A takarítók megszívták

Mikor reggel készültünk indulni, hangokat hallottunk a lépcsőházból. Azt hittük, már elkezdődött a felújítás, amit hónapok óta ígérnek, de kilépve láttuk, hogy frissen fel van mosva a folyosó. Mivel alig lakunk a házban, nem gyakran járnak a takarítók, de most pont igen.
- Megvan a kulcsod? - kérdezte András.
- Miért, nem együtt jövünk vissza? - Benéztem az övtáskámba. - Egyébként megvan.
- Az oké, de hol az enyém?
- Ja, itt a kezemben. Úgy megszoktam, hogy az enyém van a zárban, hogy automatikusan eltettem.
Sikerült végre bezárnunk az ajtót.
- Szerintem menjünk lifttel, hogy ne tegyük tönkre a munkájukat - javasolta András.
- Oké, de a lakástól a liftig vezető részt már amúgy is összejártuk, mint a Wiener Sänger Knaben. - (Ez a mondásom a szép emlékű Zenebutik műsorát idézi, amelyben Juhász Előd egyszer azt találta mondani, hogy "a a Wiener Sänger Knaben összejárta az egész világot".)
Mondjuk ezzel már nem volt mit tenni, de hívtuk a liftet. Mikor beléptünk, rájöttünk: nem biztos, hogy jót tettünk a takarítókkal. Ugyanis a liftben voltak a takarítószereik...

Kerítés

Gazsi előre belengette, hogy legalább egy kerítésmászás lesz a túrán. Az elsőt rögtön letudtuk a Pázmáneum kerítésén (ez valószínűleg nem volt legális, legalábbis Gazsi figyelmeztetett minket: ha kérdik, ne áruljuk el, merre tartunk – mondjuk ez fölösleges kérés volt, mert mi se tudtuk). Kicsivel később újabb kerítés húzódott mellettünk. Tudtuk, hogy át kell jutnunk a túloldalára, de Gazsi egy darabig még vezetett minket a kerítés mellett. Azután egy ponton, ahol a kerítés teteje kicsit alacsonyabb volt az eddiginél, elkezdte próbálgatni, hogy át tudunk-e menni. Luca segítőkészen megragadta a drótot, hogy lejjebb hajtsa.
- Ne rongáljuk a kerítést! – szólt rá Gazsi, mintha az, hogy huszonöt ember átmászik rajta, semmi romboló hatást nem fejtene ki. A kerítés teteje még így is ijesztően magasan volt, a drót pedig ijesztően vékony.
- Ez az én 100 kilómat nem fogja elbírni – jelentette ki Misi.
- Ne már, az előbb mondtad, hogy nem is vagy 100 kiló.
- Feljebb volt egy rész, ahol még alacsonyabban volt a lyuk – vetette fel Mariann, de Gazsi szemlátomást nem akart visszamenni. Néhányan – főleg lányok – viszont úgy döntöttünk, megnézzük a Mariann-féle átkelőhelyet. Ehhez persze vissza kellett kicsit mennünk és átvágni némi tüskés bozóton, viszont ott tényleg át lehetett jutni alig több, mint egy méter magasságban, ha az ember lovaglóülésben felült egy keresztbe tett fatörzsre, azután leugrott a túloldalon. Thomas lovagiasan segített mindenkinek átmászni. Persze tisztaság szempontjából ez nem vetekedhetett egy német kórházzal.
- Nézd meg, hogy néz ki a nadrágod! – sopánkodott Sztell Mariann fehér nadrágjára mutatva. Inkább nem világosítottuk fel, hogy a moha és a fakéreg nyomai az ő nadrágján is meglátszottak.
- És most merre? – kérdeztem, mikor mindannyian átkerültünk a kerítés túloldalára.
- Semmi, megvárjuk őket! – mondta Misi. – Erre fognak jönni, itt megy be az út az erdőbe, amit követnünk kell.
Mivel Gazsiéknak nem láttuk nyomát, elővettük szendvicseinket és megebédeltünk. Mikor ennek végeztével még mindig nem láttuk őket, a biztonság kedvéért rájuk telefonáltam.
- Átjutottatok? – kérdezte Gazsi. – Akkor induljatok el úgy, hogy a jobb oldalatokon van a kerítés.
Vagyis nem fognak visszafordulni, hanem nekünk kell továbbmenni abba az irányba, amerre ők mentek. Nem világosítottam fel, hogy már jó ideje átjutottunk, hanem elindultunk. Hamarosan megpillantottuk őket, valamivel lejjebb, mint ahol elváltunk tőlük. Itt a kerítést egy széles kapu szakította meg, ami véletlenül nyitva is volt – de a biztonság kedvéért mellette egy létra is segítette az átkelést azoknak, akik semmiképp se akarják kihagyni a kerítésmászást.

Laura, a koordinátor

Laura egy héttel a konferencia előtt rám írt: jeleztek-e már, hogy engem választottak vagy sem. Mondtam, hogy igen, jeleztek, és konstatáltam, hogy akkor valószínűleg nem Laurával fogok párban dolgozni. Aztán három nappal a konferencia előtt kiderült, hogy mégis. Mondjuk kicsit meglepődtem, hogy aznap Laura egy római fotót tett ki a Facebookjára, de gondoltam, ő is olyan, mint Zsolti, aki fél évvel a törökországi ösztöndíjból való hazatérése után tette ki az ottani képeket. Utóbb derült ki, hogy Laura tényleg Rómában volt kedden, mikor felhívták, hogy a másik tolmács lemondta és mégis övé a munka. Mivel a kontaktunkat amúgy Lorenzónak hívják, Laura először azt hitte, az RBNB-s házigazdája telefonál, és nem értette, miért Lyonról karattyol.

A hirtelen beugrás magyarázta, hogy a résztvevők listáján miért nem szerepelt a neve; magyar névként csak egy ismeretlen férfit láttam, akiről utóbb kikövetkeztettük, hogy román tolmács. A szervezők is összezavarodhattak ebben: minden tolmács nyakbavalóján szerepelt az általa beszélt nyelv országának zászlaja, de Lauráéra román zászlót tettek. Ez volt Laura számára a konferencia napjának első meglepetése; a második, hogy Lorenzo megkérte, legyen ő a tolmácsok koordinátora. Ahhoz képest, hogy ő került be legkésőbb a csapatba, ez érdekes választás volt. Rögtön szembesült is az első problémával: a terembe nemcsak a résztvevőket nem engedték be kezdés előtt, hanem minket sem, noha logikusan nem árt, ha a tolmácsok a kezdésre munkaképes állapotban a kabinban vannak és megismerkedtek a felszereléssel.
-Koordinátor asszony, mit csináljunk?-kérdeztem.
-Ha még egyszer így szólítasz, eret vágok rajtad - fenyegetőzött Laura, majd az egyik ajtónál álló biztonsági őrhöz fordult és magyarázni kezdte, hogy mi a tolmácsok vagyunk. Ennek magyarázhatta; a franciák szép népszokásához híven egy szót sem tudott angolul. Elővette viszont a google fordítót, hogy Laura írja bele, mit akar. Laura beírta az "interpreter" szót, mire kijött francia megfelelőként ugyanez a szó, csak az egyik e betűn volt egy vonal. A biztonsági csávónak viszont nem volt utasítása erre a váratlan helyzetre, ezért a másik ajtóhoz küldött. Ott megismétlődött ugyanez a jelenet. Laura gyorsan írt Lorenzónak, hogy helyzet van, mire Lorenzo megadta annak az embernek a nevét, aki ebben az ügyben illetékes.
-Te láttad ezt a fickót?-kérdezte Laura a névre mutatva. Fogalmam sem volt, ki ő; körbenéztük a standoknál, de nem találtuk. (Csak az utolsó nap került elő, amikor is kiderült róla, hogy amúgy nő.) Viszont végre kinyitották az ajtókat, és a tömeggel együtt mi is betódultunk. Amúgy a legtöbb másik tolmácsfülkében már ültek, vagyis a kollégák tudtak valamit, amit mi nem.

A többi alkalommal sem sikerült előbb bejutnunk, mint a résztvevőknek, de addigra már megtanultuk, hogy úgyis késve kezdünk, fölösleges sietni. A szünet után Laura bosszúsan jött vissza a fülkébe.
-Útközben csak hárman állítottak meg és kérdeztek tőlem dolgokat románul - mutatott a névkártyájára.
- És mondtad, hogy nem beszélsz románul?
- Igen, de nem értették. Elvégre pont azért akartak román tolmácsot, mert nem tudnak angolul...