A következő címkéjű bejegyzések mutatása: a helyzet komikuma. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: a helyzet komikuma. Összes bejegyzés megjelenítése

2026. július 20., hétfő

Beszólások Raurisban

 Gergő (az autóban, odafelé menet): Ebben a városban van egy Billa, ott megállhatunk vásárolni.
Pali: De esni fog!
Én: A Billában nem ázol meg, az fedett.
Gergő: Ez egy szabadtéri Billa.


Szilvi: De jó ez a patak! Mossunk aranyat!
Én: Nem hoztam aranyat.

Csaba: Nem erre jöttünk idefele is?
Szilvi: Nem, ott gyerekek voltak.

Szilvi: Vajon hogy nyírják ezeket a meredek lejtőket?
Gergő: Olyan traktorral, aminek az egyik oldalon kisebb a kereke. Nagyon hasznos, csak hülyén néz ki, mikor este beáll a ház elé.
(ugyanő másnap): Azon gondolkoztam, hogyhogy nem fejlődött ki olyan tehén, aminek az egyik oldalon rövidebbek a lábai. Evolúciósan tök adaptív lenne.

(Szilvi emlegetett egy bakonyi túrát)
Én: Mikor voltatok Gergővel a Bakonyban? (Szilvi erősen koncentrálva rám néz) Mármint mikor volt ez, amit meséltél?
Szilvi: Értettem a kérdést, csak gondolkodom.
Attila: Ti mennyit kértek belépőjegyért erre a műsorra?

2026. július 19., vasárnap

Margarita első túravezetése

 Sok túrázó nem szívesen tér vissza ugyanazon az útvonalon, amin jött; a jelek szerint Margarita is közéjük tartozik.



- Muszáj visszamennünk a házig? - kérdezte, mikor a barlangnéző különítmény visszaért. - Ott látok egy ösvényt, ami egyenesen fölmegy a gerincre.
- Jó, menjünk arra - egyezett bele Carlos. - Emberek, kövessük Margaritát, aki tud egy rövidebb utat!
    Nekem gyanús volt, hogy Carlos ilyen könnyen átadta a túravezetést, meg az is, hogy igazából csak egy utat láttam magunk előtt. Aztán amikor elértük az öntözőcsatorna magasságát és elkanyarodtunk jobbra, már biztos voltam a dolgomban.
- Erre jöttünk lefele is, nem? - fordultam Thomashoz.
- De igen - vigyorgott Thomas.

A túratársak azonban továbbra is fenntartották az illúziót, hogy Margarita egy teljesen új útvonalon vezeti őket.
- Ezeket a lépcsőket de utálom! - panaszkodott Carlos. David is csatlakozott.
- Margarita, miféle utakon vezetsz minket? Túl sok csokit ettél reggelire?
    Mikor felértünk a gerincre, túravezetőnk és újdonsült segédje kupaktanácsot tartottak.
- Szerintem itt le kell menni és aztán föl - vetette fel Carlos, noha egyetlen út se vezetett lefelé.
- Nem, induljunk fölfelé! - jelentette ki Margarita, és magabiztosan elindult ugyanarra, amerről annak idején lejöttünk.

2026. július 2., csütörtök

Pride-kiegészítők

 


-         -  A szomszéd asztalnál van csillám meg mindenféle dekoráció – fogadott Jules, akinek a szakálla szivárványszínekben pompázott, csillámmal gazdagon megszórva.

-         - Köszi, de megvárom Patrit,  ő sokkal kreatívabb az ilyesmiben.

Patri hamarosan valóban megérkezett, és mikor meglátta a jeges lattémat, megkért, hogy rendeljek neki is egyet, amíg ő bemegy a mosdóba. Így odaintettem a pincért.

-         - Egy ugyanilyet kérek, de laktózos tejjel.

-        -  Meggyógyultál? – csodálkozott Zoli, a saját laktózmentes lattémra célozva.

-        -  Ja nem, ez Patrinak lesz.

Patri visszaérkezett, és rögtön elővette a szipkáját, miközben Tóni azt mesélte, hogyan esett le a verandáról, mikor cigarettázás közben nekidőlt a korlátnak.

- Látod, a dohányzás ártalma! – oktatta Patri, miközben betette a cigijét a szipkába.

 Hamarosan megérkezett Patri itala, ő maga pedig elővette a piros körömlakkot, amit otthon nem volt ideje applikálni.

-         - És mellette cigizik és kávézik, elképesztő! – jegyezte meg Jules őszinte csodálattal a hangjában. – Amikor én kilakkoztam a körmömet, három órán át mozdulatlanul ültem, a kezemet az asztalon tartva, és még így is sikerült mindent összekennem.

 

Jules áthozta a szomszéd asztaltól a díszítőelemeket. Patri és én mindketten tettünk szivárványszínű csíkot a karunkra, és ő az arcomra egy szívet is rajzolt piros csillámmal. Ez a csillám azonban nem volt olyan tapadós, mint amit tavaly a santa cruzi karneválra vettem: hiába próbáltuk a hajunkat beszórni vele, mind a földön és az asztalon landolt.

-       -   Hát mondhattam volna, hogy ezt a hajamra kenhetem – jegyeztem meg – , de láthatóan még arra sem alkalmas.

 

Később a menetben is bőven be lehetett szerezni hasznos kiegészítőket. Patri vett egy szivárványos karkötőt, mert elfelejtette elhozni a sajátját, a Kétfarkúaktól pedig mindketten beszereztünk egy-egy „Az élet szép” feliratú matricát. Patri megkért, hogy az övét ragasszam a hátára.

-        -  Nem jó, eltakarja a hajad.

-          -Akkor alá.

A szoknyájára ragasztottam hát a matricát. Ő büszkén viselte, később fotót is csinált róla és feltette a netre. Csak a képeket nézegetve szembesült azzal, hogy a kék színű bikinialsó, amelyet bugyi gyanánt viselt abban a reményben, hogy kevésbé fog beleizzadni, látványosan átütött a fehér szoknyán. Így az internet teljes népe láthatta a kék bugyis fenekét a kétfarkú logós matrica mögött.



2026. június 26., péntek

Roland sapkája (Roland és Betti spinoff-sorozat)

 A raurisi felvonó igen szimpatikus jószág, ugyanis nemcsak síszezonban működik. A páternoszter jellegű hatfős kabinokba menet közben kellett beugrani (ezen persze izgultunk, nehogy elvétsük), majd a hegytetőn gyönyörű kilátás fogadott, és már indulhattunk is a kétezres csúcsok meghódítására.


Pontosabban indulhattunk volna, ha nem kellett volna Rolandra várakozni. Először azt hittük, kihasználja az utolsó vécézési lehetőséget, de kiderült, hogy másról van szó. Ugyanis a felvonóban hagyta a sapkáját, ami azt azóta már vitte lefelé a völgybe. Minthogy a tűző napon nem szerencsés fejfedő nélkül elindulni, Roland úgy döntött, vesz magának egy másikat. Csakhogy az ajándékbolt még zárva volt. A lift személyzete felajánlotta, hogy kinyitják neki, de miután hiába keresték a kulcsot, ez a lehetőség megszűnt, és Roland a napszúrás veszélyével nézett szembe.

- Van egy csősálam - ajánlotta fel Szilvi.
- Mi az a csősál?
- Ami a Macskamedvének van, csak zöld. Mármint nemcsak a zöldeket hívják csősálnak, de én zöldet tudok adni.
Roland gyanakodva méregette a csősálat, de Szilvi elmagyarázta neki, hogyan tegye föl, és miután ez megtörtént, meg is dicsérte:
- Tök cuki, úgy nézel ki, mint egy manó!
Egy Roland magasságú ember nem sokszor hall ilyet.

Később Roland levette a csősálat, mert szokatlannak érezte, de ráripakodtunk, hogy tegye vissza. A tapasztalat valóban azt mutatta, hogy meg lehet szokni, ugyanis két nap múlva Roland ugyan a másik baseball-sapkáját viselte a fején, a kezében viszont lóbálta a csősálat.
- Ha van nálad sapka, miért hoztad a csősálat is? - kérdeztem.
- Mert rájöttem, hogy tökjó.
Ezen örömében nem sietett visszaadni, és Szilvinek kellett emlékeztetnie utolsó nap, hogy kéri vissza a csősálat, lehetőleg kimosva. Az esti búcsúbeszélgetésen Roland közölte, hogy a csősál még szárad, ezért másnap reggel átmentünk érte az apartmanjukba. Ezen alkalommal Szilvi nagy lelkesen fedezte fel Roland másik baseball-sapkáját abban a hitben, hogy az elveszettet találta meg; a jelek szerint nem figyelte, hogy Roland előző nap is sapkát viselt.

Miközben induláshoz készülődtünk, Zsolt rosszkedvűen nyomkodta a telefonját.
- Roland kéri, hogy tegyünk egy kis kitérőt a felvonóhoz, hogy megkérdezhesse, leadták-e a sapkáját. Bőven lett volna ideje odamenni reggel és megkérdezni.
- A felvonó csak 9-kor nyit - emlékeztettem. - Sőt, tulajdonképpen hétköznap nem is működik. Szóval teljesen fölösleges kerülőt tennetek hozzá.

Ha a felvonó működött volna, az én mesém is tovább tartott volna.

2026. június 15., hétfő

A rossz elnyeri méltó jutalmát

 A túra előtti napon megkérdeztem Jaimét, pontosan hol lesz a találkozó, és ekkor szembesültem vele, hogy az eredeti 10 óra 9.30-ra módosult. Megírtam neki, hogy a buszmenetrend miatt én kb. 10-re fogok odaérni. Erre válaszul küldött egy szívecskét, amit úgy értelmeztem, hogy megvárnak.

Ehhez képest, mikor a következő buszmegállótól (mert persze elfelejtettem leszállni) megérkeztem a találkozóhelyre, Jaime és társai nem voltak sehol, csak Cati és Sabino ácsorgott pont olyan arckifejezéssel, ahogy vélhetően annak idején a Szent Pál által otthagyott bonyíkok (bárkik is voltak ők).

- Szerintem itthagytak bennünket - fogadott Cati.
- Nem lehet, hogy még nem értek ide? - vetettem fel, mert visszaemlékeztem az előző hétre, amikor Jaime és Juan még beültek kávézni, és ennek következtében ők érkeztek meg utolsóként a találkozóra.
- Nem hiszem, ez a sok kocsi szerintem az övék, hétköznap nem szoktak ennyien túrázni errefelé.
- De hát Jaime nekem még szívecskét is küldött, azt hittem, megvár! Ti mikor érkeztetek?
- Most két perce. Biztos, hogy elindultak nélkülünk.
    Megpróbáltam hívni Jaimét, de nem értem el, ahogy Cati se a Rafa nevű haverját, aki beszervezte őt erre a túrára. Rájöttünk, hogy azért nem, mert a hegyen nincs térerő. Csalódottan állapítottam meg, hogy lemaradtunk a túráról, de Catinak támadt egy mentőötlete.
- Nem küldtek ugyan útvonalat, de a Montaña Arenas Negrasra innen két útvonalon lehet eljutni, és mindkettő érinti a Las Arenas Negras nevű piknikezőhelyet. Felmegyünk oda autóval, megvárjuk őket és becsatlakozunk. Onnan indul körtúra a vulkán körül, tehát ők gyakorlatilag egy nyolcast fognak leírni, mi pedig egy kört.
    Kicsit elszomorodtam, hogy így rövidebb lesz a túránk, de az én tervem (utánuk sietni és beérni őket) nem működött volna, hiszen nem tudtuk, a két út között melyiken indultak. Ezért bevágtuk magunkat Cati kocsijába, és elindultunk fölfelé. A piknikezőhelyre elég rossz állapotban levő földút vezetett, amiről Catinak eszébe jutott a sógornője, aki egyszer ugyanitt a vadiúj fekete Mercijével ment föl. Konkrétan 5 km/órával hajtott, nehogy az alváz megsérüljön, érkezés után pedig heves gyanakvás fogadta az ott piknikezők részéről: egy fekete Merci az erdő közepén mindenkinek automatikusan bűncselekményeket juttat az eszébe.

Negyed 11 után érkeztünk Arenas Negrasra.
- Szerintem van még legalább fél óránk - véltem. 
- Gondolod? - csodálkozott Cati. - A felfele vezető út alig 3 km.
- De nem biztos, hogy időben indultak, ráadásul ez vezetett túra, egy csomó helyen meg fognak állni magyarázni, és velük van Pepe is.
- Az miért lényeges? - kérdezte Sabino.
- Hát a múltkor Pepe lemaradt, Jaime megkérdezte, hol van, mire Juan azt felelte: „Ja, biztos talált egy kukacot, és most 30 perce magyaráz a latin nevének az eredetéről.
    Így aztán felkészültünk egy hosszabb várakozásra. Sabino beleült az egyik hintába (amitől Cati megrémült, hogy meg fogják büntetni, mert szerinte ezeket törvényileg tilos felnőtteknek használni), és életveszélyesen közlekedő túratársak történeteivel szórakoztattuk egymást. 11 óra felé azonban a csapatnak még nyoma nem volt.
- De hát muszáj ezt a helyet útba ejteniük! Csak  nem lehet, hogy nem vettük észre őket, ugye? - aggodalmaskodott Cati.
- Szerintem ekkora csapat ember feltűnt volna - mondta Sabino. - Várjunk még egy kicsit, aztán maximum elindulunk külön.
    Catinak ekkor jutott eszébe, hogy a piknikezőhelyet gondozó parkőrt megkérdezze, nem látott-e errefelé egy nagyobb túracsoportot.
- De igen - felelte a fickó. - 10 körül érkeztek, itt hagyták a kocsikat, és elindultak a vulkán körüli körön bal felől.

    Megoldódott hát a rejtély: Jaime úgy döntött, lerövidítik a túrát, és az eredeti találkozóhelytől telekocsikkal feljöttek, hogy csak a kisebb kört csinálják meg. Viszont így most már tudtuk, hogy jobbra kell indulnunk, ha szembe akarunk találkozni velük. És valóban: körülbelül félúton jártunk, amikor megpillantottuk őket egy kilátóponton, amint épp ebédszünetet tartottak.
- Mindenesetre kinyírom Rafát - jelentette be Cati. - Pontosan tudta, hogy jövünk, nem lett volna szabad megengednie, hogy elinduljanak nélkülünk.
- Én meg Jaimét nyírom ki - mondtam, hogy meglegyen a munkamegosztás.
    Mikor megérkeztünk, Cati valóban letámadta Rafát, akit egyébként a Dulifuli becenévvel szokott illetni. Jaime viszont szívére tett kézzel, töredelmesen kért bocsánatot tőlünk.
- Semmi baj - mondta neki Rafa -, Catival már megbeszéltük, hogy az egész az én hibám.

Bár csak a túra második felében, de most már mi is élvezhettük vezetőink magyarázatait, amelyek olykor nemcsak a konkrét tájhoz, hanem általában a vulkanizmushoz kapcsolódtak. Juan például megemlítette a martinique-i vulkánkitörés egyetlen túlélőjét, aki azért maradt életben, mert épp egy földalatti börtöncellában tartózkodott, ahová garázdaság vagy valami hasonló miatt csukták.
- Azért érdemes megfigyelni itt valamit - jegyezte meg Jaime. - Nem azért maradt életben, mert jó ember volt, sőt kifejezetten azért, mert rossz ember volt.

Szóba került az ifjabb Plinius is, aki azért nem pusztult el a pompei vulkánkitörésben nagybátyjával, az idősebb Pliniusszal együtt, mert a tanulmányaira hivatkozva nem tartott vele a kiránduláson.
- Na és ő jó ember volt vagy rossz? - kérdezte Cati.
- Nem tudni, de nem azért maradt életben, mert jó ember volt, hanem mert otthon maradt tanulni - mondta Jaime.
- Vagyis azért, mert okos volt - foglaltam össze. - Bár azt is mondhatjuk, hogy nem volt jó ember, mert a saját érdekeit a nagybátyja kérése elé helyezte.

Mondhatjuk persze, hogy mi hárman se voltunk igazán jók, hiszen elkéstünk a találkozóról, mégis elnyertük méltó jutalmunkat. Ugyanis mikor hármasban indultunk a csapat keresésére, még ragyogott a nap, teljes pompájában láthattuk az egykori vulkán oldalát:

Mire viszont ugyanezen az útvonalon visszafelé tartottunk, már leszállt a köd, így pontosan érkező társaink csak a felhők mögött homályosan láthatták azt, amit mi pár órával azelőtt tisztán:



2026. május 22., péntek

Akik veszélyesen élnek

 Naty a szokásosnál is jobban fel volt dobva, ugyanis júniusban Tanzániába utaznak a férjével.

- Jövő héten megyünk védőoltásokra, malária meg ilyesmi - mesélte, majd táncra perdült a buszállomás közepén, és énekelni kezdett: - Viva la malária!

Veszélyeket azonban nemcsak Tanzániában talál az ember. Arcadio elmondta, hogy a turistaút elejét nagyon benőtte a gaz, és legyünk óvatosak; a múltkor egy túratárs jókorát esett, mert a lába beakadt egy szederindába.

- De aztán elővettünk egy kést és levágtuk - tette hozzá Arcadio pókerarccal.

Mi szerencsére baleset nélkül leértünk El Tanque Bajoba, ahol a méregdrágán kiépített kilátóban már se az étterem, se a lift nem üzemel; még szerencse, hogy a kilátás nem tud elromlani.

Arcadio szerencsére jól ismerte a terepet, mivel az elmúlt hónapban hétszer járt erre, ezért tudta, hogy a helyi elvileg zártkörű kávézóban szívesen látnak túrázókat is. A pultos konkrétan emlékezett is Arcadióra.

- Hát igen, én mindig erre jövök, csak mindig másokkal!

- Ami azért elgondolkodtató, hogy akkor az előzőek hova tűntek - jegyeztem meg.

Azonban Arcadio is szeret veszélyesen élni: fáradhatatlanul szívatja túratársait. Amikor találtunk néhány szép virágot, szólt, hogy a lányok álljanak oda egy fotó erejéig; majd azt javasolta, hogy a fiúk egy adag bogáncs elé álljanak hasonló célból. A kis templom mellett egy egykori cséplőkört találtunk, és Arcadio utasított minket, hogy álljunk a kör peremén körbe, míg ő maga középen maradt.

- Elárulok egy titkot a cséplőkörökről - vezette fel bizalmasan. - Akik körben állnak a szélén, azok mind hallják azt, aki középen van!




2026. május 4., hétfő

Barátságos macskák, agresszív madarak

 


Korábbi bejegyzéseimben már több országot is minősítettem macskabarát országnak – ezekhez most Svájc is csatlakozott. A svájciak annyira vigyáznak a gyalogszőrösökre, hogy több helyen is házilag készített „vigyázz, macska!” táblákkal intik óvatosságra az arra járó autósokat:




A macskák a maguk részéről kedvességgel hálálják meg ezt az odafigyelést. Max a legjólneveltebb macska volt, akit valaha szitteltem (a spektrum túlsó végén található állatkáról itt írtam: https://macskamedve.blogspot.com/2024/07/a-vilag-legrosszabb-kiscicaja.html). Noha nagyon szeretett beszélgetni, mindig megvárta, amíg felébredek vagy befejezem a tennivalómat – kivéve az utolsó reggelen, amikor mintha tudta volna, hogy fél 7 előtt fel akartam kelni. Álmomban valami részeg matróz többször is azt mondta, hogy „mürr”, én meg gondolkoztam, hogy mióta beszélnek így a részeg matrózok. Aztán rájöttem, hogy a hang a folyosóról jön. Max nem jött be a szobába, kintről figyelmeztetett, hogy le ne késsem a gépet.



A vidéket járva is sűrűn találkozni barátságos cicákkal. Ez a cirmák egy hegyi tanya mellett rohant oda hozzám, és alig akart tovább engedni. Utóbb észrevettem, hogy a házukat épp renoválják; a cica emberei valószínűleg ezzel voltak elfoglalva, ezért kunyerált ő máshol simogatást.



Ez a bájos vöröske a falu szélén kapcsolt le hasonló célból.



Természetesen a madarak között is akadnak barátságosak, mint azok a szárcsák, akik a tavon egész közel úsztak a kirándulókhoz. Közöttük azonban agresszívabb példányok is akadnak. Jól szemlélteti a kettősséget az alábbi videó: láthatunk ugyan egy párt, akik kedvesen összefonják a nyakukat, a felvétel végén viszont az egyik kacsa indulatosan elkerget egy vélt betolakodót.



A Schnebelhorn nevű hegyen egy másik madárral találkoztam. Amikor felértem a csúcsra, észrevettem, hogy a füvön, közel az ott pihenő túrázókhoz, egy fajd sétafikál. Először rázoomoltam, de utóbb kiderült, hogy ez felesleges: miután leültem, olyan közel jött, hogy normál fényképpel is megörökíthettem.



Kicsit bizonytalan voltam, mi célból csatlakozott hozzánk a madár. Megkérdeztem, nem kér-e retket a szendvicsemből, de nem mutatott érdeklődést. Ugyanakkor félelmet sem. Amikor megelégelte a füvön sétafikálást, célba vett egy piknikező nyugdíjas párt, és kettejük között átslisszolva kiment a turistaútra. Az út túloldalán aztán tovább sétálgatott a túrázók között. A hegyek fölött köröző ragadozó madarak láttán azt a magyarázatot találtam, hogy nagyobb biztonságban érezte magát emberekkel körülvéve – itt biztos nem fog senki lecsapni rá. Ez azonban még nem ok, hogy betolakodjon mások személyes terébe.

A legagresszívabb madár azonban meglepő módon Annie-ék hűtőszekrényében lakott. Ugyanis, mivel az ajtó nem mindig csukódik be rendesen, vettek egy műanyag pingvint, hogy figyelmeztessen, ha nyitva maradna. Valahányszor kinyitottam a hűtőajtót, megszólalt a pingvin olaszul. Voltak kedves megnyilvánulásai (pl. „jó reggelt!” „hogy vagy ma?”), máskor viszont kifejezetten arrogánsan viselkedett, és ilyeneket mondott: „Csukd már be, rohadt meleg van!” „Most megijedtél, mi?” „Az embernek már magánélete sem lehet ebben a rohadt hűtőben?”

Távozásom napján írtam Annie-nak, és megkérdeztem, mit tegyek a kulccsal. „Megtennéd, hogy a pingvin kulcsával zársz be, és utána bedobod a levélszekrénybe?” – kérte Annie. Kivettem a pingvint („Már megint te vagy az??”) és megforgattam, de nem láttam rajta olyan rekeszt, ami kulcsot rejtene, ezért visszaírtam Annie-nak: „Van a pingvinnél kulcs? Hol, és hogy tudom elvenni tőle?” Hamarosan megérkezett a válasz: „Ja, ez egy plüss pingvin az ablakpárkányon, nem az, amelyik a hűtőben lakik.”

2026. május 1., péntek

Konferencia a botanikus kertben

 Sok előnye van annak, ha egy konferenciát a botanikus kertben rendeznek. Például a résztvevők bónuszként az előadások előtt (vagy helyett) körbenézhetnek a növények között. A központi tér fölé felhúzott sátorban jár a levegő, nem lesz olyan fülledt és álmosító, mint az épületekben rendezett konferenciákon. Meg persze a szép környezet mindig bónusz.

Ugyanakkor volt pár dolog, amit nem sikerült tökéletesen megoldani. Az egyik a tolmácsolás volt. Szakmabeliként már rögtön az elején elgondolkoztam, mégis hol lehetnek a tolmácsok, hiszen tolmácsfülkét nem láttam, és talán nem is lehetett volna ide beállítani. Később sikerült megtalálnom a kollégát: a technikusok lakókocsija mögött, állva beszélt bele egy headszet mikrofonjába, és egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy látja a powerpointot. Ez utóbbi szempontjából nem volt egyedül. Az előadótermekben a széksorok általában emelkednek, hogy a hátul ülők is jól lássák a kivetítőt, de a Palmetum központi terén ezt értelemszerűen nem tudták megoldani. A vászon ugyanakkor leért a színpad szintjéig, és a hátrébb ülők az aljából vajmi keveset láthattak. Az előadók persze nem számítottak erre a komplikációra, így elhangzottak olyan mondatok, hogy "az alsó sorban láthatjuk az eredményeket", amelyet követően a hátrébb ülők felálltak, de gyakran még így se derült ki számukra, mi volt az eredmény.

A botanikus kert állatai vegyes érzelmekkel fogadták a rendezvényt. A gyíkok lelkesen rohangáltak, a békák mindenképpen szerették volna hangoztatni a saját véleményüket. A madarak mutattak kevesebb lelkesedést. Későbbi sétánk során találkoztunk egy kacsával, aki csőrét a szárnya alá dugva lesújtó pillantásokkal mért végig minket. A konferenciahelyszín melletti kis patakból viszont krürrögés és típogás hallatszott. Természetesen a vízityúkok voltak, akik errefelé éppúgy nem szeretik a betolakodókat, mint Bécsben (erről ld. https://macskamedve.blogspot.com/2020/08/iroda-vizparton.html). Némi keresgélés után megtaláltam a vízicsibét, aki ekkor kimászott a partra, majd durcásan elszaladt a nádas felé.



2026. április 6., hétfő

Vécészünet

 Carlos elmagyarázta, hogy a fehér házig megyünk fel a hegyoldalban, onnan visszafordulunk és a másik oldalon jövünk le. Azonban a hegyoldalban számos fehér ház állt, és valahányszor felértünk valamelyikhez, szembesültünk vele, hogy Carlos egy másikra gondolt.


Egyéb épületeket is találtunk útközben, egy részüket elhagyatottan: voltak köztük házak, de barlanglakások is. A barlangokba természetesen mindenki be akart menni.
- Kivennéd a házizsákom zsebéből a zseblámpát, kérlek? - kért meg Rosa. Kicsit meglepődtem, mert a zseb elég laposnak tűnt.
- Van itt zseblámpa? Na nézzük: mobiltelefon... banán... és tényleg, zseblámpa! - húztam elő egy kicsi, de működő példányt.
- Viszont banánnal kombinált - hívta fel a figyelmemet Rosa, a lámpa oldalán levő banánmatricára mutatva.

Miután mindenki kedvére felderítette a barlangokat, Rosa arra is rájött, hogy vécének is alkalmasak lehetnek ezen a fátlan terepen, ahol egyébként nem könnyű ilyen célból elrejtőzni. Bejelentette tehát, hogy Bea kedvenc kifejezésével élve a "pipi room"-ba megy, majd én is behúzódtam hasonló célból egy másik barlangba. Közben azt hallottam, hogy a többiek hangja egyre távolodik, és kiérve szembesültem vele, hogy elindultak. Persze hegynek fölfelé nem mentek túl gyorsan, így hamar beértem a sereghajtó Deliát, aki szokás szerint vitte a CB-rádiót.
- Jé, te lemaradtál? - csodálkozott rám.
- Bizony. Otthagytatok a pipi roomban!
- Ne haragudj, nem vettem észre. Rosáról tudtam, de rólad nem.

Többek közt ezért is érdemes jól hallhatóan bejelenteni vécézési szándékunkat. Ugyanez túravezetők esetén halmozottan szükséges, ugyanis a birka nép képes és utánamegy olyankor is, amikor nem kéne. Ezt elkerülendő az egyik ponton Carlos bejelentette:
- Pisilni megyek, ne gyertek utánam!

Később Delia szólt előre a CB-rádión, hogy Carmen hasonló okokból lemaradt. Carlos vette az adást és megállította a csapatot.
- Most rövid technikai szünetet tartunk, mert úgy hozta a szükség - jelentette be tapintatosan. Miguel ellenben nem mutatott hasonló tapintatot:
- Miért, ki pisil?

Bea egy elágazásnál vonult vissza a folyó ügyeit intézni. Amint eltűnt a szemünk elől, a falu felől felbukkant egy magányos túrázó.
- Légyszi várj még, valaki éppen pisil - kérte meg Carlos, és csak ezután jutott eszébe megkérdezni: - Amúgy balra mennél, vagy arra, amerre mi?
- Balra.
- Akkor várj még egy kicsit.
A fickó készségésen megállt, Carlos pedig megosztotta a vonatkozó túrázóbölcsességet:
- Egyébként ez a legbiztosabb módszer, ha eltévedsz valahol, és nincs senki, akitől útbaigazítást kérhetsz. Állj meg valahol pisilni, azonnal arra jön valaki!

Kora délutánra már rendesen tűzött a nap a kopár hegyoldalon, így amikor beértünk a faluba, a túratársak megkönnyebbülten húzódtak be a házak árnyékába. Későn jöttek rá, hogy előttük ezt már az erre járó kutyák is megtették; többen is belegyalogoltak az ott heverő kutyagumikba.

2026. március 17., kedd

Különös népszokások León tartományban

 A könyvklubban a nagyböjti szokásokról beszélgettünk.

- Itt Tenerifén nem veszik komolyan a körmeneteket! - jelentette ki Esther. - Cseverésznek, kiállnak cigarettázni meg inni. Nálunk Leónban ilyen nincs, mindenki komoly arccal menetel. Csak a nagypénteki körmenet előtt volt olyan, hogy előbb kimentünk a főtérre zsidókat ölni.
- Hogy kiket micsinálni? - döbbent meg Evelyn, és láttam, ahogy szalad ki a vér az arcából, pedig ez több réteg smink alatt történt.
- Zsidókat ölni. Mindig beültünk egy bárba a főtéren...
- Ugye itt most nem valódi zsidók valódi megöléséről beszélsz? - kérdeztem óvatosan.
- Ja nem, dehogy. Amikor Leónban azt mondjuk, hogy zsidókat ölünk Nagypénteken, az azt jelenti, hogy limonádét iszunk.
    A legtöbben fellélegeztünk az információ hallatán, de Evelyn nem tudott napirendre térni fölötte.
- De hát hogy hívhatják ilyen szörnyű néven, hogy zsidókat ölni?
- Ezt csak a gyerekkoromban használták, ma már nem szokták, merthogy azt mondják, politikailag nem korrekt.
- Nem is értem, miért - jegyeztem meg. Esther rákeresett a kifejezésre a wikipédián, hogy kiderítse az eredetét.
- Azt írják, a XV. században egy spanyol nemesember pénzzel tartozott egy zsidó uzsorásnak, ezért társaival együtt Nagycsütörtök éjjel bement a zsidónegyedbe és egy csomó zsidót megöltek. 
- Ez nagyon szörnyű történet, de miért erről kellett a limonádéivást elnevezni? - értetlenkedett még mindig Evelyn.
- Nem tudom, talán mert a limonádé színe a zsidók vérére emlékeztetett.
- De hát ez hülyeség - szóltam közbe - , a limonádé nem is piros.
A többiek is helyeseltek, és Esther ráébredt, hogy egy kulcsfontosságú információval nem rendelkezünk.
- De ebben a limonádéban bor van!
- Ja, ezt eddig elfelejtetted említeni.
- Igen, ez ilyen hígított bor.
- Az a sangría - helyesbített Manoli.
- Nem, ez jobban fel van hígítva, mert ugye Nagyböjtben elvileg nem szabad alkoholt se inni. A wikipédia szerint a név egyik lehetséges eredete, hogy a király megengedte, hogy a kocsmákban mészárlásra készülő nemeseknek alkoholt szolgáljanak fel, hogy ezáltal lerészegedjenek és ne bántsanak senkit. Tehát kvázi zsidóölés helyett isszák a limonádét. Gyerekkoromban anyukám is csinált nekünk otthon, de persze kicsik voltunk, úgyhogy rendesen megkeresztelte.
- Mármint a megkeresztelés azt jelenti, hogy felvizezte? - tette fel a pontosító kérdést Evelyn, aki láthatóan kezdett ráhangolódni a leóni gondolkodásra. Én viszont nem tudtam nem vizualizálni a mondat eredeti értelmét.
- Megkeresztellek, limonádé, az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében...

Pár héttel később visszatértünk a témára.
- Az unokatestvérem felhívott, hogy hazamegyek-e Nagyhétre - mesélte Esther. - Mondtam, hogy nem, mire ő: "Akkor majd ölök néhány zsidót a tiszteletedre."
(a képen egy Esther szerint komolytalan tenerifei körmenet)



2026. március 13., péntek

Minőségi ellenőrök és ketrecharcosok

 A Cat Café lakói természetesen nem ingyen kapják a fizetésüket; fontos biztonsági feladatokat látnak el. Például ha valaki több bőrönddel érkezik a kávézóba, azonnal megjelenik valaki, hogy ellenőrizze ezeket:


Látogatásunkkor éppen ideje volt az ablakmosásnak. Miközben a lány odakint tisztította az ablakot, Moa bentről figyelte, hogy megfelelően végzi-e a feladatát.




Később azonban megérkezett egy pár vendég egy ajándékzacskóval, és Moának ezt is meg kellett vizsgálnia.


Erre az időre az ablakmosás ellenőrzését testvérkéje, Picur vette át.


Mai utolsó képsorozatunk azoknak szól, akik nem tudják, hogy lehet egy nagy méretű Maine Coont egy kis méretű ketrecben elhelyezni.






2026. március 10., kedd

Rosszul időzített skandálások

 A nőnapi tüntetések skandálása gyakran nehézséget okoz a külföldi résztvevőknek (lásd itt: https://macskamedve.blogspot.com/2015/03/nyulbantalmazas.html), de nem ez az egyetlen lehetséges probléma velük. Amikor kiértünk a Rákóczi útra, a rendőrök a járda közelébe tereltek minket, hogy csak egy sávot foglaljunk el. Valamiért az eleje ekkor zendített rá arra a skandálásra, hogy "Kié az utca? Miénk az utca!"

- Vagy legalábbis egy sáv - tette hozzá Tea csúfondárosan.

Cilin csodaszép posztert készített a menetre: nők és gyerekek menekülnek egy város épületei között, miközben fideszes vaddisznók üldözik őket, szájukban tulipánokkal. Ez utóbbiak valódi művirágok voltak, amiket beszúrt a poszterbe. Egy ponton tulipánokat vettem észre magam előtt a földön, és rájöttem, hogy Cilin poszteréről eshettek le. Gyorsan felszedtem őket, aztán megszaporáztam a lépteimet, hogy utolérjem őt. Pont ekkor kezdte el a tömeg azt skandálni, hogy "Virág helyett szolidaritást!"


- Tudom, hogy virág helyett szolidaritást akarunk - szólítottam meg Cilint bocsánatkérően -, de most ezeket a virágokat mégis visszaadnám neked.

2026. február 25., szerda

AI jaj jaj jaj

 Sokan pánikolnak mostanában azon, hogy a mesterséges intelligencia el fogja venni a munkájukat. Név nélkül leírom a tapasztalatomat egy ügyféllel, ami meggyőzött arról, hogy ettől nem kell tartanom.

Első felvonás: Ügyfél, egy multicég, úgy dönt, hogy csinál egy videókurzust dolgozóinak a mesterséges intelligencia felelős használatáról, és ennek lefordításával Fordítót bízza meg. Fordító örül a megbízásnak, lefordítja a videók szövegét, Ügyfél kifizeti.

Második felvonás: Ügyfél kitalálja, hogy az MI által generált hangon fognak beszélni a videók, ezért elküld fordítónak egy adag hangmintát, hogy állapítsa meg, anyanyelvi magyar beszélőnek hangzik-e a személy. Az MI-hangok mind erős brit, kínai vagy szláv akcentussal beszélnek magyarul, rosszul hangsúlyoznak, rossz helyen tartanak szünetet a mondatban. Fordító ezt megírja Ügyfélnek. Ügyfél küld még egy adag hangmintát, ugyanez a helyzet. Végül Ügyfél két hangot küld, egy férfit és egy nőit, akik végre anyanyelvi beszélőnek hangzanak, bár olyan természetellenesen tagoltan beszélnek, mint a hangbemondás a villamoson. Fordító megírja benyomásait az Ügyfélnek, Ügyfél elégedett, kifizeti.

Harmadik felvonás: Ügyfél elkészíti az MI-videókat, amelyeken egy mesterséges intelligenciával generált férfi és női alak magyarázza a tudnivalókat, miközben valamiért minden mondat elején bólintanak. Ügyfél a hangsáv MI-vel készült leirata alapján készíti el a feliratot a videókhoz, és továbbküldi őket a Fordítónak, akinek ellenőriznie kell, hogy helyes a leirat, illetve hogy a hangsáv szinkronban van vele. A leirat természetesen tele van hibákkal, rossz helyen kezdődnek és érnek véget mondatok, az MI "félrehall" bizonyos részeket, sőt az egyik mondat végét elegánsan kihagyja. Fordító (aki nem érti, miért nem egy az egyben az ő eredeti fordítását tették fel feliratnak) korrigálja a feliratokat. Ügyfél remélhetőleg hamarosan kifizeti.

Nem kizárt, hogy lesz még negyedik felvonás, de addig is itt hagynám ezt bátorításul azoknak a fordító kollégáknak, akik attól rettegnek, hogy az MI miatt felkopik az álluk. Lám, nekem az MI-nek köszönhetően háromszor fizettek egy olyan munkáért, amiért normális esetben csak egy fizetséget kaptam volna.

2026. január 31., szombat

Ösztönzési technikák

 Amikor annak idején Tóniékkal túráztam, Tóni mindig azt mondta Sanyinak, hogy mindjárt felérünk a csúcsra, mert félt, hogy ha az igazat mondja, Sanyi visszafordul. Hasonló gondolatai lehettek annak a mountain bike-osnak is, aki ma elhúzott mellettem a barátnőjével, ugyanis útvonalukat (ami vélhetően a képen látható tagananai országúton vezetett) így magyarázta:

- Először van két kilométer emelkedő, aztán két kilométer lejtő, aztán két kilométer emelkedő, megint két kilométer emelkedő, és megint két kilométer emelkedő.

(Persze az is lehet, hogy valamelyikük csak kettőig tud számolni.)



2026. január 5., hétfő

Az illúziók fenntartásának nehézségei

 Amíg a gyerekek még hisznek a Mikulásban és/vagy a Jézuskában, a felnőtteknek komoly nehézséget okozhat az ilyen illúziókat fenntartani. A minap a buszon beszélgettem egy bácsival arról, hogy mit mondjunk, hol is él a Mikulás, hiszen két hivatalos Mikulás is van a sarkvidéken: a finnországi Rovaniemiben, illetve Alaszkában. Viszont a gyerekek úgy tudják, hogy Mikulás csak egy van, ezért vigyázni kell, nehogy tudomást szerezzenek a másikról. Anyukám mesélte, hogy amíg a testvérei kicsik voltak, minden december 24-én el kellett őt vinnie moziba, amíg a szülők felállítják a karácsonyfát és alárakják az ajándékokat, hiszen hivatalosan ezeket mind a Jézuska hozta. Anyukám ennek hatására vérprofi lett Disney-rajzfilmekben, de ha ő dönthet, nem biztos, hogy tizenévesen ezeket akarta volna nézni.

Spanyolországban a Három Királyok hozzák az ajándékokat január 6-án reggel (vagy 5-én este), akik előtte látványosan bevonulnak a városba:


A szülőknek itt is gondot jelenthet az illúzió fenntartása, mint szembeszomszédunk, Pedro elmondásából kiderült. Barátai elég kicsi lakásban laknak, és aggódtak, hogy a gyerekek idő előtt megtalálják az ajándékokat, ezért megkérték Pedrót, hogy őrizze őket január 5-ig, amikor is a gyerekeket elpaterolják a nagymamához, és biztonságosan vissza tudják venni a csomagokat. Pedro engedelmesen bepakolta őket a kocsiba és hazament, de aztán elkezdett aggódni, hogy valaki éjjel feltöri az utcán parkoló kocsit és ellopja belőle az ajándékokat, ezért inkább felvitte őket a lakásba. 5-én reggel viszont azzal szembesült, hogy ömlik az eső. Nyilván nem akarta, hogy az ajándékok csomagolása szarrá ázzon, míg beteszi őket a furgonba, ezért csak reménykedett, hogy a csapadék előbb-utóbb alábbhagy. 11 óra körül végre elállt az eső; mi elindultunk kávézni, Pedro pedig villámgyorsan lehordta az ajándékokat a kocsiba, mielőtt újra esni kezd.

2025. december 30., kedd

Ártatlanok és angyalok

 December 28 Spanyolországban az ártatlanok napja: ilyenkor a gyerekek (de persze a felnőttek is) megviccelik egymást. A média tele van olyan álhírekkel, mint hogy Santa Cruz teljes partszakaszán (beleértve a nemzetközi kikötőt) 12 óra alatt strandot építettek, El Médano tengerpartját ellepték a tengeri teknősök, és a Beatles még életben levő tagjai visszalátogattak Puerto de la Cruzba, ahol annak idején még ismeretlen zenekarként koncertet adtak. A túracsoportokban az az álhír körözött, hogy mostantól a turistaösvényeken ellenőrizni fogják a túracipők állapotát.  Ez utóbbit Arcadio is elsütötte a túrán, és elsőre többen be is vettük.

Az ártatlanok napi hangulat nemcsak álhírekben nyilvánult meg. Ahogy a part menti pusztaságban gyalogoltunk, hirtelen egy három férfiból álló csapat jött szembe, akik nagy örömmel üdvözölték Arcadiót:
- Te vagy Mózes, aki kivezet minket a sivatagból?
- Hát engem általában Mikulásnak vagy Gandalfnak szoktak hívni, de lehetek Mózes is.
Ezután Arcadio beszélt nekik a túracsoportunkról, ami láthatóan érdekelte őket. Arcadio biztatta őket, hogy csatlakozzanak, de búcsúzás előtt még gyorsan megmondta a valódi nevét, nehogy Mikulás néven keressék.



Egy másik alkalommal egy fiatal nő nálunk gyorsabban ereszkedett le a hegyoldalon, így Arcadio szólt, hogy engedjük előre.
- Köszönöm - mondta a nő, mire Arcadio:
- Nincs mit, 5 euró lesz.

Arcadio egyébként ezúttal nem otthonról jött a túrára, ugyanis délen, Los Cristianosban töltötte az egész hétvégét. Elmagyarázta, hogy alakult ez:
- Egy hölgynek, akinek van itt egy apartmanja, csináltam mindenféle munkákat, és hálából megengedte, hogy itt legyek pár napot.
- Hm, miféle munkákat? - tűnődtünk el rögtön.
- Hát, elővettem a szerszámomat...
- Végülis ezt is lehet munkának nevezni.
- Rossz az, aki rosszra gondol! Én csak elmondtam egy egyszerű tényt, ti meg mindenfélét feltételeztek.
Nem csoda, hogy feltételeztünk dolgokat, ha túra közben telefonon egy nőismerősét invitálta kávézóba.
- Mindig kávézóba hívom a nőket, hogy ébren tudjak maradni - magyarázta. Nekem automatikusan adta magát a kérdés:
- Mi lenne, ha kevésbé unalmas nőket hívnál el?

Arcadiónak emellett szokása mindenféle alakokat belelátni természeti képződményekbe (erről ld. pl. itt: https://macskamedve.blogspot.com/2023/06/alice-viz-hegyen.html), és most is mindenáron meg akart keresni néhány sziklát, amelyeket egy korábbi alkalommal felfedezett. Nagy örömére az egyiket meg is találta:


- Nézzétek, egy angyal!
Néztük.
- Te Arcadio, szerintem ez nem egy angyal, hanem legalább kettő - jegyeztem meg. Marga is több alakot látott a sziklában.
- Egy egész család! 
- Mondjuk azt nem tudom, hogy hozták össze - jegyeztem meg, visszaemlékezve a Dogma című filmre, amelyben Alan Rickman igen képletesen magyarázza el az angyalok szaporodószerveinek hiányát. - Lehet, hogy örökbefogadtak egy angyalgyereket - akiről persze szintén nem tudni, hogyan születhetett...

Arra pedig, hogy az itt élő külföldiek is gyorsan megszeretik az ártatlanok napjának hagyományát, bizonyítékul álljon itt egy kép Thomastól, amely a Tenerife állatvilágában bekövetkezett változásokat dokumentálja:




2025. december 20., szombat

Párizs karácsonyra készül

 Nem kell aggódni, szokás szerint idén is írok majd összefoglalót a tenerifei karácsonyi készülődés anomáliáiról. Mivel azonban december elején Párizsban jártam, onnét is hoztam pár példát az elcseszett karácsonyi dekorációkra.

A Saint-Séverin templomban háromdimenziós betlehemi csillagot próbáltak csinálni, de kicsit olyanra sikerült, mintha egy buzogány lebegne a jászol fölött.


A karácsonyi vásárban szembesültem azzal, hogy a jegesmedvének van rövid és hosszú szőrű változata is.


Emellett érdekes állatfajnak bizonyult az agancsán leveleket növesztő szarvas is.


Talán az akvárium albínó alligátora inspirálta azt a boltost, aki albínó pingvineket helyezett el a kirakatában, bár legalább sálat adott rájuk.


Nem igazán látom át, miért kéne egy Mikulásnak felmásznia az elvarázsolt kastélyra. Úgy vélem, sokkal jobban döntött az a kollégája, aki leült olvasni:


Valószínűleg nem túl gyakori, hogy valaki egy karácsonyi vásárban eltévessze az évszakot, de ennek a forraltborosnak a jelek szerint sikerült:


Az utolsó installációt állítólag Párizs városának dolgozói hozták létre. Nem tudom, mi volt a koncepció, és miért ereszkedik le a Mikulás ejtőernyővel egy hatalmas libára, de szerintem az olvasóim örülhetnek, hogy a tükröződés miatt nem sikerült jól a kép.



2025. december 19., péntek

Isten nem ver túrabottal

 Tenerife és Magyarország kevés közös jellemzői közé tartozik, hogy esős és ködös időben teljes közlekedési káosz alakul ki. Noha jó korán elindultam otthonról, 8 körül kénytelen voltam írni Luis Miguelnek, hogy nem fogok időben odaérni a megbeszélt találkozóra. Szerencsére Luis Miguel eljött értem a buszállomásra, így nemcsak hogy időben odaértünk a túra kiindulópontjához, de mi voltunk az elsők. 9  körül Arcadio írt a közös csetbe, hogy Santa Cruzban az Alcampónál (magyarul Auchan) baleset történt, Gloria bent ragadt a dugóban és késni fog. Nem sokkal később Julio, aki láthatóan nem nézte a korábbi üzeneteket, hangüzenetet küldött, miszerint "be van itt dugulva az egész az Alcampónál, nem tudom, mi történhetett". Végül félóra késéssel befutott mindenki.
- Elküldtem a csetbe a túraútvonalat, ugye? - kérdezte Arcadio.
- Nem - feleltük az igazságnak megfelelően.
- De emlékszem, hogy küldtem valamit.
- Igen, egy térképet a kiindulási pontról. De útvonalat nem küldtél.
- Tök szervezetlenek ezek a túrák - méltatlankodott Julio, akinek soha semmi se jó. - Idejövök, azt se tudom, merre fogok menni...
- Vedd úgy, hogy meglepi - győzködtem, de ekkor Arcadio már tényleg átküldte az útvonalat. Ehhez képest továbbra is a telefonját bújta, időnként Bernardóval konzultálva.
- Most mit kerestek? Már megvan az útvonal - kérdeztem. Arcadio megmagyarázta:
- Igen, de az időjárásra való tekintettel keresek egy másikat, ami kevésbé meredek.

Végül csaknem háromnegyed óra késéssel indultunk el, miután Arcadio figyelmeztetett mindenkit, hogy hozzon túrabotot és esőcuccot, és ő maga is felszerelkezett egy hatalmas élénksárga, Johnnie Walker feliratú esernyővel. Pár száz méter után rájött, hogy a túrabotjait a kocsiban felejtette, de úgy vélte, a becsukott esernyő tudja majd őket pótolni.



A ködben valóban nedves és csúszós volt a talaj, és Julio, aki bot nélkül és városi bakancsban jött, egy ponton meg is csúszott egy kicsit. Arcadio  rögtön kiselőadást tartott neki a túrabotok fontosságáról, és ennek kapcsán juthatott arra a következtetésre, hogy mégis szüksége van a sajátjaira.
- Menjetek tovább, én visszamegyek a botokért és utolérlek titeket! - mondta és visszafordult. Mi továbbmentünk az első olyan pontig, ahol két turistaút találkozott, és ott megálltunk. Mikor azonban már gyanúsan sokáig vártunk, megkértem Bernardót, hogy hívja fel Arcadiót, mi van vele - máskor is előfordult, hogy elveszett (ld. https://macskamedve.blogspot.com/2023/04/elveszett-turavezeto-barrancoban.html), sőt egy túrán, amin szerencsére nem voltam ott, el is törte a lábát. Ezúttal hál'istennek nem történt ilyesmi, viszont nem értette pontosan, hol is vagyunk.
- Ott, ahol az egyik irányba Vallesecó, a másik irányba Taborno felé lehet lemenni - magyaráztam.
- Ti mind ismeritek ezeket a helyeket? - ámuldozott Julio. - Nekem lövésem sincs, hol vagyunk.
- Akkor ti egyenesen mentetek tovább? - esett le végre Arcadiónak a megoldás. - A ház mögött el kellett volna menni balra.

 Ezen most már utólag nem tudtunk segíteni, így Bernardo átvette a túravezetést és elindultunk lefele Roque Negro felé, kivéve Gloriát és Luis Miguelt, akik visszafordultak. Már elkönyveltem magamban, hogy Arcadiót elvesztettük (sőt, egy darabig Julióról is ezt hittem, de ő utolért minket), de mikor leértünk a felhő alá és elénk tárult a völgyben Roque Negro, Arcadio is megjelent mögöttünk. 


Kiderült, hogy amerre ő ment, az csak egy kitérő volt egy kilátóponthoz (aminek a ködben nem sok hasznát vettük volna). Túrabotok viszont továbbra se voltak nála.
- Azt hittem, otthagytam őket a kocsi előtt a földön, de ott nem voltak, és a kocsiban sem. Lehet, hogy a múltkori túra után elfelejtettem eltenni őket és elvesztek. Pedig jó drága botok voltak, az ördög vigye el!

Később Arcadio mégis arra a következtetésre jutott, hogy amikor a kamásliját fölvenni Luis Miguel kocsijának nyitott csomagtartójához támaszkodott, kieshettek a túrabotok és talán ott vannak a csomagtartóban. Szerencsére ez a sejtés beigazolódott, mikor visszaértünk az étteremhez, ahol meglepetésemre Gloria és Luis Miguel még mindig ott kávézgattak - ez igen canario dolog, ha figyelembe vesszük, hogy több órája várhattak minket a körülbelül 10 fokos teraszon. Julio magyarázata rávilágított az esetleges okokra:
- Én azért jövök fel északra, hogy fázzak már egy kicsit! Olyan uncsi, hogy Candelariában mindig meleg van!

A ház bora szerencsére segített a testünknek és az érzéseinknek is felmelegednie.
- Köszi szépen a túrát, Arcadio! - mondta Julio. - Szeretek veled túrázni, olyan jó túrákat csinálsz!
- Így igaz! - kontrázott Manolo, aki közben az asztal alatt a túrakutyának dobálta a kecskesült maradékát, nehogy vád érje, amiért kárba vész. - Akkor is tök jók a túráid, ha nem is vagy ott!

2025. december 8., hétfő

Szívatás a szavannán és azon túl

 Be kell vallanom, némileg szkeptikusan tértem vissza a szavannakifutóhoz a látványetetésre. Korábban ugyanis megtekintettem, amint a Mohr-gazellák (akiknek budapesti rokonai régi barátaim) kecses mozdulatokkal csipkedték a kifutó füvét. Mit kell ezeken látványetetni? Vagy az lesz a műsor, hogy odajön egy állatgondozó, és bejelenti, hogy "tessék nézni, így legel a gazella"?



Szerencsére ennél azért érdekesebb programot állított össze a párizsi állatkert. Például kiderült, hogy a marabu húsevő, ezért neki a gondozó kis húsdarabkákat dobált a kifutóba. A madár az elsőt elvétette, de a másodikat ügyesen elkapta.


Utána a struccok következtek, akik salátaleveleket kaptak. A tojó lelkesen habzsolta őket, ám a hím egy idő után besokallt: odament és farktollait felborzolva elkergette élete párját.


Ezután a koronás darvaknak szórt be a gondozó valami kis izéket, amik távolról nézve kukacoknak tűntek. A strucctojó azonban visszatért az etetőterületre, és fizikailag is demonstrálta a véleményét, miszerint "leszarom ezeket a hülye darvakat!" (A darvak szerencsére időben elugrottak.)

Ennek a kaméleonnak valaki szívatásból azt mondhatta, hogy türkizkék fák lesznek az esőerdőházban:



A kapybarát az Áradás című film óta végtelenül barátságos állatként ismerjük, ám ő is képes szívatni a látogatókat. A videón látható állatka, miután csillapította a szomját, úszni kezdett, lemerült a víz alá, és a feje a medence legváratlanabb pontjain bukkant fel újra, miközben a látogatók sikertelenül próbálták megtippelni, hol láthatják legközelebb. (A fenti okokból nekem sincs erről videóm). Eskü hallani véltem, amint felbukkanva halkan azt mondja: "Bazinga!"


A Madagaszkár című filmből a fosszát elég szemét állatként ismerhettük meg (ráadásul, ha nem megfelelően etetjük, nyilván az egész lakást összefossza), ám ezek a fiatal, alig fél éves kamaszok egyáltalán nem érezték kötelességüknek, hogy a látogatókat szívassák. Túlságosan el voltak foglalva a játékkal és a kergetőzéssel.




2025. november 28., péntek

Természetes képkeretek

 A Montaña Sámara jól megviccelt minket: mikor felértünk, még gyönyörű tiszta idő volt, sőt szivárványt is láttunk az óceán fölött:

viszont nem sokkal a túránk indulása után belepett minket a felhő:


Szerencsére az útvonal így is bővelkedett látnivalókban, ugyanis a jónéhány évtizeddel ezelőtti erdőtűz érdekes jelenségeket hozott létre. Találtunk például egy olyan fát, amelynek a törzsén egy gótikus ablakra emlékeztető vájat keletkezett, a benne összegyűlt gyantacseppek pedig csak tovább növelték a gótikus hatást:


Természetesen a túratársak azonnal megragadták a lehetőséget, hogy szelfizzenek a természetes képkeretben. Fernando letérdelt a fa elé és ájtatos arcot vágott a fotó kedvéért.

- Egy igazi szent! - nevetett Bea.
- Csak az a Lacoste felirat a sapkáján nem illik a képbe - jegyezte meg Françoise.
- Miért, ő lehet Szent Lacoste - vetettem fel. Maya jól szórakozott a fotózáshoz sorban állókon.
- És holnap mindenki lecseréli a profilképét - jegyezte meg csúfondárosan.

Később találtunk még egy képkeret-fát, illetve egy sziklaablakot, amellyel Françoise elé állva szeretett volna fotózkodni, Carlos azonban ragaszkodott hozzá, hogy felhúzza maga mellé a sziklaablak tetejére, majdnem le is esett szegény. Később egy még izgalmasabb fotótémát találtunk: egy olyan fát, amelybe konkrétan lyukat vágott a tűz.
Persze sorra mindenki lefotózkodott úgy, hogy az arca a lyukban legyen, mígnem valaki felkiáltott:
- Antonio!
Semmi kétség, Antoniót muszáj volt lefényképezni e mögött a fa mögött, hiszen ő volt az a túratárs, aki, mint minden túrán, ma is a túracsoport hivatalos pólóját viselte. (Jesús egyébként felhívta a figyelmet, hogy rajta is ilyen póló van, de senki nem foglalkozott vele.) Antonio lelkesen beült a fa mögé, a fotósok pedig sorra utasítgatták:
- Így nem jó, nem látszik a felirat! Kicsit följebb! Most meg túl magas, lejjebb!
Antonio végül a jógában szék-pózként ismert testhelyzet egy különösen kényelmetlen variánsában várta, amíg mindenki képet készít róla.
- Tökjó lett! - kiabálta neki Maya, miután ellenőrizte az eredményt. - A fejed ugyan nem látszik, de hát minek az.

Az erdőből kiérve találtunk egy kürtőszerű lávabarlangot.

A barlang falán egy ponton kicsi, erkélyszerű képződmény volt, fölötte háromszögletű réssel.
- Ez meg vajon mi lehet? - csodálkozott Amalia. Rávágtam a kézenfekvő megoldást:
- Itt szelfiznek a denevérek.