Kerítés

Gazsi előre belengette, hogy legalább egy kerítésmászás lesz a túrán. Az elsőt rögtön letudtuk a Pázmáneum kerítésén (ez valószínűleg nem volt legális, legalábbis Gazsi figyelmeztetett minket: ha kérdik, ne áruljuk el, merre tartunk – mondjuk ez fölösleges kérés volt, mert mi se tudtuk). Kicsivel később újabb kerítés húzódott mellettünk. Tudtuk, hogy át kell jutnunk a túloldalára, de Gazsi egy darabig még vezetett minket a kerítés mellett. Azután egy ponton, ahol a kerítés teteje kicsit alacsonyabb volt az eddiginél, elkezdte próbálgatni, hogy át tudunk-e menni. Luca segítőkészen megragadta a drótot, hogy lejjebb hajtsa.
- Ne rongáljuk a kerítést! – szólt rá Gazsi, mintha az, hogy huszonöt ember átmászik rajta, semmi romboló hatást nem fejtene ki. A kerítés teteje még így is ijesztően magasan volt, a drót pedig ijesztően vékony.
- Ez az én 100 kilómat nem fogja elbírni – jelentette ki Misi.
- Ne már, az előbb mondtad, hogy nem is vagy 100 kiló.
- Feljebb volt egy rész, ahol még alacsonyabban volt a lyuk – vetette fel Mariann, de Gazsi szemlátomást nem akart visszamenni. Néhányan – főleg lányok – viszont úgy döntöttünk, megnézzük a Mariann-féle átkelőhelyet. Ehhez persze vissza kellett kicsit mennünk és átvágni némi tüskés bozóton, viszont ott tényleg át lehetett jutni alig több, mint egy méter magasságban, ha az ember lovaglóülésben felült egy keresztbe tett fatörzsre, azután leugrott a túloldalon. Thomas lovagiasan segített mindenkinek átmászni. Persze tisztaság szempontjából ez nem vetekedhetett egy német kórházzal.
- Nézd meg, hogy néz ki a nadrágod! – sopánkodott Sztell Mariann fehér nadrágjára mutatva. Inkább nem világosítottuk fel, hogy a moha és a fakéreg nyomai az ő nadrágján is meglátszottak.
- És most merre? – kérdeztem, mikor mindannyian átkerültünk a kerítés túloldalára.
- Semmi, megvárjuk őket! – mondta Misi. – Erre fognak jönni, itt megy be az út az erdőbe, amit követnünk kell.
Mivel Gazsiéknak nem láttuk nyomát, elővettük szendvicseinket és megebédeltünk. Mikor ennek végeztével még mindig nem láttuk őket, a biztonság kedvéért rájuk telefonáltam.
- Átjutottatok? – kérdezte Gazsi. – Akkor induljatok el úgy, hogy a jobb oldalatokon van a kerítés.
Vagyis nem fognak visszafordulni, hanem nekünk kell továbbmenni abba az irányba, amerre ők mentek. Nem világosítottam fel, hogy már jó ideje átjutottunk, hanem elindultunk. Hamarosan megpillantottuk őket, valamivel lejjebb, mint ahol elváltunk tőlük. Itt a kerítést egy széles kapu szakította meg, ami véletlenül nyitva is volt – de a biztonság kedvéért mellette egy létra is segítette az átkelést azoknak, akik semmiképp se akarják kihagyni a kerítésmászást.