A Cueva del Gato, vagyis Macska-barlang állítólag arról kapta a nevét, hogy a közeli hegycsúcs macskára emlékeztet, ha előtte állunk. Ehhez azonban meg kéne találni, és ez nem tűnt könnyű feladatnak, ugyanis Gran Canarián a jelzett turistautak úgy működnek, hogy ahol egy út beér egy faluba vagy találkozik egy másikkal, ott van egy tájékoztató tábla a teljes útvonalról, annak rajzával együtt, amely azonban nem egy térképen helyezkedik el, tehát nem lehet beazonosítani a körülötte levő egyéb tereptárgyakat. Ezt követően turistajelzést szinte soha nem látunk, ha netán igen, akkor sem kereszteződésnél vagy olyan helyen, ahol el lehetne tévedni. Így volt ez a Macska-barlanghoz vezető kilences úttal is. Jelzés sehol, viszont a műútról letérő keskeny aszfaltút a "Camino Cueva del Gato" nevet viselte, ezért arra indultam. Szép sziklafalak magasodtak mellettem, de barlangot nem láttam bennük.
Hamarosan beértem egy jóindulattal falunak nevezhető helyre. A házak egy része sziklába volt vájva, de volt néhány szebb épület is, a falu végén pedig egy konténerház, amelyből vadul harsogott a heavy metal. Kicsit tovább sétálva egy ló nézett ki a kerítés mögül és odajött barátkozni, de nálam sajnos semmi neki való étel nem volt. Amikor az ösvény már majdnem elhagyta a falut, egy közepes méretű kutya szaladt felém heves ugatással. Mivel volt már rossz tapasztalatom szabadon hagyott kutyák támadásával, lassan hátrálni kezdtem, amíg vissza nem értem a konténerházhoz. Ekkor hangosan segítségért kiáltottam. A házból dübörgés hallatszott, megmozdult az épület, majd kinézett az ablakán egy ló. Mindig is tudtam, hogy a ló okos állat, de eszerint konkrétan be tudja magának kapcsolni a heavy metalt.
A kutya továbbra is ugatott, ezért fölvettem a földről pár kisebb követ, hogy szükség esetén ne legyek védtelen vele szemben, és az egyiket figyelmeztetőleg elhajítottam. Meglepetésemre a kutyus nem elszaladt a kőtől, hanem épphogy felé rohant és a szájába vette, mintha eldobott bot lenne. Kővel a szájában is sikerült tovább csaholnia, majd leejtette a követ és várakozóan nézett rám. Eldobtam a következő követ, annak is utánaszaladt. Tovább dobáltam a köveket, ügyelve, hogy azok tőlem minél távolabb essenek le; az volt a célom, hogy ilyen módon levezessem a kutyát az egyik ház fölötti teraszra. Közben azonban valamivel följebb megjelent egy idősebb férfi, aki ebben a környezetben elég kirívó elegáns nadrágot és hajszálcsíkos inget viselt, és megnyugtatott.
- Jó kutya ez, nem bánt. Csak mindenkit megugat, hogy játsszanak vele.
- És egyébként van arra turistaút? - kérdeztem.
- Van, igen. Levezet a barrancóba.
- És Santa Brígida felé tart?
- Úgy bizony. Leereszkedik a barranco aljába, ott két út is van, de a bal oldali nagyon rossz minőségű, ezért kitettünk egy táblát, hogy jelezzük a jó utat.
- Azt hittem, azért ugat a kutya, mert az magánterület.
- Épp ellenkezőleg, ez teljesen turistaút. A lányaim ott laknak lent a barrancóban, mellettük megy el.
- És ezek szerint jelezve is van a jó irány?
- Igen is meg nem is - felelte a férfi rejtélyesen, ami nem volt számomra világos. (Annál is kevésbé, mert egyébként később lent a barrancóban semmilyen jelzést nem találtam.) - Ereszkedjen le a völgybe, ott jobbra az első házban lakik a lányom, ott kérjen útbaigazítást. A kutyától meg ne féljen, nem bánt. Csak szóljon neki, hogy Marco, és odajön.
- Én igazából nem azt akarnám, hogy idejöjjön, hanem hogy békén hagyjon - oszlattam el a félreértést. De közben szegény Marco olyan várakozón nézett a teraszról, hogy megesett a szívem rajta. Először egy újabb követ dobtam neki, aztán találtam egy faágat, gondoltam, legyen egy jó napja. Marco azonban a faágra egyáltalán nem reagált. Lehet, hogy ezen a száraz, köves terepen meg se tanulta, mire való az kutyáéknál.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése