Tudtuk, hogy másnap reggelre kell vennünk reggelit, így ilyen szemmel néztük végig a TESCO polcait. Én elég hamar ráakadtam egy jónak tűnő gyümölcslére, de a biztonság kedvéért kávé is kellett volna. A hűtőben Starbucks kész kávék üldögéltek pohárban, és örömmel fedeztem fel köztük a laktózmentes cappuccinót. Csakhogy azt hűtve kellett tárolni, mi pedig még igen messze voltunk a szállástól és abban sem lehettünk biztosak, hogy lesz ott hűtőszekrény. Így végül egy laktózos, de hűtés nélkül is elálló változatot választottam, Tomi viszont bevállalta a Starbucks cuccot.
A reggeli kávé hiánya másoknak is fejtörést okozott. Szerencsére kiderült, hogy a mi apartmanunk konyhájában van főzőlap, így Gyuri beígérte, hogy reggel átjön hozzánk kávét főzni (felajánlottam neki a magamnak vásárolt jegeskávét, de cukortartalma miatt nem kért belőle), Jules pedig bejelentkezett, hogy abból ő is kérne. Ezt és az egyéb logisztikai dolgokat letudván felmentem az apartmanba, betettem a hűtőbe az innivalóimat és lefeküdtem aludni.
Reggel az első kávéivó személy Tomi volt, aki Starbucksos kávéjával csatlakozott hozzám és a gyümölcslémhez a reggelizőasztalnál.
Nem romlott meg a kávéd? – kérdeztem.
Nem, teljesen jó.
Mondjuk éjszakára betehetted volna a hűtőbe.
Ja, van hűtő?
Nem sokkal később megérkezett Gyuri egy régi típusú kotyogós kávéfőzővel. Erről Tominak eszébe jutott, hogy kiönthette volna a kávéját lábosba megmelegíteni, de miután eddigre megitta, igazából mindegy volt. A hagyományos kávéfőzést viszont nehezítette, hogy a főzőlapokat sokkal nagyobb edényekre tervezték, a kávéfőző tehát a szállal körbevéve középen üldögélt volna, minden hőhatástól távol. Gyuri végül egy lábos vízbe tette bele a kávéfőzőt. Így persze lassabb lett a folyamat, de Jules csodálatos érzékkel pont akkor jelent meg az apartmanunkban, amikor a kávé elkészült.
Másnapra már megszoktam, hogy mindenki hozzánk jön kávét főzni és inni (reggelit ugyan már kaptunk, de rendes magyarok ugyebár nem bíznak a mások által készített kávéban). Így amikor a Copfossal az erkélyen keresztül beszélgettünk (ő lent a parkolóban, én kint az erkélyen), egy idő után felinvitáltam hozzánk, hátha úgy nem ébresztjük fel Dolny Smokovec teljes lakosságát.
De nem fogok zavarni?
Viccelsz? Ez az apartman már így is kész átjáróház.
Vasárnap reggel a buszra várva beugrottam egy közértbe, és örömmel fedeztem fel itt is a laktózmentes Starbucks terméket. Vettem egyet abból a megfontolásból, hogy ha Tomié nem romlott meg egy fél nap és egy meleg szobában töltött éjszaka alatt, az enyém is kibír egy nappalt a kocsi csomagtartójában. Este aztán betettem a hűtőbe. Másnap reggel futás után szükségem volt egy kis kávéra, mielőtt lezuhanyozom, elővettem tehát és megállapítottam, hogy egy igen rövid szívószálat is mellékeltek hozzá. Alapvetően nem pártolom a szívószálakat, de ha már adták, beleszúrtam; kb. a pohár közepéig ért le, úgyhogy nem nagyon tudtam elképzelni, hogyan fogom a pohár alján levő kávét meginni. Mint utóbb kiderült, ezzel a problémával nem kellett vesződnöm. Miután ugyanis beleittam és elmentem zuhanyozni, visszatérve a szívószálnak hűlt helyét találtam – becsúszott a lyukon a kávéba. Jobb híján elővettem egy poharat a szekrényből és abba öntöttem ki a kávét, a közben előkerülő szívószálat ügyesen elkapva.
2018. június 23., szombat
2018. június 19., kedd
A savanyúkáposzta, a vészmadár és az őrülten vezető autóstoppos, valamint medvék minden mennyiségben
Már induláskor észrevettem, hogy Richard vászonszatyrainak egyike nedves. Figyelmeztettem, mire kutatni kezdett, mi okozhatta ezt. A gyanú a savanyúkáposztára terelődött, aminek ellenőrizte a dobozát, megállapította, hogy nem zár teljesen, majd ennek ellenére betette a csomagtartóba. Nem kellett volna: az első megállónál kiderült, hogy a doboz tovább eresztett, és a káposztalé a csomagtartó kárpitjába is beleitta magát.
- Pedig a káposztalevet meg akartam inni! – szomorkodott Richard. Gergőt mint az autó tulajdonosát egészen más zavarta a történetben:
- Most az egész csomagtartó savanyú káposzta-szagú lesz. Utálom a savanyú káposztát. Egyébként is, ki az, aki pont Szlovákiába visz savanyú káposztát??
Hamar kiderült, hogy ez nem Gergő napja. Egyrészt a donovaly étteremben, ahol megálltunk vacsorázni, a helybeli cigányzenészek műsorát is kénytelenek voltunk végighallgatni, a szálláson a túraterv kihirdetésekor pedig Tóni vészmadárkodásával kellett szembenéznie.
- Holnap 7-kor indulunk, hogy elérjük a 7.30-as siklót Ótátrafüreden…
- 7 órakor nem elég indulni – vitatkozott Tóni. – Kilométeres sorok állnak majd a pénztárnál, és előtte még a parkolást is ki kell fizetni, ami hosszú és bonyolult. Egyébként is, én nem fogok autóval menni. 2 kilométer Ótátrafüred! Felgyalogolok vagy felmegyek a villamossal.
- A villamossal ugyanakkor érsz oda – mutatott rá Gergő.
- Nem baj, én akkor se megyek kocsival.
Tóni persze csak addig nem akart kocsival menni, amíg neki kellett volna vezetnie; amint valaki felajánlotta, hogy elviszi őket, rögtön letett a villamosozásról. Azt viszont továbbra is állította, hogy a 7 órás indulás egyrészt nem fog megvalósulni, mert úgyis lesz, aki nem készül el időben, másrészt a kilométeres sorok miatt amíg mindenki jegyet vesz, elmegy előttünk a sikló. Gergő azonban tartotta magát a túratervhez.
Másnap Tóni jóslatával ellentétben majdnem minden autó elindult 7-kor; csak Ferit láttuk, amint valamiért még visszamegy a házba. A lenti parkolóban alig voltak; leparkoltunk és vártuk Feriéket, de csak nem jöttek. 10 perc várakozás után elindultunk fölfelé, hogy legalább a jegyünk meglegyen. Ott kiderült, hogy Feriék a fönti parkolóban már várnak minket; ennek a parkolónak a létezéséről Tóni nem is tudott. A pénztárnál senki nem állt rajtunk és két csávókán kívül, akik jégcsákányukat éles felével fölfelé kötötték fel a hátizsákjukra, így mindenki tisztes távolságot tartott tőlük. Az időnkbe belefért, Feriék ugyanis még látták elmenni a fél 8-as siklót.
Tóni odalépett Gergőhöz:
- Bocsánatot kérek a tegnapi vészmadárkodásért. Belátom, tévedtem.
- Hát mondjuk tény, hogy nem értük el a siklót – jegyezte meg Gergő. Tóni összefoglalta a helyzetet:
- Semmiben nem volt igazam, de a siklót nem értük el… Többet nem vészmadárkodom. Máskor nem szoktam ennyire összevissza beszélni, csak ha iszom, de olyankor okos vagyok.
- Hogy én mióta várok rá, hogy a Tóni okos legyen! – jegyeztem meg. – Nem tudtam, hogy ez a módszer…
Nemcsak a sikló lekésésének volt köszönhető, hogy a tervezettnél több órával később értünk le Nova Lesnára. A villamos éppen elment, a következő 50 perc múlva volt esedékes, ezért azok, akik még nem vacsoráztak, éttermet kerestek. Nova Lesna elég kísértetvárosnak tűnt, még a googlemaps is csak egyetlen éttermet talált egy szállodában. Ott a pincér közölte, hogy aznap grillezés van, úgyhogy egy órán belül nincs kaja. A többség rezignáltan beült vacsorázni, páran azonban úgy döntöttünk, inkább hazamegyünk, mert akkor is egy órával előbb visszaérünk, mint a többiek. Sőt talán hamarabb is, mert Balázs kiállt stoppolni, hogy visszajusson az autójához és visszajöjjön értünk. A biztonság kedvéért Zsolt azért megnézte a villamosmegállót, és azzal tért vissza, hogy jegypénztár nincs, viszont szlovákul ki van írva, hogy kell jegyet venni. Richard, aki rádiójátékokból és giccses popszámokból már egy ideje tanul szlovákul, elolvasta és kiderítette, hogy sms-ben kell jegyet venni. Ezt ki akarta próbálni, ezért úgy döntött, mindenképpen villamossal megy; ez azért is hasznos volt, mert öten nem fértünk volna be Balázs mellé, aki időközben kapott stoppot és elhúzott Ótátrafüred irányába. Ezután viszont aggasztóan sokáig nem tért vissza, pedig az út alig pár percbe telt volna. Már felkészültünk lélekben, hogy megvárjuk a villamost, amikor végre megjelent Balázs és elmesélte, mi történt.
- Egy fiatal lengyel pár vett föl, nagyon jó fejek voltak. Kitettek Ótátrafüreden és továbbmentek, én meg akkor vettem észre, hogy a túrabotjaim a kocsijukban maradtak. Szerencsére mondták, hogy Poprád felé mennek. Bepattantam a kocsiba, imádkoztam, hogy ne jöjjön rendőr, és 160-nal száguldottam a poprádi úton, közben megelőztem néhány kocsit. Szerencsére utolértem őket, rájuk villogtam és megálltak.
Végül sikerült Richardék előtt hazaérnünk, viszont ők olcsón megúszták, mivel a külföldi telefonról küldött sms-t a rendszer nem fogadta el, kalauzzal viszont nem találkoztak.
A másnapi túra Javorina közelében indult. Először egy szimpatikus patakvölgyön túráztunk végig, ahol az egyik híd előtt a következő feliratra lettünk figyelmesek:
„A híd után Ön egy fából faragott medvét fog látni.”
Nyilván el akarták kerülni, hogy a szobrot valamelyik turista igazinak nézze és bepánikoljon. Csak annyi volt a probléma, hogy a híd túloldalán nem egy, hanem két (amúgy nem túl élethű) medveszobor várt minket. Ha tehát valaki egy darab famedvére számít, még mindig előfordulhat, hogy a másodikat élőnek hiszi.
Pár óra múlva leereszkedtünk a Zöld-tavi turistaházhoz. Mivel eléggé szétszakadt a csapat, nem volt könnyű megállapítani, hogy hiányzik-e valaki, de Balázsnak feltűnt, hogy sehol sem találja a Copfost.
- Én az előbb láttam – bizonygatta Roland. Egy telefonhívásból viszont kiderült, hogy a Copfos eltévedt; Tóniéktól kért útbaigazítást egy kereszteződésnél, akik meg is mondták, hogy forduljon jobbra, csak azt nem, hogy utána ki kell térni a piroson. Így a Copfos telefonos távnavigációval folytatta az utat, és – mint utóbb kiderült – parázott, hogy megeszik a medvék, Balázs meg megfenyegette Tóniékat, hogy nekik kell majd lehozniuk, ha elvész. Azért bízhatott párja tájékozódási képességeiben, mert nem sürgette az indulást. Gergő döntött úgy négy óra körül, hogy szedjük össze magunkat, ezért bementem az étterembe szólni azoknak, akik ott ültek le. Roland az egyik padon feküdt és aludt. Finoman keltegetni kezdtem, mire félálomban megszólalt:
- De én tényleg láttam a Copfost!
Már a túra utolsó szakaszán jártunk, amikor Tominak eszébe jutott, hogy felhívja az anyukáját.
- Nem, anyu, minden rendben. Teljesen biztonságos a hely, nem esett semmi bajom.
- A medvetámadást is mondd el – szóltam közbe, remélve, hogy behallatszik a telefonba. Tóni vette a lapot.
- Igen, meséld el, hogy megharapott a medve!
Tomi anyukája nem hallotta a poénjainkat, de Tomi tolmácsolta őket a telefonba, majd nekünk a választ:
- Anyu üzeni, hogy csak kerüljetek a kezei közé!
- Pedig a káposztalevet meg akartam inni! – szomorkodott Richard. Gergőt mint az autó tulajdonosát egészen más zavarta a történetben:
- Most az egész csomagtartó savanyú káposzta-szagú lesz. Utálom a savanyú káposztát. Egyébként is, ki az, aki pont Szlovákiába visz savanyú káposztát??
Hamar kiderült, hogy ez nem Gergő napja. Egyrészt a donovaly étteremben, ahol megálltunk vacsorázni, a helybeli cigányzenészek műsorát is kénytelenek voltunk végighallgatni, a szálláson a túraterv kihirdetésekor pedig Tóni vészmadárkodásával kellett szembenéznie.
- Holnap 7-kor indulunk, hogy elérjük a 7.30-as siklót Ótátrafüreden…
- 7 órakor nem elég indulni – vitatkozott Tóni. – Kilométeres sorok állnak majd a pénztárnál, és előtte még a parkolást is ki kell fizetni, ami hosszú és bonyolult. Egyébként is, én nem fogok autóval menni. 2 kilométer Ótátrafüred! Felgyalogolok vagy felmegyek a villamossal.
- A villamossal ugyanakkor érsz oda – mutatott rá Gergő.
- Nem baj, én akkor se megyek kocsival.
Tóni persze csak addig nem akart kocsival menni, amíg neki kellett volna vezetnie; amint valaki felajánlotta, hogy elviszi őket, rögtön letett a villamosozásról. Azt viszont továbbra is állította, hogy a 7 órás indulás egyrészt nem fog megvalósulni, mert úgyis lesz, aki nem készül el időben, másrészt a kilométeres sorok miatt amíg mindenki jegyet vesz, elmegy előttünk a sikló. Gergő azonban tartotta magát a túratervhez.
Másnap Tóni jóslatával ellentétben majdnem minden autó elindult 7-kor; csak Ferit láttuk, amint valamiért még visszamegy a házba. A lenti parkolóban alig voltak; leparkoltunk és vártuk Feriéket, de csak nem jöttek. 10 perc várakozás után elindultunk fölfelé, hogy legalább a jegyünk meglegyen. Ott kiderült, hogy Feriék a fönti parkolóban már várnak minket; ennek a parkolónak a létezéséről Tóni nem is tudott. A pénztárnál senki nem állt rajtunk és két csávókán kívül, akik jégcsákányukat éles felével fölfelé kötötték fel a hátizsákjukra, így mindenki tisztes távolságot tartott tőlük. Az időnkbe belefért, Feriék ugyanis még látták elmenni a fél 8-as siklót.
Tóni odalépett Gergőhöz:
- Bocsánatot kérek a tegnapi vészmadárkodásért. Belátom, tévedtem.
- Hát mondjuk tény, hogy nem értük el a siklót – jegyezte meg Gergő. Tóni összefoglalta a helyzetet:
- Semmiben nem volt igazam, de a siklót nem értük el… Többet nem vészmadárkodom. Máskor nem szoktam ennyire összevissza beszélni, csak ha iszom, de olyankor okos vagyok.
- Hogy én mióta várok rá, hogy a Tóni okos legyen! – jegyeztem meg. – Nem tudtam, hogy ez a módszer…
Nemcsak a sikló lekésésének volt köszönhető, hogy a tervezettnél több órával később értünk le Nova Lesnára. A villamos éppen elment, a következő 50 perc múlva volt esedékes, ezért azok, akik még nem vacsoráztak, éttermet kerestek. Nova Lesna elég kísértetvárosnak tűnt, még a googlemaps is csak egyetlen éttermet talált egy szállodában. Ott a pincér közölte, hogy aznap grillezés van, úgyhogy egy órán belül nincs kaja. A többség rezignáltan beült vacsorázni, páran azonban úgy döntöttünk, inkább hazamegyünk, mert akkor is egy órával előbb visszaérünk, mint a többiek. Sőt talán hamarabb is, mert Balázs kiállt stoppolni, hogy visszajusson az autójához és visszajöjjön értünk. A biztonság kedvéért Zsolt azért megnézte a villamosmegállót, és azzal tért vissza, hogy jegypénztár nincs, viszont szlovákul ki van írva, hogy kell jegyet venni. Richard, aki rádiójátékokból és giccses popszámokból már egy ideje tanul szlovákul, elolvasta és kiderítette, hogy sms-ben kell jegyet venni. Ezt ki akarta próbálni, ezért úgy döntött, mindenképpen villamossal megy; ez azért is hasznos volt, mert öten nem fértünk volna be Balázs mellé, aki időközben kapott stoppot és elhúzott Ótátrafüred irányába. Ezután viszont aggasztóan sokáig nem tért vissza, pedig az út alig pár percbe telt volna. Már felkészültünk lélekben, hogy megvárjuk a villamost, amikor végre megjelent Balázs és elmesélte, mi történt.
- Egy fiatal lengyel pár vett föl, nagyon jó fejek voltak. Kitettek Ótátrafüreden és továbbmentek, én meg akkor vettem észre, hogy a túrabotjaim a kocsijukban maradtak. Szerencsére mondták, hogy Poprád felé mennek. Bepattantam a kocsiba, imádkoztam, hogy ne jöjjön rendőr, és 160-nal száguldottam a poprádi úton, közben megelőztem néhány kocsit. Szerencsére utolértem őket, rájuk villogtam és megálltak.
Végül sikerült Richardék előtt hazaérnünk, viszont ők olcsón megúszták, mivel a külföldi telefonról küldött sms-t a rendszer nem fogadta el, kalauzzal viszont nem találkoztak.
A másnapi túra Javorina közelében indult. Először egy szimpatikus patakvölgyön túráztunk végig, ahol az egyik híd előtt a következő feliratra lettünk figyelmesek:
„A híd után Ön egy fából faragott medvét fog látni.”
Nyilván el akarták kerülni, hogy a szobrot valamelyik turista igazinak nézze és bepánikoljon. Csak annyi volt a probléma, hogy a híd túloldalán nem egy, hanem két (amúgy nem túl élethű) medveszobor várt minket. Ha tehát valaki egy darab famedvére számít, még mindig előfordulhat, hogy a másodikat élőnek hiszi.
Pár óra múlva leereszkedtünk a Zöld-tavi turistaházhoz. Mivel eléggé szétszakadt a csapat, nem volt könnyű megállapítani, hogy hiányzik-e valaki, de Balázsnak feltűnt, hogy sehol sem találja a Copfost.
- Én az előbb láttam – bizonygatta Roland. Egy telefonhívásból viszont kiderült, hogy a Copfos eltévedt; Tóniéktól kért útbaigazítást egy kereszteződésnél, akik meg is mondták, hogy forduljon jobbra, csak azt nem, hogy utána ki kell térni a piroson. Így a Copfos telefonos távnavigációval folytatta az utat, és – mint utóbb kiderült – parázott, hogy megeszik a medvék, Balázs meg megfenyegette Tóniékat, hogy nekik kell majd lehozniuk, ha elvész. Azért bízhatott párja tájékozódási képességeiben, mert nem sürgette az indulást. Gergő döntött úgy négy óra körül, hogy szedjük össze magunkat, ezért bementem az étterembe szólni azoknak, akik ott ültek le. Roland az egyik padon feküdt és aludt. Finoman keltegetni kezdtem, mire félálomban megszólalt:
- De én tényleg láttam a Copfost!
Már a túra utolsó szakaszán jártunk, amikor Tominak eszébe jutott, hogy felhívja az anyukáját.
- Nem, anyu, minden rendben. Teljesen biztonságos a hely, nem esett semmi bajom.
- A medvetámadást is mondd el – szóltam közbe, remélve, hogy behallatszik a telefonba. Tóni vette a lapot.
- Igen, meséld el, hogy megharapott a medve!
Tomi anyukája nem hallotta a poénjainkat, de Tomi tolmácsolta őket a telefonba, majd nekünk a választ:
- Anyu üzeni, hogy csak kerüljetek a kezei közé!
Azt a mennydörgős Drégelyvár
Ragyogó napsütésben indultunk, Rétságon az átszállási időben még fagyiztunk is. Azután jöttek a felhők, és mire beértünk Hontra, már zuhogott az eső. Csoportunk néhány tagja ennek ellenére úgy döntött, hogy az eredeti terv szerint a Honti-szakadékban teszi meg az első szakaszt, majd kimászik a meredek hegyoldalon. Mi többiek a turistaúton maradtunk, ahol egyelőre még kezelhető mennyiségű volt a sár - legalábbis nekem, de megálláskor meglepve állapítottam meg, hogy Anita nadrágján oldalt barna csík húzódik.
- Pedig hogy sajnáltam azokat, akik odalent a sárban csúszkálnak! - jegyezte meg Anita önkritikusan. Csaba, akinek lánya és annak kutyája is csatlakozott a túrához, a kutyust a kezében hozta. Mikor elismerésünket fejeztük ki, megvonta a vállát:
- Mi mindent meg nem tesz az ember az unokájáért...
Többen úgy gondoltuk, hogy akik a sárban csúszkálnak, nem fogják megkockáztatni a meredek sziklafalon való felmászást, inkább visszafordulnak. Misi, aki a buszon ugyan még mindenáron hegyoldalban akart csúszkálni, végül mégis velünk tartott, erősködött, hogy biztosan feljönnek. Felmerült, hogy hívjuk fel őket, de senkinek sem akarózott eláztatnia a telefonját. Végül ismét csak szlovák túratársunkra számíthattunk.
- Mindjárt feljönnek - foglalta össze Feri a hívás végén. - Csak azt mondta, most éppen küzdenek a sárral, ne hívogassam ilyen marhaságokkal.
Gazsiék valóban feljutottak (bár az örömteli pillanatról én pont lemaradtam), és elég elcsigázottnak tűntek. Ennek láttán Misi lelkendezni kezdett:
- De jó, hogy magamra hallgattam!
Továbbindultunk zuhogó eső, mennydörgés és csalánerdő közepette.
- De legalább nem kell félnünk a villámlástól - állapította meg Misi. - Hiszen csalánba nem üt a mennykő.
Nimka elgondolkozott.
- Na de ha én ott vagyok a csalán közepén és jön a villám, akkor a csalánba ugye nem fog belecsapni, tehát helyette belém fog!
3 óra körül állt el az eső. Tomi örömmel le is vette az esőkabátját és átvette a száraz pólóját, bár megállapította, hogy ez fölösleges művelet, mert úgyis vizes lesz ez is. A kabátot viszont otthagyta a fára akasztva, a többiek hozták utána. Mentünk előre a gerincen és egyre közelebb sejtettük Drégely várát.
- Ott baloldalt mintha hangokat hallottam volna - jegyezte meg Tomi.
- Én is szoktam hangokat hallani, de mindig azt mondják, hogy normális vagyok - nyugtattam meg. Gazsi belekarolt Anitába és magával húzta az út bal szélére.
- Képzeld, az volt...- kezdte, majd meglepett arcunkat látva magyarázatot adott: - Csak meg akartam nyugtatni Tomit, hogy nem őrült meg, tényleg hallott hangokat balról.
A várban elbúcsúztunk Feritől, ő ugyanis alternatív útvonalat talált ki magának: rájött, hogy ha észak fele megy le a várból, egy busszal ki tud menni a határig és onnét már a szlovák oldalon haza. Ehhez képest Nagyoroszi vasútállomásra kiérve meglepetten olvastuk tőle az sms-t:
"Mégsem tudok nélkületek élni. Itt vagyok a vonaton, foglaltam 8 helyet a második kocsiban."
- Ennyire tele van a vonat, hogy helyet kell foglalni?-hüledezett Gazsi, Misi pedig elkezdte számolni, hogy nyolcnál többen vagyunk. De persze jutott mindenkinek ülőhely a vonaton. Ott kiderült az is, hogy került oda Feri: abba nem gondolt bele, hogy a buszmegálló a vonatnál jóval kijjebb, az országúton van. Leérve szembesült vele, hogy már nem érné el a buszt, ezért inkább visszajött velünk Vácig. Ezzel feladta a leckét a vonatkalauznak, az ugyanis még sosem adott ki nemzetközi jegyet a kispiroson, és telefonos segítséget kellett kérnie ahhoz, hogy is megy ez. Ezek után Nimka 90%-os jegye okozott fejtörést neki, azt ugyanis netkapcsolat nélkül nem tudta kiadni, viszont elment a mobilnete. Ezen annyira elgondolkodott, hogy nemcsak Nimkának, hanem az utána következő embereknek sem adott ki jegyet. Gazsi már aggódott, hogy a zónázón bajunk lesz abból, hogy nincs jegyünk, de két megállóval Vác előtt a kalauz észbekapott és gyorsan kiadta a maradék jegyeket.
Csaba Vác előtt egy megállóval szállt le. Előtte odaintette Gazsit:
- Rád bízom a lányomat, vigyázz rá.
- Ne haragudj, de nem tudom megígérni - felelte Gazsi és Ferire mutatott. - Látod, milyen nagy a szerelem, ha képes volt visszajönni miatta Vácig...
Feri, aki éppen a túrakutyát babusgatta, nevetve felnézett. Valaki meg is jegyezte:
- Kérdés, hogy a lány vagy a kutya miatt maradt velünk?
- Pedig hogy sajnáltam azokat, akik odalent a sárban csúszkálnak! - jegyezte meg Anita önkritikusan. Csaba, akinek lánya és annak kutyája is csatlakozott a túrához, a kutyust a kezében hozta. Mikor elismerésünket fejeztük ki, megvonta a vállát:
- Mi mindent meg nem tesz az ember az unokájáért...
Többen úgy gondoltuk, hogy akik a sárban csúszkálnak, nem fogják megkockáztatni a meredek sziklafalon való felmászást, inkább visszafordulnak. Misi, aki a buszon ugyan még mindenáron hegyoldalban akart csúszkálni, végül mégis velünk tartott, erősködött, hogy biztosan feljönnek. Felmerült, hogy hívjuk fel őket, de senkinek sem akarózott eláztatnia a telefonját. Végül ismét csak szlovák túratársunkra számíthattunk.
- Mindjárt feljönnek - foglalta össze Feri a hívás végén. - Csak azt mondta, most éppen küzdenek a sárral, ne hívogassam ilyen marhaságokkal.
Gazsiék valóban feljutottak (bár az örömteli pillanatról én pont lemaradtam), és elég elcsigázottnak tűntek. Ennek láttán Misi lelkendezni kezdett:
- De jó, hogy magamra hallgattam!
Továbbindultunk zuhogó eső, mennydörgés és csalánerdő közepette.
- De legalább nem kell félnünk a villámlástól - állapította meg Misi. - Hiszen csalánba nem üt a mennykő.
Nimka elgondolkozott.
- Na de ha én ott vagyok a csalán közepén és jön a villám, akkor a csalánba ugye nem fog belecsapni, tehát helyette belém fog!
3 óra körül állt el az eső. Tomi örömmel le is vette az esőkabátját és átvette a száraz pólóját, bár megállapította, hogy ez fölösleges művelet, mert úgyis vizes lesz ez is. A kabátot viszont otthagyta a fára akasztva, a többiek hozták utána. Mentünk előre a gerincen és egyre közelebb sejtettük Drégely várát.
- Ott baloldalt mintha hangokat hallottam volna - jegyezte meg Tomi.
- Én is szoktam hangokat hallani, de mindig azt mondják, hogy normális vagyok - nyugtattam meg. Gazsi belekarolt Anitába és magával húzta az út bal szélére.
- Képzeld, az volt...- kezdte, majd meglepett arcunkat látva magyarázatot adott: - Csak meg akartam nyugtatni Tomit, hogy nem őrült meg, tényleg hallott hangokat balról.
A várban elbúcsúztunk Feritől, ő ugyanis alternatív útvonalat talált ki magának: rájött, hogy ha észak fele megy le a várból, egy busszal ki tud menni a határig és onnét már a szlovák oldalon haza. Ehhez képest Nagyoroszi vasútállomásra kiérve meglepetten olvastuk tőle az sms-t:
"Mégsem tudok nélkületek élni. Itt vagyok a vonaton, foglaltam 8 helyet a második kocsiban."
- Ennyire tele van a vonat, hogy helyet kell foglalni?-hüledezett Gazsi, Misi pedig elkezdte számolni, hogy nyolcnál többen vagyunk. De persze jutott mindenkinek ülőhely a vonaton. Ott kiderült az is, hogy került oda Feri: abba nem gondolt bele, hogy a buszmegálló a vonatnál jóval kijjebb, az országúton van. Leérve szembesült vele, hogy már nem érné el a buszt, ezért inkább visszajött velünk Vácig. Ezzel feladta a leckét a vonatkalauznak, az ugyanis még sosem adott ki nemzetközi jegyet a kispiroson, és telefonos segítséget kellett kérnie ahhoz, hogy is megy ez. Ezek után Nimka 90%-os jegye okozott fejtörést neki, azt ugyanis netkapcsolat nélkül nem tudta kiadni, viszont elment a mobilnete. Ezen annyira elgondolkodott, hogy nemcsak Nimkának, hanem az utána következő embereknek sem adott ki jegyet. Gazsi már aggódott, hogy a zónázón bajunk lesz abból, hogy nincs jegyünk, de két megállóval Vác előtt a kalauz észbekapott és gyorsan kiadta a maradék jegyeket.
Csaba Vác előtt egy megállóval szállt le. Előtte odaintette Gazsit:
- Rád bízom a lányomat, vigyázz rá.
- Ne haragudj, de nem tudom megígérni - felelte Gazsi és Ferire mutatott. - Látod, milyen nagy a szerelem, ha képes volt visszajönni miatta Vácig...
Feri, aki éppen a túrakutyát babusgatta, nevetve felnézett. Valaki meg is jegyezte:
- Kérdés, hogy a lány vagy a kutya miatt maradt velünk?
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
