Az állatok már Ciprián megjelenése előtt szerepet kaptak a túránkon. Amikor ugyanis megérkeztünk a találkozóhelyhez, ott két nő ácsorgott egy csodaszép akita kutyával. Kérdő hangsúllyal bedobtam a túracsoportunk nevét, az egyik ember igent mondott, így megörülve az új túrakutyának, rögtön barátkozni kezdtem vele. Ez nem volt nehéz, mert igazán lelkes volt, végignyalogatta a pulóveremet, én pedig végre kipróbálhattam, mennyire puha ezeknek a csodaszép állatoknak a bundája (nagyon). Meglepetésemre azonban hamarosan mindhárman felkerekedtek, és elindultak az ellenkező irányba, mint amerre mi terveztünk; mint kiderült, mégsem a mi csoportunkhoz jöttek.
A víztározó közepén álló oszlopon egy sirály trónolt, csak akkor repült el, mikor már fényképezni kezdtem. Fernandóként üdvözöltem, és elmagyaráztam Cipriánnak, hogy András nevet adott a sirályoknak (erről bővebben itt: https://macskamedve.blogspot.com/2019/06/allati-orjaratok-tabarca-szigeten-avagy.html). Cipriánnak nagyon tetszett az ötlet, és mikor kicsit később egy csapat kecskét pillantottunk meg, hangosan üdvözölte őket:
- Szia, Heidi, szia, Pablo!
Hamarosan egy kövekből épített kör alakú szárnyékhoz érkeztünk.
- Mit gondoltok, ez micsoda? - tesztelt minket Juan Conrado.
- Remélem, férfivécé - vágta rá Ciprián és rögtön el is tűnt a fal mögött.
A hegy túloldalára érve megpillantottuk a távolban azt a kőrakást, ahová Juan Conrado a tízórait tervezte. Láttuk, hogy alattunk az ösvényen egy fehér pulóveres nő halad.
- Ő velünk van? - kérdezte valaki.
- Ő Heidi - felelte Ciprián, akinek ez a név most valamiért beakadt. - Előreküldtem, hogy főzze meg a kávét.
Tízórai előtt azonban még egy akadályt le kellett küzdenünk, ahogy ugyanis előrehaladtam az úton, hirtelen megpillantottam egy táblát: "Vigyázat, méhek munkában!" Juan Conrado a tábla előtt állt és mutatta, hogy forduljak be jobbra, de kicsit bizonytalanul néztem rá.
- A méhek előrefelé vannak - nyugtatott meg.
- És el tudják olvasni a táblát, hogy erre nem szabad jönniük?
- Amúgy a méhek dolgoznak vasárnap? - töprengett el Ciprián.
- Az attól függ, hogy katolikusok-e - feleltem.
- És egyáltalán tudják, hogy vasárnap van?
- Na ez egy jó kérdés. A macskák például nem tudják.
- Dehogynem! Kizárt, hogy ne tudnák.
- Biztos nem tudják, mert vasárnap reggel is ugyanakkor ébresztik az embert, mintha munkába kéne menni.
Ébresztésre azonban, mint kiderült, Ciprián is alkalmas, ugyanis mivel kitűnően látszott La Gomera szigete, a beszélgetés ennek jellegzetességére, a füttynyelvre terelődött.
- Innen simán át lehet fütyülni La Gomerára - vélte Ciprián és iszonyú éleset füttyentett.
- Na szuper - jegyeztem meg. - Szegény gomerók meg egyszer akartak volna sokáig aludni, és most nézik, ki ez az idióta, aki vasárnap reggel felverte őket.
Talán a feldühödött gomeróknak köszönhetően nemsokára egy csapat madarat vettünk észre, amelyek fölöttünk köröztek.
- Keselyűk. Arra várnak, hogy melyikünk hal meg először - előzött meg Ciprián, mert én is ugyanezt akartam mondani. Némi gondolkodás után hozzátette: - Mondjuk szerintem nem engem választanának, mert én elég sovány vagyok, nem nagyon tudnak mit enni rajtam.
Ahogy visszaindultunk a művelt méhek táblája felé, már jobban láttuk a madarakat.
- Ezek hollók - állapította meg Ciprián csalódottan.
- Azok is dögevők - mondtam biztatólag, és ettől tényleg jobb kedve lett.
Kicsit lejjebb ismét kecskékkel találkoztunk, és Ciprián leült eléjük egy szelfi erejéig.
- Szia, Annabella! - köszöntötte a kecskét immár más néven.
A Holtak szirtjénél korábban is jártam már, de nem tudtam a nevét és annak eredetét. Mint kiderült, régen - minthogy fönt a faluban nem volt temető - ezen a nyaktörő ösvényen vitték le a halottakat a völgybe eltemetni. Több túratárs nem igazán értette, hogy zajlott mindez, ezért Ciprián újabb ötlettel állt elő:
- Kéne egy önkéntes, aki eljátssza a hullát.
Senki sem jelentkezett.
Újabb tanyák mellett újabb kecskéket pillantottunk meg, az egyik lelkesen el is indult felénk. Ciprián őt is üdvözölte:
- Szia... elfelejtettem, hogy hívnak.
