Belépni tilos!

 Carlosék eredetileg Chanajigától indulva tervezték a túrát, ami nagy lelkesedéssel töltött el. Tavaly tavasszal ugyanis beleszerettem ebbe a pihenőhelybe, amikor egy workshopon itt tanultuk meg felismerni és lerajzolni a babérerdő fáit, ám az innen induló útvonalak a korábbi erdőtüzek miatt le voltak zárva. Örültem, hogy ezek szerint megnyitották őket. A túra előtti este azonban kiderült, hogy nem így történt, csak Carlos nem megfelelő helyen nézett utána az információnak. Megfelelő hely lehetett volna mondjuk Delia, aki nemrég a kutyáival akart volna ott fölmenni, ám az őrségben álló polgárőr közölte vele: az ösvény veszélyes, felőle ugyan bemehet, de csak saját felelősségére. Carlos nyilván nem akarta, hogy valamely túratárs esetleges sérülése az ő lelkén száradjon, ezért az utolsó pillanatban átszervezte az útvonalat.

Az Emilio Muñoz táborhelyhez vezető úttól indultunk, amit egyébként az autónkban egyikünk se tudott pontosan, hogy hol van, ezért kicsit izgultunk, és minden kanyar után azt hittük, hogy most jön. Sikerült megtalálnunk, és itt a reggeli hideg mellett azzal is szembesültünk, hogy nem ezen az úton fogunk indulni, hanem kicsit följebb megyünk a műúton, és onnan fog kiágazni a miénk. A kiágazásnál viszont rács fogadott, egyik oldalán pedig kordonként kifeszített szalag. Carlos közölte, hogy ez csak az autóknak tiltja meg a belépést, és bement a rács kordonmentes oldalán. JM vagányabb megoldást választott, és átbújt a szalag alatt - viszont a hátizsákjára rögzített túrabot rögtön le is szakította a szalagot.

Pár órával később az erdő közepén egy házikó mellett rózsaszín tornyot vettünk észre.

Mire a toronyhoz értem, Jonay már fent is volt a tetején, bár nem tudtam, hogy csinálta, ugyanis a fölfelé vezető lépcső alján lezárt kapu éktelenkedett. Jonay lekiabált, hogy álljunk be, csinál föntről csoportképet (csinált is, egy csomó hosszú árnyék látszik rajta felismerhetetlen emberek alatt), majd Miguel úgy döntött, utánamegy, és elindult fölfelé, a kapun oldalról átmászva. Jonay ekkor már félúton járt lefelé.

- Szerintem ne menj föl, fent el van törve a lépcső - tájékoztatta Miguelt. Domingo fülelni kezdett.

- Jön egy autó - jelentette be. Pili arcára aggodalom ült ki.

- Jobb, ha gyorsan lejönnek, ha ezek az erdészek, meg fogják büntetni őket, hogy a lezárt toronyba felmásztak!

Lefele néztem, ahonnét a motorzajt hallottam, és csak akkor fordultam vissza a torony felé, amikor felbukkant a fenyők közt a terepjáró ezüstös teteje. Jonay ekkor már Miguellel együtt lent volt a földön, és teljesen ártatlan arcot vágott, mintha eszébe sem jutott volna tilosban járni.

Azt hittem, a leereszkedés után szintben megyünk vissza az autókhoz, ezért meglepett, mikor egy kilátópontról Domingo lefelé mutatott.

- Szerintem ott vannak az autóink.

Én hiába meresztgettem a szemem, és azt gondoltam, túl alacsony vagyok, hogy észrevegyem őket, de elméletem megdőlt, mikor Jesús közölte, hogy ő is látja. A kezét követve már én is láttam az autókat a fák között.

- Szerintem ezek a mi autóink - mondta Jesús.

- De ha nem, akkor elköthetjük őket - javasoltam. Jesús a meredek sziklafalat méregette, aminek a tetején álltunk.

- Itt lemászva rövidíthetnénk - jegyezte meg.

- Én ezt nem csinálnám - figyelmeztettem. Így nem csináltuk, hanem az eredeti terv szerint másztunk le a hegy aljára. Mikor kiértünk a műúthoz, JM kötelességtudóan visszaakasztotta az általa reggel leszakított kordont.

Kit nézünk madárnak?

 "Légy egy napra ornitológus!" Ezzel a címmel hirdették meg a programot, amely címével ellentétben félnapos volt. Mivel Punta de Hidalgóból indultunk, sejtettem, hogy a kis félsziget partján futó madárfigyelő tanösvényen fogunk haladni. Kihasználva, hogy ezen falucska egy természetes medencével is büszkélkedhet, egy korábbi busszal mentem, hogy strandolhassak is egy kicsit. Azzal szembesültem viszont, hogy a madarak már nagyon várják, hogy megfigyeljem őket: amint lefeküdtem a medenceparton, átrepült a fejem fölött pár partfutó, akik ezek után a medence melletti sziklás partszakaszon, hozzánk tök közel kezdtek el szaladgálni és keresgélni. Mindeközben az egyéb állatvilág sem tétlenkedett: egy icipici gyík konkrétan bemászott a táskámba, és kifejezte abbéli vágyát, hogy hozzam haza magammal (ezt nem tettem meg, szerintem nem élvezte volna a hosszú buszozást).

Az oda-vissza négy kilométeres madárfigyelő tanösvény felét megspórolták a szervezők, amennyiben előállítottak egy mikrobuszt; ez vitt el minket a félsziget túlsó oldalán levő kiindulási pontra, mivel nem fértünk be mind egyszerre, ezért két menetben. Én az első csoporttal mentem. Megérkezve azt láttuk, hogy ott épp a barrancougrók éves találkozója zajlik. A barrancougrás ősi tenerifei sportág, hosszú rudak segítségével ugrálnak át a mély szakadékokon, és miután ezt kellő mennyiségben megtették, pikniket szerveznek a parton. Ornitológus csapatunk tagjai több ismerőst is felfedeztek a piknikezők között (ez kicsi sziget, mindenki ismeri egymást), és vezető ornitológusunknak, Frannak komoly feladatot jelentett, hogy a második csoport megérkezése után elszakítsa a csapatot a sörtől a madarak irányába.

Fran szerencsére volt annyira szórakoztató, mint egy vidám piknik. Igen vicces és interaktív madárfigyelést tartott. Például mialatt, még a műúton állva, Tenerife madárfajairól magyarázott, az összes elhaladó autónak hullámot kellett csinálnunk. Rengeteg segédanyagot hozott (ezek egy részét el is osztogatta a túra végén), vidám magyarázatai közül pedig egy korántsem teljes felsorolás:

- Tenerifén az egész évben itt levő vízimadarak a sirály, a sirály és a sirály.

- Amikor apálykor visszavonul a víz, a sziklák között ott marad egy csomó apró tengeri állat, a madár meg jön és takatakatakataka!

- Mi van most? - (Nincs válasz.) - Mármint évszak? Hát ősz! Itt ezt nem érezzük, de fent Norvégiában meg Izlandon már baromi hideg van ám! A madár meg azt mondja, hogy brrr, de fázom! És ezért aztán hova megy? Ugyanoda, mint a norvég nyugdíjas: Tenerife, karnevál, buli van!

Elindultunk a part mentén, és elég hamar megjelentek a madarak is. A partfutók, a lilék és a kőforgatók a sziklák közt keresgéltek (takatakatakataka), a sirályok pedig a fejünk fölött röpködtek:

A többiek állítólag vészmadarakat is láttak a tenger fölött suhanni, de én ezeket még Fran nagy madarásztávcsövével sem láttam, pedig azt mindenhol úgy állította be, hogy épp az aktuális madarat célozza meg. A parti madarakat nagyon jól lehetett látni ezen keresztül, de a fotókon és videókon még zoomolva is alig látszik valami. Szerencsére az egyik kedves partfutónak megesett rajtam a szíve, és két nappal később Puerto de la Cruzban egész közel engedett magához a strandon.

Már a második állomásnál jártunk, amikor két távcsöves ember közeledett felénk. Azt hittem, független madárfigyelők, de kiderült, hogy egy német házaspár, akik szintén erre a programra jöttek, csak lekésték az indulást. Viszont volt náluk egy madárhatározó poszter, amit a szervezőktől kaptak, és láthatóan gyakorlott madárfigyelők voltak (a férfi utóbb elmesélte, hogy ezt odahaza Németországban is művelték). A következő megállónál ők is, mint mi, lelkesen hallgatták Fran magyarázatát, amikor hirtelen furcsa, hangos csipogást hallottunk.

- Ez meg milyen madár? - kérdezgették a résztvevők Frant, aki maga is eléggé meglepődött, és mindannyian vizsgálni kezdtük a közeli bokrokat, hátha meglátjuk a hang gazdáját. De ott hiába is kerestük volna. Mint kiderült, a német nő telefonjából jött a hang, ő azonban úgy tett, mintha nem tudná az eredetét, és ártatlan arccal forgatta a fejét, miközben magában gondolom jól szórakozott, hogy madárnak nézett minket.

 

Manfred vízszerelője

 Csöpög a csap a fürdőszobában. Nem nagy ügy, de azért hosszú távon nem szeretnénk így hagyni. Először a tulajdonosnak írtunk, aki azt mondta, az ilyen kisebb javításokat nekünk kell intézni. Csakhogy mi magunk nem akartunk hozzálátni, nehogy tönkretegyünk valamit, viszont nem ismertünk egyetlen vízvezeték-szerelőt se a szigeten. András azt mondta, írjak Eliasnak. Megtettem, bár biztos voltam benne, hogy azt fogja válaszolni, amit tényleg válaszolt:

"Én nem ismerek vízvezeték-szerelőt, de ha találtok, adjátok meg az elérhetőségét légyszi, nekem is kelleni fog a fürdőszoba felújításakor."

András ezek után megkérdezte Suzannét, aki valóban ismer egy lengyel szakit, és megígérte, hogy délután megírja a számát. Természetesen nem írta meg. Következő ötletként Fransot és Deliát terveztem megkérdezni, de közben a tulajdonos ismét írt, hogy megkérdezi, fedezi-e a ház biztosítása az ilyen javításokat, mert akkor a biztosító szerelőjének kell megoldania. Másnap reggel írt is, hogy igen, a biztosító fizeti a dolgot, és majd jelentkezni fog az emberük.

Egy órával később csöngött a telefonom.

- Jó napot, Manfred vízvezeték-szerelője vagyok - hallottam a vonal túlsó végén. Ezen erősen meglepődtem, mert Manfred volt az egyetlen olyan szóba jöhető ember, akit nem kérdeztünk meg, hogy tud-e szerelőt. Lehet, hogy Elias írt neki és megkérdezte? Mindenesetre megbeszéltem vele, mikor jöjjön.

Pár órával később már lent voltunk a buszmegállóban, mikor András megfejtette a rejtélyt: a szaki nem Manfred, hanem a Mapfre Biztosító embere volt.

Nelson és a katalánok vízvezetéke

 

Los Catalanes pár házból álló falucska az Anaga-hegység fő gerince alatt. Valaha tényleg katalánok telepedtek meg itt és kezdtek el gazdálkodni, azóta épült még néhány ház, valamint egy kis kápolna és egy éttermecske. Ebben álltunk sorban, amikor Pili megszólalt mögöttem:

- Mi az ördög az a Nelson?

- Milyen Nelson?

- Ki van írva, hogy Nelson?

- Hol? - kérdeztük, de Pili sokáig nem árulta ezt el, csak ismételgette, hogy ki van írva. Ezt igen furcsának találtuk, ugyanis a történelmi eseményeket visszapörgetve nem tűnt valószínűnek, hogy Nelson admirális ilyen magasra felmászott volna, miután partra szállni sem engedték. Pili végül hajlandó volt elárulni, hogy az étlapon látta a Nelsont, és közelebb érve meg is fejtette a rejtélyt: az "infusión" (gyümölcstea) szót sikerült Nelsonnak olvasnia.

Los Catalanes után egy régi vízvezetéket követtünk, pontosabban rajta mentünk. Ez nem volt könnyű feladat, mivel az elhagyatott vezetékben már nem volt víz, így a keskeny ösvényt sem tartották karban; olykor benőtte a fű és a kaktusz, és óvatosan kellett menni rajta, hiszen alattunk meredek lejtő vezetett a szurdok mélyére.

Helyenként a vezeték alagútban haladt - itt legalább a leeséstől nem kellett tartanunk, viszont érdemes volt fejlámpát használni. Az első alagútban nem értettem, miért olyan halvány a fejlámpám fénye, és azt hittem, kimerülőben az elem, aztán rájöttem, hogy magamon felejtettem a napszemüveget, pedig annak az alagútban kevés hasznát vettem. Mások felkészültebben vágtak neki a barlangtúrának. Javi egy ponton felkiáltott:

- Segítség, üldöz minket a Teno-félsziget világítótornya!

Ez elég ijesztően hangzott - főleg, mert a Teno-félsziget a sziget túlsó végében volt és egyáltalán nem mögöttünk - ezért hátranéztünk. Yoai egész lámpasort szerelt a fejére, és úgy áradt belőle a fény, mintha valami földönkívüli lett volna.

Többen is nehéznek éreztük a terepet, de nem úgy Antonio, aki - bár csapatunk legidősebb tagja - energiájával kiérdemelte a Harckocsi becenevet. Amikor már másfél órája a szakadék peremén egyensúlyoztunk, megkérdezte Nancyt:

- Mit szólnál, ha utána még letúráznánk a Tamadite strandra?

Nancy méltatlankodva fordult hátra.

- Hülyének látszom?

- Kicsit igen - vallotta be Antonio, de aztán új ötlet fogant a fejében: - Szeretnék csinálni egy drónt.

- Minek az neked? - kérdeztem.

- Embereket menteni - felelte Antonio, majd elbotlott egy gyökérben, mire emlékeztettem, hogy még nincs mentődrónja, úgyhogy érdemes vigyázni. Jonay közben előttünk ment és az úton heverő letört kaktuszágakat sorra lökte le a szakadékba, nehogy valaki rájuk lépve megcsússzon. A hátrább levő túratársak persze megragadták az alkalmat, és valahányszor lerepült egy kaktuszdarab, odakiáltottak Antoniónak:

- Antonio, szükség van a drónodra, valaki leesett!

Végre letértünk a vízvezetékről és kiértünk egy turistaútra. Túravezetőnk, Carlos itt bejelentette, hogy szavazás következik:

- Döntsétek el: fölfele menjünk vagy lefelé? Ki szavaz arra, hogy fölfelé?

Több kéz magasba emelkedett, Nancy azonban először tisztán akart látni.

- Melyik a rövidebb?

- Fölfelé rövidebb - felelte Carlos, mire Nancy keze is a magasba lendült.

- Rendben, akkor jó utat nektek! - vigyorgott Carlos, és elindult lefelé.

Most már jól járható úton mentünk, így Jonay fel merte tenni nekem a kérdést:

- Egy ötös skálán mennyire féltél odafent?

- Nem tudom, mondjuk három. Az biztos, hogy nem tervezek ide visszajönni.

- Az pont a hármas. A hármas, hogy egyszer jó volt, de nem jövök ide vissza többet.

- És se akarok többet visszajönni ide - csatlakozott Nancy.

- Jó, akkor majd együtt ne jöjjünk vissza! - javasoltam örömmel, mert Nancy jó arc, vele biztos buli lehet együtt nem elmenni helyekre.

- A négyes, amikor azt gondolod, hogy ezek mind elmebetegek, hogy idejöttek - folytatta Jonay. - Ezt nem gondoltad?

- Nem, mert feltételeztem, hogy a legtöbb túratárs nem számított ilyen terepre. Úgyhogy csak Beáról és Carlosról gondoltam, hogy elmebetegek - feleltem, tapintatosan hallgatva arról a tényről, hogy tudtam, maga Jonay is járt már itt.

A nagy melegben mindannyian örültünk, hogy találtunk egy vízcsapot. Carlos rögtön alátartotta a sapkáját, hogy bevizezze. Az egyik hátrébb levő túratárs (hang alapján nem ismertem fel, ki volt) úgy döntött, most bosszút áll az útelágazásnál elsütött tréfáért, és előrekiabált:

- Óvatosan azzal a vizes sapkával, Carlos! Még a végén kinő tőle a hajad!