Fiatalkorú bűnözők az Anagában

 Fölfelé menet elhaladtunk az étterem mellett, ahol Arcadio tervei szerint a túra véget fog érni.

- Az étterem amúgy zárva van - jegyezte meg Arcadio. - Szabadságra mentek.

- Az így nem túl jó - feleltem aggodalmasan. - Nem az volt a terv, hogy az étteremben várjuk meg a buszt, amivel visszamegyünk az autókhoz? Így most az út szélén fogunk állni több mint egy órát? Vagy hogy tervezted a visszajövetelt?

- Erre nem gondoltam - vallotta be Arcadio. - Mondjuk jön a lányom is a gyerekekkel, de ők Santa Cruz felől jönnek. Nekik az kicsit közelebb van. Megnéztem google mapsen, nekünk egy perccel gyorsabb így, de ha valaki Santa Cruz felől jön, annak már nem...

- Szóval mi van a visszajövetellel?

- Hát mondom, jön a lányom is a két gyerekkel. Vagy lehet, hogy csak az egyikkel, mert az egyik büntetésben van, mert túl későn jött haza a strandról. Mondjuk a másik is büntetésben van, de neki a büntetés része, hogy el kell jönnie a túrára, mert nem akart...

    Berni rám vigyorgott a hátsó ülésen, ahogy Arcadio tovább fejtegette unokái viselt dolgait.

- Asszem, erre a kérdésre nem fogok választ kapni - állapítottam meg.

A parkolóba felérve már ott várt minket az autó, benne a két gyerek és anyukájuk. Arcadio Bernihez fordult.

- Gondolod, hogy jó ötlet elmenni a kocsikkal a túra végpontjához és otthagyni az egyiket? - de mielőtt Berni válaszolhatott volna, már vissza is ült a kocsiba. Az egész család elment a két autóval, hogy visszajöjjön az egyikkel, mi pedig Bernivel és Carmennel kicsit beljebb húzódtunk az útról, hogy szélvédett helyen legyünk. Berni elővette a dzsekijét is.

- Ez az, amiről meséltem, hogy vízálló és légáteresztő egyszerre. Egy vagyonba került.

- Hú, ez nagyon király!

- Aha. Csak egy baj van vele. - Berni levette a dzsekit és megmutatta az apró lyukakat a hátán. Mint a méregdrága túracuccok jó része, ez is egy használat után tönkrement.

Arcadióék hamarosan megérkeztek. Indulás előtt Arcadio felkészítette a gyerekeket:

- Most elindulunk, és útközben Berni majd mesél nektek a növényekről, amiket találunk.

- Ja, tényleg? - lepődött meg Berni, akit ez a feladat újdonságként ért. De mivel tanári múltjából fakadóan egyébként is szívesen magyaráz, örömmel eleget tett ennek a szerepének. Amikor fűszernövényeket találtunk, összedörzsölte az ujjával a levelüket, hogy az illatuk alapján azonosítsuk őket.

- Mit gondolsz, mi ez? - tartotta oda az ujját az ötéves Pablo orrához. Pablo sajnos épp abban a szakaszban van, amikor a gyerekek imádnak csúnya szavakat ismételgetni, ezért rávágta:

- Kaka!

- Nem, nem kaka. Mire emlékeztet a szaga?

- Kakára!

 Mindeközben a nyolcéves Valentina úgy döntött, hogy én vagyok a társaság legérdekesebb tagja, és folyamatosan kérdésekkel bombázott ("Milyen hosszú a hajad kibontva? Van gyereked? Milyen házban laksz?"). Amikor megálltunk tízóraizni, felfoghatatlannak találta, hogy én nem veszek elő semmit.

- Te nem is hoztál kaját?

- De hoztam.

- Milyen kaját hoztál?

- Sajtos szendvicset.

- És miért nem eszed meg?

- Mert most nem vagyok éhes - feleltem, de aztán elkövettem azt a hibát, hogy elfogadtam egy felém kínált dinnyedarabot.

- Azt mondtad, nem vagy éhes.

- Nem is.

- De most ettél!

- Igen, mert imádom a gyümölcsöket.

Innentől kezdve Valentina körülbelül három percenként megkérdezte, hogy nem vagyok-e már éhes, illetve a túra vége felé azt is, hogy nem vagyok-e fáradt. Ebből látszott, hogy ő viszont már kezd fáradni. Öccse már a kezdetektől fáradtnak tűnt: folyamatosan nyaggatta az anyját, hogy éhes vagy pisilnie kell, ami miatt gyakran meg kellett állnunk. Pablo az erdő viselkedési kódexét se sajátította még el. Mikor Berni nagy örvendezéssel adott hangot annak, hogy talált egy virágzó ibolyát, Pablo rögtön letépte a kis virágot. Később, amikor már fölfelé kapaszkodtunk az ösvényen, köveket dobált lefelé.

- Mondtam már, hogy nem szabad semmit dobálni! - szólt rá Arcadio.

- Eltalálhatsz valakit, aki alattunk jön - magyarázta Berni. - Az erdőben tilos köveket dobálni. Az út végén ott fognak várni a rendőrök, és megbüntetnek, amiért rosszul viselkedtél.

Vicces módon nem sokkal azután, hogy kiértünk a műútra és Arcadio meg Carmen beültek az ott hagyott kocsiba, hogy elhozzák a másikat, megjelent a Policía Local, akik nyilván a tilosban parkolókra vadásztak az anagai utakon. Mi persze szóltunk Pablónak, hogy tessék, érte jöttek. A kissrác hitte is meg nem is, de azért kicsit bizonytalan képet vágott.

A Punta del Sol állatai

 A tavalyi motorcsónakos kiránduláson kicsit cikinek éreztem, hogy csak én kapaszkodom görcsösen a csónak szélébe. Idén azonban örömmel láttam, hogy nem vagyok ezzel egyedül, bár meglepett, hogy pont Carla ült le a biztonság kedvéért a csónak fenekére.

- De hát te hozzászokhattál a hajózáshoz, hiszen nálatok az Azori-szigeteken is gondolom így közlekedtek.

- De én a sziget belsejében lakom, és nem megyek le a tengerhez, amikor hullámzik.

- Jól vagy? - kérdezte Jaime látva Carla aggódó tekintetét.

- Igen, csak kicsit para ez a kis csónak.

- Nem kell aggódni, Ramiro profi tengerész - intett Jaime a kapitányunk felé. - Nála jó kezekben vagyunk, nincs semmi veszély. Mondjuk később, ahol majd bemegyünk úszni, ott lesznek krokodilok meg cápák.

- Sőt, dinoszauruszok is - tettem hozzá.

A Punta del Solhoz közeledve azonban egészen más állatot pillantottunk meg a vízben: egy mediterrán vészmadarat, akiről egy korábbi bejegyzésemben már írtam: https://macskamedve.blogspot.com/2025/11/veszmadarkodas.html. Meglepetésünkre a madár nem repült fel, ahogy közelítettünk hozzá, hanem továbbra is kitárt szárnyakkal lebegett a vízen.

- Nem úgy néz ki, mint aki jól van - jegyezte meg Jaime.

- Van valakinél puska? - kérdezte Ramiro, de látva, milyen csúnyán nézek rá, közölte, hogy csak vicc volt, és inkább ki kéne menteni. Persze a madár jóval lejjebb volt a csónak szintjénél, ráadásul az éles csőre miatt óvatosnak kellett lenni a kiemeléskor.

- Próbáljátok ezzel megfogni! - dobta oda Carla a széldzsekijét. Végül aztán Ramirónak egy törülközővel sikerült megfognia az állatot, aki próbált vagdalkozni a csőrével, de szerencsére senkit nem talált el. Ramiro betette a csónak orrába és ráborított egy fekete táskát.

- És most mit csinálunk vele? - kérdeztem.

- Megsütjük vacsorára - poénkodott Ramiro. - A tollával meg párnát tudunk tölteni.

- Amikor visszaérünk, felhívjuk a helyi rendőrséget - mondta Jaime. - Bevisszük hozzájuk, ők tudni fogják, kihez lehet ilyenkor fordulni.

Mivel a madár nyugodtan feküdt letakarva, mi azért nem akartuk kihagyni a tervezett csobbanást és behajóztunk a múltkorról már jól ismert öbölbe, amelynek vize a szeles idő ellenére alig vetett hullámot.

Egy másik motorcsónak is himbálódzott a vizen.

- Van itt egy másik jacht is - állapította meg egyik útitársam, mire egy másik némi döbbenettel nézett végig 15 személyre (plusz egy vészmadárra) hitelesített járművünkön.

- Ja, hogy mi egy jacht vagyunk?

- Na, itt vannak a krokodilok - magyarázta Carlának Jaime. - De csak azori-szigetieket esznek.

Annyira nem volt melegünk, így többen azt mondták, ők lemondanak a fürdésről.

- De hát ti nem vagytok veszélyben! - próbáltam győzködni őket. - Ezek csak Carlát fogják megenni.

Persze Carlát se ették meg a nemlétező krokodilok. Visszaútban viszont különleges élményben volt részünk. A vészmadarak, akik általában olyan távolságot tartanak az emberektől, hogy alig venni észre őket, most vélhetően meghallották sérült társuk (a mi fülünknek nem hallható) kiáltásait, és egészen közel jöttek, sőt közvetlenül a fejünk fölött körözve kísértek minket a kikötő felé.

Asztalfoglalók és szoknyavadászok

 Először fordult elő, hogy már nyitás előtt odaértem a Cat Café elé; igazság szerint talán még az is belefért volna, hogy elmenjek szivárványos Budapest-pólót venni (ez volt a másik tennivalóm hétfő délelőttre), de aztán inkább úgy voltam vele, nem akarom Ritát megvárakoztatni. Így az ablakon keresztül figyeltem Moát, aki odabent a legszélső asztalra telepedett. Megbeszéltük, hogy azt nekem foglalja, bár egy rövid időre átült a fűtőtestre. Miután azonban bementem és leültem az asztalhoz, Moa visszajött, és asztaltársaságom volt, míg Rita meg nem érkezett.

Jozkónak így nem maradt hely az asztalon, ezért illemtudóan a mellettem levő széken foglalt helyet.

Sárika eleinte a fűtőtesten ülve csatlakozott a társasághoz.

Miután azonban Rita megérkezett, kiderült, hogy tulajdonképpen őt várta, tőle akart simogatást.

Más macskák kevésbé jártak jól az asztalfoglalással, mivel a látogatók egy része, a Cat Caféban megszokott módon, rendszeresen felállt az asztalától, hogy a kávézó különböző pontjain található cicákat babusgassa. Következő képünkön Leya látható, amint épp arra készül, hogy telefonon felhívja az asztal vendégeit: jöjjenek szépen vissza és játsszanak vele, vagy legalább kínálják meg limonádéval.

Persze igazság szerint olykor mi is magára hagytuk Moát és alkalmi asztaltársait, hogy megvalósítsuk látogatásunk elsődleges célját, ami a kávézó két új lakójának megismerése volt. Muffin helyes kis ragdoll, de az új sztár mindenképpen a vörös cirmos Churros cica. Ez az állatka az én Foltim lelki rokona, amennyiben úgy véli, az egész világ egy hatalmas játszótér, ahol minden tárgynak az a fő funkciója, hogy ő játszhasson vele. Mint a következő videóból látható, még Muffinnak se könnyű hozzáférnie egy játékhoz, ha azt Churros kiszemelte magának.

A tollas bottal próbáltam meg felhívni magamra Churros figyelmét, és ez sikerült is, de a végeredmény nem az volt, mint vártam. Az állatka ugyanis megszokott játékánál sokkal érdekesebbnek találta a hosszú szoknyámat, amit szándékosan vettem fel (a cat cafékban javasolt női viseletről bővebben itt: https://macskamedve.blogspot.com/2021/07/szoknyak-es-nyelvecskek.html). Bebújt a szoknyám alá, onnan nézett ki a nagyvilágba.

Persze nem sokáig bírta ki játék nélkül: a hátára hengeredett, és a szoknyám alól kinyúlkálva játszott.

- Bebújt a szoknyám alá! - jelentettem nevetve az ügyeletes önkéntesnek, aki bólintott.

- Igen, ő egy szoknyavadász.

Beszólások Raurisban

 Gergő (az autóban, odafelé menet): Ebben a városban van egy Billa, ott megállhatunk vásárolni.
Pali: De esni fog!
Én: A Billában nem ázol meg, az fedett.
Gergő: Ez egy szabadtéri Billa.


Szilvi: De jó ez a patak! Mossunk aranyat!
Én: Nem hoztam aranyat.

Csaba: Nem erre jöttünk idefele is?
Szilvi: Nem, ott gyerekek voltak.

Szilvi: Vajon hogy nyírják ezeket a meredek lejtőket?
Gergő: Olyan traktorral, aminek az egyik oldalon kisebb a kereke. Nagyon hasznos, csak hülyén néz ki, mikor este beáll a ház elé.
(ugyanő másnap): Azon gondolkoztam, hogyhogy nem fejlődött ki olyan tehén, aminek az egyik oldalon rövidebbek a lábai. Evolúciósan tök adaptív lenne.

(Szilvi emlegetett egy bakonyi túrát)
Én: Mikor voltatok Gergővel a Bakonyban? (Szilvi erősen koncentrálva rám néz) Mármint mikor volt ez, amit meséltél?
Szilvi: Értettem a kérdést, csak gondolkodom.
Attila: Ti mennyit kértek belépőjegyért erre a műsorra?

Margarita első túravezetése

 Sok túrázó nem szívesen tér vissza ugyanazon az útvonalon, amin jött; a jelek szerint Margarita is közéjük tartozik.

- Muszáj visszamennünk a házig? - kérdezte, mikor a barlangnéző különítmény visszaért. - Ott látok egy ösvényt, ami egyenesen fölmegy a gerincre.

- Jó, menjünk arra - egyezett bele Carlos. - Emberek, kövessük Margaritát, aki tud egy rövidebb utat!

    Nekem gyanús volt, hogy Carlos ilyen könnyen átadta a túravezetést, meg az is, hogy igazából csak egy utat láttam magunk előtt. Aztán amikor elértük az öntözőcsatorna magasságát és elkanyarodtunk jobbra, már biztos voltam a dolgomban.

- Erre jöttünk lefele is, nem? - fordultam Thomashoz.

- De igen - vigyorgott Thomas.

A túratársak azonban továbbra is fenntartották az illúziót, hogy Margarita egy teljesen új útvonalon vezeti őket.

- Ezeket a lépcsőket de utálom! - panaszkodott Carlos. David is csatlakozott.

- Margarita, miféle utakon vezetsz minket? Túl sok csokit ettél reggelire?

    Mikor felértünk a gerincre, túravezetőnk és újdonsült segédje kupaktanácsot tartottak.

- Szerintem itt le kell menni és aztán föl - vetette fel Carlos, noha egyetlen út se vezetett lefelé.

- Nem, induljunk fölfelé! - jelentette ki Margarita, és magabiztosan elindult ugyanarra, amerről annak idején lejöttünk.

Pride-kiegészítők

 

-         -  A szomszéd asztalnál van csillám meg mindenféle dekoráció – fogadott Jules, akinek a szakálla szivárványszínekben pompázott, csillámmal gazdagon megszórva.

-         - Köszi, de megvárom Patrit,  ő sokkal kreatívabb az ilyesmiben.

Patri hamarosan valóban megérkezett, és mikor meglátta a jeges lattémat, megkért, hogy rendeljek neki is egyet, amíg ő bemegy a mosdóba. Így odaintettem a pincért.

-         - Egy ugyanilyet kérek, de laktózos tejjel.

-        -  Meggyógyultál? – csodálkozott Zoli, a saját laktózmentes lattémra célozva.

-        -  Ja nem, ez Patrinak lesz.

Patri visszaérkezett, és rögtön elővette a szipkáját, miközben Tóni azt mesélte, hogyan esett le a verandáról, mikor cigarettázás közben nekidőlt a korlátnak.

- Látod, a dohányzás ártalma! – oktatta Patri, miközben betette a cigijét a szipkába.

 Hamarosan megérkezett Patri itala, ő maga pedig elővette a piros körömlakkot, amit otthon nem volt ideje applikálni.

-         - És mellette cigizik és kávézik, elképesztő! – jegyezte meg Jules őszinte csodálattal a hangjában. – Amikor én kilakkoztam a körmömet, három órán át mozdulatlanul ültem, a kezemet az asztalon tartva, és még így is sikerült mindent összekennem.

 

Jules áthozta a szomszéd asztaltól a díszítőelemeket. Patri és én mindketten tettünk szivárványszínű csíkot a karunkra, és ő az arcomra egy szívet is rajzolt piros csillámmal. Ez a csillám azonban nem volt olyan tapadós, mint amit tavaly a santa cruzi karneválra vettem: hiába próbáltuk a hajunkat beszórni vele, mind a földön és az asztalon landolt.

-       -   Hát mondhattam volna, hogy ezt a hajamra kenhetem – jegyeztem meg – , de láthatóan még arra sem alkalmas.

 

Később a menetben is bőven be lehetett szerezni hasznos kiegészítőket. Patri vett egy szivárványos karkötőt, mert elfelejtette elhozni a sajátját, a Kétfarkúaktól pedig mindketten beszereztünk egy-egy „Az élet szép” feliratú matricát. Patri megkért, hogy az övét ragasszam a hátára.

-        -  Nem jó, eltakarja a hajad.

-          -Akkor alá.

A szoknyájára ragasztottam hát a matricát. Ő büszkén viselte, később fotót is csinált róla és feltette a netre. Csak a képeket nézegetve szembesült azzal, hogy a kék színű bikinialsó, amelyet bugyi gyanánt viselt abban a reményben, hogy kevésbé fog beleizzadni, látványosan átütött a fehér szoknyán. Így az internet teljes népe láthatta a kék bugyis fenekét a kétfarkú logós matrica mögött.

Tehénkaland Mitterastenalmnál

 Már a túra előtt posztoltam a csoportba egy híradást a tehéntámadásokról. Gergő fel is hívta a figyelmünket, hogy ne barátkozzunk a szarvasmarhákkal, ahogy annó a Bodenalmnál tettük (ld. https://macskamedve.blogspot.com/2024/07/sajathutte.html), viszont megkönnyebbülve állapította meg, hogy az Alpokban legalább medvetámadástól nem kell tartanunk.

A túra időzítése folytán pont ebédidőben értünk a Mitterastenalmhoz, bár Gergő előre figyelmeztetett: nem biztos, hogy nyitva lesz. Nem is volt, de a tulajdonosok kedvesen otthagytak a medencében egy láda sört, amihez becsületkasszába lehetett betenni a pénzt.

Tibor ivott a vízből, majd tekergetni kezdte a csapot. Gergő fáradtan odaszólt neki:

- Tibor, azt nem tudod elzárni, az egy forrás.

Nem messze a hüttétől kis elkerített medence állt, amellett gyülekeztek a tehenek.

Hamarosan azonban észrevettek minket és elkezdtek felénk sorolni. 

- Csukjátok be a kaput, nehogy bejöjjenek!-figyelmeztetett Gergő. Én egyelőre csak behajtottam a kaput, a tehenek viszont már odakint álltak, a lelkes túratársak pedig becézték őket és az orrukat simogatták. Ahogy a kapu felé mozdultak, rájöttem, hogy a behajtott kapu nem elég, és egy ott levő fehér nejlonzsinórral bekötöttem.

- És akkor mi hogy jutunk ki? - kérdezte Szilvi.

- El lehet menni a ház mögött - magyarázta Gergő. - De siessetek, mielőtt a tehenek átérnek arra az oldalra. 

    Ugyanis a tehenek is pont arrafelé indultak. Példás gyorsasággal összeszedtük a cuccainkat, és sikerült még pont beelőzni őket az ösvényen.

Roland sapkája (Roland és Betti spinoff-sorozat)

 A raurisi felvonó igen szimpatikus jószág, ugyanis nemcsak síszezonban működik. A páternoszter jellegű hatfős kabinokba menet közben kellett beugrani (ezen persze izgultunk, nehogy elvétsük), majd a hegytetőn gyönyörű kilátás fogadott, és már indulhattunk is a kétezres csúcsok meghódítására.

Pontosabban indulhattunk volna, ha nem kellett volna Rolandra várakozni. Először azt hittük, kihasználja az utolsó vécézési lehetőséget, de kiderült, hogy másról van szó. Ugyanis a felvonóban hagyta a sapkáját, ami azt azóta már vitte lefelé a völgybe. Minthogy a tűző napon nem szerencsés fejfedő nélkül elindulni, Roland úgy döntött, vesz magának egy másikat. Csakhogy az ajándékbolt még zárva volt. A lift személyzete felajánlotta, hogy kinyitják neki, de miután hiába keresték a kulcsot, ez a lehetőség megszűnt, és Roland a napszúrás veszélyével nézett szembe.

- Van egy csősálam - ajánlotta fel Szilvi.

- Mi az a csősál?

- Ami a Macskamedvének van, csak zöld. Mármint nemcsak a zöldeket hívják csősálnak, de én zöldet tudok adni.

Roland gyanakodva méregette a csősálat, de Szilvi elmagyarázta neki, hogyan tegye föl, és miután ez megtörtént, meg is dicsérte:

- Tök cuki, úgy nézel ki, mint egy manó!

Egy Roland magasságú ember nem sokszor hall ilyet.

Később Roland levette a csősálat, mert szokatlannak érezte, de ráripakodtunk, hogy tegye vissza. A tapasztalat valóban azt mutatta, hogy meg lehet szokni, ugyanis két nap múlva Roland ugyan a másik baseball-sapkáját viselte a fején, a kezében viszont lóbálta a csősálat.

- Ha van nálad sapka, miért hoztad a csősálat is? - kérdeztem.

- Mert rájöttem, hogy tökjó.

Ezen örömében nem sietett visszaadni, és Szilvinek kellett emlékeztetnie utolsó nap, hogy kéri vissza a csősálat, lehetőleg kimosva. Az esti búcsúbeszélgetésen Roland közölte, hogy a csősál még szárad, ezért másnap reggel átmentünk érte az apartmanjukba. Ezen alkalommal Szilvi nagy lelkesen fedezte fel Roland másik baseball-sapkáját abban a hitben, hogy az elveszettet találta meg; a jelek szerint nem figyelte, hogy Roland előző nap is sapkát viselt.

Miközben induláshoz készülődtünk, Zsolt rosszkedvűen nyomkodta a telefonját.

- Roland kéri, hogy tegyünk egy kis kitérőt a felvonóhoz, hogy megkérdezhesse, leadták-e a sapkáját. Bőven lett volna ideje odamenni reggel és megkérdezni.

- A felvonó csak 9-kor nyit - emlékeztettem. - Sőt, tulajdonképpen hétköznap nem is működik. Szóval teljesen fölösleges kerülőt tennetek hozzá.

Ha a felvonó működött volna, az én mesém is tovább tartott volna.

A rossz elnyeri méltó jutalmát

 A túra előtti napon megkérdeztem Jaimét, pontosan hol lesz a találkozó, és ekkor szembesültem vele, hogy az eredeti 10 óra 9.30-ra módosult. Megírtam neki, hogy a buszmenetrend miatt én kb. 10-re fogok odaérni. Erre válaszul küldött egy szívecskét, amit úgy értelmeztem, hogy megvárnak.

Ehhez képest, mikor a következő buszmegállótól (mert persze elfelejtettem leszállni) megérkeztem a találkozóhelyre, Jaime és társai nem voltak sehol, csak Cati és Sabino ácsorgott pont olyan arckifejezéssel, ahogy vélhetően annak idején a Szent Pál által otthagyott bonyíkok (bárkik is voltak ők).

- Szerintem itthagytak bennünket - fogadott Cati.

- Nem lehet, hogy még nem értek ide? - vetettem fel, mert visszaemlékeztem az előző hétre, amikor Jaime és Juan még beültek kávézni, és ennek következtében ők érkeztek meg utolsóként a találkozóra.

- Nem hiszem, ez a sok kocsi szerintem az övék, hétköznap nem szoktak ennyien túrázni errefelé.

- De hát Jaime nekem még szívecskét is küldött, azt hittem, megvár! Ti mikor érkeztetek?

- Most két perce. Biztos, hogy elindultak nélkülünk.

    Megpróbáltam hívni Jaimét, de nem értem el, ahogy Cati se a Rafa nevű haverját, aki beszervezte őt erre a túrára. Rájöttünk, hogy azért nem, mert a hegyen nincs térerő. Csalódottan állapítottam meg, hogy lemaradtunk a túráról, de Catinak támadt egy mentőötlete.

- Nem küldtek ugyan útvonalat, de a Montaña Arenas Negrasra innen két útvonalon lehet eljutni, és mindkettő érinti a Las Arenas Negras nevű piknikezőhelyet. Felmegyünk oda autóval, megvárjuk őket és becsatlakozunk. Onnan indul körtúra a vulkán körül, tehát ők gyakorlatilag egy nyolcast fognak leírni, mi pedig egy kört.

    Kicsit elszomorodtam, hogy így rövidebb lesz a túránk, de az én tervem (utánuk sietni és beérni őket) nem működött volna, hiszen nem tudtuk, a két út között melyiken indultak. Ezért bevágtuk magunkat Cati kocsijába, és elindultunk fölfelé. A piknikezőhelyre elég rossz állapotban levő földút vezetett, amiről Catinak eszébe jutott a sógornője, aki egyszer ugyanitt a vadiúj fekete Mercijével ment föl. Konkrétan 5 km/órával hajtott, nehogy az alváz megsérüljön, érkezés után pedig heves gyanakvás fogadta az ott piknikezők részéről: egy fekete Merci az erdő közepén mindenkinek automatikusan bűncselekményeket juttat az eszébe.

Negyed 11 után érkeztünk Arenas Negrasra.

- Szerintem van még legalább fél óránk - véltem. 

- Gondolod? - csodálkozott Cati. - A felfele vezető út alig 3 km.

- De nem biztos, hogy időben indultak, ráadásul ez vezetett túra, egy csomó helyen meg fognak állni magyarázni, és velük van Pepe is.

- Az miért lényeges? - kérdezte Sabino.

- Hát a múltkor Pepe lemaradt, Jaime megkérdezte, hol van, mire Juan azt felelte: „Ja, biztos talált egy kukacot, és most 30 perce magyaráz a latin nevének az eredetéről.”

    Így aztán felkészültünk egy hosszabb várakozásra. Sabino beleült az egyik hintába (amitől Cati megrémült, hogy meg fogják büntetni, mert szerinte ezeket törvényileg tilos felnőtteknek használni), és életveszélyesen közlekedő túratársak történeteivel szórakoztattuk egymást. 11 óra felé azonban a csapatnak még nyoma nem volt.

- De hát muszáj ezt a helyet útba ejteniük! Csak  nem lehet, hogy nem vettük észre őket, ugye? - aggodalmaskodott Cati.

- Szerintem ekkora csapat ember feltűnt volna - mondta Sabino. - Várjunk még egy kicsit, aztán maximum elindulunk külön.

    Catinak ekkor jutott eszébe, hogy a piknikezőhelyet gondozó parkőrt megkérdezze, nem látott-e errefelé egy nagyobb túracsoportot.

- De igen - felelte a fickó. - 10 körül érkeztek, itt hagyták a kocsikat, és elindultak a vulkán körüli körön bal felől.

    Megoldódott hát a rejtély: Jaime úgy döntött, lerövidítik a túrát, és az eredeti találkozóhelytől telekocsikkal feljöttek, hogy csak a kisebb kört csinálják meg. Viszont így most már tudtuk, hogy jobbra kell indulnunk, ha szembe akarunk találkozni velük. És valóban: körülbelül félúton jártunk, amikor megpillantottuk őket egy kilátóponton, amint épp ebédszünetet tartottak.

- Mindenesetre kinyírom Rafát - jelentette be Cati. - Pontosan tudta, hogy jövünk, nem lett volna szabad megengednie, hogy elinduljanak nélkülünk.

- Én meg Jaimét nyírom ki - mondtam, hogy meglegyen a munkamegosztás.

    Mikor megérkeztünk, Cati valóban letámadta Rafát, akit egyébként a Dulifuli becenévvel szokott illetni. Jaime viszont szívére tett kézzel, töredelmesen kért bocsánatot tőlünk.

- Semmi baj - mondta neki Rafa -, Catival már megbeszéltük, hogy az egész az én hibám.

Bár csak a túra második felében, de most már mi is élvezhettük vezetőink magyarázatait, amelyek olykor nemcsak a konkrét tájhoz, hanem általában a vulkanizmushoz kapcsolódtak. Juan például megemlítette a martinique-i vulkánkitörés egyetlen túlélőjét, aki azért maradt életben, mert épp egy földalatti börtöncellában tartózkodott, ahová garázdaság vagy valami hasonló miatt csukták.

- Azért érdemes megfigyelni itt valamit - jegyezte meg Jaime. - Nem azért maradt életben, mert jó ember volt, sőt kifejezetten azért, mert rossz ember volt.

Szóba került az ifjabb Plinius is, aki azért nem pusztult el a pompei vulkánkitörésben nagybátyjával, az idősebb Pliniusszal együtt, mert a tanulmányaira hivatkozva nem tartott vele a kiránduláson.

- Na és ő jó ember volt vagy rossz? - kérdezte Cati.

- Nem tudni, de nem azért maradt életben, mert jó ember volt, hanem mert otthon maradt tanulni - mondta Jaime.

- Vagyis azért, mert okos volt - foglaltam össze. - Bár azt is mondhatjuk, hogy nem volt jó ember, mert a saját érdekeit a nagybátyja kérése elé helyezte.

Mondhatjuk persze, hogy mi hárman se voltunk igazán jók, hiszen elkéstünk a találkozóról, mégis elnyertük méltó jutalmunkat. Ugyanis mikor hármasban indultunk a csapat keresésére, még ragyogott a nap, teljes pompájában láthattuk az egykori vulkán oldalát:

Mire viszont ugyanezen az útvonalon visszafelé tartottunk, már leszállt a köd, így pontosan érkező társaink csak a felhők mögött homályosan láthatták azt, amit mi pár órával azelőtt tisztán:

Ügyetlen ütősök napja

 A Zenei Tavasz eseménysorozat már tavaly is szerepelt itt a blogomon (https://macskamedve.blogspot.com/2025/06/barriguar.html), akkor vidám műsorvezetője, Alberto kapcsán. Míg azonban ő szándékosan vicces, a zenekarok egyes tagjain más okból nevetünk.

Az ütősök mindig feltűnőbbek a többieknél: egyrészt kevesebben vannak, másrészt jól látható helyen, hátul állnak. A legtöbb klasszikus zenei darabban nincs folyamatosan dolguk, viszont pont ezért nagyon oda kell figyelniük, mikor lépnek be. Egy spanyol koncerten a ritmushangszerek széles skáláját kell megszólaltatniuk, ráadásul ezeknél a sokat utazó és gyakran nem hivatalos koncertteremben fellépő zenekaroknál bevett gyakorlat, hogy a zongoraszólamot xilofonon játsszák, ami szintén az ütősök tevékenységi köre. A múltkori koncerten ámulattal figyeltem az ütős lányt, aki egyik xilofontól a másikig szaladgált, közben ütőket cserélgetve, hogy a megfelelő hangszínnel tudjon bekapcsolódni az előadásba. Mivel a tegnapi koncerten a terem végében négy xilofon is sorakozott egymás mellett, most is hasonlóra számítottam. 

Az első zenekar eseménytelenül (de xilofontalanul) lement, majd következett San Juan de la Rambla zenekara. A xilofonok itt se szerepeltek, az ütőhangszereken viszont egy nagydarab, lelkes fiatalember játszott, aki az utolsó műnél annyira elragadtatta magát, hogy a dob hangja totálisan elnyomta a kétségbeesetten próbálkozó többi zenész teljesítményét.

A harmadik fellépő zenekarban három ütős is volt, egyikük, egy magas fiatal srác azonban vagy beugró lehetett, vagy nagyon felkészületlenül érkezett, ugyanis folyamatosan a nyakát nyújtogatva nézett bele társa kottájába. Végül a legszélső xilofonnál ő is elhelyezett egy kottát, és most már a két kotta között körözött, miközben hol kézbe vette, hol ismét letette a különböző hangszerekhez tartozó ütőket. Láttuk, amint a másik ütős, egy bajuszos férfi, időnként szóban is instruálja (a harmadik ütős távolabb állt és nem foglalkozott velük). Végre eljött a magas srác szólója, és egész ügyesen elboldogult a csőharanggal (amiről teszek ide képet, ha valaki nem ismerné), bár nem volt teljesen világos, miért vett a kezébe két kalapácsot, amikor csak egyetlen csövet kellett egy kézzel ütnie.

Ezután a srác újra körözni kezdett, közben odakészítve a xilofon mellé két ütőt (amit örömmel konstatáltam). Beállt a másik két ütős közé és próbált valamit a cimbalommal, de a bajuszos fickó rövid beszélgetés után átvette tőle. Innentől a srác csak állt ott középen, mint a faszent, és egyáltalán semmilyen hangszerhez nem nyúlt, beleértve a xilofonokat is. Sose tudjuk meg, hogy a négy xilofon csak dísznek volt kitéve, vagy elvileg az utolsó zeneművekben lett volna xilofonos szólam, csak a srác nem merte bevállalni.

Régi emberek, modern állatok

 San Miguel de Abona szurdokai a sziget legrégebben lakott területei közé tartoznak: jónéhány régészeti lelőhelyet tártak itt fel, és egyes őslakos sziklavésetek konkrétan az ösvény mellett helyezkednek el.

Carlos lemászott a sziklára, hogy közelebbről is lefotózza a régészeti emlékeket, ami ahhoz vezetett, hogy mi viszont távolabbról se tudtuk lefotózni őket.

- Carlos, menj arrébb, nem látjuk a sziklarajzokat! - kiáltott le neki Delia. Carlos azonban nem akarta megkönnyíteni a dolgunkat.

- Aki látni akarja őket, jöjjön le!

José Luis engedelmesen elindult lefelé -- majd az egyik kő kigurult a talpa alól, ő pedig egyenesen beleült egy tüskebokorba.

- Ez a te hibád, minek mondasz ilyeneket, hogy aki látni akarja, menjen le? - korholta Delia Carlost, majd Rosához fordult: - Te meg egész nap romantikusan kézen fogva mászkálsz vele, de nem figyelsz oda, amikor lefelé mászik a szikláról!

Caserío de la Hoya egy pár házból álló falucska, amely azonban szintén büszkélkedhet egy történelmi műemlékkel: egy szépen helyreállított tetőcserép-égető kemencével. Carlos természetesen ehhez is kitérőt tett.

- Carlos megint talált egy lyukat - zsörtölődött Delia. - Csak tudnám, miért szereti ennyire a lyukakat?

- Tapasztalatom szerint elég sok férfi szereti a lyukakat, csak nem mindegy, melyikeket - mutattam rá.

-  Ebben igazad van, de Bea meg miért megy ebben utána?

Ha hinni lehet a tudósoknak, a régi időkben még hűvösebb volt az éghajlat. A túra vége felé durván beütött a hőség; amikor Carlos közölte, hogy amúgy az útvonal Pili ötlete volt, a menet végén David félhangosan megszólalt: 

- Pili halott ember.

Amikor Bea először elővette rózsaszín esernyőjét napernyő funkcióban, a fiúk kinevették és Mary Poppinsnak csúfolták. A déli tűző napon azonban el kellett ismernünk, hogy előrelátó volt. Egy ponton aztán hátrafordult és vigyorogva bejelentette:

- Öt euróért bérbeadó az ernyőm!

Az emberek hagyományos kultúráját illusztráló utunkon ugyanakkor meglepően modern állatokkal találkoztunk. Az egyik tanya víztározójának felszínén például egy kicsi szörfdeszka lebegett.

Meglepődve kerestük a használóját, csak később vettük észre a teknőst, aki ráadásul lebukott a víz alá, mielőtt sikerült volna lefotóznom. David nem is hitte el, hogy valóban ott volt, én azonban tudom, hogy Leonardo és társai egyik szörfös kollégájára vethettem egy pillantást.

A forrásnál talált gyík jóval kevésbé kerülte a nyilvánosságot: kiállt a sziklára, és hagyta, hogy José Luis egész fotósorozatot készítsen róla. Sőt, bár olyan meleg volt a kő, hogy felváltva emelgetnie kellett a lábacskáit, csak rövid időkre szaladt be a kövek közé, utána mindig visszatért a természetes kifutóra. Talán abban reménykedett, hogy a fotóink segítenek majd világhírű modellé válnia.

Belső égésű földrengés

 Két esemény rázta meg Gran Canariát múlt pénteken. Az egyik szó szerint, ugyanis 4,8-as erősségű földrengést észleltek a sziget északi részén – nem tudom, kik, mi Las Palmasban voltunk, ami konkrétan a legészakibb település, de nem vettünk észre semmit. A másik esemény egy autóverseny volt; már napokkal előtte észrevettük a kiírást a völgyünk alját átszelő egyik útnál (ami az alábbi képen nem látszik, de arrafelé van), hogy este 6-tól a futam miatt le lesz zárva.

Zajos estére számítottunk tehát pénteken, de ehhez képest alig hallottunk berregést, és az is egy-egy kósza motorostól származott. Aztán rájöttünk, mi történhetett: mivel aznap este erős szél fújt dél felől, a tőlünk északra zajló verseny hangját nem hozta felénk. Az elmélet tesztelése érdekében másnap megkérdeztem a Silba nevű túratársat, aki Tafira Bajában, a szóban forgó műúttól északra lakik, hogy ők hallottak-e valamit.

- Ja, hogy az volt az? Én nem is tudtam, hogy autóverseny lesz, de délután olyan hangos berregés-zúgás jött be, hogy kénytelen voltam becsukni az összes ablakot. Kérdeztem a férjemet, hogy szerinte mi lehet ez, mire azt mondta: „Biztos a földrengés.”

Akik veszélyesen élnek

 Naty a szokásosnál is jobban fel volt dobva, ugyanis júniusban Tanzániába utaznak a férjével.

- Jövő héten megyünk védőoltásokra, malária meg ilyesmi - mesélte, majd táncra perdült a buszállomás közepén, és énekelni kezdett: - Viva la malária!

Veszélyeket azonban nemcsak Tanzániában talál az ember. Arcadio elmondta, hogy a turistaút elejét nagyon benőtte a gaz, és legyünk óvatosak; a múltkor egy túratárs jókorát esett, mert a lába beakadt egy szederindába.

- De aztán elővettünk egy kést és levágtuk - tette hozzá Arcadio pókerarccal.

Mi szerencsére baleset nélkül leértünk El Tanque Bajoba, ahol a méregdrágán kiépített kilátóban már se az étterem, se a lift nem üzemel; még szerencse, hogy a kilátás nem tud elromlani.

Arcadio szerencsére jól ismerte a terepet, mivel az elmúlt hónapban hétszer járt erre, ezért tudta, hogy a helyi elvileg zártkörű kávézóban szívesen látnak túrázókat is. A pultos konkrétan emlékezett is Arcadióra.

- Hát igen, én mindig erre jövök, csak mindig másokkal!

- Ami azért elgondolkodtató, hogy akkor az előzőek hova tűntek - jegyeztem meg.

Azonban Arcadio is szeret veszélyesen élni: fáradhatatlanul szívatja túratársait. Amikor találtunk néhány szép virágot, szólt, hogy a lányok álljanak oda egy fotó erejéig; majd azt javasolta, hogy a fiúk egy adag bogáncs elé álljanak hasonló célból. A kis templom mellett egy egykori cséplőkört találtunk, és Arcadio utasított minket, hogy álljunk a kör peremén körbe, míg ő maga középen maradt.

- Elárulok egy titkot a cséplőkörökről - vezette fel bizalmasan. - Akik körben állnak a szélén, azok mind hallják azt, aki középen van!

Az esőriasztó esőkabát

 Némi kétkedéssel figyeltem, amint David vastagon bekeni magát naptejjel.

- Szerintem ez túlzott optimizmus. Nézzétek a felhőket!

- Hadd kenje be magát! - mondott ellent Bea. - Itt még bármi megtörténhet.

- De ha bekeni magát, garantáltan nem fog sütni a nap. Nálam is azért van esőkabát, mert akkor biztos nem fog esni.

A hegyek fölött tornyosuló felhők ugyanis esőt ígértek, bár annyi hasznunk volt belőlük, hogy mindenfelé szivárványok vettek minket körül.

Már az út elején cseperészett, ezért felvettem az esőponcsómat, amit egy korábbi alkalommal Bea szemeteszsákhoz hasonlított. Az első csoportképhez le is vettem, főleg, hogy úgy láttam, az eső nem erősödik tovább. Tévedtem: hamarosan elért minket a zápor.

-Levetted az esőkabátodat? - nézett rám felháborodva Bea. - Azonnal vedd vissza!

Visszavettem, és valóban szükség volt még rá egy darabig: még a párhuzamos ösvényen leereszkedő lovasok is talpig vízhatlanba burkolóztak (szegény lovakat kivéve). 

Utána elállt az eső, de amint levettem volna az esőkabátomat, valamelyik túravezető azonnal rám szólt, hogy tartsam magamon az eső elijesztése érdekében. Így esőkabátban maradtam, bár az utolsó kilométereket szikrázó napsütésben tettük meg.

- Szerintem most már leveheted az esőkabátot - vélte Domingo.

- Nem, nem! Majd ha a túravezetők megengedik.

Végül száz méterrel a parkoló előtt Carlos nagy kegyesen engedélyt adott, hogy levegyem az esőkabátot.

Barátságos macskák, agresszív madarak

 

Korábbi bejegyzéseimben már több országot is minősítettem macskabarát országnak – ezekhez most Svájc is csatlakozott. A svájciak annyira vigyáznak a gyalogszőrösökre, hogy több helyen is házilag készített „vigyázz, macska!” táblákkal intik óvatosságra az arra járó autósokat:

A macskák a maguk részéről kedvességgel hálálják meg ezt az odafigyelést. Max a legjólneveltebb macska volt, akit valaha szitteltem (a spektrum túlsó végén található állatkáról itt írtam: https://macskamedve.blogspot.com/2024/07/a-vilag-legrosszabb-kiscicaja.html). Noha nagyon szeretett beszélgetni, mindig megvárta, amíg felébredek vagy befejezem a tennivalómat – kivéve az utolsó reggelen, amikor mintha tudta volna, hogy fél 7 előtt fel akartam kelni. Álmomban valami részeg matróz többször is azt mondta, hogy „mürr”, én meg gondolkoztam, hogy mióta beszélnek így a részeg matrózok. Aztán rájöttem, hogy a hang a folyosóról jön. Max nem jött be a szobába, kintről figyelmeztetett, hogy le ne késsem a gépet.

A vidéket járva is sűrűn találkozni barátságos cicákkal. Ez a cirmák egy hegyi tanya mellett rohant oda hozzám, és alig akart tovább engedni. Utóbb észrevettem, hogy a házukat épp renoválják; a cica emberei valószínűleg ezzel voltak elfoglalva, ezért kunyerált ő máshol simogatást.

Ez a bájos vöröske a falu szélén kapcsolt le hasonló célból.

Természetesen a madarak között is akadnak barátságosak, mint azok a szárcsák, akik a tavon egész közel úsztak a kirándulókhoz. Közöttük azonban agresszívabb példányok is akadnak. Jól szemlélteti a kettősséget az alábbi videó: láthatunk ugyan egy párt, akik kedvesen összefonják a nyakukat, a felvétel végén viszont az egyik kacsa indulatosan elkerget egy vélt betolakodót.

A Schnebelhorn nevű hegyen egy másik madárral találkoztam. Amikor felértem a csúcsra, észrevettem, hogy a füvön, közel az ott pihenő túrázókhoz, egy fajd sétafikál. Először rázoomoltam, de utóbb kiderült, hogy ez felesleges: miután leültem, olyan közel jött, hogy normál fényképpel is megörökíthettem.

Kicsit bizonytalan voltam, mi célból csatlakozott hozzánk a madár. Megkérdeztem, nem kér-e retket a szendvicsemből, de nem mutatott érdeklődést. Ugyanakkor félelmet sem. Amikor megelégelte a füvön sétafikálást, célba vett egy piknikező nyugdíjas párt, és kettejük között átslisszolva kiment a turistaútra. Az út túloldalán aztán tovább sétálgatott a túrázók között. A hegyek fölött köröző ragadozó madarak láttán azt a magyarázatot találtam, hogy nagyobb biztonságban érezte magát emberekkel körülvéve – itt biztos nem fog senki lecsapni rá. Ez azonban még nem ok, hogy betolakodjon mások személyes terébe.

A legagresszívabb madár azonban meglepő módon Annie-ék hűtőszekrényében lakott. Ugyanis, mivel az ajtó nem mindig csukódik be rendesen, vettek egy műanyag pingvint, hogy figyelmeztessen, ha nyitva maradna. Valahányszor kinyitottam a hűtőajtót, megszólalt a pingvin olaszul. Voltak kedves megnyilvánulásai (pl. „jó reggelt!” „hogy vagy ma?”), máskor viszont kifejezetten arrogánsan viselkedett, és ilyeneket mondott: „Csukd már be, rohadt meleg van!” „Most megijedtél, mi?” „Az embernek már magánélete sem lehet ebben a rohadt hűtőben?”

Távozásom napján írtam Annie-nak, és megkérdeztem, mit tegyek a kulccsal. „Megtennéd, hogy a pingvin kulcsával zársz be, és utána bedobod a levélszekrénybe?” – kérte Annie. Kivettem a pingvint („Már megint te vagy az??”) és megforgattam, de nem láttam rajta olyan rekeszt, ami kulcsot rejtene, ezért visszaírtam Annie-nak: „Van a pingvinnél kulcs? Hol, és hogy tudom elvenni tőle?” Hamarosan megérkezett a válasz: „Ja, ez egy plüss pingvin az ablakpárkányon, nem az, amelyik a hűtőben lakik.”

Konferencia a botanikus kertben

 Sok előnye van annak, ha egy konferenciát a botanikus kertben rendeznek. Például a résztvevők bónuszként az előadások előtt (vagy helyett) körbenézhetnek a növények között. A központi tér fölé felhúzott sátorban jár a levegő, nem lesz olyan fülledt és álmosító, mint az épületekben rendezett konferenciákon. Meg persze a szép környezet mindig bónusz.

Ugyanakkor volt pár dolog, amit nem sikerült tökéletesen megoldani. Az egyik a tolmácsolás volt. Szakmabeliként már rögtön az elején elgondolkoztam, mégis hol lehetnek a tolmácsok, hiszen tolmácsfülkét nem láttam, és talán nem is lehetett volna ide beállítani. Később sikerült megtalálnom a kollégát: a technikusok lakókocsija mögött, állva beszélt bele egy headszet mikrofonjába, és egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy látja a powerpointot. Ez utóbbi szempontjából nem volt egyedül. Az előadótermekben a széksorok általában emelkednek, hogy a hátul ülők is jól lássák a kivetítőt, de a Palmetum központi terén ezt értelemszerűen nem tudták megoldani. A vászon ugyanakkor leért a színpad szintjéig, és a hátrébb ülők az aljából vajmi keveset láthattak. Az előadók persze nem számítottak erre a komplikációra, így elhangzottak olyan mondatok, hogy "az alsó sorban láthatjuk az eredményeket", amelyet követően a hátrébb ülők felálltak, de gyakran még így se derült ki számukra, mi volt az eredmény.

A botanikus kert állatai vegyes érzelmekkel fogadták a rendezvényt. A gyíkok lelkesen rohangáltak, a békák mindenképpen szerették volna hangoztatni a saját véleményüket. A madarak mutattak kevesebb lelkesedést. Későbbi sétánk során találkoztunk egy kacsával, aki csőrét a szárnya alá dugva lesújtó pillantásokkal mért végig minket. A konferenciahelyszín melletti kis patakból viszont krürrögés és típogás hallatszott. Természetesen a vízityúkok voltak, akik errefelé éppúgy nem szeretik a betolakodókat, mint Bécsben (erről ld. https://macskamedve.blogspot.com/2020/08/iroda-vizparton.html). Némi keresgélés után megtaláltam a vízicsibét, aki ekkor kimászott a partra, majd durcásan elszaladt a nádas felé.

Roncsderbi

 Egy kevéssé ismert védett területen nem sokan mászkálnak reggel 9-kor, ezért amikor motorzajt hallottam, biztos voltam benne, hogy közülünk valaki érkezik. Jól sejtettem: az ütött-kopott terepjáró volánja mögül Ana integetett.

- Ugorj be!

- Szerintem kb. 100 méterre vagyunk a találkozóhelytől - jegyeztem meg, de azért beszálltam a hátsó ülésre Nico mellé. Hamarosan valóban odaértünk a megbeszélt pontra, ahol Juan már várakozott, a kocsinknak viszont nem volt hely.

- Menjetek kicsit följebb, a kis barlangoknál van hely parkolni - javasolta Juan. Továbbindultunk tehát az eddig is hepehupás földúton, amelyet itt most már nagy kövek is tarkítottak. A rövid útszakaszra való tekintettel nem kötöttem be a biztonsági övemet, de ezt most megbántam, mert néhányszor rendesen felrepültem az ülésről, míg végül megérkeztünk a kis barlangokhoz, ahol valóban volt egy kevés kopár, vízszintes rész.

- Húzódj kicsit arrébb, hogy a többi kocsi is ideférjen! - javasolta Nico, miután Ana nagy nehezen leparkolt. Ana kiállt és félrehúzódott, bár nem voltam biztos benne, hogy szükséges ez a manőver.

- Nem tudom, a városi kocsik hogy fognak itt feljönni - mondtam, miközben elindultunk visszafelé a találkozási pontra (egyébként többet kellett gyalogolni innen, mint attól a ponttól, ahol Anáék felvettek). Mintha csak az állításomat illusztrálná, megjelent egy csilivili piros kocsi, akit Juan szintén a barlangokhoz küldött.

- Elég alacsony az alvázam, nem tudom, bírni fogja-e - bizonytalankodott a lány, de azért továbbindult; láttuk, ahogy a kocsi szó szerint ugrál a nagyobb köveken.

Visszafelé Paco felajánlotta, hogy elvisz Santa Cruzig. Paco kocsija 30 éves, és már csak sík terepen mer vele közlekedni, mert egyszer Santa Cruz közepén is lerobbant. Egyéb nehézségek is előfordulnak vele. Most például Paco elmesélte, hogy tegnap betett egy kazettát (!) az autómagnóba (!), az viszont nem volt hajlandó se lejátszani, se kiadni azt.

- Ha majd elviszem a kocsit a roncstelepre, kapnak vele egy bónusz kazettát.

Mindezen tulajdonságai mellett a kocsi még alaposan fel is melegedett a napon. Amikor kinyitottam az ajtót, megcsapott a hőség.

- De jó, ingyen szaunát is kapunk!

Paco egy üveg vizet öntött a szélvédőre.

- Ez lehűti egy kicsit? - kérdeztem.

- Ja, nem, csak rászállt a por, az ablaktörlőm meg nem működik.

Vécészünet

 Carlos elmagyarázta, hogy a fehér házig megyünk fel a hegyoldalban, onnan visszafordulunk és a másik oldalon jövünk le. Azonban a hegyoldalban számos fehér ház állt, és valahányszor felértünk valamelyikhez, szembesültünk vele, hogy Carlos egy másikra gondolt.

Egyéb épületeket is találtunk útközben, egy részüket elhagyatottan: voltak köztük házak, de barlanglakások is. A barlangokba természetesen mindenki be akart menni.

- Kivennéd a házizsákom zsebéből a zseblámpát, kérlek? - kért meg Rosa. Kicsit meglepődtem, mert a zseb elég laposnak tűnt.

- Van itt zseblámpa? Na nézzük: mobiltelefon... banán... és tényleg, zseblámpa! - húztam elő egy kicsi, de működő példányt.

- Viszont banánnal kombinált - hívta fel a figyelmemet Rosa, a lámpa oldalán levő banánmatricára mutatva.

Miután mindenki kedvére felderítette a barlangokat, Rosa arra is rájött, hogy vécének is alkalmasak lehetnek ezen a fátlan terepen, ahol egyébként nem könnyű ilyen célból elrejtőzni. Bejelentette tehát, hogy Bea kedvenc kifejezésével élve a "pipi room"-ba megy, majd én is behúzódtam hasonló célból egy másik barlangba. Közben azt hallottam, hogy a többiek hangja egyre távolodik, és kiérve szembesültem vele, hogy elindultak. Persze hegynek fölfelé nem mentek túl gyorsan, így hamar beértem a sereghajtó Deliát, aki szokás szerint vitte a CB-rádiót.

- Jé, te lemaradtál? - csodálkozott rám.

- Bizony. Otthagytatok a pipi roomban!

- Ne haragudj, nem vettem észre. Rosáról tudtam, de rólad nem.

Többek közt ezért is érdemes jól hallhatóan bejelenteni vécézési szándékunkat. Ugyanez túravezetők esetén halmozottan szükséges, ugyanis a birka nép képes és utánamegy olyankor is, amikor nem kéne. Ezt elkerülendő az egyik ponton Carlos bejelentette:

- Pisilni megyek, ne gyertek utánam!

Később Delia szólt előre a CB-rádión, hogy Carmen hasonló okokból lemaradt. Carlos vette az adást és megállította a csapatot.

- Most rövid technikai szünetet tartunk, mert úgy hozta a szükség - jelentette be tapintatosan. Miguel ellenben nem mutatott hasonló tapintatot:

- Miért, ki pisil?

Bea egy elágazásnál vonult vissza a folyó ügyeit intézni. Amint eltűnt a szemünk elől, a falu felől felbukkant egy magányos túrázó.

- Légyszi várj még, valaki éppen pisil - kérte meg Carlos, és csak ezután jutott eszébe megkérdezni: - Amúgy balra mennél, vagy arra, amerre mi?

- Balra.

- Akkor várj még egy kicsit.

A fickó készségésen megállt, Carlos pedig megosztotta a vonatkozó túrázóbölcsességet:

- Egyébként ez a legbiztosabb módszer, ha eltévedsz valahol, és nincs senki, akitől útbaigazítást kérhetsz. Állj meg valahol pisilni, azonnal arra jön valaki!

Kora délutánra már rendesen tűzött a nap a kopár hegyoldalon, így amikor beértünk a faluba, a túratársak megkönnyebbülten húzódtak be a házak árnyékába. Későn jöttek rá, hogy előttük ezt már az erre járó kutyák is megtették; többen is belegyalogoltak az ott heverő kutyagumikba.

Hűtőmanók és vécékefevirág

 - Vennünk kell kólát - jegyeztem meg. - A múltkor ugyan vettem, de rejtélyes módon eltűnt.

- Biztos a manók voltak - vélte András.

- Miféle manók?

- Hát a hűtőmanók.

- Vannak a hűtőnkben manók? Én még sose láttam őket.

- Mert fehérek, és beleolvadnak a környezetükbe. És nagyon picik.

- Akkor hogy bírták azt a nehéz kólásdobozt megemelni? És ha nem emelték meg, hogyan ittak belőle?

- Hát szívószállal.

- Nem is tartunk otthon szívószálat.

- De ők rendeltek maguknak.

- Műanyag vagy papír szívószálat rendeltek?

- Papírt, természetesen, hiszen az környezetbarátabb.

- Viszont elázik, ha sokáig tart meginnod az italodat. Bár ez már legyen a manók dolga. - Kicsit elgondolkoztam. - Nem emlékszem, hogy érkezett volna hozzánk a manóknak küldemény.

- Mert postafiókra küldik.

- És hol van a postafiók?

- Hol, hol? Hát a postán!

- Egyáltalán vannak még postafiókok? Azt hittem, az csak az internet kora előtt volt a rejtőzködő b.ziknak, hogy ne a lakásukra jöjjön a Mások újság.

Közben odaértünk a pláza elé.

- Én bemegyek a közértbe megnézni, hogy van-e proteinszelet - jelentette be András.

- Bemegyek én is.

- Kólát tudsz venni Orotavában is.

- De körülnézek, hátha kapni olyasmit is, ami Orotavában nincs.

- Ami Orotavában nincs, az nem is létezik - jelentette ki András meggyőződéssel, majd hozzátette: - Szerintem egy mini fúziós erőmű is van valahol.

- És egy sípálya?

- Az egész biztosan. Oda járnak a manók síelni.

- És mennyire profik vajon? Piros és fekete pályákon mennek, vagy csak kéken és zöldön? És amikor Patri Franciaországban síelni tanult, vajon találkozott a pályán hűtőmanókkal?

- Hát, nem tudom, hogy endemikusak-e.

- Mármint lehet, hogy csak Tenerifén élnek?

- Hát biztos vannak ilyen alfajok. Vannak, amik a Gorenjét kedvelik, mások csak az Elektroluxban élnek.

Időközben bementünk a boltba, vettem is kólát, grapefruitot és csokis parányt (András: "Ezek közül melyiket nem kapni Orotavában?") és felszálltunk a buszra. Az ablakból néztem a mellettünk elsuhanó, virágba borult tájat.

- De jó, már virágzik a vécékefevirág!

- A micsoda?

- Így hívom, mert a virágja olyan, mint a vécékefe. Tudod, melyik.

- Nem tudom.

- Akkor majd mutatok. A rendes nevét nem tudom, ezért hívom vécékefevirágnak.

- Ez nem túl hízelgő szegény virágra nézve.

- Az ablakon keresztül nem hallotta. És tényleg vécékefére emlékeztet. Vagy üvegmosóra.

- Na, az egy fokkal jobb.

- De az félrevezető, hogy üvegmosóvirág, mert olyan, mintha a virág mosná az üveget.

Otthon András videóhívást indított Karlóval. Eszembe jutott, hogy Karló ért a kertészkedéshez, ezért rájuk rontottam.

- Karló! Mi a rendes neve a vécékefevirágnak? Tudod, ami piros és olyan, mint a vécékefe.

- Jaj, tudom, melyik, de nem jut eszembe a rendes neve. Várjál, utánanézek. - Utánanézett. - Kefevirág, így hívják hivatalosan.

- Na, akkor egész jól eltaláltam, csak a vécé nem stimmelt.

Másnap a boltban levettem a polcról egy zacskó csipszet, de András rögtön belekötött.

- Ne ezt, a másikat, azt jobban szeretem!

- Neked csak ne legyenek igényeid, ha rajtad múlna, sose lenne otthon csipsz. Mindig én veszem, aztán rejtélyes módon eltűnik.

- A manók eszik meg! És mondták, hogy a másik fajtát szeretik.

- A manók a hűtőben vannak, hogy eszik meg a csipszet, amikor azt nem tartjuk a hűtőben?

- Hát amikor kijönnek a hűtőből, hogy lemenjenek a postára megnézni a postafiókjukat!

Különös népszokások León tartományban

 A könyvklubban a nagyböjti szokásokról beszélgettünk.

- Itt Tenerifén nem veszik komolyan a körmeneteket! - jelentette ki Esther. - Cseverésznek, kiállnak cigarettázni meg inni. Nálunk Leónban ilyen nincs, mindenki komoly arccal menetel. Csak a nagypénteki körmenet előtt volt olyan, hogy előbb kimentünk a főtérre zsidókat ölni.

- Hogy kiket micsinálni? - döbbent meg Evelyn, és láttam, ahogy szalad ki a vér az arcából, pedig ez több réteg smink alatt történt.

- Zsidókat ölni. Mindig beültünk egy bárba a főtéren...

- Ugye itt most nem valódi zsidók valódi megöléséről beszélsz? - kérdeztem óvatosan.

- Ja nem, dehogy. Amikor Leónban azt mondjuk, hogy zsidókat ölünk Nagypénteken, az azt jelenti, hogy limonádét iszunk.

    A legtöbben fellélegeztünk az információ hallatán, de Evelyn nem tudott napirendre térni fölötte.

- De hát hogy hívhatják ilyen szörnyű néven, hogy zsidókat ölni?

- Ezt csak a gyerekkoromban használták, ma már nem szokták, merthogy azt mondják, politikailag nem korrekt.

- Nem is értem, miért - jegyeztem meg. Esther rákeresett a kifejezésre a wikipédián, hogy kiderítse az eredetét.

- Azt írják, a XV. században egy spanyol nemesember pénzzel tartozott egy zsidó uzsorásnak, ezért társaival együtt Nagycsütörtök éjjel bement a zsidónegyedbe és egy csomó zsidót megöltek. 

- Ez nagyon szörnyű történet, de miért erről kellett a limonádéivást elnevezni? - értetlenkedett még mindig Evelyn.

- Nem tudom, talán mert a limonádé színe a zsidók vérére emlékeztetett.

- De hát ez hülyeség - szóltam közbe - , a limonádé nem is piros.

A többiek is helyeseltek, és Esther ráébredt, hogy egy kulcsfontosságú információval nem rendelkezünk.

- De ebben a limonádéban bor van!

- Ja, ezt eddig elfelejtetted említeni.

- Igen, ez ilyen hígított bor.

- Az a sangría - helyesbített Manoli.

- Nem, ez jobban fel van hígítva, mert ugye Nagyböjtben elvileg nem szabad alkoholt se inni. A wikipédia szerint a név egyik lehetséges eredete, hogy a király megengedte, hogy a kocsmákban mészárlásra készülő nemeseknek alkoholt szolgáljanak fel, hogy ezáltal lerészegedjenek és ne bántsanak senkit. Tehát kvázi zsidóölés helyett isszák a limonádét. Gyerekkoromban anyukám is csinált nekünk otthon, de persze kicsik voltunk, úgyhogy rendesen megkeresztelte.

- Mármint a megkeresztelés azt jelenti, hogy felvizezte? - tette fel a pontosító kérdést Evelyn, aki láthatóan kezdett ráhangolódni a leóni gondolkodásra. Én viszont nem tudtam nem vizualizálni a mondat eredeti értelmét.

- Megkeresztellek, limonádé, az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében...

Pár héttel később visszatértünk a témára.

- Az unokatestvérem felhívott, hogy hazamegyek-e Nagyhétre - mesélte Esther. - Mondtam, hogy nem, mire ő: "Akkor majd ölök néhány zsidót a tiszteletedre."

(a képen egy Esther szerint komolytalan tenerifei körmenet)