Ügyetlen ütősök napja

 A Zenei Tavasz eseménysorozat már tavaly is szerepelt itt a blogomon (https://macskamedve.blogspot.com/2025/06/barriguar.html), akkor vidám műsorvezetője, Alberto kapcsán. Míg azonban ő szándékosan vicces, a zenekarok egyes tagjain más okból nevetünk.

Az ütősök mindig feltűnőbbek a többieknél: egyrészt kevesebben vannak, másrészt jól látható helyen, hátul állnak. A legtöbb klasszikus zenei darabban nincs folyamatosan dolguk, viszont pont ezért nagyon oda kell figyelniük, mikor lépnek be. Egy spanyol koncerten a ritmushangszerek széles skáláját kell megszólaltatniuk, ráadásul ezeknél a sokat utazó és gyakran nem hivatalos koncertteremben fellépő zenekaroknál bevett gyakorlat, hogy a zongoraszólamot xilofonon játsszák, ami szintén az ütősök tevékenységi köre. A múltkori koncerten ámulattal figyeltem az ütős lányt, aki egyik xilofontól a másikig szaladgált, közben ütőket cserélgetve, hogy a megfelelő hangszínnel tudjon bekapcsolódni az előadásba. Mivel a tegnapi koncerten a terem végében négy xilofon is sorakozott egymás mellett, most is hasonlóra számítottam. 

Az első zenekar eseménytelenül (de xilofontalanul) lement, majd következett San Juan de la Rambla zenekara. A xilofonok itt se szerepeltek, az ütőhangszereken viszont egy nagydarab, lelkes fiatalember játszott, aki az utolsó műnél annyira elragadtatta magát, hogy a dob hangja totálisan elnyomta a kétségbeesetten próbálkozó többi zenész teljesítményét.

A harmadik fellépő zenekarban három ütős is volt, egyikük, egy magas fiatal srác azonban vagy beugró lehetett, vagy nagyon felkészületlenül érkezett, ugyanis folyamatosan a nyakát nyújtogatva nézett bele társa kottájába. Végül a legszélső xilofonnál ő is elhelyezett egy kottát, és most már a két kotta között körözött, miközben hol kézbe vette, hol ismét letette a különböző hangszerekhez tartozó ütőket. Láttuk, amint a másik ütős, egy bajuszos férfi, időnként szóban is instruálja (a harmadik ütős távolabb állt és nem foglalkozott velük). Végre eljött a magas srác szólója, és egész ügyesen elboldogult a csőharanggal (amiről teszek ide képet, ha valaki nem ismerné), bár nem volt teljesen világos, miért vett a kezébe két kalapácsot, amikor csak egyetlen csövet kellett egy kézzel ütnie.

Ezután a srác újra körözni kezdett, közben odakészítve a xilofon mellé két ütőt (amit örömmel konstatáltam). Beállt a másik két ütős közé és próbált valamit a cimbalommal, de a bajuszos fickó rövid beszélgetés után átvette tőle. Innentől a srác csak állt ott középen, mint a faszent, és egyáltalán semmilyen hangszerhez nem nyúlt, beleértve a xilofonokat is. Sose tudjuk meg, hogy a négy xilofon csak dísznek volt kitéve, vagy elvileg az utolsó zeneművekben lett volna xilofonos szólam, csak a srác nem merte bevállalni.

Régi emberek, modern állatok

 San Miguel de Abona szurdokai a sziget legrégebben lakott területei közé tartoznak: jónéhány régészeti lelőhelyet tártak itt fel, és egyes őslakos sziklavésetek konkrétan az ösvény mellett helyezkednek el.

Carlos lemászott a sziklára, hogy közelebbről is lefotózza a régészeti emlékeket, ami ahhoz vezetett, hogy mi viszont távolabbról se tudtuk lefotózni őket.

- Carlos, menj arrébb, nem látjuk a sziklarajzokat! - kiáltott le neki Delia. Carlos azonban nem akarta megkönnyíteni a dolgunkat.

- Aki látni akarja őket, jöjjön le!

José Luis engedelmesen elindult lefelé -- majd az egyik kő kigurult a talpa alól, ő pedig egyenesen beleült egy tüskebokorba.

- Ez a te hibád, minek mondasz ilyeneket, hogy aki látni akarja, menjen le? - korholta Delia Carlost, majd Rosához fordult: - Te meg egész nap romantikusan kézen fogva mászkálsz vele, de nem figyelsz oda, amikor lefelé mászik a szikláról!

Caserío de la Hoya egy pár házból álló falucska, amely azonban szintén büszkélkedhet egy történelmi műemlékkel: egy szépen helyreállított tetőcserép-égető kemencével. Carlos természetesen ehhez is kitérőt tett.

- Carlos megint talált egy lyukat - zsörtölődött Delia. - Csak tudnám, miért szereti ennyire a lyukakat?

- Tapasztalatom szerint elég sok férfi szereti a lyukakat, csak nem mindegy, melyikeket - mutattam rá.

-  Ebben igazad van, de Bea meg miért megy ebben utána?

Ha hinni lehet a tudósoknak, a régi időkben még hűvösebb volt az éghajlat. A túra vége felé durván beütött a hőség; amikor Carlos közölte, hogy amúgy az útvonal Pili ötlete volt, a menet végén David félhangosan megszólalt: 

- Pili halott ember.

Amikor Bea először elővette rózsaszín esernyőjét napernyő funkcióban, a fiúk kinevették és Mary Poppinsnak csúfolták. A déli tűző napon azonban el kellett ismernünk, hogy előrelátó volt. Egy ponton aztán hátrafordult és vigyorogva bejelentette:

- Öt euróért bérbeadó az ernyőm!

Az emberek hagyományos kultúráját illusztráló utunkon ugyanakkor meglepően modern állatokkal találkoztunk. Az egyik tanya víztározójának felszínén például egy kicsi szörfdeszka lebegett.

Meglepődve kerestük a használóját, csak később vettük észre a teknőst, aki ráadásul lebukott a víz alá, mielőtt sikerült volna lefotóznom. David nem is hitte el, hogy valóban ott volt, én azonban tudom, hogy Leonardo és társai egyik szörfös kollégájára vethettem egy pillantást.

A forrásnál talált gyík jóval kevésbé kerülte a nyilvánosságot: kiállt a sziklára, és hagyta, hogy José Luis egész fotósorozatot készítsen róla. Sőt, bár olyan meleg volt a kő, hogy felváltva emelgetnie kellett a lábacskáit, csak rövid időkre szaladt be a kövek közé, utána mindig visszatért a természetes kifutóra. Talán abban reménykedett, hogy a fotóink segítenek majd világhírű modellé válnia.

Belső égésű földrengés

 Két esemény rázta meg Gran Canariát múlt pénteken. Az egyik szó szerint, ugyanis 4,8-as erősségű földrengést észleltek a sziget északi részén – nem tudom, kik, mi Las Palmasban voltunk, ami konkrétan a legészakibb település, de nem vettünk észre semmit. A másik esemény egy autóverseny volt; már napokkal előtte észrevettük a kiírást a völgyünk alját átszelő egyik útnál (ami az alábbi képen nem látszik, de arrafelé van), hogy este 6-tól a futam miatt le lesz zárva.

Zajos estére számítottunk tehát pénteken, de ehhez képest alig hallottunk berregést, és az is egy-egy kósza motorostól származott. Aztán rájöttünk, mi történhetett: mivel aznap este erős szél fújt dél felől, a tőlünk északra zajló verseny hangját nem hozta felénk. Az elmélet tesztelése érdekében másnap megkérdeztem a Silba nevű túratársat, aki Tafira Bajában, a szóban forgó műúttól északra lakik, hogy ők hallottak-e valamit.

- Ja, hogy az volt az? Én nem is tudtam, hogy autóverseny lesz, de délután olyan hangos berregés-zúgás jött be, hogy kénytelen voltam becsukni az összes ablakot. Kérdeztem a férjemet, hogy szerinte mi lehet ez, mire azt mondta: „Biztos a földrengés.”

Akik veszélyesen élnek

 Naty a szokásosnál is jobban fel volt dobva, ugyanis júniusban Tanzániába utaznak a férjével.

- Jövő héten megyünk védőoltásokra, malária meg ilyesmi - mesélte, majd táncra perdült a buszállomás közepén, és énekelni kezdett: - Viva la malária!

Veszélyeket azonban nemcsak Tanzániában talál az ember. Arcadio elmondta, hogy a turistaút elejét nagyon benőtte a gaz, és legyünk óvatosak; a múltkor egy túratárs jókorát esett, mert a lába beakadt egy szederindába.

- De aztán elővettünk egy kést és levágtuk - tette hozzá Arcadio pókerarccal.

Mi szerencsére baleset nélkül leértünk El Tanque Bajoba, ahol a méregdrágán kiépített kilátóban már se az étterem, se a lift nem üzemel; még szerencse, hogy a kilátás nem tud elromlani.

Arcadio szerencsére jól ismerte a terepet, mivel az elmúlt hónapban hétszer járt erre, ezért tudta, hogy a helyi elvileg zártkörű kávézóban szívesen látnak túrázókat is. A pultos konkrétan emlékezett is Arcadióra.

- Hát igen, én mindig erre jövök, csak mindig másokkal!

- Ami azért elgondolkodtató, hogy akkor az előzőek hova tűntek - jegyeztem meg.

Azonban Arcadio is szeret veszélyesen élni: fáradhatatlanul szívatja túratársait. Amikor találtunk néhány szép virágot, szólt, hogy a lányok álljanak oda egy fotó erejéig; majd azt javasolta, hogy a fiúk egy adag bogáncs elé álljanak hasonló célból. A kis templom mellett egy egykori cséplőkört találtunk, és Arcadio utasított minket, hogy álljunk a kör peremén körbe, míg ő maga középen maradt.

- Elárulok egy titkot a cséplőkörökről - vezette fel bizalmasan. - Akik körben állnak a szélén, azok mind hallják azt, aki középen van!

Az esőriasztó esőkabát

 Némi kétkedéssel figyeltem, amint David vastagon bekeni magát naptejjel.

- Szerintem ez túlzott optimizmus. Nézzétek a felhőket!

- Hadd kenje be magát! - mondott ellent Bea. - Itt még bármi megtörténhet.

- De ha bekeni magát, garantáltan nem fog sütni a nap. Nálam is azért van esőkabát, mert akkor biztos nem fog esni.

A hegyek fölött tornyosuló felhők ugyanis esőt ígértek, bár annyi hasznunk volt belőlük, hogy mindenfelé szivárványok vettek minket körül.

Már az út elején cseperészett, ezért felvettem az esőponcsómat, amit egy korábbi alkalommal Bea szemeteszsákhoz hasonlított. Az első csoportképhez le is vettem, főleg, hogy úgy láttam, az eső nem erősödik tovább. Tévedtem: hamarosan elért minket a zápor.

-Levetted az esőkabátodat? - nézett rám felháborodva Bea. - Azonnal vedd vissza!

Visszavettem, és valóban szükség volt még rá egy darabig: még a párhuzamos ösvényen leereszkedő lovasok is talpig vízhatlanba burkolóztak (szegény lovakat kivéve). 

Utána elállt az eső, de amint levettem volna az esőkabátomat, valamelyik túravezető azonnal rám szólt, hogy tartsam magamon az eső elijesztése érdekében. Így esőkabátban maradtam, bár az utolsó kilométereket szikrázó napsütésben tettük meg.

- Szerintem most már leveheted az esőkabátot - vélte Domingo.

- Nem, nem! Majd ha a túravezetők megengedik.

Végül száz méterrel a parkoló előtt Carlos nagy kegyesen engedélyt adott, hogy levegyem az esőkabátot.

Barátságos macskák, agresszív madarak

 

Korábbi bejegyzéseimben már több országot is minősítettem macskabarát országnak – ezekhez most Svájc is csatlakozott. A svájciak annyira vigyáznak a gyalogszőrösökre, hogy több helyen is házilag készített „vigyázz, macska!” táblákkal intik óvatosságra az arra járó autósokat:

A macskák a maguk részéről kedvességgel hálálják meg ezt az odafigyelést. Max a legjólneveltebb macska volt, akit valaha szitteltem (a spektrum túlsó végén található állatkáról itt írtam: https://macskamedve.blogspot.com/2024/07/a-vilag-legrosszabb-kiscicaja.html). Noha nagyon szeretett beszélgetni, mindig megvárta, amíg felébredek vagy befejezem a tennivalómat – kivéve az utolsó reggelen, amikor mintha tudta volna, hogy fél 7 előtt fel akartam kelni. Álmomban valami részeg matróz többször is azt mondta, hogy „mürr”, én meg gondolkoztam, hogy mióta beszélnek így a részeg matrózok. Aztán rájöttem, hogy a hang a folyosóról jön. Max nem jött be a szobába, kintről figyelmeztetett, hogy le ne késsem a gépet.

A vidéket járva is sűrűn találkozni barátságos cicákkal. Ez a cirmák egy hegyi tanya mellett rohant oda hozzám, és alig akart tovább engedni. Utóbb észrevettem, hogy a házukat épp renoválják; a cica emberei valószínűleg ezzel voltak elfoglalva, ezért kunyerált ő máshol simogatást.

Ez a bájos vöröske a falu szélén kapcsolt le hasonló célból.

Természetesen a madarak között is akadnak barátságosak, mint azok a szárcsák, akik a tavon egész közel úsztak a kirándulókhoz. Közöttük azonban agresszívabb példányok is akadnak. Jól szemlélteti a kettősséget az alábbi videó: láthatunk ugyan egy párt, akik kedvesen összefonják a nyakukat, a felvétel végén viszont az egyik kacsa indulatosan elkerget egy vélt betolakodót.

A Schnebelhorn nevű hegyen egy másik madárral találkoztam. Amikor felértem a csúcsra, észrevettem, hogy a füvön, közel az ott pihenő túrázókhoz, egy fajd sétafikál. Először rázoomoltam, de utóbb kiderült, hogy ez felesleges: miután leültem, olyan közel jött, hogy normál fényképpel is megörökíthettem.

Kicsit bizonytalan voltam, mi célból csatlakozott hozzánk a madár. Megkérdeztem, nem kér-e retket a szendvicsemből, de nem mutatott érdeklődést. Ugyanakkor félelmet sem. Amikor megelégelte a füvön sétafikálást, célba vett egy piknikező nyugdíjas párt, és kettejük között átslisszolva kiment a turistaútra. Az út túloldalán aztán tovább sétálgatott a túrázók között. A hegyek fölött köröző ragadozó madarak láttán azt a magyarázatot találtam, hogy nagyobb biztonságban érezte magát emberekkel körülvéve – itt biztos nem fog senki lecsapni rá. Ez azonban még nem ok, hogy betolakodjon mások személyes terébe.

A legagresszívabb madár azonban meglepő módon Annie-ék hűtőszekrényében lakott. Ugyanis, mivel az ajtó nem mindig csukódik be rendesen, vettek egy műanyag pingvint, hogy figyelmeztessen, ha nyitva maradna. Valahányszor kinyitottam a hűtőajtót, megszólalt a pingvin olaszul. Voltak kedves megnyilvánulásai (pl. „jó reggelt!” „hogy vagy ma?”), máskor viszont kifejezetten arrogánsan viselkedett, és ilyeneket mondott: „Csukd már be, rohadt meleg van!” „Most megijedtél, mi?” „Az embernek már magánélete sem lehet ebben a rohadt hűtőben?”

Távozásom napján írtam Annie-nak, és megkérdeztem, mit tegyek a kulccsal. „Megtennéd, hogy a pingvin kulcsával zársz be, és utána bedobod a levélszekrénybe?” – kérte Annie. Kivettem a pingvint („Már megint te vagy az??”) és megforgattam, de nem láttam rajta olyan rekeszt, ami kulcsot rejtene, ezért visszaírtam Annie-nak: „Van a pingvinnél kulcs? Hol, és hogy tudom elvenni tőle?” Hamarosan megérkezett a válasz: „Ja, ez egy plüss pingvin az ablakpárkányon, nem az, amelyik a hűtőben lakik.”

Konferencia a botanikus kertben

 Sok előnye van annak, ha egy konferenciát a botanikus kertben rendeznek. Például a résztvevők bónuszként az előadások előtt (vagy helyett) körbenézhetnek a növények között. A központi tér fölé felhúzott sátorban jár a levegő, nem lesz olyan fülledt és álmosító, mint az épületekben rendezett konferenciákon. Meg persze a szép környezet mindig bónusz.

Ugyanakkor volt pár dolog, amit nem sikerült tökéletesen megoldani. Az egyik a tolmácsolás volt. Szakmabeliként már rögtön az elején elgondolkoztam, mégis hol lehetnek a tolmácsok, hiszen tolmácsfülkét nem láttam, és talán nem is lehetett volna ide beállítani. Később sikerült megtalálnom a kollégát: a technikusok lakókocsija mögött, állva beszélt bele egy headszet mikrofonjába, és egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy látja a powerpointot. Ez utóbbi szempontjából nem volt egyedül. Az előadótermekben a széksorok általában emelkednek, hogy a hátul ülők is jól lássák a kivetítőt, de a Palmetum központi terén ezt értelemszerűen nem tudták megoldani. A vászon ugyanakkor leért a színpad szintjéig, és a hátrébb ülők az aljából vajmi keveset láthattak. Az előadók persze nem számítottak erre a komplikációra, így elhangzottak olyan mondatok, hogy "az alsó sorban láthatjuk az eredményeket", amelyet követően a hátrébb ülők felálltak, de gyakran még így se derült ki számukra, mi volt az eredmény.

A botanikus kert állatai vegyes érzelmekkel fogadták a rendezvényt. A gyíkok lelkesen rohangáltak, a békák mindenképpen szerették volna hangoztatni a saját véleményüket. A madarak mutattak kevesebb lelkesedést. Későbbi sétánk során találkoztunk egy kacsával, aki csőrét a szárnya alá dugva lesújtó pillantásokkal mért végig minket. A konferenciahelyszín melletti kis patakból viszont krürrögés és típogás hallatszott. Természetesen a vízityúkok voltak, akik errefelé éppúgy nem szeretik a betolakodókat, mint Bécsben (erről ld. https://macskamedve.blogspot.com/2020/08/iroda-vizparton.html). Némi keresgélés után megtaláltam a vízicsibét, aki ekkor kimászott a partra, majd durcásan elszaladt a nádas felé.