakaszait mérlegeljük.
- Itt át tudnánk ugrani arra a kis szigetre – vélte Richard. – Csak aztán hogyan tovább?
Végül néhány magas és/vagy sportos ember átjutott, és egy természetes gátnál ők – elsősorban Emil és Hosszú Gábor – segítették át a többieket. Jóságukért megkapták méltó büntetésüket: én majdnem berántottam Emilt a vízbe (persze véletlenül), Hosszú Gábor pedig egyik lábával bele is lépett a patakba, miközben egy túratársnak próbált segíteni. Viszont hatékonyságukat mutatja, hogy senki más nem lett vizes.
Mikor már mindenki a túlparton volt és elindultunk, Emil odafordult Gazsihoz:
- És azt a kedves öreget otthagytuk?
Gazsi egy pillanatra elgondolkozott, csak aztán esett le neki, hogy szívatják. Természetesen elégtételt akart venni.
- Feri! Az Emil öregnek nevezett!
- Szó sincs róla – védtem meg Emilt. – Ő név nélkül beszélt egy kedves öregről. Az már rólad szól, hogy erről rögtön a Feri jutott eszedbe.
- Igen, a „kedves” szó miatt gondoltam, hogy csak ő lehet – próbálta magát megvédeni Gazsi, de elég ügyetlenül.

Az első patakátkelést számos további követte, így ahhoz képest, hogy Gazsi hosszú pihenőket tervezett, még rövidek mellett is jelentős késésben voltunk. A Fekete-réten ezért – miközben Ági Dianás cukorkákkal tartotta bennünk a lelket – arra jutott, hogy valóban újratervezzük a túrát. Az első ötlete az volt, hogy menjünk le Kemencére, ám ott is van patakátkelés, ráadásul a közlekedés is igen érdekes. Végül abban maradtunk, hogy a Csóványosról Királyrét felé megyünk le, mert ott némi ereszkedő után (amiben nincs patakátkelés) leérünk a részben aszfaltozott kerékpárútra. Előbb azonban még meg kellett mászni a hegyet, ami a mély hóban, patakátkelések után fáradtan nem volt egyszerű feladat. Én közben furcsa lábnyomokat találtam a hóban, és Hosszú Gáborral azt találgattuk, farkas vagy borz lehetett-e (mondjuk nem igazán értem, mit keresne egy borz a Csóványos oldalában). Végre felértünk, és valamivel utánunk Gazsi és Nimka is befutott. Ekkor derült ki, hogy Gazsi felvásárolta egy nagyobb közért teljes Daimos Milka-készletét. Miután ennek nagy részét elpusztítottuk és elindultunk lefelé, Ági megkérdezte:
- Megtaláltátok a Dianás cukorkákat, amiket otthagytam nektek?
- Nem, de nem is kerestük, mert nem tudtuk, hogy hagytál.
- Ott hagytam őket a hóban! Most elpazaroltam egy csomó cukorkát!

A lemenetelben valóban nem volt patakátkelés, viszont mikor már naplemente környékén leértünk a bringaútra, azt láttuk, hogy azt jelentős álló- és helyenként folyóvizek borítják.
- Hol van az aszfalt? – csodálkozott Richard. – Gazsi aszfaltot ígért.
- Ez az – feleltem tömören. Tominak más okozott problémát.
- Hol vannak most azok a kövek, amik nyáron dobálták a biciklimet, amikor erre kerekeztem??

A bringaút szélén, majd az előbukkanó aszfalton bandukolva már sötétedés után értünk le Királyrétre. Reméltük, hogy a büfében el tudjuk tölteni a buszindulásig hátralevő időt egy tányér forró leves társaságában, de a büfé már zárva volt, noha az előttünk érkezett utolsó vendégek még bent ültek.
- Bosszúból pisiljük le a ház oldalát! – javasolta Ági, akit hozzám hasonlóan nemcsak az ennivaló motivált. Én valóban hátra is mentem, ahol a személyzet már nem láthatott rám. A kutya ugatása nem zavart, de amikor felgyulladtak a lámpák, gyorsan befejeztem tevékenységemet és visszamentem.
- Most én így hogy fogok pisilni? – méltatlankodott Ági.
Valahogy megoldotta, majd leült a keskeny járdaszegélyre pihenni, amíg a busz megérkezik. Tomi is ülőhelyet keresett, és felfedezett az út túloldalán egy kidőlt fatörzset, amelynek egyik végében Nimka már elhelyezkedett.
- Odanézzetek, Nimka milyen jó ülőhelyet talált! – kiáltotta és elindult, hogy csatlakozzon hozzá. Hamarosan elégedetlenül tért vissza.
- Az a fatörzs valamiért vizes.
- Hát tudod, az Áginak már nem sikerült a ház mögött pisilnie, és hát valahol muszáj volt… – magyaráztam.

Olyan későn értünk le Kismarosra, hogy már nem járt a zónázó, negyven percünk volt a következő vonatig. Ezért beültünk egy vendéglátóipari egységbe, amely a kiírás szerint leveseket is árult. Gazsi azonban óvatos volt.
- Nyolc óra tízkor nekünk el kell indulnunk a vonathoz, van-e értelme levest rendelnünk? – fordult a pultoshoz.
- Persze, gyorsan elkészülnek – felelte ő, amin felbuzdulva egy csomóan rendeltek levest, Hosszú Gábor teát, én pedig forralt bort. Már az is gyanúra adhatott volna okot, hogy utóbbi két termék is majdnem tíz perc múlva érkezett meg, tűzforrón. Levesek egyelőre sehol.
- Nem fogjuk tudni megenni! – aggódott Ági. – Ha fél percen belül nem hozzák ki, én visszamondom a rendelést – ezt legalább háromszor megismételte, de a levese ennek ellenére nem érkezett meg.
Az első levesek nyolc körül kerültek az asztalra, és kiderült, hogy hatalmas adagokról van szó. Ági bablevese valamikor nyolc óra ötkor érkezett meg. A levesfogyasztók tehát nyelvüket leégetve habzsolták be a vacsorát, kivéve azt a pár bölcs embert, akik ételhordóban hozták a túrakaját és most a kiürült edényt megtöltötték levessel. Ezzel megvolt kétnapi kajájuk.

2018. március 12., hétfő

Szomszédság

Mikor hazaértem, Laura az ajtaja előtt guggolt, cigarettázott és telefonált. Odaköszöntem neki, majd megfordítottam a kulcsot a zárban; erre a szokásos nyávogás volt a válasz. Mikor kinyitottam az ajtót, Kristóf, mint mindig, kidugta a fejét és körülnézett a körfolyosón.
- Szia, Kristóf! - üdvözölte Laura, majd visszatért a telefonbeszélgetéséhez: - Bocs, csak köszöntem a szomszédomnak. - Rövid szünet után: - Aki egy macska.

Tejszínhabos csokitorta meggyfröccsel

A sáros talajra előző este frissen esett hó csillogó bevonatot képezett a felszínen.
- Gyönyörű! – lelkendezett Richard. – Mint a csokitorta tejszínhabbal!
A tejszínhabos csokitortát azonban nem túrázásra találták ki. Erről Attila is megbizonyosodott, amikor egy lefelé kígyózó szerpentin egyik kanyarjában elcsúszott és a földre ült.
- Attila, neked amúgy vannak túrabotjaid – emlékeztettem, mert én már elővettem a sajátjaimat a lejtő tetején. Attila engedelmesen levette hátizsákjáról a botokat és elkezdte kicsavarni őket. Sajnos Attilánál ez is, mint majdnem minden, hosszú időt vett igénybe, amit Richard már nem bírt kivárni. Pedig tudta, hogy kockáztat: csak oda léphetett, ahol Attila az előbb elvágódott, mert az út többi részét maga Attila foglalta el.
- Kéred az egyik botomat? – ajánlottam fel, de Richard megpróbálta anélkül. Meg is lett az eredménye: ugyanúgy fenékre esett, mint az előbb Attila. Ő viszont legalább továbbment a kanyarból utána, így utolsóként én is megpróbálkozhattam. Reméltem, hogy a túrabotjaim megtartanak, de előttem már ketten megcsúsztak ugyanott: én sem maradhattam ki a sorból.

A forráshoz leérve kis esőházat találtunk (most inkább hóház), az asztal közepén egy dobozzal, ami mindenféle műanyag játékokat tartalmazott. Valószínűleg geoláda lehetett valaha, de utolsó megtalálója elfelejtette ismét elrejteni. Ezen kívül, egészen meglepő módon, két vaskos autókatalógust is találtunk: az egyiket az asztalon, a másikat a lécek közé dugva. Tóni csak órákkal később jött rá a megfejtésre: mivel ő épp autóvásárlásra készül, ez a két könyv égi jel volt. Sajnos nem fektetett időt abba, hogy tüzetesen átnézze őket.

A sáros úton, frissen hullott havon az átlagos ösvényeken is óvatosan kellett közlekedni, a Remete-barlang tehát optimista úticélnak tűnt, de megpróbáltuk. Örömmel láttuk, hogy a hegyoldalban már ment előttünk két gyalogos és egy vaddisznó (sejtéseink szerint nem ugyanakkor). Követtük a nyomaikat, de egy idő után gyanúsan nem láttunk jelzést. A GPS alapján megállapítottuk, hogy a jelzett út jelentősen alattunk halad, így lecsúszkáltunk a hegyoldalon. Valamivel később hangokat hallottunk fentről, akik azt tárgyalták, hogy rosszfelé mennek, majd levergődött az útra a két ember, akiknek a nyomait követtük. A vaddisznó sorsáról nem tudunk.

A barlang előtti lejtős szakasz különösen nehéz terepnek bizonyult. Én a túrabotjaimmal még csak elvoltam valahogy, de a bot nélkül közlekedő Tóni egyik fától a másikig csúszott, és közben valami olyan dalt énekelgetett magában, hogy néha megbán dolgokat az ember.

A barlangnál belefért volna egy hosszabb pihenő, de sajnos mások is ezt a célpontot nézték ki maguknak. Olyan tömeg volt, mint egy budapesti plázában, így letettem arról a tervemről, hogy félrehúzódva levegyem a nadrágom alól az aláöltözetet. Mikor egy másik társaság szedelőzködni kezdett, Tóni azt javasolta, hogy induljunk el gyorsan, nehogy elénk kerüljenek és lelassítsanak minket. Így is meg kellett kerülnünk pár embert, de utána egész jól tudtunk haladni – legalábbis a csapatunk eleje. Attila szokás szerint lemaradt és már a következő társaság után ballagott. Minden elágazásnál Tóni dilemmába került: megvárjuk Attilát és ezzel kockáztassuk, hogy mások beérnek minket, vagy hagyjuk, hogy esetleg rossz irányba menjen? Ez különösen a sárga jelzéshez érkezve merült fel problémaként, hiszen itt a többség Nagymaros felé szokott lecsorogni, mi viszont visszafelé, Zebegénynek terveztünk menni. Áthidaló megoldásként elindultunk egy kicsit felfelé az úton és vártunk. Lentről a barlang jelzésről hangok hallatszottak.
- Mindjárt beérnek az üldözőink! – aggodalmaskodtam. Tóni végül lekiáltott a fák közé:
- Attila, vágd át a kanyart és a sárgán fordulj balra!

„Üldözőink” szerencsére Nagymaros irányába mentek, így a hátralevő szakaszon csak egy-két párossal és egy sífutóval találkoztunk (ez utóbbinak Tóni csúnya módon összetaposta a nyomát). Zebegénybe leérve a kiszemelt cukrászdát ugyan zárva találtuk, mellette viszont egy étterem mindenféle finomságokat kínált, köztük házi meggyfröccsöt. Ez utóbbi nemcsak nagyon finom volt, de pohár helyett üvegből készült szörpösüvegben hozták ki, szívószállal.
Olyan érdekes alakja van ennek az üvegnek – vizsgálgatta Richard. – Mint egy női test vagy egy férfi testrész.
Engem egy telt alakú nőre emlékeztet – mondta szakértően Sanyi.
Vagy az, vagy egy férfi testrész.
Milyen testrészre gondolsz? – érdeklődtem, mire Richard zavarba jött és a plafon dekorációjáról kezdett beszélni.
Már rég másról folyt a szó, amikor Richard váratlanul felkiáltott:
- De hát nézzétek, tényleg úgy néz ki, mint egy fasz!