Macskák szigete

Viš szigetéről az átlagos turistának csak a Kék Barlang jut eszébe. Az ilyen felfogáson azonban rögtön meglátszik, hogy csak az utazási irodák brosúráiból tájékozódik, és nem fordít elég figyelmet a sziget valódi jellegzetességeire. Amelyek között első helyen természetesen a macskák állnak.

Komiža városa szó szerint tele van macskákkal. Az utcán sétálva a lábad körül szlalomoznak, ha pedig megállsz egy kőkorlátnál naplementét nézni, azonnal felugranak melléd. A helyiek persze imádják őket, számos ház előtt tesznek ki macskatálkákat. Számukat jellemzi, hogy Kataržina, akinek eredeti célja az volt, hogy a sziget összes macskáját lefotózza, egy nap után feladta a projektet.

Első és legközelebbi barátságomat Vámpikával kötöttem. A Vámpika nevet azért adtam neki, mert ha a sok simitől belelkesült, harapdálni kezdte az ember kezét. Vámpika a szálloda bejárata előtt korzózott és kunyerálta a simit; kihasználta, hogy a strandnak erre a szakaszára nem szabad kutyát vinni, így az egész terep az övé és társaié.


Szabad idejükben valószínűleg grilleztek, ugyanis egyszer kinézve Vámpika kedvenc helyén egy kerti grillt pillantottam meg. Természetesen csapatunk több tagját bemutattam neki és mindenki el volt tőle ragadtatva, Vámpikánál azonban én maradtam a kedvenc és végül mindig hozzám tért vissza. Ha kimentem a kapun, jellegzetes nyávogásával üdvözölt és kezdődhetett a simiparti.

A fenti képen látható régi romos házban egy kajakkölcsönző üzemelt, amelynek ember tulajdonosai mellett két fiatalkorú macskalkalmazottja is volt. Vöri félénkebb állatka volt, az eredeti dizájnú Harlekin azonban (aki igen hasonlít egyik barátomra a budapesti Cat Caféból) a játék kedvéért minden félelméről megfeledkezett: ő ugyanis méltán kiérdemelte a Komiža legjátékosabb macskája nevet. Noha szerette a simit, a simipartik nála sose tartottak sokáig, mert közben garantáltan észrevett egy játékszert. Játszott a nejlonzacskókkal, a lepkékkel, sőt tesókája farkával is.

Sokáig azt hittem, Harlekin Vámpika előző gyerekeinek egyike, de inkább csak rossz szomszédi viszonyt ápoltak egymással. Egyik este Vámpika észrevette a ház mellett sétáló Harlekint és támadólag közeledett felé. Én próbáltam lefogni és nyugtatni, de ez csak egy darabig hatott: utána kicsúszott a kezem alól, Harlekinhez rohant és úgy felékapott, hogy a kisebbik állatka csak harcművészetből tanult vetődéssel tudta kivédeni. A helyzetet két francia kislány oldotta meg: ők Harlekint kezdték simogatni, stratégiailag közé és Vámpika közé állva, így ez utóbbi hamarosan eloldalgott.


Állatbarát csapatunk tagjai közül azonban Jocival esett meg a legjobb macskás sztori. Az utcán sétálva egy kapu előtt egy keservesen síró macskát pillantott meg, aki ránézett és követelőzően felnyávogott. Joci – miután mérlegelte a potenciális akadályokat (például hogy nem tud horvátul, vagy hogy esetleg elhajtják a francba) – bekopogott.
- Elnézést a zavarásért, de nagyon sírt a macska.
- Ja, semmi baj, köszönjük – felelték a lakók

Reptéri bonyodalmak

Még a gyorsforgalmin jártunk, mikor Etelka hívott.
- 10 perc múlva ott vagyok –közöltem köszönésképp.
- Nem kell sietnetek, mert találtak egy gazdátlan csomagot, úgyhogy lezárták az egész A terminált. Most itt állunk az épület előtt. Szóval nyugi, nem megy el a gép nélkülünk.
Ez utóbbiban annyira nem voltam biztos, mivel a riadó előtt is becsekkolhattak emberek. Odaérve már messziről láttuk, hogy az emberek az A terminál felől a B terminálhoz özönlenek. Hát persze, hiszen a biztonsági ellenőrzés közös (erre már rájöttünk, amikor egy korábbi utunkon valamiért másik terminálhoz küldtek minket). Így szépen kiszálltam a B terminálnál és beálltam a sorba. Leadtam a drótot Etelkának is, de kiderült: ő nem csekkolt be online, ráadásul feladott poggyásza is van, így kénytelen megvárni, míg kinyit az A terminál.

Bejutottam a váróba, és azon tűnődtem: ha tolmácskollégámon kívül a magyar résztvevők se jutnak be, akkor lehet, hogy csak én utazom a csapatból, és akkor lesz egy szabadnapom. Amikor azonban elkezdődött a beszállás, megpillantottam Etelkát a sorban. Mint kiderül, a résztvevők is bejutottak, bár nem épp nehézség nélkül: minthogy poggyászt feladni nem tudtak, minden cuccukat kézipoggyásznak minősítették és kihajították belőle a 100 ml fölötti mennyiségű folyadékokat (beleértve Pali gyógyszerét – még mindig levelezget a légitársasággal, hogy kapjon érte kártérítést). Volt, aki kapuzárás előtt konkrétan két perccel ért oda, új jelentést adva a „kapuzárási pánik” kifejezésnek.

Bécsben már együtt mozogtunk, kivéve Danielt, akinek valamiért erre a járatra nem sikerült becsekkolnia, így ki kellett mennie a tranzitból, hogy ezt elintézze. Mi hamar megtaláltuk a kaput, letáboroztunk a közelében; a srácok szendvicset ettek, Etelka a kávézóban kiválasztotta azt a sütit, amelynek kb. minden összetevőjére allergiás, én meg bementem a dutyifreebe nápolyit venni. Már nem volt sok idő az indulásig, de se sort nem láttunk a kapunál, se Danielt. Végül Pali odament kérdezősködni, és ezzel jött vissza:
- Azért nincs sor, mert már mindenki bent van, csak minket várnak.
- És Daniel?
- Lehet, hogy bent van, de ha nem,majd idetalál. De ne várjunk rá tovább, mert a végén lekéssük a gépet.
Beszálltunk tehát, de a srácok nagyon nyújtogatták a nyakukat, nem látják-e Danielt. A mellettem ülő burgenlandi úriember, aki – mint kiderült – hajóútra készült, szintén sűrűn felállt és nézegetett hátra.
- Elvesztettem valakit – magyarázta.
- Ja, mi is, de nem nagy ügy; ha itt maradt, akkor így jártunk.
- De nekem muszáj megtalálnom azt az embert, mert övé a hajó!

Persze a visszaút se ment simán. A spliti reptérről valamiért minden gép késve indult (ehhez semmilyen magyarázatot nem fűztek, a hangosbemondón kizárólag elveszett svédeket keresgéltek). Hiába lett volna egy óránk a csatlakozásig Frankfurtban, ennek nagy részét a levegőben töltöttük. Leszálláskor be is mondta a sztuvi, hogy a budapesti utasokat majd táblával várja valaki odalent és őt kell követnünk. Valóban ott is állt egy nő (a srácok „öregasszony”-ként hivatkoztak rá, pedig max 50 éves lehetett), és ellenőrizte a beszállókártyákat. Persze pont ekkor zárta be a telefonom a korábban megnyitott pdf-et, és szerencsétlenkedtem vele további nemtomhány percet. Ezután kis csapatunkat, valamint a szintén Budapestre készülő két külföldi fickót beültettek egy mikrobuszba és megkerültük a fél repteret, míg egy számmal ellátott kapuhoz nem értünk.
- 35A, ez az enyém! – örült meg Enrique Carlos Diego.
- Az nem a kapuszám, cica, az az ülőhelyed – világosítottam fel. Pali jól szórakozott.
- Vicces is volna, ha ő a 35-ös kapun szállna be, én meg a 36-oson.
- Hát ezek után bármi jöhet.
Ezek után az jött, hogy kiszállítottak minket, sorba álltunk az útlevél-ellenőrzésnél és egy marcona fejű határőr végignézte mindenkinek a személyijét (ahhoz képest, hogy késésben voltunk, nem siette el). Ezután visszaszálltunk a kisbuszba, újabb rövid körutazás a repülőtéren, míg megálltunk egy gép előtt. Ahhoz képest, hogy tíz perc múlva indultunk volna, a pilóta épp az ablakot mosta. Minket se engedtek ki a kisbuszból, csak az „öregasszony” szállt ki, és kérdezett valamit a pilótától. Amúgy a többi utasnak se volt se híre, se hamva.
- Lehet, hogy ez nem is a mi gépünk – dobtam be. Az egyik külföldi fickó rögtön álmodozni kezdett.
- Lehet, hogy véletlenül elvisznek a Seychelle-szigetekre, vagy valami karib-tengeri üdülőhelyre.
- Az nem jó, mert csak reggelre érnénk oda, és már tennének is föl minket egy napközbeni vissza gépre – hűtöttem le. – Olyasmi kéne, ami nem hosszú út, de ma már nem tudnánk visszajönni, így kénytelenek lennének szállást biztosítani nekünk. – A külföldi elismerte a logikámat, így kiegyeztünk Mallorcában.
Sajnos nem volt szerencsénk: ez a budapesti gép volt, csak késve indult.

Bízz az ösztöneidben!

Miután kiszálltunk a turistabuszból Vis város határában, kérdőn néztünk idegenvezetőnkre, Robira, akinek Hurvinek-külsejéhez képest meglepően jó angolja és dumája volt.
- Most merre?
- Kövessétek az ösztöneiteket! - javasolta Robi, majd odaszólt a baloldali utcán elinduló Boginak: - Nem arra!
Ebből Robi már sejthette volna, hogy nem a világ legjobban tájékozódó csapatával van dolga. Mégis elkövette azt a hibát, hogy a belvárosba érve félóra szabadidőt engedélyezett azzal, hogy hat húszkor ugyanazon a téren találkozunk. Hat húszkor a csapat nagy része még nem volt ott. Sőt, tíz perccel később sem. Többen próbálták őket hívni, egyikük se vette fel.
- Lehet, hogy eltévedtek - véltem.
- Hogy lehet egy ilyen városban eltévedni? - csodálkozott Pali. - Egy öböl mellett megy körbe, befele nincsenek is utcák!
- Annyira csak nem bénák, hogy eltévedtek - vélte Bogi, elfeledve saját tájékozódási bakiját félórával korábban. Gabit egészen más izgatta.
- És ezért hagytam ott a fél sörömet! Tudjátok, mit jelent ez egy cseh állampolgárnak? Ha ez kiderül, kiközösítenek az egyházból!
- Nem mondjuk el nekik - biztosítottam.
- Még szerencse, hogy nem cseh sör volt.
- De ti az elveszettekkel voltatok, nem? . kérdeztem Bogit, mert emlékeztem, hogy összefutottunk.
- Igen, egy darabig ott mentek mögöttünk. Aztán lementünk egy lépcsőn, és vártuk, hogy jönnek, de nem jöttek.
Nagy nehezen valakit elértünk telefonon, aki közölte, hogy a busznál vannak. Megkönnyebbülten felmentünk a buszhoz - ahol nem volt senki. Hozzájuk nem jutott el az az infó, hogy a busz nem ugyanonnan indul vissza, mint ahol letett minket. Úgyhogy tettünk egy kört, hogy összeszedjük a buszmegállóban üldögélő társaságot.

Széttrollkodott mese

A new trad mesemondó workshopon pármunkában mesét írtunk. Természetesen az elkészült mesét meg akartam osztani Andrással is, ő azonban folyamatosan beletrollkodott. A végeredmény valahogy így nézett ki:
- Volt egyszer, hol nem volt, volt egyszer egy kerek erdő. Abban élt egy mókus. Ez a mókus nap mint nap látta az embereket, akik eljöttek az erdőbe, és nagyon megtetszettek neki. Arra gondolt:
- "Milyen kurva messze lakom!"
- Nem, az a nyuszika volt. Arra gondolt, hogy ő is szeretne ember lenni. Elment tehát a varázslóhoz és megkérte, át tudja-e őt változtatni emberré. "Persze, mi sem könnyebb - felelte a varázsló -, de előbb el kell döntened, hogy férfi vagy nő szeretnél lenni." "Hát, nem tudom"- felelte a mókus.
- Miért, a mókusnak nem volt neme?
- Ennek most nem. Na, szóval azt mondta: "Nem tudom, te mit ajánlasz?"
- "Hát, nem tudom, de elég nagy a farkad."
- Jézusom, tudtuk, hogy valakiknek ez az asszociációja fog támadni. Először nem is mókust akartunk, hanem mosómedvét, csak az ugye gendered, mert háztartási munkát végez. De a mókusnak nem olyan farka volt, szóval semmi sem predesztinálta arra, milyen nemű legyen. Azt mondta: "Hát ezt nem tudom most így eldönteni, át kell gondolnom." "Persze, gondold át nyugodtan, végezz kutatómunkát, kérjél tanácsokat, aztán ha eldöntötted, gyere vissza." A mókus tehát elindult. Kiért az erdőből és egy várat talált, ott pedig egy lovaggal találkozott.
- Egy lézengő ritterrel.
- Olyasmi. A lovag megkérdezte tőle: "Hát te mi járatban vagy, mókus?" "Hát én ember szeretnék lenni, de el kéne döntenem, hogy férfi vagy nő legyek." "Hát természetesen férfinak kell lenned! Mi férfiak vagyunk a lovagok, akik az országunkat megvédelmezzük. Erősek vagyunk és bátrak..."
- "...és azt mondjuk, hogy 'ni'."
- Nem, az egy másik mese. "... és csupa kaland az életünk." "Hú, ez jól hangzik" - gondolta a mókus, és már majdnem eldöntötte, hogy férfi akar lenni, amikor a várból lefelé menet megpillantott egy asszonyt, aki a gyermekét szoptatta. Az asszony megkérdezte, mi járatban volt a várban.
- "Mi a faszt kerestél fönt a várban?"
- Ja, olyasmi. A mókus elmondta, hogy nem tudja eldönteni, milyen nemű ember legyen. "Hát ha rám hallgatsz, akkor nő leszel - javasolta az asszony. - Mi nők szüljük és neveljük a gyermekeket, rajtunk múlik az emberiség jövője. A férfiak csak háborúznak, de mi nők a békét és a szeretetet hozzuk el a világba." A mókus ezen eléggé összezavarodott. Továbbment és elért a kocsmához.
- Édes Krisztusom, még ez is?
- Ez amúgy a meseíró-társam ötlete volt. A kocsma mellett ott feküdt egy ember, totálisan bebaszva.
- És angolul beszélt.
- Nem beszélt az már semmilyen nyelven. A mókus elgondolkodott: "Na ez aztán igazán bátor, erős és hősies!" Ekkor odaért az ember felesége a gyerekükkel. A feleség elkezdett ordítozni a férjével: "Te semmirekellő, már megint bebasztál, mint az állat! Micsoda alak vagy te, itt fekszel a saját hányadékodban!" A gyerek megijedt, és kérlelni kezdte: "Anyu, menjünk haza!" - mire az anyja lekevert neki egy jó nagy nyaklevest. "Aha, ezek a nők, akik a békét és szeretetet hozzák a világba?"-gondolta a mókus. Úgy vélte, legjobb, ha szakértői véleményt kérdez és felkereste a tudóst. A tudós ilyen, miben is szoktak lakni, ja igen, elefántcsonttoronyban. A tudós megkérdezte: "MI járatban vagy, te mókus?" "Hát én bizony emberré szeretnék válni, de a varázsló azt mondta, el kéne döntenem, hogy férfi vagy nő legyek."
- "Micsoda? A varázslóhoz mentél, ahhoz a sarlatánhoz, ahelyett, hogy hozzám jöttél volna?! Nehogy azt képzeld, hogy segíteni fogok neked!"
- Ajjmár, nem volt a tudós ilyen szemét. Azt mondta: "Ha a tudomány útja érdekel, mindenképpen azt javaslom, hogy férfi légy. Hiszen nézd csak meg ezt a sok könyvet: mind férfiak írták! Hány férfi Nobel-díjas van és hány nő? Azt a sok tudást, amit a könyvekből megszereztem, egy nő nem szerezheti meg. Hiszen bizonyított, hogy a nők agya nem képes a tudomány befogadására." "Ebben lehet valami" - gondolta a mókus, és elindult vissza az erdő felé. Útközben azonban találkozott a bábaasszonnyal.
- "Hát te ki a fasz vagy?" "Én a mókus vagyok, és te ki a fasz vagy?" "Én a bábaasszony vagyok."
- Pontosan így. A bábaasszony is megkérdezte, mi járatban van a mókus, ő pedig elmondta, mi a kérdése és milyen választ kapott a tudóstól. "Ostobaság! - felelte a bábaasszony. - Az a csávó csak ül ott fenn az elefántcsonttornyában, megvan a sok tudása, de mire használja? Nekünk, asszonyoknak praktikus tudásunk van. Ismerjük a mező virágait, a természet minden titkát, és ezeket gyógyításra és a szülés megkönnyítésére használjuk. A tudomány igazi útját csak mi, nők ismerjük." A mókus most már teljesen összezavarodott, ezért úgy döntött...
- Jaj, ne, még egy?
-... hogy már nem kérdez meg senkit, hanem leül a patakparton és összeszedi a gondolatait. Így is tett, és visszament a varázslóhoz.
- "Tudod, mit, már nem is akarok ember lenni."
- Nem, nem. Azt mondta: "Még mindig ember szeretnék lenni, de igazából se férfi, se nő nem szeretnék lenni. Legszívesebben egyik se lennék, de nem is tudom, vannak-e ilyenek vagy mit tudnak csinálni a világban." "Vannak ilyenek - felelte a varázsló -, mert én is ilyen vagyok."
- Levette a köpenyét, és látszott, hogy melle is van meg farka is.
- Társadalmi nemekről beszélünk, te észlény. Ez egy genderqueer mese. "Nagyon szívesen változtatlak ilyen emberré - folytatta a varázsló - ,és ha szeretnél, lehetsz az asszisztensem." Így is lett, és még rengeteg emberen segítettek, és boldogan éltek, amíg meg nem haltak.

Keresési feltételek

- Meg kell találnom az unokahúgomat - közölte Attila.
- Oké, miről ismerjük fel?
- Lány - közölte Attila a meglepő infót. Körülnéztem a tömegben, ahol első blikkre 50%-nál jelentősen több nő tartózkodott.
- Esetleg van valami, amivel szűkíthetnénk a kört?
- Egyáltalán nem hasonlít rám!
Na így már könnyű lesz.

Cézár, Cézár, vécézár

- Majd adok neked valamit – ígérte apám. – Sőt, két valamit.
- Jaj, de jó! Nyávognak?
Mivel apám meglepetésnek szánta a dolgot, nem válaszolt, viszont keresgélni kezdett a zsebében (ez kábé kizárta azt a lehetőséget, hogy kiscicákat fogok kapni). Majd a másik zsebében, majd a harmadikban.
- Hová tettem a vécélakat kulcsát? – Majd megmagyarázta: - Lecseréltem a régi rozsdás lakatot egy újra.
- És ahhoz fogok kulcsot kapni? – értettem meg.
- Igen, ha megtalálom. Talán a dzsekim zsebében… itt sincs. Jaj, istenem! Lehet, hogy a kockás nadrágomban hagytam? Az meg otthon van.
- Akkor hogy fogunk vécére menni? – aggodalmaskodott anyám.
- Mi van a lenti vécével? – kérdeztem, mert a nemrég megvásárolt alsó telken is van egy budi.
- Azt jobb, ha nem próbálod ki. De semmi vész, megoldjuk.
- Letöröd a lakatot? – kérdeztem.
- Dehogy töröm le, ez egy vadonatúj lakat!
Nem derült ki, hogy helyette milyen megoldás jár a fejében, én mindenesetre elmentem futni. Mikor visszaértem, ők éppen tízóraiztak.
- Mi a helyzet a vécével? – kérdeztem. – Sikerült kinyitni?
- Természetesen! – jelentette be apám büszkén. – Tekintsd meg!
Megtekintettem: az történt, hogy apám leszerelte az ajtót a sarokvasakról, így az ajtó most a másik oldalon, de nyílt. Mondjuk bezárni nem lehetett, de ez azért túlélhető. Indulás előtt viszont apám visszaszerelte a sarokvasakat, nehogy kóbor vaddisznók vegyék használatba a budit távollétünkben.

Miután megérkeztünk hozzájuk és leültünk ebédelni,apám a szalvétámra tett egy kis kulcsot.
- Ez az új vécékulcs.
Ebéd közben persze nem álltam fel, hogy rátegyem a kulcskarikára. Valamivel később, mikor már átöltöztem és összepakoltam, jutott eszembe a kulcs és kimentem a konyhába. A szüleim szokás szerint az ebéd utáni kávé keretében mindent szétpakoltak az asztalon; a szalvétának és a rajta levő kulcsnak nyomát sem találtam. Mindenesetre nem vártam meg, míg előkerül. Csak megtalálják addig, míg legközelebb a telken tervezek vécére menni.