Fidelmetlen hostelerók

 Sok tenerifei hostelben önkéntesek dolgoznak recepciósként, ami egyébként illegális, ráadásul sokan nincsenek a helyzet magaslatán. Mikor Sztell tegnap megérkezett, a recepciós srác lelkesen bevezette a szobába, rámutatott egy ágyra, hogy ez az övé – aztán szembesült azzal, hogy az ágy még nincs rendbe rakva. Így hát időbe telt, amíg Sztell elfoglalhatta a szobát.

Engem másnap egy Fidel keresztnevű srác csekkolt be (mondtam neki, hogy jó, nem fogom Castrónak csúfolni, de nem értette). Megkérdezte, hol lakom, mondom Tenerifén, erre elkezdte pörgetni a rendszerben az országokat.

– Itt nincs ilyen – állapította meg.

– Arra keress rá, hogy Spanyolország – javasoltam, remélve, hogy Fidel nem valami radikális szeparatista, csak gyenge földrajzból. Fidel szófogadóan visszapörgetett az angol nyelvű listában az E betűhöz.

– Nincs España se – közölte.

– Akkor próbáld úgy, hogy Spain.

Ez végre eredménnyel járt.

Az, hogy november első hetének végén még nem vették le a halloweeni dekorációt, már csak a hab a tortán:

A több ezer kilométer hosszú macska

 

Minden macskás ismeri azt a jelenséget, hogy amint egy Zoom- vagy Teams-értekezletbe belép, az állat azonnal sürgölődni kezd körülötte, és különböző testrészei megjelennek a képernyőn is. Így volt ez a múltkori online könyvklubban is, ahol a többiek egyszer csak azt látták, hogy a kamerám előtt rendszeres időközönként egy feltartott fekete farok húz el.

– Várjál, nálam van a feje! – kiáltott fel hirtelen Zsuzsa, és ugyanekkor egy fekete macskafej jelent meg a válla fölött. Mivel Zsuzsa Magyarországon van, én pedig Tenerifén, megállapítottuk, hogy ez a macska több ezer kilométer hosszú.

(A kép mutatja, hogy tényleg elég hosszú, de azért nem ennyire.)

Kísértetek és a portugál történelem egyéb veszélyei

 

A Praça do Comércióval kapcsolatban Laci elmesélte, hogy éjszakánként egy kísértet mászkál arra, és magával viszi a halálba azokat, akik sötétben átmennek a diadalív alatt.

– De ha hajnalban futok át alatta, amikor már kezd pirkadni, akkor az már nem számít sötétnek, ugye? – kérdeztem. Laci szomorú szemmel rám nézett, aztán a nyílt utcán megölelt.

– Jaj, annyira szerettelek! Olyan jó barátom voltál!

Kevésbé veszélyes, ám annál érdekesebb információkat tudtunk meg a Queluz-kastélyban, ugyanis véletlenül odacsapódtunk egy amerikai csoporthoz. A turisták maguk ugyan még a női mosdó csapjával sem boldogultak, idegenvezetőjük viszont rendkívül informatívan és egyben szórakoztatóan mutatta be a kastélyt. Az egykor forró csokoládé fogyasztására használt helyiségben például megtudtuk: annó ez az innivaló akkora luxus volt, hogy akiknek szerencséjük volt megkóstolni, utána nem törölték meg a szájukat, hogy az utcán mindenki lássa, milyen menők. Manapság viszont már bárki vásárolhat csokis sütiket a lisszaboni cukrászdákban, ahogy Mala meg is tette.

– Csokis lett a szakállad – figyelmeztettem, mire Laci szemrehányóan nézett rám.

– Mit tanultunk tegnapelőtt a kastélyban? A csokit nem szabad letörölni!

A kortárs italok is járhatnak azonban veszélyekkel. Egyik reggel, miközben Laci épp a boltban volt, teát főztem volna magamnak, de sehol se találtam a filtereket. Így kénytelen voltam megvárni, míg visszaér.

– Hol tartjátok a teát? Égen-földön kerestem, de sehol sem találtam.

– Mert az titkos – felelte Laci. – Ha elmondanám, meg kellene, hogy öljelek.

Ennek ellenére észrevettem, hogy a hűtő tetejéről vett le egy dobozt. Ő is észrevette, hogy észrevettem.

– Most meg kell, hogy öljelek – állapította meg szomorúan, de sikerült lebeszélnem a szándékáról azzal az érvvel, hogy úgyse érem fel.

Laci szerencsére nemcsak engem szívatott. Egyik nap vacsora után, még az asztalnál ülve megjegyezte:

– Jó lenne egy kis rágcsa!

– Édes vagy sós? – kérdezte készségesen András, aki az ajtót támasztotta. Laci végigpásztázott a konyhán.

– Az édes itt van karnyújtásra... akkor sós.

 

Az arc nélküli ember

 Elmentem meghallgatni egy előadást Jean-Charles de Borda térképészről. Az életrajzi részben az előadó közölte, hogy most meg fogja mutatni az egyetlen olyan portrét, amely Bordáról életében készült. A dián azonban egy könyvlap üres sarkát láttuk egy asztalon; vélhetően ezen lapon lett volna az egyedi portréról készült fotó, ha előadónk fényképésztehetsége terjedt volna odáig, hogy azt fotózza le, amit szeretne.

(Bordának egyébként volt arca, mint az a szülővárosában, Daxban álló szobráról is kiderül, amelynek képét a Landas Vacaciones oldalról vettem. De persze ezt a szobrot már halála után emelték.)

 

Citromdíjas útvonal

 Las Lagunetas Santa Úrsula fölött helyezkedik el a meredek hegyoldalban. Már a találkozási ponthoz se volt könnyű feljutni, különösen az olyan szenior kocsiknak, mint Pacóé (róla részletesebben itt: https://macskamedve.blogspot.com/2026/04/roncsderbi.html). Paco elmondta, hogy a meredek utcán fölfelé menet többször félt, hogy beszakad a kocsi teteje, és amikor pont az ő autója mögé álltam be lefotózni a kilátást, gyorsan rám kiabált:

– Hozzá ne érj a kocsimhoz, mert képes és szétesik!

Ehhez képest a túránk egész lájtosan indult: enyhén emelkedő, aszfaltozott úton, amely mellett gondozott kertek húzódtak. Az egyik kerítés mellett egy citromfa ágai kilógtak az útra. Míg én azt próbáltam kideríteni, hogy lehet megkülönböztetni az éretlen citromot az érett lime-tól, néhány túratárs, köztük Amalia, bőségesen gyűjtött az érett gyümölcsökből. Hamarosan viszont kiderült: Carlos nem az enyhén emelkedő kijelölt utakon kíván menni, hanem betervezett néhány igen meredek rövidítést. A dús növényzet közt alig látszott az ösvény.

– Ez most vicc vagy turistaút? – tette fel Domingo a költői kérdést.

Ahogy feljebb értünk a hegyoldalban, érdekes gombákat találtunk, és kiderült: Amalia nem ismeri azt a poént, hogy minden gombát meg lehet enni, legalábbis egyszer.

 

Az is kiderült, miért ilyen jó errefelé a gombatermés, ugyanis hirtelen felhők ereszkedtek a hegygerincre.

Lassan ideje volt elkezdeni az ereszkedést, de Carlos elbizonytalanodott, pontosan merre is kéne mennünk. Találtunk egy viszonylag enyhén lejtő ösvényt, és reméltem, hogy ilyeneken megyünk majd végig, de persze megint rövidíteni kellett egy olyan úton, amelyhez nem ártott volna machetét mellékelni. És ha ez nem lett volna elég, egy ponton Bea hátrakiabált:

– Vigyázat, szar van az úton! – Mint kiderült, ezzel a tereptárggyal Domingo közelebbi kapcsolatba is került, és egyáltalán nem vigasztalta, hogy az ilyesmi állítólag szerencsét hoz.

Amaliának egész más volt a problémája.

– Kellett nekem leszedni ezt a sok citromot, tudod, milyen rohadt nehéz végig cipelni?

Grófkisasszonyok, titkos ügynökök és egyéb események a cári udvarban

 A Cat Wood Café, ellentétben az ilyen műfajú másik budapesti intézménnyel, a honlapján nem közöl információkat négylábú személyzetéről. A helyiség egyik sarkában a falon találtam meg néhányuk arcképét névvel ellátva. Ebből tudtam meg, hogy a kávézóban minden Maine Coon-ok cárja, Borisz uralkodik.

Szintén erről a falról tudtam beazonosítani Ashát, a kecses mozgású nudistát. Mint kiderült, Asha lézengő ritter. Lézengésének fő területe az emeleti női mosdó, ahová nagy elődje, Pongó nyomdokaiban járva (https://macskamedve.blogspot.com/2022/01/macskak-veceben.html) folyamatosan bekérdezkedik. Nem elégszik meg azonban a mosdóhelyiséggel: átható hangon követelte, hogy a vécéfülkébe is bejöhessen velem, és csak cselezéssel tudtam elérni, hogy mikor elhagytam a mellékhelyiséget, ő is velem jöjjön.

Sok más cica nevét viszont nem sikerült a falról kideríteni, így őket mi neveztük el. Az a hófehér hölgy, aki méltatlankodva tiltakozott a kirakatban a simogatás ellen, minden bizonnyal hercegnő.

Egy ifjú cirmos a cári ételkóstoló szerepét tölti be. Lelkesen végigvizsgálta az asztalokon hagyott tányérokat, és még a kávémba is megpróbált belekóstolni, pedig egyáltalán nem úgy tűnt, mint akinek alacsony a vérnyomása. Nehezítette a helyzetet, hogy ebben a kávézóban valamiért minden süteményt két nagy halom tejszínhabbal adnak, továbbá az összesen két emberből álló kétlábú személyzet jellemzően a pult mögött tartózkodik, az asztalokon található narancssárga gombbal kell hívni őket, ha rendelni szeretnénk. Valószínűleg többször is csalódást okoztam nekik, ugyanis rendre megnyomtam a gombot a frissen ott hagyott asztaloknál, de nem fogyasztási célból, hanem hogy minél előbb bevitessem velük a tányérokat, amelyektől alig tudtam az élelmes cirmákot távol tartani.

Nemcsak ilyen szempontból kell azonban vigyázni a biztonságra a cári udvarban. Az ideális titkos ügynök látszólag jelentéktelen és szürke ugyan, viszont semmi sem kerülheti el a figyelmét. Az egyik asztalnál ülők mellett például egy nagy papírszatyor állt a földön, és Szürkike mindenáron meg akarta vizsgálni a tartalmát. Miután a vendégek kétszer is megszüntették a szatyorfejű macska jelenségét, végül elpályáztak, ügynökünk pedig egy fotelre irányította a figyelmét: miután hosszasan kotorászott alatta, megvizsgálta a gyanús ágytakarót is.

A nemességből két ifjú grófnővel is találkoztunk; olyan fiatalok, hogy a pincér szerint még nincs is nevük. Egyikük meglehetősen szemtelen: amikor épp nem alszik, folyamatosan a nyelvét nyújtogatja mindenkire.

A másikat elneveztük Szőrmók Grófkisasszonynak pihepuha szőre miatt. Ő egy darabig a szőnyegen játszott kábé mindennel, amivel megkínálták, a vendégek nagy örömére.

Később csatlakozott hozzánk a kanapén, és a kiscicák szokása szerint villámgyorsan elaludt. Innentől kezdve egy pillanatra sem távolodott el tőlünk; olykor pozíciót vagy alvóhelyet váltott, de végig mellettünk maradt, és szinte egyfolytában dorombolt. Noha mi nem kaptunk nemesi rangot, ez a megtiszteltetés mindennél többet ért.

Kapuőrök

 Lóri érkezett elsőként a szállásra, és hasznos információként megírta a csoportba, hogy azt a képen látható két állat őrzi:

A ház felé menet tájékoztattam Attilát a kapuőrökről.

- Amíg nincs három feje és nem Cerberusnak hívják, addig nem probléma - felelte ő.

A szálláshoz megérkezve egy másik, kisebb és sötétebb színű cirmos szaladt elénk.

- Ennek csak egy feje van! - örvendeztem, és rögtön el is neveztem Egyfejűnek. Mint kiderült, ő a másik, világosabb szürke cica gyermeke volt. A két állatka hamar rájött, hogy tőlünk mindig kaphat extra simogatást, ráadásul a konyhaajtón beslisszolhatnak a jó meleg házba. Az első nap még azt hallottam valakitől, hogy a macskák nem mehetnek be a konyhába, de mint kiderült, ez nem volt a házirend része, csak a mi csapatunk találta ki, és hamar el is engedtük. Innentől kezdve Szürke és Egyfejű rendszeresen bejöttek a konyhába, és olykor az ételbe is megpróbáltak belekóstolni.

Cerberus, a kutya viszont rövid lábaival nem tudott lemenni a konyhába vezető lépcsőn, így még a hideg reggeleken is kint kellett fagyoskodnia. Az utolsó napon láttam, hogy reszket a hidegtől, ezért dörzsölgetni kezdtem, hogy felmelegedjen. Miután valamennyit sikerült javítanom a helyzetén, megjelent a tulajdonos, aki a szállásdíjat, és Egyfejű, aki pedig a simogatásokat készült begyűjteni.

- Szia, macska! - üdvözöltem Egyfejűt, mire a szállásadónő arca felderült.

- Mačka, mačka! - ismételte lelkesen afeletti örömében, hogy bár nem beszéljük egymás nyelvét, a legfontosabb szavunk közös.