Alternatív Jézus

 Miközben a szállodából elindulva Lezo felé sétáltunk, Marina elkezdte mesélni, mit derített ki a faluról.

– A templomban van egy Jézus-szobor, ami nagyon érdekes, mert – itt azonban valaki lekapcsolta őt egy szervezési kérdéssel, így megállapítottam, hogy már sose fogjuk megtudni, mit olvasott Marina Lezóról. De azért mikor láttam, hogy ismét egyedül van, lekapcsoltam és újra feltettem a kérdést.

– Szóval ez egy olyan Krisztus-szobor, aminek nincs se haja, se szakálla. És valami legenda is kapcsolódik hozzá, de azt már elfelejtettem. A templomban biztos ki lesz írva.

Délelőtt nem jutottam be a templomba, de ebédnél kiderült, hogy mások jobban gazdálkodtak az idejükkel.

– Láttátok Jézust? – kérdezte  Ale.

– Még nem, de elvileg délután talizunk – vágtam rá.

– A templomban van egy nagyon érdekes Jézus-szobor.

– Tudom, nincs haja – villogtam tájékozottságommal.

– Az egy dolog, de rendkívül... ööö... férfias.

– Milyen értelemben?

– Izé, az alsóteste szempontjából.

– Nem mondod! Jézusnak ezeket a testrészeit általában nem szokták a szobrokon megjeleníteni.

    Mint kiderült, ezúttal se pornográf ábrázolásról volt szó, csak a szobor ágyékkötője úgy lóg le a két lába közt, mintha egy ugyanolyan méretű testrész lenne mögötte.

Szerettem volna személyesen is megismerni a maszkulin Krisztust, ám délután sajnos zárva volt a templom. Így csak a guregipuzkoa.eus oldalról szedett fotóval tudom illusztrálni a történetet.

Morzsi strandra megy

 Hondarríbia strandján vasárnap reggel nem tolonganak a népek. Épp ezért kicsit meglepődtem, amikor a lejárón egy pici fehér kutya száguldott el mellettem, teljesen ignorálva a "kutyát a strandra vinni tilos" táblát. Vártam, hogy ember is követi majd, de nem történt ilyesmi. Felnéztem a sétányra, ahol két idősebb baszk úriember hevesen füttyögött a kutyusnak, akit pillanatnyi ötlettől vezérelve Morzsinak kereszteltem el.

- Morzsi, menj apához! - utasítottam a kisállatot, ő azonban semmi hajlandóságot nem mutatott erre. Helyette a lépcső aljánál ásni kezdett a homokban, majd odapisilt. Kicsit aggódtam, nehogy az én halomba rakott ruháimmal is hasonló akciót csináljon, ezért ismét elmagyaráztam neki, hogy nem én vagyok az apukája, miközben elindultam a tenger felé, aggódó pillantásokat vetve hátrafele. Szerencsére Morzsit nem érdekelték a ruháim, ehelyett lelkesen szaladt a víz felé. A két baszk úriember továbbra is vadul füttyögött a sétányról.

Mikor úszás után kijöttem a vízből, Morzsi vidáman szaladgált a parton, és megérkezett egy idősebb fürdőruhás hölgy is. És itt szeretném kijelenteni, tisztelt bíróság, hogy a szembe sütő nap miatt nem láttam jól a további történéseket, ezért nem állíthatom 100%-os bizonyossággal, hogy mikor az idősebb hölgy besétált a tengerbe, Morzsi odaszaladt a levetett ruháihoz, felemelte a hátsó lábát, és azt a tevékenységet hajtotta végre, amitől korábban a saját ruháimat illetően tartottam. Ezt követően visszaszaladt a lépcsőhöz, még egyszer lepisilte az alsó lépcsőfokot, majd vidám csaholással a sétányt vette célba, hogy csatlakozzon azóta már messzebb járó embereihez.

Minden megkezdett befejezettnek számít

 Mivel volt még időnk a közjegyző iroda nyitásáig, ezért úgy döntöttünk, beülünk egy kávézó teraszára Santa Cruz ébredező belvárosában.

- Ez churrería, itt churrost kéne ennünk! - viccelődött Juan anyukája (akinek a nevét sajnos nem jegyeztem meg).

    Egy nyegle, fiatal pincér srác jött oda felvenni a rendelésünket. Az első három kávét sikerrel felírta.

- Egy narancslét kérek - folytatta a rendelést Juan.

- Egy pillanat - mondta a pincér, és visszament a kávézóba, noha társaságunkból két ember még nem is rendelt.

- Most bement megnézni, van-e narancslé? - csodálkoztam. - Juan, nem szabad ilyen spéci kívánságokkal előállni!

    A pincér azonban egy nagy tál churrosszal jött ki, kivitte egy másik asztalhoz, majd visszatért hozzánk. Juan megismételte kérését, mire kiderült, hogy tényleg nincs narancsléjük, és Juan kénytelen vízzel beérni.

Pár perc múlva a srác hozta az italokat.

- Nem adtam kanalat a kávéhoz - közölte velem tájékoztatólag. - Majd hozok.

    Kicsit meglepett, hogy a tálcára nem fért rá még egy kiskanál, de megadóan vártam a kávé elfogyasztásával, amíg ő visszament. Azért a többieknek elmagyaráztam a helyzetet.

- Nem kaptam kanalat.

- Maci, add oda a kanaladat neki, ha neked már nem kell! - utasította Éva a férjét.

- Ja, nem kell, elvileg majd hoz. Csak valamiért első körben nem fért fel a tálcára...

Kutyapolitika

 Sámson barátunk, akiről itt a blogon is megemlékeztem (https://macskamedve.blogspot.com/2023/05/allatos-reggeli.html), már több mint egy éve az égi vadászmezőkön várja a jutifalatokat. András védencei között is van egy Sámson, őt emlegettük ebben a strandon lefolytatott beszélgetésben.

- Az előbb láttam egy kutyát piros baseball-sapkában-meséltem, mikor visszaértem a zuhanyoktól.

- És rá volt írva, hogy MAGA? Vagy "I love Trump"?

- Jaj, nem! A kutyák okosak!

- Hát Sámson nem okos. A kezembe fogom a fejét, és mondom neki, hogy "Mondd azt, hogy vau!" Csak néz rám bután, és nem mondja.

- Jaj, akkor lehet, hogy ő tényleg Trumpra szavazna.

- Jumpy meg át akar ugrani a kerítésen, de fennakad rajta, és nekem kell leszedni, mert a hülyéje magától nem tud lejönni persze.

A lenti kép hasonlóképpen a kutyák intelligenciáját, pontosabban annak hiányát illusztrálja. A malamut (akihez amúgy ember is tartozik, a pálmafa mögött van) a szökőkút vizében pancsol, amit vegyszerekkel szoktak kezelni, és valószínűleg nem ideális fürdővíznek. Kb. 10 lépésre van az óceán. 

Fiatalkorú bűnözők az Anagában

 Fölfelé menet elhaladtunk az étterem mellett, ahol Arcadio tervei szerint a túra véget fog érni.

- Az étterem amúgy zárva van - jegyezte meg Arcadio. - Szabadságra mentek.

- Az így nem túl jó - feleltem aggodalmasan. - Nem az volt a terv, hogy az étteremben várjuk meg a buszt, amivel visszamegyünk az autókhoz? Így most az út szélén fogunk állni több mint egy órát? Vagy hogy tervezted a visszajövetelt?

- Erre nem gondoltam - vallotta be Arcadio. - Mondjuk jön a lányom is a gyerekekkel, de ők Santa Cruz felől jönnek. Nekik az kicsit közelebb van. Megnéztem google mapsen, nekünk egy perccel gyorsabb így, de ha valaki Santa Cruz felől jön, annak már nem...

- Szóval mi van a visszajövetellel?

- Hát mondom, jön a lányom is a két gyerekkel. Vagy lehet, hogy csak az egyikkel, mert az egyik büntetésben van, mert túl későn jött haza a strandról. Mondjuk a másik is büntetésben van, de neki a büntetés része, hogy el kell jönnie a túrára, mert nem akart...

    Berni rám vigyorgott a hátsó ülésen, ahogy Arcadio tovább fejtegette unokái viselt dolgait.

- Asszem, erre a kérdésre nem fogok választ kapni - állapítottam meg.

A parkolóba felérve már ott várt minket az autó, benne a két gyerek és anyukájuk. Arcadio Bernihez fordult.

- Gondolod, hogy jó ötlet elmenni a kocsikkal a túra végpontjához és otthagyni az egyiket? - de mielőtt Berni válaszolhatott volna, már vissza is ült a kocsiba. Az egész család elment a két autóval, hogy visszajöjjön az egyikkel, mi pedig Bernivel és Carmennel kicsit beljebb húzódtunk az útról, hogy szélvédett helyen legyünk. Berni elővette a dzsekijét is.

- Ez az, amiről meséltem, hogy vízálló és légáteresztő egyszerre. Egy vagyonba került.

- Hú, ez nagyon király!

- Aha. Csak egy baj van vele. - Berni levette a dzsekit és megmutatta az apró lyukakat a hátán. Mint a méregdrága túracuccok jó része, ez is egy használat után tönkrement.

Arcadióék hamarosan megérkeztek. Indulás előtt Arcadio felkészítette a gyerekeket:

- Most elindulunk, és útközben Berni majd mesél nektek a növényekről, amiket találunk.

- Ja, tényleg? - lepődött meg Berni, akit ez a feladat újdonságként ért. De mivel tanári múltjából fakadóan egyébként is szívesen magyaráz, örömmel eleget tett ennek a szerepének. Amikor fűszernövényeket találtunk, összedörzsölte az ujjával a levelüket, hogy az illatuk alapján azonosítsuk őket.

- Mit gondolsz, mi ez? - tartotta oda az ujját az ötéves Pablo orrához. Pablo sajnos épp abban a szakaszban van, amikor a gyerekek imádnak csúnya szavakat ismételgetni, ezért rávágta:

- Kaka!

- Nem, nem kaka. Mire emlékeztet a szaga?

- Kakára!

 Mindeközben a nyolcéves Valentina úgy döntött, hogy én vagyok a társaság legérdekesebb tagja, és folyamatosan kérdésekkel bombázott ("Milyen hosszú a hajad kibontva? Van gyereked? Milyen házban laksz?"). Amikor megálltunk tízóraizni, felfoghatatlannak találta, hogy én nem veszek elő semmit.

- Te nem is hoztál kaját?

- De hoztam.

- Milyen kaját hoztál?

- Sajtos szendvicset.

- És miért nem eszed meg?

- Mert most nem vagyok éhes - feleltem, de aztán elkövettem azt a hibát, hogy elfogadtam egy felém kínált dinnyedarabot.

- Azt mondtad, nem vagy éhes.

- Nem is.

- De most ettél!

- Igen, mert imádom a gyümölcsöket.

Innentől kezdve Valentina körülbelül három percenként megkérdezte, hogy nem vagyok-e már éhes, illetve a túra vége felé azt is, hogy nem vagyok-e fáradt. Ebből látszott, hogy ő viszont már kezd fáradni. Öccse már a kezdetektől fáradtnak tűnt: folyamatosan nyaggatta az anyját, hogy éhes vagy pisilnie kell, ami miatt gyakran meg kellett állnunk. Pablo az erdő viselkedési kódexét se sajátította még el. Mikor Berni nagy örvendezéssel adott hangot annak, hogy talált egy virágzó ibolyát, Pablo rögtön letépte a kis virágot. Később, amikor már fölfelé kapaszkodtunk az ösvényen, köveket dobált lefelé.

- Mondtam már, hogy nem szabad semmit dobálni! - szólt rá Arcadio.

- Eltalálhatsz valakit, aki alattunk jön - magyarázta Berni. - Az erdőben tilos köveket dobálni. Az út végén ott fognak várni a rendőrök, és megbüntetnek, amiért rosszul viselkedtél.

Vicces módon nem sokkal azután, hogy kiértünk a műútra és Arcadio meg Carmen beültek az ott hagyott kocsiba, hogy elhozzák a másikat, megjelent a Policía Local, akik nyilván a tilosban parkolókra vadásztak az anagai utakon. Mi persze szóltunk Pablónak, hogy tessék, érte jöttek. A kissrác hitte is meg nem is, de azért kicsit bizonytalan képet vágott.

A Punta del Sol állatai

 A tavalyi motorcsónakos kiránduláson kicsit cikinek éreztem, hogy csak én kapaszkodom görcsösen a csónak szélébe. Idén azonban örömmel láttam, hogy nem vagyok ezzel egyedül, bár meglepett, hogy pont Carla ült le a biztonság kedvéért a csónak fenekére.

- De hát te hozzászokhattál a hajózáshoz, hiszen nálatok az Azori-szigeteken is gondolom így közlekedtek.

- De én a sziget belsejében lakom, és nem megyek le a tengerhez, amikor hullámzik.

- Jól vagy? - kérdezte Jaime látva Carla aggódó tekintetét.

- Igen, csak kicsit para ez a kis csónak.

- Nem kell aggódni, Ramiro profi tengerész - intett Jaime a kapitányunk felé. - Nála jó kezekben vagyunk, nincs semmi veszély. Mondjuk később, ahol majd bemegyünk úszni, ott lesznek krokodilok meg cápák.

- Sőt, dinoszauruszok is - tettem hozzá.

A Punta del Solhoz közeledve azonban egészen más állatot pillantottunk meg a vízben: egy mediterrán vészmadarat, akiről egy korábbi bejegyzésemben már írtam: https://macskamedve.blogspot.com/2025/11/veszmadarkodas.html. Meglepetésünkre a madár nem repült fel, ahogy közelítettünk hozzá, hanem továbbra is kitárt szárnyakkal lebegett a vízen.

- Nem úgy néz ki, mint aki jól van - jegyezte meg Jaime.

- Van valakinél puska? - kérdezte Ramiro, de látva, milyen csúnyán nézek rá, közölte, hogy csak vicc volt, és inkább ki kéne menteni. Persze a madár jóval lejjebb volt a csónak szintjénél, ráadásul az éles csőre miatt óvatosnak kellett lenni a kiemeléskor.

- Próbáljátok ezzel megfogni! - dobta oda Carla a széldzsekijét. Végül aztán Ramirónak egy törülközővel sikerült megfognia az állatot, aki próbált vagdalkozni a csőrével, de szerencsére senkit nem talált el. Ramiro betette a csónak orrába és ráborított egy fekete táskát.

- És most mit csinálunk vele? - kérdeztem.

- Megsütjük vacsorára - poénkodott Ramiro. - A tollával meg párnát tudunk tölteni.

- Amikor visszaérünk, felhívjuk a helyi rendőrséget - mondta Jaime. - Bevisszük hozzájuk, ők tudni fogják, kihez lehet ilyenkor fordulni.

Mivel a madár nyugodtan feküdt letakarva, mi azért nem akartuk kihagyni a tervezett csobbanást és behajóztunk a múltkorról már jól ismert öbölbe, amelynek vize a szeles idő ellenére alig vetett hullámot.

Egy másik motorcsónak is himbálódzott a vizen.

- Van itt egy másik jacht is - állapította meg egyik útitársam, mire egy másik némi döbbenettel nézett végig 15 személyre (plusz egy vészmadárra) hitelesített járművünkön.

- Ja, hogy mi egy jacht vagyunk?

- Na, itt vannak a krokodilok - magyarázta Carlának Jaime. - De csak azori-szigetieket esznek.

Annyira nem volt melegünk, így többen azt mondták, ők lemondanak a fürdésről.

- De hát ti nem vagytok veszélyben! - próbáltam győzködni őket. - Ezek csak Carlát fogják megenni.

Persze Carlát se ették meg a nemlétező krokodilok. Visszaútban viszont különleges élményben volt részünk. A vészmadarak, akik általában olyan távolságot tartanak az emberektől, hogy alig venni észre őket, most vélhetően meghallották sérült társuk (a mi fülünknek nem hallható) kiáltásait, és egészen közel jöttek, sőt közvetlenül a fejünk fölött körözve kísértek minket a kikötő felé.

Asztalfoglalók és szoknyavadászok

 Először fordult elő, hogy már nyitás előtt odaértem a Cat Café elé; igazság szerint talán még az is belefért volna, hogy elmenjek szivárványos Budapest-pólót venni (ez volt a másik tennivalóm hétfő délelőttre), de aztán inkább úgy voltam vele, nem akarom Ritát megvárakoztatni. Így az ablakon keresztül figyeltem Moát, aki odabent a legszélső asztalra telepedett. Megbeszéltük, hogy azt nekem foglalja, bár egy rövid időre átült a fűtőtestre. Miután azonban bementem és leültem az asztalhoz, Moa visszajött, és asztaltársaságom volt, míg Rita meg nem érkezett.

Jozkónak így nem maradt hely az asztalon, ezért illemtudóan a mellettem levő széken foglalt helyet.

Sárika eleinte a fűtőtesten ülve csatlakozott a társasághoz.

Miután azonban Rita megérkezett, kiderült, hogy tulajdonképpen őt várta, tőle akart simogatást.

Más macskák kevésbé jártak jól az asztalfoglalással, mivel a látogatók egy része, a Cat Caféban megszokott módon, rendszeresen felállt az asztalától, hogy a kávézó különböző pontjain található cicákat babusgassa. Következő képünkön Leya látható, amint épp arra készül, hogy telefonon felhívja az asztal vendégeit: jöjjenek szépen vissza és játsszanak vele, vagy legalább kínálják meg limonádéval.

Persze igazság szerint olykor mi is magára hagytuk Moát és alkalmi asztaltársait, hogy megvalósítsuk látogatásunk elsődleges célját, ami a kávézó két új lakójának megismerése volt. Muffin helyes kis ragdoll, de az új sztár mindenképpen a vörös cirmos Churros cica. Ez az állatka az én Foltim lelki rokona, amennyiben úgy véli, az egész világ egy hatalmas játszótér, ahol minden tárgynak az a fő funkciója, hogy ő játszhasson vele. Mint a következő videóból látható, még Muffinnak se könnyű hozzáférnie egy játékhoz, ha azt Churros kiszemelte magának.

A tollas bottal próbáltam meg felhívni magamra Churros figyelmét, és ez sikerült is, de a végeredmény nem az volt, mint vártam. Az állatka ugyanis megszokott játékánál sokkal érdekesebbnek találta a hosszú szoknyámat, amit szándékosan vettem fel (a cat cafékban javasolt női viseletről bővebben itt: https://macskamedve.blogspot.com/2021/07/szoknyak-es-nyelvecskek.html). Bebújt a szoknyám alá, onnan nézett ki a nagyvilágba.

Persze nem sokáig bírta ki játék nélkül: a hátára hengeredett, és a szoknyám alól kinyúlkálva játszott.

- Bebújt a szoknyám alá! - jelentettem nevetve az ügyeletes önkéntesnek, aki bólintott.

- Igen, ő egy szoknyavadász.