Korábbi bejegyzéseimben már több országot is minősítettem
macskabarát országnak – ezekhez most Svájc is csatlakozott. A svájciak annyira
vigyáznak a gyalogszőrösökre, hogy több helyen is házilag készített „vigyázz, macska!”
táblákkal intik óvatosságra az arra járó autósokat:
A macskák a maguk részéről kedvességgel hálálják meg ezt az
odafigyelést. Max a legjólneveltebb macska volt, akit valaha szitteltem (a spektrum
túlsó végén található állatkáról itt írtam: https://macskamedve.blogspot.com/2024/07/a-vilag-legrosszabb-kiscicaja.html). Noha nagyon szeretett
beszélgetni, mindig megvárta, amíg felébredek vagy befejezem a tennivalómat –
kivéve az utolsó reggelen, amikor mintha tudta volna, hogy fél 7 előtt fel
akartam kelni. Álmomban valami részeg matróz többször is azt mondta, hogy „mürr”,
én meg gondolkoztam, hogy mióta beszélnek így a részeg matrózok. Aztán rájöttem,
hogy a hang a folyosóról jön. Max nem jött be a szobába, kintről figyelmeztetett,
hogy le ne késsem a gépet.
A vidéket járva is sűrűn találkozni barátságos cicákkal. Ez
a cirmák egy hegyi tanya mellett rohant oda hozzám, és alig akart tovább
engedni. Utóbb észrevettem, hogy a házukat épp renoválják; a cica emberei
valószínűleg ezzel voltak elfoglalva, ezért kunyerált ő máshol simogatást.
Ez a bájos vöröske a falu szélén kapcsolt le hasonló célból.
Természetesen a madarak között is akadnak barátságosak, mint
azok a szárcsák, akik a tavon egész közel úsztak a kirándulókhoz. Közöttük
azonban agresszívabb példányok is akadnak. Jól szemlélteti a kettősséget az
alábbi videó: láthatunk ugyan egy párt, akik kedvesen összefonják a nyakukat, a
felvétel végén viszont az egyik kacsa indulatosan elkerget egy vélt
betolakodót.
A Schnebelhorn nevű hegyen egy másik madárral találkoztam.
Amikor felértem a csúcsra, észrevettem, hogy a füvön, közel az ott pihenő túrázókhoz,
egy fajd sétafikál. Először rázoomoltam, de utóbb kiderült, hogy ez felesleges:
miután leültem, olyan közel jött, hogy normál fényképpel is megörökíthettem.
Kicsit bizonytalan voltam, mi célból csatlakozott hozzánk a
madár. Megkérdeztem, nem kér-e retket a szendvicsemből, de nem mutatott érdeklődést.
Ugyanakkor félelmet sem. Amikor megelégelte a füvön sétafikálást, célba vett
egy piknikező nyugdíjas párt, és kettejük között átslisszolva kiment a
turistaútra. Az út túloldalán aztán tovább sétálgatott a túrázók között. A
hegyek fölött köröző ragadozó madarak láttán azt a magyarázatot találtam, hogy
nagyobb biztonságban érezte magát emberekkel körülvéve – itt biztos nem fog
senki lecsapni rá. Ez azonban még nem ok, hogy betolakodjon mások személyes
terébe.
A legagresszívabb madár azonban meglepő módon Annie-ék hűtőszekrényében
lakott. Ugyanis, mivel az ajtó nem mindig csukódik be rendesen, vettek egy műanyag
pingvint, hogy figyelmeztessen, ha nyitva maradna. Valahányszor kinyitottam a
hűtőajtót, megszólalt a pingvin olaszul. Voltak kedves megnyilvánulásai (pl. „jó
reggelt!” „hogy vagy ma?”), máskor viszont kifejezetten arrogánsan viselkedett,
és ilyeneket mondott: „Csukd már be, rohadt meleg van!” „Most megijedtél, mi?” „Az
embernek már magánélete sem lehet ebben a rohadt hűtőben?”
Távozásom napján írtam Annie-nak, és megkérdeztem, mit
tegyek a kulccsal. „Megtennéd, hogy a pingvin kulcsával zársz be, és utána
bedobod a levélszekrénybe?” – kérte Annie. Kivettem a pingvint („Már megint te
vagy az??”) és megforgattam, de nem láttam rajta olyan rekeszt, ami kulcsot
rejtene, ezért visszaírtam Annie-nak: „Van a pingvinnél kulcs? Hol, és hogy
tudom elvenni tőle?” Hamarosan megérkezett a válasz: „Ja, ez egy plüss pingvin
az ablakpárkányon, nem az, amelyik a hűtőben lakik.”
