San Andrés városka peremén, a barranco mellett van egy kis tér, amelyet szép nagy fák árnyékolnak be részlegesen, és nagyszerű kilátás nyílik róla az Anaga-hegységre.
Mivel kivételesen viszonylag korán érkeztünk, reménykedtünk benne, hogy le tudunk ülni az itt levő kávézók valamelyikében. Az első helyen nem volt szabad asztal, a másodikon viszont kettő is, csak mindkettő a napon. Az egyiknek a szélét viszont súrolta egy fa árnyéka, így ha két széket tettünk arra az oldalra, nem kellett napon ülnünk. Hamarosan a másik szabad asztalhoz is letelepedett négy amerikai lány.
A rendelésünket egy tizenéves lányka vette föl, aki vélhetően a tulaj lánya volt és hétvégenként segített ki (vagy addig, amíg meg nem érkezik a fizetett pincér, ugyanis távozásunk előtt már egy másik fiatal nőt láttunk az asztalok között sürögni). Kicsit fura volt ugyan, hogy fél perccel a távozása után édesanyja is megjelent, hogy felvegye a rendelést, de mondtuk neki, hogy már megvolt.
Közben az egyik árnyékos asztaltól felálltak az ott ülők. Az amerikai társaság gyorsan lecsapott rá, de mikor hamarosan egy másik árnyékos asztal is felszabadult, átültünk mi is. Nem gondoltuk, hogy ebből komplikáció lehet, lévén rövid keresgélés után a felszolgálók az amerikaiakat megtalálták. Igaz, ők sokmindent rendeltek, vizeket és sangríát, így anyuka és lánya együttes erőfeszítésére volt szükség a kiszolgálásukhoz. A kislány egy lassított felvétel sebességével vitte a poharakat, de az anyja így is rászólt:
- Ne rohanj annyira, kislányom, még elesel!
Mi viszont már tíz perce vártunk, de semmi nem történt, bár a bentről hallatszó csörömpölést mindig úgy értelmeztem, hogy most már tényleg a mi kávénk érkezik. Mikor már kezdtük azt gondolni, hogy kávézónk holtversenybe fog kerülni a cascaisi yachtkikötő cukrászdájával (amiről részletesen itt: https://macskamedve.blogspot.com/2023/06/portugal-vendeglatas.html), a kislány ismét megállt az asztalunk előtt.
- Elnézést, rendeltek már?
- Igen, két cappuccinót és egy croissant-t - feleltem.
- Ja jó, bocsánat, mindjárt hozom.
Ezután anyuka is odajött és megkérdezte, rendeltünk-e már, mire mi töretlen optimizmussal válaszoltuk, hogy igen. Valóban nem telt bele sok idő, és a kislány kihozta a két kávét. Majd gyanakodva mérte végig az asztalunkat.
- Még hiányzik valami, igaz? Egy croissant?
- Így igaz - feleltük. Valószínűleg a helycsere zavarhatta meg szegényt. Úgy kellett volna tennünk, mint az idős motoros bácsinak, aki velünk egyszerre érkezett, de nem kívánt a napsütötte asztalokhoz leülni, még akkor se, mikor az övéktől átülő amerikaiak felajánlották neki.
- Hozza csak ide a kávémat, kisasszony, megiszom itt a mocim mellett - mondta, és valóban a fa mellett ülve fogyasztotta el, kellemes árnyékban.
