Fiatalkorú bűnözők az Anagában

 Fölfelé menet elhaladtunk az étterem mellett, ahol Arcadio tervei szerint a túra véget fog érni.

- Az étterem amúgy zárva van - jegyezte meg Arcadio. - Szabadságra mentek.

- Az így nem túl jó - feleltem aggodalmasan. - Nem az volt a terv, hogy az étteremben várjuk meg a buszt, amivel visszamegyünk az autókhoz? Így most az út szélén fogunk állni több mint egy órát? Vagy hogy tervezted a visszajövetelt?

- Erre nem gondoltam - vallotta be Arcadio. - Mondjuk jön a lányom is a gyerekekkel, de ők Santa Cruz felől jönnek. Nekik az kicsit közelebb van. Megnéztem google mapsen, nekünk egy perccel gyorsabb így, de ha valaki Santa Cruz felől jön, annak már nem...

- Szóval mi van a visszajövetellel?

- Hát mondom, jön a lányom is a két gyerekkel. Vagy lehet, hogy csak az egyikkel, mert az egyik büntetésben van, mert túl későn jött haza a strandról. Mondjuk a másik is büntetésben van, de neki a büntetés része, hogy el kell jönnie a túrára, mert nem akart...

    Berni rám vigyorgott a hátsó ülésen, ahogy Arcadio tovább fejtegette unokái viselt dolgait.

- Asszem, erre a kérdésre nem fogok választ kapni - állapítottam meg.

A parkolóba felérve már ott várt minket az autó, benne a két gyerek és anyukájuk. Arcadio Bernihez fordult.

- Gondolod, hogy jó ötlet elmenni a kocsikkal a túra végpontjához és otthagyni az egyiket? - de mielőtt Berni válaszolhatott volna, már vissza is ült a kocsiba. Az egész család elment a két autóval, hogy visszajöjjön az egyikkel, mi pedig Bernivel és Carmennel kicsit beljebb húzódtunk az útról, hogy szélvédett helyen legyünk. Berni elővette a dzsekijét is.

- Ez az, amiről meséltem, hogy vízálló és légáteresztő egyszerre. Egy vagyonba került.

- Hú, ez nagyon király!

- Aha. Csak egy baj van vele. - Berni levette a dzsekit és megmutatta az apró lyukakat a hátán. Mint a méregdrága túracuccok jó része, ez is egy használat után tönkrement.

Arcadióék hamarosan megérkeztek. Indulás előtt Arcadio felkészítette a gyerekeket:

- Most elindulunk, és útközben Berni majd mesél nektek a növényekről, amiket találunk.

- Ja, tényleg? - lepődött meg Berni, akit ez a feladat újdonságként ért. De mivel tanári múltjából fakadóan egyébként is szívesen magyaráz, örömmel eleget tett ennek a szerepének. Amikor fűszernövényeket találtunk, összedörzsölte az ujjával a levelüket, hogy az illatuk alapján azonosítsuk őket.

- Mit gondolsz, mi ez? - tartotta oda az ujját az ötéves Pablo orrához. Pablo sajnos épp abban a szakaszban van, amikor a gyerekek imádnak csúnya szavakat ismételgetni, ezért rávágta:

- Kaka!

- Nem, nem kaka. Mire emlékeztet a szaga?

- Kakára!

 Mindeközben a nyolcéves Valentina úgy döntött, hogy én vagyok a társaság legérdekesebb tagja, és folyamatosan kérdésekkel bombázott ("Milyen hosszú a hajad kibontva? Van gyereked? Milyen házban laksz?"). Amikor megálltunk tízóraizni, felfoghatatlannak találta, hogy én nem veszek elő semmit.

- Te nem is hoztál kaját?

- De hoztam.

- Milyen kaját hoztál?

- Sajtos szendvicset.

- És miért nem eszed meg?

- Mert most nem vagyok éhes - feleltem, de aztán elkövettem azt a hibát, hogy elfogadtam egy felém kínált dinnyedarabot.

- Azt mondtad, nem vagy éhes.

- Nem is.

- De most ettél!

- Igen, mert imádom a gyümölcsöket.

Innentől kezdve Valentina körülbelül három percenként megkérdezte, hogy nem vagyok-e már éhes, illetve a túra vége felé azt is, hogy nem vagyok-e fáradt. Ebből látszott, hogy ő viszont már kezd fáradni. Öccse már a kezdetektől fáradtnak tűnt: folyamatosan nyaggatta az anyját, hogy éhes vagy pisilnie kell, ami miatt gyakran meg kellett állnunk. Pablo az erdő viselkedési kódexét se sajátította még el. Mikor Berni nagy örvendezéssel adott hangot annak, hogy talált egy virágzó ibolyát, Pablo rögtön letépte a kis virágot. Később, amikor már fölfelé kapaszkodtunk az ösvényen, köveket dobált lefelé.

- Mondtam már, hogy nem szabad semmit dobálni! - szólt rá Arcadio.

- Eltalálhatsz valakit, aki alattunk jön - magyarázta Berni. - Az erdőben tilos köveket dobálni. Az út végén ott fognak várni a rendőrök, és megbüntetnek, amiért rosszul viselkedtél.

Vicces módon nem sokkal azután, hogy kiértünk a műútra és Arcadio meg Carmen beültek az ott hagyott kocsiba, hogy elhozzák a másikat, megjelent a Policía Local, akik nyilván a tilosban parkolókra vadásztak az anagai utakon. Mi persze szóltunk Pablónak, hogy tessék, érte jöttek. A kissrác hitte is meg nem is, de azért kicsit bizonytalan képet vágott.

A Punta del Sol állatai

 A tavalyi motorcsónakos kiránduláson kicsit cikinek éreztem, hogy csak én kapaszkodom görcsösen a csónak szélébe. Idén azonban örömmel láttam, hogy nem vagyok ezzel egyedül, bár meglepett, hogy pont Carla ült le a biztonság kedvéért a csónak fenekére.

- De hát te hozzászokhattál a hajózáshoz, hiszen nálatok az Azori-szigeteken is gondolom így közlekedtek.

- De én a sziget belsejében lakom, és nem megyek le a tengerhez, amikor hullámzik.

- Jól vagy? - kérdezte Jaime látva Carla aggódó tekintetét.

- Igen, csak kicsit para ez a kis csónak.

- Nem kell aggódni, Ramiro profi tengerész - intett Jaime a kapitányunk felé. - Nála jó kezekben vagyunk, nincs semmi veszély. Mondjuk később, ahol majd bemegyünk úszni, ott lesznek krokodilok meg cápák.

- Sőt, dinoszauruszok is - tettem hozzá.

A Punta del Solhoz közeledve azonban egészen más állatot pillantottunk meg a vízben: egy mediterrán vészmadarat, akiről egy korábbi bejegyzésemben már írtam: https://macskamedve.blogspot.com/2025/11/veszmadarkodas.html. Meglepetésünkre a madár nem repült fel, ahogy közelítettünk hozzá, hanem továbbra is kitárt szárnyakkal lebegett a vízen.

- Nem úgy néz ki, mint aki jól van - jegyezte meg Jaime.

- Van valakinél puska? - kérdezte Ramiro, de látva, milyen csúnyán nézek rá, közölte, hogy csak vicc volt, és inkább ki kéne menteni. Persze a madár jóval lejjebb volt a csónak szintjénél, ráadásul az éles csőre miatt óvatosnak kellett lenni a kiemeléskor.

- Próbáljátok ezzel megfogni! - dobta oda Carla a széldzsekijét. Végül aztán Ramirónak egy törülközővel sikerült megfognia az állatot, aki próbált vagdalkozni a csőrével, de szerencsére senkit nem talált el. Ramiro betette a csónak orrába és ráborított egy fekete táskát.

- És most mit csinálunk vele? - kérdeztem.

- Megsütjük vacsorára - poénkodott Ramiro. - A tollával meg párnát tudunk tölteni.

- Amikor visszaérünk, felhívjuk a helyi rendőrséget - mondta Jaime. - Bevisszük hozzájuk, ők tudni fogják, kihez lehet ilyenkor fordulni.

Mivel a madár nyugodtan feküdt letakarva, mi azért nem akartuk kihagyni a tervezett csobbanást és behajóztunk a múltkorról már jól ismert öbölbe, amelynek vize a szeles idő ellenére alig vetett hullámot.

Egy másik motorcsónak is himbálódzott a vizen.

- Van itt egy másik jacht is - állapította meg egyik útitársam, mire egy másik némi döbbenettel nézett végig 15 személyre (plusz egy vészmadárra) hitelesített járművünkön.

- Ja, hogy mi egy jacht vagyunk?

- Na, itt vannak a krokodilok - magyarázta Carlának Jaime. - De csak azori-szigetieket esznek.

Annyira nem volt melegünk, így többen azt mondták, ők lemondanak a fürdésről.

- De hát ti nem vagytok veszélyben! - próbáltam győzködni őket. - Ezek csak Carlát fogják megenni.

Persze Carlát se ették meg a nemlétező krokodilok. Visszaútban viszont különleges élményben volt részünk. A vészmadarak, akik általában olyan távolságot tartanak az emberektől, hogy alig venni észre őket, most vélhetően meghallották sérült társuk (a mi fülünknek nem hallható) kiáltásait, és egészen közel jöttek, sőt közvetlenül a fejünk fölött körözve kísértek minket a kikötő felé.

Asztalfoglalók és szoknyavadászok

 Először fordult elő, hogy már nyitás előtt odaértem a Cat Café elé; igazság szerint talán még az is belefért volna, hogy elmenjek szivárványos Budapest-pólót venni (ez volt a másik tennivalóm hétfő délelőttre), de aztán inkább úgy voltam vele, nem akarom Ritát megvárakoztatni. Így az ablakon keresztül figyeltem Moát, aki odabent a legszélső asztalra telepedett. Megbeszéltük, hogy azt nekem foglalja, bár egy rövid időre átült a fűtőtestre. Miután azonban bementem és leültem az asztalhoz, Moa visszajött, és asztaltársaságom volt, míg Rita meg nem érkezett.

Jozkónak így nem maradt hely az asztalon, ezért illemtudóan a mellettem levő széken foglalt helyet.

Sárika eleinte a fűtőtesten ülve csatlakozott a társasághoz.

Miután azonban Rita megérkezett, kiderült, hogy tulajdonképpen őt várta, tőle akart simogatást.

Más macskák kevésbé jártak jól az asztalfoglalással, mivel a látogatók egy része, a Cat Caféban megszokott módon, rendszeresen felállt az asztalától, hogy a kávézó különböző pontjain található cicákat babusgassa. Következő képünkön Leya látható, amint épp arra készül, hogy telefonon felhívja az asztal vendégeit: jöjjenek szépen vissza és játsszanak vele, vagy legalább kínálják meg limonádéval.

Persze igazság szerint olykor mi is magára hagytuk Moát és alkalmi asztaltársait, hogy megvalósítsuk látogatásunk elsődleges célját, ami a kávézó két új lakójának megismerése volt. Muffin helyes kis ragdoll, de az új sztár mindenképpen a vörös cirmos Churros cica. Ez az állatka az én Foltim lelki rokona, amennyiben úgy véli, az egész világ egy hatalmas játszótér, ahol minden tárgynak az a fő funkciója, hogy ő játszhasson vele. Mint a következő videóból látható, még Muffinnak se könnyű hozzáférnie egy játékhoz, ha azt Churros kiszemelte magának.

A tollas bottal próbáltam meg felhívni magamra Churros figyelmét, és ez sikerült is, de a végeredmény nem az volt, mint vártam. Az állatka ugyanis megszokott játékánál sokkal érdekesebbnek találta a hosszú szoknyámat, amit szándékosan vettem fel (a cat cafékban javasolt női viseletről bővebben itt: https://macskamedve.blogspot.com/2021/07/szoknyak-es-nyelvecskek.html). Bebújt a szoknyám alá, onnan nézett ki a nagyvilágba.

Persze nem sokáig bírta ki játék nélkül: a hátára hengeredett, és a szoknyám alól kinyúlkálva játszott.

- Bebújt a szoknyám alá! - jelentettem nevetve az ügyeletes önkéntesnek, aki bólintott.

- Igen, ő egy szoknyavadász.

Beszólások Raurisban

 Gergő (az autóban, odafelé menet): Ebben a városban van egy Billa, ott megállhatunk vásárolni.
Pali: De esni fog!
Én: A Billában nem ázol meg, az fedett.
Gergő: Ez egy szabadtéri Billa.


Szilvi: De jó ez a patak! Mossunk aranyat!
Én: Nem hoztam aranyat.

Csaba: Nem erre jöttünk idefele is?
Szilvi: Nem, ott gyerekek voltak.

Szilvi: Vajon hogy nyírják ezeket a meredek lejtőket?
Gergő: Olyan traktorral, aminek az egyik oldalon kisebb a kereke. Nagyon hasznos, csak hülyén néz ki, mikor este beáll a ház elé.
(ugyanő másnap): Azon gondolkoztam, hogyhogy nem fejlődött ki olyan tehén, aminek az egyik oldalon rövidebbek a lábai. Evolúciósan tök adaptív lenne.

(Szilvi emlegetett egy bakonyi túrát)
Én: Mikor voltatok Gergővel a Bakonyban? (Szilvi erősen koncentrálva rám néz) Mármint mikor volt ez, amit meséltél?
Szilvi: Értettem a kérdést, csak gondolkodom.
Attila: Ti mennyit kértek belépőjegyért erre a műsorra?

Margarita első túravezetése

 Sok túrázó nem szívesen tér vissza ugyanazon az útvonalon, amin jött; a jelek szerint Margarita is közéjük tartozik.

- Muszáj visszamennünk a házig? - kérdezte, mikor a barlangnéző különítmény visszaért. - Ott látok egy ösvényt, ami egyenesen fölmegy a gerincre.

- Jó, menjünk arra - egyezett bele Carlos. - Emberek, kövessük Margaritát, aki tud egy rövidebb utat!

    Nekem gyanús volt, hogy Carlos ilyen könnyen átadta a túravezetést, meg az is, hogy igazából csak egy utat láttam magunk előtt. Aztán amikor elértük az öntözőcsatorna magasságát és elkanyarodtunk jobbra, már biztos voltam a dolgomban.

- Erre jöttünk lefele is, nem? - fordultam Thomashoz.

- De igen - vigyorgott Thomas.

A túratársak azonban továbbra is fenntartották az illúziót, hogy Margarita egy teljesen új útvonalon vezeti őket.

- Ezeket a lépcsőket de utálom! - panaszkodott Carlos. David is csatlakozott.

- Margarita, miféle utakon vezetsz minket? Túl sok csokit ettél reggelire?

    Mikor felértünk a gerincre, túravezetőnk és újdonsült segédje kupaktanácsot tartottak.

- Szerintem itt le kell menni és aztán föl - vetette fel Carlos, noha egyetlen út se vezetett lefelé.

- Nem, induljunk fölfelé! - jelentette ki Margarita, és magabiztosan elindult ugyanarra, amerről annak idején lejöttünk.

Pride-kiegészítők

 

-         -  A szomszéd asztalnál van csillám meg mindenféle dekoráció – fogadott Jules, akinek a szakálla szivárványszínekben pompázott, csillámmal gazdagon megszórva.

-         - Köszi, de megvárom Patrit,  ő sokkal kreatívabb az ilyesmiben.

Patri hamarosan valóban megérkezett, és mikor meglátta a jeges lattémat, megkért, hogy rendeljek neki is egyet, amíg ő bemegy a mosdóba. Így odaintettem a pincért.

-         - Egy ugyanilyet kérek, de laktózos tejjel.

-        -  Meggyógyultál? – csodálkozott Zoli, a saját laktózmentes lattémra célozva.

-        -  Ja nem, ez Patrinak lesz.

Patri visszaérkezett, és rögtön elővette a szipkáját, miközben Tóni azt mesélte, hogyan esett le a verandáról, mikor cigarettázás közben nekidőlt a korlátnak.

- Látod, a dohányzás ártalma! – oktatta Patri, miközben betette a cigijét a szipkába.

 Hamarosan megérkezett Patri itala, ő maga pedig elővette a piros körömlakkot, amit otthon nem volt ideje applikálni.

-         - És mellette cigizik és kávézik, elképesztő! – jegyezte meg Jules őszinte csodálattal a hangjában. – Amikor én kilakkoztam a körmömet, három órán át mozdulatlanul ültem, a kezemet az asztalon tartva, és még így is sikerült mindent összekennem.

 

Jules áthozta a szomszéd asztaltól a díszítőelemeket. Patri és én mindketten tettünk szivárványszínű csíkot a karunkra, és ő az arcomra egy szívet is rajzolt piros csillámmal. Ez a csillám azonban nem volt olyan tapadós, mint amit tavaly a santa cruzi karneválra vettem: hiába próbáltuk a hajunkat beszórni vele, mind a földön és az asztalon landolt.

-       -   Hát mondhattam volna, hogy ezt a hajamra kenhetem – jegyeztem meg – , de láthatóan még arra sem alkalmas.

 

Később a menetben is bőven be lehetett szerezni hasznos kiegészítőket. Patri vett egy szivárványos karkötőt, mert elfelejtette elhozni a sajátját, a Kétfarkúaktól pedig mindketten beszereztünk egy-egy „Az élet szép” feliratú matricát. Patri megkért, hogy az övét ragasszam a hátára.

-        -  Nem jó, eltakarja a hajad.

-          -Akkor alá.

A szoknyájára ragasztottam hát a matricát. Ő büszkén viselte, később fotót is csinált róla és feltette a netre. Csak a képeket nézegetve szembesült azzal, hogy a kék színű bikinialsó, amelyet bugyi gyanánt viselt abban a reményben, hogy kevésbé fog beleizzadni, látványosan átütött a fehér szoknyán. Így az internet teljes népe láthatta a kék bugyis fenekét a kétfarkú logós matrica mögött.

Tehénkaland Mitterastenalmnál

 Már a túra előtt posztoltam a csoportba egy híradást a tehéntámadásokról. Gergő fel is hívta a figyelmünket, hogy ne barátkozzunk a szarvasmarhákkal, ahogy annó a Bodenalmnál tettük (ld. https://macskamedve.blogspot.com/2024/07/sajathutte.html), viszont megkönnyebbülve állapította meg, hogy az Alpokban legalább medvetámadástól nem kell tartanunk.

A túra időzítése folytán pont ebédidőben értünk a Mitterastenalmhoz, bár Gergő előre figyelmeztetett: nem biztos, hogy nyitva lesz. Nem is volt, de a tulajdonosok kedvesen otthagytak a medencében egy láda sört, amihez becsületkasszába lehetett betenni a pénzt.

Tibor ivott a vízből, majd tekergetni kezdte a csapot. Gergő fáradtan odaszólt neki:

- Tibor, azt nem tudod elzárni, az egy forrás.

Nem messze a hüttétől kis elkerített medence állt, amellett gyülekeztek a tehenek.

Hamarosan azonban észrevettek minket és elkezdtek felénk sorolni. 

- Csukjátok be a kaput, nehogy bejöjjenek!-figyelmeztetett Gergő. Én egyelőre csak behajtottam a kaput, a tehenek viszont már odakint álltak, a lelkes túratársak pedig becézték őket és az orrukat simogatták. Ahogy a kapu felé mozdultak, rájöttem, hogy a behajtott kapu nem elég, és egy ott levő fehér nejlonzsinórral bekötöttem.

- És akkor mi hogy jutunk ki? - kérdezte Szilvi.

- El lehet menni a ház mögött - magyarázta Gergő. - De siessetek, mielőtt a tehenek átérnek arra az oldalra. 

    Ugyanis a tehenek is pont arrafelé indultak. Példás gyorsasággal összeszedtük a cuccainkat, és sikerült még pont beelőzni őket az ösvényen.