Konferencia a botanikus kertben

 Sok előnye van annak, ha egy konferenciát a botanikus kertben rendeznek. Például a résztvevők bónuszként az előadások előtt (vagy helyett) körbenézhetnek a növények között. A központi tér fölé felhúzott sátorban jár a levegő, nem lesz olyan fülledt és álmosító, mint az épületekben rendezett konferenciákon. Meg persze a szép környezet mindig bónusz.

Ugyanakkor volt pár dolog, amit nem sikerült tökéletesen megoldani. Az egyik a tolmácsolás volt. Szakmabeliként már rögtön az elején elgondolkoztam, mégis hol lehetnek a tolmácsok, hiszen tolmácsfülkét nem láttam, és talán nem is lehetett volna ide beállítani. Később sikerült megtalálnom a kollégát: a technikusok lakókocsija mögött, állva beszélt bele egy headszet mikrofonjába, és egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy látja a powerpointot. Ez utóbbi szempontjából nem volt egyedül. Az előadótermekben a széksorok általában emelkednek, hogy a hátul ülők is jól lássák a kivetítőt, de a Palmetum központi terén ezt értelemszerűen nem tudták megoldani. A vászon ugyanakkor leért a színpad szintjéig, és a hátrébb ülők az aljából vajmi keveset láthattak. Az előadók persze nem számítottak erre a komplikációra, így elhangzottak olyan mondatok, hogy "az alsó sorban láthatjuk az eredményeket", amelyet követően a hátrébb ülők felálltak, de gyakran még így se derült ki számukra, mi volt az eredmény.

A botanikus kert állatai vegyes érzelmekkel fogadták a rendezvényt. A gyíkok lelkesen rohangáltak, a békák mindenképpen szerették volna hangoztatni a saját véleményüket. A madarak mutattak kevesebb lelkesedést. Későbbi sétánk során találkoztunk egy kacsával, aki csőrét a szárnya alá dugva lesújtó pillantásokkal mért végig minket. A konferenciahelyszín melletti kis patakból viszont krürrögés és típogás hallatszott. Természetesen a vízityúkok voltak, akik errefelé éppúgy nem szeretik a betolakodókat, mint Bécsben (erről ld. https://macskamedve.blogspot.com/2020/08/iroda-vizparton.html). Némi keresgélés után megtaláltam a vízicsibét, aki ekkor kimászott a partra, majd durcásan elszaladt a nádas felé.

Roncsderbi

 Egy kevéssé ismert védett területen nem sokan mászkálnak reggel 9-kor, ezért amikor motorzajt hallottam, biztos voltam benne, hogy közülünk valaki érkezik. Jól sejtettem: az ütött-kopott terepjáró volánja mögül Ana integetett.

- Ugorj be!

- Szerintem kb. 100 méterre vagyunk a találkozóhelytől - jegyeztem meg, de azért beszálltam a hátsó ülésre Nico mellé. Hamarosan valóban odaértünk a megbeszélt pontra, ahol Juan már várakozott, a kocsinknak viszont nem volt hely.

- Menjetek kicsit följebb, a kis barlangoknál van hely parkolni - javasolta Juan. Továbbindultunk tehát az eddig is hepehupás földúton, amelyet itt most már nagy kövek is tarkítottak. A rövid útszakaszra való tekintettel nem kötöttem be a biztonsági övemet, de ezt most megbántam, mert néhányszor rendesen felrepültem az ülésről, míg végül megérkeztünk a kis barlangokhoz, ahol valóban volt egy kevés kopár, vízszintes rész.

- Húzódj kicsit arrébb, hogy a többi kocsi is ideférjen! - javasolta Nico, miután Ana nagy nehezen leparkolt. Ana kiállt és félrehúzódott, bár nem voltam biztos benne, hogy szükséges ez a manőver.

- Nem tudom, a városi kocsik hogy fognak itt feljönni - mondtam, miközben elindultunk visszafelé a találkozási pontra (egyébként többet kellett gyalogolni innen, mint attól a ponttól, ahol Anáék felvettek). Mintha csak az állításomat illusztrálná, megjelent egy csilivili piros kocsi, akit Juan szintén a barlangokhoz küldött.

- Elég alacsony az alvázam, nem tudom, bírni fogja-e - bizonytalankodott a lány, de azért továbbindult; láttuk, ahogy a kocsi szó szerint ugrál a nagyobb köveken.

Visszafelé Paco felajánlotta, hogy elvisz Santa Cruzig. Paco kocsija 30 éves, és már csak sík terepen mer vele közlekedni, mert egyszer Santa Cruz közepén is lerobbant. Egyéb nehézségek is előfordulnak vele. Most például Paco elmesélte, hogy tegnap betett egy kazettát (!) az autómagnóba (!), az viszont nem volt hajlandó se lejátszani, se kiadni azt.

- Ha majd elviszem a kocsit a roncstelepre, kapnak vele egy bónusz kazettát.

Mindezen tulajdonságai mellett a kocsi még alaposan fel is melegedett a napon. Amikor kinyitottam az ajtót, megcsapott a hőség.

- De jó, ingyen szaunát is kapunk!

Paco egy üveg vizet öntött a szélvédőre.

- Ez lehűti egy kicsit? - kérdeztem.

- Ja, nem, csak rászállt a por, az ablaktörlőm meg nem működik.

Vécészünet

 Carlos elmagyarázta, hogy a fehér házig megyünk fel a hegyoldalban, onnan visszafordulunk és a másik oldalon jövünk le. Azonban a hegyoldalban számos fehér ház állt, és valahányszor felértünk valamelyikhez, szembesültünk vele, hogy Carlos egy másikra gondolt.

Egyéb épületeket is találtunk útközben, egy részüket elhagyatottan: voltak köztük házak, de barlanglakások is. A barlangokba természetesen mindenki be akart menni.

- Kivennéd a házizsákom zsebéből a zseblámpát, kérlek? - kért meg Rosa. Kicsit meglepődtem, mert a zseb elég laposnak tűnt.

- Van itt zseblámpa? Na nézzük: mobiltelefon... banán... és tényleg, zseblámpa! - húztam elő egy kicsi, de működő példányt.

- Viszont banánnal kombinált - hívta fel a figyelmemet Rosa, a lámpa oldalán levő banánmatricára mutatva.

Miután mindenki kedvére felderítette a barlangokat, Rosa arra is rájött, hogy vécének is alkalmasak lehetnek ezen a fátlan terepen, ahol egyébként nem könnyű ilyen célból elrejtőzni. Bejelentette tehát, hogy Bea kedvenc kifejezésével élve a "pipi room"-ba megy, majd én is behúzódtam hasonló célból egy másik barlangba. Közben azt hallottam, hogy a többiek hangja egyre távolodik, és kiérve szembesültem vele, hogy elindultak. Persze hegynek fölfelé nem mentek túl gyorsan, így hamar beértem a sereghajtó Deliát, aki szokás szerint vitte a CB-rádiót.

- Jé, te lemaradtál? - csodálkozott rám.

- Bizony. Otthagytatok a pipi roomban!

- Ne haragudj, nem vettem észre. Rosáról tudtam, de rólad nem.

Többek közt ezért is érdemes jól hallhatóan bejelenteni vécézési szándékunkat. Ugyanez túravezetők esetén halmozottan szükséges, ugyanis a birka nép képes és utánamegy olyankor is, amikor nem kéne. Ezt elkerülendő az egyik ponton Carlos bejelentette:

- Pisilni megyek, ne gyertek utánam!

Később Delia szólt előre a CB-rádión, hogy Carmen hasonló okokból lemaradt. Carlos vette az adást és megállította a csapatot.

- Most rövid technikai szünetet tartunk, mert úgy hozta a szükség - jelentette be tapintatosan. Miguel ellenben nem mutatott hasonló tapintatot:

- Miért, ki pisil?

Bea egy elágazásnál vonult vissza a folyó ügyeit intézni. Amint eltűnt a szemünk elől, a falu felől felbukkant egy magányos túrázó.

- Légyszi várj még, valaki éppen pisil - kérte meg Carlos, és csak ezután jutott eszébe megkérdezni: - Amúgy balra mennél, vagy arra, amerre mi?

- Balra.

- Akkor várj még egy kicsit.

A fickó készségésen megállt, Carlos pedig megosztotta a vonatkozó túrázóbölcsességet:

- Egyébként ez a legbiztosabb módszer, ha eltévedsz valahol, és nincs senki, akitől útbaigazítást kérhetsz. Állj meg valahol pisilni, azonnal arra jön valaki!

Kora délutánra már rendesen tűzött a nap a kopár hegyoldalon, így amikor beértünk a faluba, a túratársak megkönnyebbülten húzódtak be a házak árnyékába. Későn jöttek rá, hogy előttük ezt már az erre járó kutyák is megtették; többen is belegyalogoltak az ott heverő kutyagumikba.

Hűtőmanók és vécékefevirág

 - Vennünk kell kólát - jegyeztem meg. - A múltkor ugyan vettem, de rejtélyes módon eltűnt.

- Biztos a manók voltak - vélte András.

- Miféle manók?

- Hát a hűtőmanók.

- Vannak a hűtőnkben manók? Én még sose láttam őket.

- Mert fehérek, és beleolvadnak a környezetükbe. És nagyon picik.

- Akkor hogy bírták azt a nehéz kólásdobozt megemelni? És ha nem emelték meg, hogyan ittak belőle?

- Hát szívószállal.

- Nem is tartunk otthon szívószálat.

- De ők rendeltek maguknak.

- Műanyag vagy papír szívószálat rendeltek?

- Papírt, természetesen, hiszen az környezetbarátabb.

- Viszont elázik, ha sokáig tart meginnod az italodat. Bár ez már legyen a manók dolga. - Kicsit elgondolkoztam. - Nem emlékszem, hogy érkezett volna hozzánk a manóknak küldemény.

- Mert postafiókra küldik.

- És hol van a postafiók?

- Hol, hol? Hát a postán!

- Egyáltalán vannak még postafiókok? Azt hittem, az csak az internet kora előtt volt a rejtőzködő b.ziknak, hogy ne a lakásukra jöjjön a Mások újság.

Közben odaértünk a pláza elé.

- Én bemegyek a közértbe megnézni, hogy van-e proteinszelet - jelentette be András.

- Bemegyek én is.

- Kólát tudsz venni Orotavában is.

- De körülnézek, hátha kapni olyasmit is, ami Orotavában nincs.

- Ami Orotavában nincs, az nem is létezik - jelentette ki András meggyőződéssel, majd hozzátette: - Szerintem egy mini fúziós erőmű is van valahol.

- És egy sípálya?

- Az egész biztosan. Oda járnak a manók síelni.

- És mennyire profik vajon? Piros és fekete pályákon mennek, vagy csak kéken és zöldön? És amikor Patri Franciaországban síelni tanult, vajon találkozott a pályán hűtőmanókkal?

- Hát, nem tudom, hogy endemikusak-e.

- Mármint lehet, hogy csak Tenerifén élnek?

- Hát biztos vannak ilyen alfajok. Vannak, amik a Gorenjét kedvelik, mások csak az Elektroluxban élnek.

Időközben bementünk a boltba, vettem is kólát, grapefruitot és csokis parányt (András: "Ezek közül melyiket nem kapni Orotavában?") és felszálltunk a buszra. Az ablakból néztem a mellettünk elsuhanó, virágba borult tájat.

- De jó, már virágzik a vécékefevirág!

- A micsoda?

- Így hívom, mert a virágja olyan, mint a vécékefe. Tudod, melyik.

- Nem tudom.

- Akkor majd mutatok. A rendes nevét nem tudom, ezért hívom vécékefevirágnak.

- Ez nem túl hízelgő szegény virágra nézve.

- Az ablakon keresztül nem hallotta. És tényleg vécékefére emlékeztet. Vagy üvegmosóra.

- Na, az egy fokkal jobb.

- De az félrevezető, hogy üvegmosóvirág, mert olyan, mintha a virág mosná az üveget.

Otthon András videóhívást indított Karlóval. Eszembe jutott, hogy Karló ért a kertészkedéshez, ezért rájuk rontottam.

- Karló! Mi a rendes neve a vécékefevirágnak? Tudod, ami piros és olyan, mint a vécékefe.

- Jaj, tudom, melyik, de nem jut eszembe a rendes neve. Várjál, utánanézek. - Utánanézett. - Kefevirág, így hívják hivatalosan.

- Na, akkor egész jól eltaláltam, csak a vécé nem stimmelt.

Másnap a boltban levettem a polcról egy zacskó csipszet, de András rögtön belekötött.

- Ne ezt, a másikat, azt jobban szeretem!

- Neked csak ne legyenek igényeid, ha rajtad múlna, sose lenne otthon csipsz. Mindig én veszem, aztán rejtélyes módon eltűnik.

- A manók eszik meg! És mondták, hogy a másik fajtát szeretik.

- A manók a hűtőben vannak, hogy eszik meg a csipszet, amikor azt nem tartjuk a hűtőben?

- Hát amikor kijönnek a hűtőből, hogy lemenjenek a postára megnézni a postafiókjukat!

Különös népszokások León tartományban

 A könyvklubban a nagyböjti szokásokról beszélgettünk.

- Itt Tenerifén nem veszik komolyan a körmeneteket! - jelentette ki Esther. - Cseverésznek, kiállnak cigarettázni meg inni. Nálunk Leónban ilyen nincs, mindenki komoly arccal menetel. Csak a nagypénteki körmenet előtt volt olyan, hogy előbb kimentünk a főtérre zsidókat ölni.

- Hogy kiket micsinálni? - döbbent meg Evelyn, és láttam, ahogy szalad ki a vér az arcából, pedig ez több réteg smink alatt történt.

- Zsidókat ölni. Mindig beültünk egy bárba a főtéren...

- Ugye itt most nem valódi zsidók valódi megöléséről beszélsz? - kérdeztem óvatosan.

- Ja nem, dehogy. Amikor Leónban azt mondjuk, hogy zsidókat ölünk Nagypénteken, az azt jelenti, hogy limonádét iszunk.

    A legtöbben fellélegeztünk az információ hallatán, de Evelyn nem tudott napirendre térni fölötte.

- De hát hogy hívhatják ilyen szörnyű néven, hogy zsidókat ölni?

- Ezt csak a gyerekkoromban használták, ma már nem szokták, merthogy azt mondják, politikailag nem korrekt.

- Nem is értem, miért - jegyeztem meg. Esther rákeresett a kifejezésre a wikipédián, hogy kiderítse az eredetét.

- Azt írják, a XV. században egy spanyol nemesember pénzzel tartozott egy zsidó uzsorásnak, ezért társaival együtt Nagycsütörtök éjjel bement a zsidónegyedbe és egy csomó zsidót megöltek. 

- Ez nagyon szörnyű történet, de miért erről kellett a limonádéivást elnevezni? - értetlenkedett még mindig Evelyn.

- Nem tudom, talán mert a limonádé színe a zsidók vérére emlékeztetett.

- De hát ez hülyeség - szóltam közbe - , a limonádé nem is piros.

A többiek is helyeseltek, és Esther ráébredt, hogy egy kulcsfontosságú információval nem rendelkezünk.

- De ebben a limonádéban bor van!

- Ja, ezt eddig elfelejtetted említeni.

- Igen, ez ilyen hígított bor.

- Az a sangría - helyesbített Manoli.

- Nem, ez jobban fel van hígítva, mert ugye Nagyböjtben elvileg nem szabad alkoholt se inni. A wikipédia szerint a név egyik lehetséges eredete, hogy a király megengedte, hogy a kocsmákban mészárlásra készülő nemeseknek alkoholt szolgáljanak fel, hogy ezáltal lerészegedjenek és ne bántsanak senkit. Tehát kvázi zsidóölés helyett isszák a limonádét. Gyerekkoromban anyukám is csinált nekünk otthon, de persze kicsik voltunk, úgyhogy rendesen megkeresztelte.

- Mármint a megkeresztelés azt jelenti, hogy felvizezte? - tette fel a pontosító kérdést Evelyn, aki láthatóan kezdett ráhangolódni a leóni gondolkodásra. Én viszont nem tudtam nem vizualizálni a mondat eredeti értelmét.

- Megkeresztellek, limonádé, az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében...

Pár héttel később visszatértünk a témára.

- Az unokatestvérem felhívott, hogy hazamegyek-e Nagyhétre - mesélte Esther. - Mondtam, hogy nem, mire ő: "Akkor majd ölök néhány zsidót a tiszteletedre."

(a képen egy Esther szerint komolytalan tenerifei körmenet)

Minőségi ellenőrök és ketrecharcosok

 A Cat Café lakói természetesen nem ingyen kapják a fizetésüket; fontos biztonsági feladatokat látnak el. Például ha valaki több bőrönddel érkezik a kávézóba, azonnal megjelenik valaki, hogy ellenőrizze ezeket:

Látogatásunkkor éppen ideje volt az ablakmosásnak. Miközben a lány odakint tisztította az ablakot, Moa bentről figyelte, hogy megfelelően végzi-e a feladatát.

Később azonban megérkezett egy pár vendég egy ajándékzacskóval, és Moának ezt is meg kellett vizsgálnia.

Erre az időre az ablakmosás ellenőrzését testvérkéje, Picur vette át.

Mai utolsó képsorozatunk azoknak szól, akik nem tudják, hogy lehet egy nagy méretű Maine Coont egy kis méretű ketrecben elhelyezni.

Rosszul időzített skandálások

 A nőnapi tüntetések skandálása gyakran nehézséget okoz a külföldi résztvevőknek (lásd itt: https://macskamedve.blogspot.com/2015/03/nyulbantalmazas.html), de nem ez az egyetlen lehetséges probléma velük. Amikor kiértünk a Rákóczi útra, a rendőrök a járda közelébe tereltek minket, hogy csak egy sávot foglaljunk el. Valamiért az eleje ekkor zendített rá arra a skandálásra, hogy "Kié az utca? Miénk az utca!"

- Vagy legalábbis egy sáv - tette hozzá Tea csúfondárosan.

Cilin csodaszép posztert készített a menetre: nők és gyerekek menekülnek egy város épületei között, miközben fideszes vaddisznók üldözik őket, szájukban tulipánokkal. Ez utóbbiak valódi művirágok voltak, amiket beszúrt a poszterbe. Egy ponton tulipánokat vettem észre magam előtt a földön, és rájöttem, hogy Cilin poszteréről eshettek le. Gyorsan felszedtem őket, aztán megszaporáztam a lépteimet, hogy utolérjem őt. Pont ekkor kezdte el a tömeg azt skandálni, hogy "Virág helyett szolidaritást!"

- Tudom, hogy virág helyett szolidaritást akarunk - szólítottam meg Cilint bocsánatkérően -, de most ezeket a virágokat mégis visszaadnám neked.