A túra előtti napon megkérdeztem Jaimét, pontosan hol lesz a találkozó, és ekkor szembesültem vele, hogy az eredeti 10 óra 9.30-ra módosult. Megírtam neki, hogy a buszmenetrend miatt én kb. 10-re fogok odaérni. Erre válaszul küldött egy szívecskét, amit úgy értelmeztem, hogy megvárnak.
Ehhez képest, mikor a következő buszmegállótól (mert persze elfelejtettem leszállni) megérkeztem a találkozóhelyre, Jaime és társai nem voltak sehol, csak Cati és Sabino ácsorgott pont olyan arckifejezéssel, ahogy vélhetően annak idején a Szent Pál által otthagyott bonyíkok (bárkik is voltak ők).
- Szerintem itthagytak bennünket - fogadott Cati.
- Nem lehet, hogy még nem értek ide? - vetettem fel, mert visszaemlékeztem az előző hétre, amikor Jaime és Juan még beültek kávézni, és ennek következtében ők érkeztek meg utolsóként a találkozóra.
- Nem hiszem, ez a sok kocsi szerintem az övék, hétköznap nem szoktak ennyien túrázni errefelé.
- De hát Jaime nekem még szívecskét is küldött, azt hittem, megvár! Ti mikor érkeztetek?
- Most két perce. Biztos, hogy elindultak nélkülünk.
Megpróbáltam hívni Jaimét, de nem értem el, ahogy Cati se a Rafa nevű haverját, aki beszervezte őt erre a túrára. Rájöttünk, hogy azért nem, mert a hegyen nincs térerő. Csalódottan állapítottam meg, hogy lemaradtunk a túráról, de Catinak támadt egy mentőötlete.
- Nem küldtek ugyan útvonalat, de a Montaña Arenas Negrasra innen két útvonalon lehet eljutni, és mindkettő érinti a Las Arenas Negras nevű piknikezőhelyet. Felmegyünk oda autóval, megvárjuk őket és becsatlakozunk. Onnan indul körtúra a vulkán körül, tehát ők gyakorlatilag egy nyolcast fognak leírni, mi pedig egy kört.
Kicsit elszomorodtam, hogy így rövidebb lesz a túránk, de az én tervem (utánuk sietni és beérni őket) nem működött volna, hiszen nem tudtuk, a két út között melyiken indultak. Ezért bevágtuk magunkat Cati kocsijába, és elindultunk fölfelé. A piknikezőhelyre elég rossz állapotban levő földút vezetett, amiről Catinak eszébe jutott a sógornője, aki egyszer ugyanitt a vadiúj fekete Mercijével ment föl. Konkrétan 5 km/órával hajtott, nehogy az alváz megsérüljön, érkezés után pedig heves gyanakvás fogadta az ott piknikezők részéről: egy fekete Merci az erdő közepén mindenkinek automatikusan bűncselekményeket juttat az eszébe.
Negyed 11 után érkeztünk Arenas Negrasra.
- Szerintem van még legalább fél óránk - véltem.
- Gondolod? - csodálkozott Cati. - A felfele vezető út alig 3 km.
- De nem biztos, hogy időben indultak, ráadásul ez vezetett túra, egy csomó helyen meg fognak állni magyarázni, és velük van Pepe is.
- Az miért lényeges? - kérdezte Sabino.
- Hát a múltkor Pepe lemaradt, Jaime megkérdezte, hol van, mire Juan azt felelte: „Ja, biztos talált egy kukacot, és most 30 perce magyaráz a latin nevének az eredetéről.”
Így aztán felkészültünk egy hosszabb várakozásra. Sabino beleült az egyik hintába (amitől Cati megrémült, hogy meg fogják büntetni, mert szerinte ezeket törvényileg tilos felnőtteknek használni), és életveszélyesen közlekedő túratársak történeteivel szórakoztattuk egymást. 11 óra felé azonban a csapatnak még nyoma nem volt.
- De hát muszáj ezt a helyet útba ejteniük! Csak nem lehet, hogy nem vettük észre őket, ugye? - aggodalmaskodott Cati.
- Szerintem ekkora csapat ember feltűnt volna - mondta Sabino. - Várjunk még egy kicsit, aztán maximum elindulunk külön.
Catinak ekkor jutott eszébe, hogy a piknikezőhelyet gondozó parkőrt megkérdezze, nem látott-e errefelé egy nagyobb túracsoportot.
- De igen - felelte a fickó. - 10 körül érkeztek, itt hagyták a kocsikat, és elindultak a vulkán körüli körön bal felől.
Megoldódott hát a rejtély: Jaime úgy döntött, lerövidítik a túrát, és az eredeti találkozóhelytől telekocsikkal feljöttek, hogy csak a kisebb kört csinálják meg. Viszont így most már tudtuk, hogy jobbra kell indulnunk, ha szembe akarunk találkozni velük. És valóban: körülbelül félúton jártunk, amikor megpillantottuk őket egy kilátóponton, amint épp ebédszünetet tartottak.
- Mindenesetre kinyírom Rafát - jelentette be Cati. - Pontosan tudta, hogy jövünk, nem lett volna szabad megengednie, hogy elinduljanak nélkülünk.
- Én meg Jaimét nyírom ki - mondtam, hogy meglegyen a munkamegosztás.
Mikor megérkeztünk, Cati valóban letámadta Rafát, akit egyébként a Dulifuli becenévvel szokott illetni. Jaime viszont szívére tett kézzel, töredelmesen kért bocsánatot tőlünk.
- Semmi baj - mondta neki Rafa -, Catival már megbeszéltük, hogy az egész az én hibám.
Bár csak a túra második felében, de most már mi is élvezhettük vezetőink magyarázatait, amelyek olykor nemcsak a konkrét tájhoz, hanem általában a vulkanizmushoz kapcsolódtak. Juan például megemlítette a martinique-i vulkánkitörés egyetlen túlélőjét, aki azért maradt életben, mert épp egy földalatti börtöncellában tartózkodott, ahová garázdaság vagy valami hasonló miatt csukták.
- Azért érdemes megfigyelni itt valamit - jegyezte meg Jaime. - Nem azért maradt életben, mert jó ember volt, sőt kifejezetten azért, mert rossz ember volt.
Szóba került az ifjabb Plinius is, aki azért nem pusztult el a pompei vulkánkitörésben nagybátyjával, az idősebb Pliniusszal együtt, mert a tanulmányaira hivatkozva nem tartott vele a kiránduláson.
- Na és ő jó ember volt vagy rossz? - kérdezte Cati.
- Nem tudni, de nem azért maradt életben, mert jó ember volt, hanem mert otthon maradt tanulni - mondta Jaime.
- Vagyis azért, mert okos volt - foglaltam össze. - Bár azt is mondhatjuk, hogy nem volt jó ember, mert a saját érdekeit a nagybátyja kérése elé helyezte.
Mondhatjuk persze, hogy mi hárman se voltunk igazán jók, hiszen elkéstünk a találkozóról, mégis elnyertük méltó jutalmunkat. Ugyanis mikor hármasban indultunk a csapat keresésére, még ragyogott a nap, teljes pompájában láthattuk az egykori vulkán oldalát:
Mire viszont ugyanezen az útvonalon visszafelé tartottunk, már leszállt a köd, így pontosan érkező társaink csak a felhők mögött homályosan láthatták azt, amit mi pár órával azelőtt tisztán:
