AI jaj jaj jaj

 Sokan pánikolnak mostanában azon, hogy a mesterséges intelligencia el fogja venni a munkájukat. Név nélkül leírom a tapasztalatomat egy ügyféllel, ami meggyőzött arról, hogy ettől nem kell tartanom.

Első felvonás: Ügyfél, egy multicég, úgy dönt, hogy csinál egy videókurzust dolgozóinak a mesterséges intelligencia felelős használatáról, és ennek lefordításával Fordítót bízza meg. Fordító örül a megbízásnak, lefordítja a videók szövegét, Ügyfél kifizeti.

Második felvonás: Ügyfél kitalálja, hogy az MI által generált hangon fognak beszélni a videók, ezért elküld fordítónak egy adag hangmintát, hogy állapítsa meg, anyanyelvi magyar beszélőnek hangzik-e a személy. Az MI-hangok mind erős brit, kínai vagy szláv akcentussal beszélnek magyarul, rosszul hangsúlyoznak, rossz helyen tartanak szünetet a mondatban. Fordító ezt megírja Ügyfélnek. Ügyfél küld még egy adag hangmintát, ugyanez a helyzet. Végül Ügyfél két hangot küld, egy férfit és egy nőit, akik végre anyanyelvi beszélőnek hangzanak, bár olyan természetellenesen tagoltan beszélnek, mint a hangbemondás a villamoson. Fordító megírja benyomásait az Ügyfélnek, Ügyfél elégedett, kifizeti.

Harmadik felvonás: Ügyfél elkészíti az MI-videókat, amelyeken egy mesterséges intelligenciával generált férfi és női alak magyarázza a tudnivalókat, miközben valamiért minden mondat elején bólintanak. Ügyfél a hangsáv MI-vel készült leirata alapján készíti el a feliratot a videókhoz, és továbbküldi őket a Fordítónak, akinek ellenőriznie kell, hogy helyes a leirat, illetve hogy a hangsáv szinkronban van vele. A leirat természetesen tele van hibákkal, rossz helyen kezdődnek és érnek véget mondatok, az MI "félrehall" bizonyos részeket, sőt az egyik mondat végét elegánsan kihagyja. Fordító (aki nem érti, miért nem egy az egyben az ő eredeti fordítását tették fel feliratnak) korrigálja a feliratokat. Ügyfél remélhetőleg hamarosan kifizeti.

Nem kizárt, hogy lesz még negyedik felvonás, de addig is itt hagynám ezt bátorításul azoknak a fordító kollégáknak, akik attól rettegnek, hogy az MI miatt felkopik az álluk. Lám, nekem az MI-nek köszönhetően háromszor fizettek egy olyan munkáért, amiért normális esetben csak egy fizetséget kaptam volna.

Technológia és pocsolyák

 Gyanúsan sokszor fordultunk be, ezért ránéztem a térképemre. Aszerint volt egy szélesebb és egyértelműbb út is Vilaflorba, de Delia ragaszkodott hozzá, hogy a GPS útmutatásait kövesse, így maradtunk az úttalan utakon. Bár Tenerife déli része ismert a fura településnevekről - elég csak Las Galletast (kekszek) és Los Abrigost (kabátok) említeni - , azért én is meglepődtem, mikor egy tábla közölte, hogy elhagytuk Las Casas (házak) települést.

- Itt vége van a házaknak! - állapítottam meg.
- Hát tulajdonképpen tényleg nem sokat látok följebb - jegyezte meg Carmen. Elkezdtünk beszélgetni arról, milyen hátránya lehet, ha valaki itt él a semmi közepén, amikor megcsördült Carmen mobilja; Bea telefonált, hogy hol vagyunk már.

- Öt perc - felelte Carmen a GPS-re pillantva, és elbúcsúzott. - Már csak ránk várnak.

- Mindenki ott van már? Még Jonay is? - kérdeztem csodálkozva, mert Jonay notórius késő (ezt a szokást valószínűleg Magyarországon sajátította el). A tippem helyesnek bizonyult: Jonay még nem volt sehol.

- Biztos, hogy jön? - kérdeztem Beától. - Tegnap beszéltem vele, és azt mondta, lehet, hogy túl fáradt lesz.

- De igen, jön, már úton van - felelte Bea. Carlos egyre türelmetlenebb lett.

- Még öt percig várunk, aztán elindulunk. Ez nincs rendben, hogy 40 ember itt vár egy ember miatt - bár egyébként nem voltunk negyvenen. És persze nem indultunk el öt perc múlva, hanem megvártuk, amíg Jonay befut. Ennek valószínűleg stratégiai oka volt, ugyanis Jonay szokott az lenni, aki a menet végén megy és CB-rádión tartja a kapcsolatot a túravezetőkkel. Amint begördült a kocsija, Bea máris odasietett és a kezébe nyomta a rádiót. Jonay azonnal bekapcsolta, bár körülbelül tíz lépés távolságra volt csak tőlünk.

- Bocsánatot kérek a késésért, és köszönöm, hogy megvártatok - üzente a rádión, majd elindultunk.

Az utóbbi időben sok eső volt a szigeten, ezért utunkon szokatlan mennyiségű vízzel találkoztunk. A barranco alján kis patakocska csordogált.

Túratársaim azonban - különösen a délen élők - még az egyszerű pocsolyáknál is fotózkodtak. Amint az első pocsolyát megláttuk, Flori mögéje állt és megkért valakit, hogy fotózza le. A fotós intett neki, hogy menjen kicsit előrébb. Mivel láttam, hogy már csak egy lépésre van, bevetettem magam.

- Még egy lépést előre! Jó, és most még egyet! - de Flori nem dőlt be a trükknek. Carmen viszont szerzett egy hosszú botot és úgy tett, mintha evezne a pocsolyában, ezzel jelentős fröcskölést csapva. Flori így végül kénytelen volt menteni a bőrét és a nadrágját. Egy másik pocsolyába Carlos dobált bele köveket, ami a fröcskölési távolságban levő túratársaknak egyáltalán nem tetszett. Amikor Delia is beledobott egyet, méltatlankodva kérdőre vonták.

- Carlos volt - kente rá Delia a rosszalkodást a kézenfekvő bűnbakra.

Carment a pocsolyák annyira felvillanyozták, hogy énekelni kezdett. Jonaynál ekkor telt be a pohár; elővette a walkie-talkie-t.

- Halló, Carlos! Kérek engedélyt elektromos sokkoló használatára!

A macskák és az IT

 Amikor megjelent a Chat GPT (amelynek neve egyébként franciául azt jelenti: "macska, fingottam"), sokan töltötték a szabadidejüket azzal, hogy mindenféle idióta beszélgetést folytattak vele. András úgy döntött, a macskáról beszélget, az alábbi eredménnyel:

Tegnapelőtt András a számítógép diktálás funkcióját tesztelte német nyelven. Érdeklődve figyeltem az eredményt.

- "Köszönöm, hogy felhívott a születésnapomon"? Kedves mondat, de nem gondolod, hogy az évnek csak egy napján használható?

- Nem, a Geburtstag félreértés volt. De a többit egész jól leírta. Mondj valamit németül.

- Én, németül? Na jó. "András magt Katzen, und er hat eine süße Katze, die Gräfin."

Az alábbi szavak jelentek meg a képernyőn: "András Markt Katzen, und er hat eine süße Katze, die Griechen."

- Jé, macskavásárba mész?

- Bizony. De görög lett a macskám.

Cruz del Carmen

 Codyval leleveleztük, hogy melyik busszal megyünk. Én persze hamarabb beértem a buszállomásra, még alig egy-két ember lézengett a platformon, úgyhogy bementem olvasni. Mire ismét kiértem, már hatalmas tömeg várakozott: télen ritka az olyan vasárnap, hogy az egész hegység fölött ragyog a nap, mindenki túrázni indult. Vadul nézelődtem, a cicás maszkomban, mert azt mondtam nekik, hogy arról ismerhetnek fel. Fel is ismertek: csak ketten voltak, Cody és Sophia. Azt hittem, megint kis létszámú csapat leszünk, de Cody elmondta, hogy két társaság autóval jön (ahhoz képest, hogy megírta: ez nem körtúra, autóval nem praktikus) és húsz percet késnek.

Cruz del Carmenben Cody lecövekelt a látogatóközpont előtt.

- Menjetek fel a kilátóba, én itt maradok - javasolta. Azután elküldött minket a látogatóközpontba meg kávézni is (oda nem mentünk), azzal, hogy ő kint marad. Kikövetkeztettem, hogy a látogatóközpont előtt beszéltük meg a találkozót. A következő busszal meg is érkezett két szlovák, akik rögtön elmentek kávézni. Mondtuk Codynak, hogy menjen ő is nyugodtan körbenézni, addig tartjuk a frontot. Így is tett, mi meg csak utóbb jöttünk rá: ha valaki egy magas amerikai srácot keres, akkor nem biztos, hogy oda fog jönni két alacsony nőhöz.

Cruz del Carmenben nem mindenhol van térerő, ami kicsit nehezítette a kommunikációt az elveszett autósokkal. Legalább félórája vártunk, mikor befutott az első kocsival két német srác, Felix és Paul. Elmondták, hogy iszonyú nehezen találtak parkolóhelyet, Pico del Inglésig végig tele van az út széle - láthatóan az autósok kedve is megjött a túrázáshoz. Ez nem volt túl biztató, mivel a beígérkezett Catarinán kívül még egy autós társaságot vártunk. A fiúk felváltva próbáltak meg kommunikálni velük.

- Visszaállok ide a fa alá, mert itt volt térerőm - közölte Cody. Paul nagy lelkesen konstatálta, hogy sikerült hívást indítania.

- Azt hiszem, elértem valamelyiküket!

- Ez az én telefonom - felelte szárazon Cody. Mi már kezdtünk türelmetlenek lenni.

- A mobiltelefonok előtt az emberek nem vártak ennyit másokra - jegyeztem meg. - Induljunk el és mondjuk nekik, hogy jöjjenek utánunk. Elvégre már vagy 40 perce várunk.

- Ja, én is utálom, ha várni kell valakire - jegyezte meg Paul, mire csúnyán néztem rá. Cody, aki évek óta Németországban él, nem késlekedett a visszavágással.

- Amúgy jellemző, hogy pont a németek nem képesek pontosan érkezni.

Catarina időnként legalább bejelentkezett, közölve, hogy úton van.

- Amíg parkolóhelyet talál, újabb félóra lesz, majd utána gyalogolhat 4 kilométert idáig - jósolta Felix. Cody üzenetet kapott.

- A másik srác azt mondta, itt van az étteremben.

- És mit csinál ott? - csodálkozott Sophia.

- Hát gondolom fizet.

Cody megmondta neki, hogy jöjjön ki, és pásztáztuk az épület előtt állókat.

- Egyik se néz ki úgy, hogy ő lehetne Thorsten.

- Thorstent várjuk? - esett le nekem a tantusz. - Nem ő mondta azt, hogy végül másik túrára megy?

Felix írt Thorstennek, hogy küldjön képet arról, hol áll. A képről egyértelmű volt, hogy nem ez előtt az étterem előtt. A lányok elindultak lefelé a turistaúton.

- Catarina most parkol - jelentette be Paul. Automatikusan jött a kérdés:

- Hol?

Úgy döntöttünk, őt azért megvárjuk, mivel azt mondta, az étterem előtt áll. Sophiáékat visszahívtuk az ösvényről. Ismét körülnéztünk, ismét eredménytelenül. Úgy döntöttem, kezembe veszem az irányítást és elordítottam magam:

- Catarina!!

Semmi reakció. A srácok tőle is kértek képet - ő is valahol máshol volt. Egy órás késéssel elindultunk túrázni.

Wolfersbergi meglepetések

 A 7B busz begördült Hütteldorf vasútállomás elé. Ebben csak az volt a meglepő, hogy egyáltalán nem erre közlekedik: ezzel a busszal szoktam Wienerbergre járni (https://macskamedve.blogspot.com/2020/06/wienerberg-allatkai.html). De mivel a 49A helyére állt be, amelynek két perc múlva indulnia kéne, optimistán odamentem és megszólítottam az épp leszállóban levő sofőrt.

- Ez a 49A?

- Mint a feliratból is látható - felelte a sofőr kedvesen, de azért egy kis "na, megint egy hülye, aki nem tud olvasni" hangsúllyal. Azután leszállt és felnézett a feliratra.

- Mi ez a 7B? Mit keres itt az, hogy 7B? - kérdezte döbbenten, majd visszaszállt és átállította a feliratot. Volt benne annyi jófejség, hogy bocsánatot kért tőlem, amiért hülyének nézett.

Visszafelé jövet épp az orrom előtt ment el a busz, ezért úgy gondoltam, lesétálok egy darabon. Bár ez lakóövezet, a google térkép mutatott egy Gary's Café nevű helyet, reméltem, hogy nyitva van. Ahogy azonban odaértem, nemcsak kávézót nem találtam, de semmi nyomát sem annak, hogy itt valaha lett volna, sőt, a google térképen nem is az a ház szerepelt, ami a házszámnak megfelelt volna, hanem a mellette levő. Így kénytelen voltam megvárni a buszt és lent Hütteldorfban reggelizni. Még szerencse, hogy a wolfersbergi kilátás sosem hagy cserben:

Az élet okostelefon nélkül

 Megbeszéltük, hogy Dóra átjön 1 órára. 12 körül rám írt, hogy meghalt a telefonja, szóval felhívni nem tudom, de ha bármi van, akkor negyed 1-ig írjak emailt. (Ez kicsit korai időpontnak tűnt az indulására, de mint kiderült, a telefonja mellett a biciklije is feldobta a talpát.)

Mikor megérkezett, megpróbáltuk feléleszteni a telefonját, de sikertelenül. Ami csak azért volt ciki, mert megbeszélte az új barátjával, hogy 4-re átmegy hozzá, csakhogy nem tudta a címet (igen, ennyire új a kapcsolat).

- Felhívhatod a telefonomról - ajánlottam fel.

- Nem tudom fejből a számát.

- Akkor kilépek a Facebookomból, lépj be a tiédbe és írj rá Messengeren.

- De nem tudom a Facebook-jelszómat. A gépemről se tudok belépni a Facebookra, csak a telefonomról, mert az megjegyezte a jelszót. De most ugye arról se tudok.

- Oké, ráírok én, aztán reméljük, hajlandó válaszolni egy ismeretlentől érkező üzenetre.

- Azt se tudom, fent van-e Facebookon.

- Ezt elég könnyen kideríthetjük - mondtam, és beírtuk a nevét. Szerencsére ilyen nevű emberből egy volt, és a képéről Dóra felismerte, hogy ez tényleg ő. Viszont a Facebook-profilján az utolsó aktivitás két évvel ezelőtt volt.

- Attól még lehet, hogy nézi a Messengert. Nekem is van olyan ismerősöm, akinek nulla aktivitás van az oldalán, de mikor egyszer ráírtam messengerben, azt másnap elolvasta - bátorítottam Dórát, nem belegondolva, hogy ha Sebastian csak másnap válaszol, azzal ő kivan a vízből. Mindenesetre ráírt Sebastianra az én Facebookomról (elmagyarázva, hogy "a macskás barátnője" profiljából ír, de azért ez ő), aztán elindultunk, mert Dóra saját bevallása szerint még nem ebédelt és ezt pótolni akarta. Persze bekapcsolva tartottam a mobilnetemet, hátha Sebastian visszaírt.

Dórának szerencséje volt: hamarosan üzenet érkezett Sebastiantól, benne a címmel. Dóra a címet lelkiismeretesen felírta a jegyzetfüzetébe egy csomó minden más jegyzet közé, ahol garantáltan nem fogja megtalálni, majd rájött, hogy nem tudja, hol van ez az utca. Ezért ismét igénybe vettük az én okostelómat, azon belül is a Google Mapset. Az rögtön ki is adta az útvonalat, amit Dóra részletesen elkezdett kimásolni a füzetébe:

"9-es villamos Westbahnhof felé. Leszállni"

- Jó, hogy felírod magadnak, hogy le kell szállni, még a végén elfelejtenéd - jegyeztem meg.

- Nem, ez még folytatódik. "Leszállni: Urban-Loritz-Platz" - magyarázta Dóra, én pedig nem hívtam fel a figyelmét, hogy az tulajdonképpen a Westbahnhof, ami a villamosnak amúgy is végállomása. Dóra gondosan másolta tovább az útvonalat.

- Leszállni: Arbeitergasse, és onnan már csak 3 perc gyalog - jelentette ki vidáman és becsukta a jegyzetfüzetet. Az eddigiek fényében felhívtam a figyelmét, hogy esetleg annak a 3 perc gyaloglásnak az irányát is érdemes lenne leírni, amit végül meg is tett.

Időközben újabb üzenet érkezett Sebastiantól: "Üdvözlöm a barátnődet és a macskát!"

Tanulság: hogyan éljünk okostelefon nélkül? Lógjunk együtt valaki olyannal, akinek van...

Asztal

A régi lakásban az előző lakók otthagytak nekünk egy asztalt és négy széket, így ilyesmit nem vettünk. Az új lakásba viszont csak a saját bútorainkat vittük, ezért asztal és székek után kellett néznünk. Szerencsére a sarkon van a Mömax, ahol egész jó a kávé, és ráadásul András a honlapjukon egész olcsón talált asztalt és székeket. Egy reggel felkerekedtünk tehát és körülnéztünk az áruházban. Az András által kinézett székeket nem találtuk sehol, viszont én találtam néhány jól kinéző összehajtható széket. - Nézd, ezek tökjók és olcsóbbak is. - De ne már összehajthatót. - Most miért, az előző lakásban is olyanok voltak. - Hát legföljebb vendégszéknek. Az asztalt hamarosan megtaláltuk, a székek ügyében pedig az eladóhoz fordultunk. Sportszerű nehezítésként a honlapon ennek az egy terméknek nem volt fantázianeve. Úgyhogy beletelt egy kis időbe míg a honlapot közösen nézegetve megtaláltuk a székeket, és kiderült, hogy ezekből pont nincs most raktáron. - Akkor kérjük azt az asztalt - mondta András. - Mi itt asztalokat nem árulunk, csak a másik áruházunkban, a meidlingi pályaudvarnál. Itt meg lehet rendelni, és 14 napon belül megérkezik. Vagy a másik lehetőség, hogy a webáruházból megrendelik, és a posta ingyen kiszállítja. Kívánják megrendelni? Nem kívántuk megrendelni és még két hétig asztal nélkül maradni. Én mindenesetre leakasztottam két 7 eurós összehajtható széket, amelyek sokkal kényelmesebbnek tűntek, mint az András által kinézett nem-összehajthatók, lebeszéltem Andrást az egy méter magas, bekeretezett Buddha-képről (valami 30 euró volt) és hazamentünk. Otthon körbenéztünk, hátha a Kikában van olcsón asztal, de csak üvegtetejűt találtunk, az pedig Krisznél se vált be, pedig ő gyereket fogadott örökbe, nem macskát. Szóval maradtunk annál az opciónál, hogy megrendeltük a Mömaxból az asztalt, és vártuk a visszajelzést, hogy mikor szállítják ki. Kábé minden reggel azzal nyitottam meg az emailemet, hogy hátha kaptam valami értesítést, és napközbenre nem csináltam fix programot, hogy szükség esetén otthon tudjak lenni, de egy hétig nem történt semmi. Ami azért különösen érdekes, mert 6 napon belül ígérték a kiszállítást. A 8. napon végre kaptam egy emailt, hogy a megrendelésemet rögzítették. Mondjuk nem tudom, miért telt nekik ez ilyen hosszú időbe, mindenesetre küldtek egy linket a posta honlapjához, ahol követni tudom a küldeményemet. Ráklikkeltem, semmi infó. Ez volt szerdán. Csütörtök este végre érkezett egy újabb email, hogy feladták a csomagot. Szeptember 12. pénteket jelölték meg kiszállítási dátumnak, aminek nagyon nem örültem, mert aznap délután a menekülttáboros tüntire terveztünk menni Tündivel. Gyorsan írtam neki, hogy a részvételem asztalfüggő (nem írták, hogy a szombaton belül milyen időpontban érkezik az asztal). Azután pénteken kaptam egy újabb emailt, miszerint 14-én hétfőn hozzák az asztalt. 12-én szombaton reggel negyed 7-kor csöngettek; mondjuk már ébren voltam persze, de még pizsamában, mert nem vártam látogatót. A postás, mint kiderült, csak jelzésként csöngetett (és csak egyszer), mert minden kapucsengő nélkül bejutott a házba és az ajtóban letette a nagy lapos csomagot. Merthogy nem összeszerelve, hanem IKEA-módra alkatrészekben kaptuk meg az asztalt. Úgyhogy megvolt a reggeli programunk, amíg összeraktuk (bár azokat a csavarokat, amelyeknek nem jelölték meg eleve a helyét, kalapács híján nem tudtuk betenni, de ettől még egész stabil lett a konstrukció), azután elmentünk és vettünk egy nagy mirelit pizzát, előre örülve, hogy asztalnál sokkal könnyebb lesz enni, mint ölben. Ott, ahol először felállítottuk az asztalt, kicsit billegett, de aztán András a falhoz tolta és ott nem, így arra jutottunk, hogy a hiba nem az asztalban, hanem a parkettában van. Ebéd előtt viszont úgy gondoltam, kevésbé praktikus a falnál enni, ezért bevittem az asztalt a szoba közepére, gondosan kiválasztva egy olyan helyet, ahol nem billeg. Mikor bevittem a tányéromat a kész fél pizzával, észrevettem, hogy András 90 fokban elfordította az asztalt (a hosszabb oldala most nem párhuzamos volt az ablakkal, hanem merőleges rá), de igazából sokkal kevésbé foglalkoztatott, mint a kaja. El is kezdtünk enni. - Ez az asztal billeg - állapította meg András. - Ahogy az előbb én raktam, úgy nem billegett. - Ja!

Apartmankiadási alapok kezdőknek

Grazban egy szimpatikusnak tűnő apartmant foglaltunk le a pályaudvar közelében. A tulaj nagyon pattogott emailben, hogy írjuk meg, mikor érkezünk, mert csak délután 3 után lehet elfoglalni a szállást. Megírtuk, hogy fél négyre ér be a vonatunk, nem kell aggódni.

A vonatról leszállva elkezdtük keresni a Finkengasse 2-es számot, amit címként megadtak. Ezt az épületet azonban nagyon látványosan még építették. Először azt gondoltuk, egy része már kész van és valahol be tudunk menni, de nem találtunk ilyen helyet, és a munkások is azt mondták, hogy ez építési terület, jövőre fog kinyitni a szálloda, ami itt épül. Felvetettem, hogy talán, amíg ez az épület nincs kész, egy másik épületnek adták a 2-es számot. A szomszéd épület valóban ígéretesnek tűnt, szemlátomást diákkollégiumként működött - ámde a 4-es házszám díszelgett rajta. Azért megpróbálkoztunk a kapukóddal, amit a szállásadó előre elküldött (mindkét panelen), de nem nyitotta a kaput. Próbáltuk elérni a szállásadót telefonon, emailben és sms-ben is, de egyikre sem reagált. Viszont megláttunk a kollégium földszintjén egy srácot, aki éppen a kis előkertjébe ment ki. Megkérdeztük tőle, hogy melyik a Finkengasse 2, de ő is a félkész épületre mutatott.
- Az gáz, mert nekünk ott van a szállásunk.
-Egy félkész szállodában akartok lakni?
- Hát nem, de lehet, hogy ott fogunk.
A szállásadó továbbra se reagált, úgyhogy - mivel nem kívántunk órákat szobrozni a kapu előtt - úgy döntöttünk, keresünk egy másik szállást. Szerencsére a közelben találtunk egy hostelt, ami kifejezetten klassznak tűnt, és kivettünk ott egy szobát - egyelőre egy éjszakára. A raszta srác kedvesen adott nekünk egy szobát, mi felcuccoltunk és elindultunk a városba. A biztonság kedvéért még egyszer körbejártuk az épülő szállodát, hátha csak nem vettük észre a bejáratot. Ekkor hívta fel Andrást a szállásadó. Bár továbbra is ragaszkodott hozzá, hogy a Finkengasse 2-ben van a szállás, összeraktuk, hogy a 4-es számról van szó. Mgkérdeztük a kapukódot, ő ugyanazt mondta, amit egyszer már megkaptunk.
- Ezzel nem nyílik. Melyik panelen kell benyomni? Itt kettő is van.
- Nem tudom, én még nem jártam annál a lakásnál. Próbálkozzanak mind a kettőn.
- Nyomjuk meg utána a kulcs jelet?
- Igen, próbálják meg úgy.
- Így se nyílik.
A nő röviden konzultált egy kollégájával, majd mondott egy másik kódot, amivel szintén nem nyílt ki a kapu. Ezen a ponton elkértem Andrástól a telefont, mert úgy ítéltem meg, ő túl türelmes a szállásadóval, én pedig nagyon szomjas voltam és nem akartam még másfél órát szobrozni az épület előtt.
- Sajnos nincs több ötletem - mondta a nő. - Ezt az apartmant most először adjuk ki, és igazából a kollégám felelős érte, csak ő most elutazott és én helyettesítem.
- Ez mind rendben van, de alap, hogy meg tudják mondani, hogy jutunk be a lakásba. Van egy ötletem: mi elmegyünk, beülünk valahová, önök kiderítik, mi a kapukód, és félóra múlva beszélünk.
Ebben a pillanatban kinyílt a kapu.
- Mit csináltál? - csodálkoztam.
- Kísérletileg benyomtam az 1234# mesterkódot, és kinyílt - felelte András.
Elmondtuk a jó hírt az ügyintézőnek, aki még mindig ott volt a telefonban.
- Nagyon jó. 9-es lakás.
9-es lakást nem találtunk, csak 009-est, mert ugye az emelet száma mindig előtte volt. A 009-es természetesen be volt zárva. Visszamentünk az előcsarnokba, ahol tíz kis széf sorakozott.
- Te, szerintem a 9-es széf lesz!-raktam össze a dolgot, mert ilyen széfbe rejtett kulccsal már volt tapasztalatom (https://macskamedve.blogspot.com/2019/10/kulcs-szefben.html). Beállítottuk rajta azt a kódot, amit emailben mint kapukódot kaptunk meg, és működött. A széfben egy csipet találtunk, valamint egy papírt, amire a 9-es és a 423-as szám volt felírva. Ismét megpróbálkoztunk a 009-es szobával, eredménytelenül. Felmentünk a 423-ashoz, és végre kinyílt az ajtó. Ekkor visszamentünk a hostelbe, elmagyaráztuk a helyzetet, a raszta srác pedig iszonyat jófej módon az összes pénzünket visszaadta.

Ezzel még nem értek véget a szállásadó kompetenciaproblémái, szobánk ugyanis láthatóan egyszemélyes volt (bár "szoba két főnek" címmel hirdették a booking.com-on). Az ágyon ugyan valamennyire elfértünk ketten, ám csak egy párna és egy paplan tartozott hozzá. A folyosón találtunk egy kocsit hengerpárnákkal és párnahuzatokkal, onnan kommunizáltunk el egyet-egyet. A paplanon első éjjel megpróbáltunk megosztozni, de ezáltal én általában takaró nélkül maradtam. Másnap András írt a szállásadónak, hogy hozzanak még egy paplant, de válaszul csak egy "remélem, jól érzik magukat a szálláson" üzenet érkezett, mintha mi nem is írtunk volna semmit. Este visszaérve persze nem tapasztaltunk semmi változást. A kocsiról elvettünk egy paplanhuzatot és András éjjel azzal takarózott, de a harmadik napon azért írt még egy emailt, hogy kérünk még egy személyre ágyneműt. Ezt végre tudomásul vették, és ott-tartózkodásunk harmadik éjszakáján végre mindkettőnknek jutott saját takaró.

8 kg

Elhatároztuk, hogy kipróbáljuk a sarki automata biomosodát.
- Neked mit kell kimosni? - kérdezte András.
- Csak két farmerom van és egy törülközőm.
- Nekem meg a munkaruhám. Meg gondolkozom, hogy kimossam-e a lepedőmet. Csak nem lehet 8 kilónál több.
- Figyelj, ha 8 kilónál több, akkor 2 mosást teszünk be.
- Nem teszünk be 2 mosást.
- Mert smucigok vagyunk?
- Nem, csak én. Amúgy meg honnan lehet tudni, mennyi 8 kiló?
- Hát legegyszerűbb, ha az ember rárakja a mérlegre. Ami nekünk nincs.
- Azt én is meg tudom mondani, hogyan nem működik.
- Figyelj, itt vannak a kézisúlyzóim, a kettő együtt 6 kiló. Egyik kezembe veszem a súlyzókat, a másikba a mosnivalót és megnézem, hogy melyik nehezebb.
András elröhögte magát, pedig szerintem ez működő stratégia lehetett.
- Most mi van?
- Elképzeltem, ahogy egyensúlyozod a két kezedben. Egyáltalán meg tudod fogni egy kezedbe a két súlyzót?
- Mert szerinted edzés közben mit csinálok? - Rögtön demonstráltam is a műveletet, majd a másik kezemmel fölvettem a mosnivalóval telerakott hátizsákot. - Hm, szerintem kábé egyforma.
- Na jó, de abban még a hátizsák súlya is benne van.
- Persze, de az nem baj, ha kevesebb, mint 6 kiló, csak az, ha több mint 8.
- Miért ebbe a hátizsákba rakjuk és miért nem a te kis kék hátizsákodba? Az pont úgy lett kitalálva, nem, hogy a repülőre fel tudd vinni kézipoggyászként?
- Igen, de az a méreteit illeti, nem azt, hogy mennyi fér bele.
- Hát gondolom úgy lett kitalálva, hogy 8 kiló férjen bele.
- Hát ezt nem lehet belőni, mert ha beleteszem a két súlyzómat meg a laptopot, amellett elfér még pár vastag könyv, de súlyra több lesz, mint 8 kiló.
- Tudod, mit kéne? Teletöltjük vízzel a fürdőkádat, azután beletesszük a ruhákat és megnézzük, mennyi víz folyik ki. Archimédész törvénye alapján pont annyi, amennyit nyom a ruha.
- Ez jó ötlet, de hogy mérjük meg a víz súlyát? Várjál, megvan! 1 liter víz 1 kiló, tehát megnézhetjük, hányszor telik meg egy egyliteres lábos. Kár, hogy nem nagyon lehet megoldani, hogy a kádból a víz egy konkrét helyen folyjon ki, bele a lábosba...

Megérkeztünk a mosodába, ahol reményeimmel ellentétben nem volt mérleg, amin lemérhettük volna a ruhát. Viszont a 8 kilóra hitelesített mosógép nem tiltakozott, úgyhogy arra jutottunk, hogy nem léptük túl a határt.
- Szerintem ebbe nem is fér 8 kilónál több - jegyezte meg András. - Mert látod, ott vannak 14 meg 20 kilósak is, és azok nagyobbak.

Kábeli zűrzavar

András vett egy kamerát, hogy anyukájával azon keresztül tudjon skype-olni. Ez sem volt egyszerű menet: a boltban nem volt, a raktárból kellett megrendelni, azt ígérték, hétfőn megérkezik. András vonata hétfő délben indult vissza, tehát némi kétségek között mentünk be hétfő délelőtt az üzletbe. Persze kamera sehol, majd kedden – de addigra András már nem lesz itt. Az első terv az volt, hogy majd értesítenek engem és bemegyek érte, de ez nem történt meg, végül András gyűjtötte be következő látogatása során.

András azt hitte, a kamera wifin keresztül csatlakozik majd a számítógéphez, de kiderült, hogy nem, kábel kell hozzá. Bement az üzletbe, de csak 1-2 méteres kábel volt, amiről sejthető volt, hogy nem ér le a szekrény tetejéről (ahol a csatlakozó volt) a kisasztalig (ahová a kamerát tervezte tenni). Így bevettük magunkat a Média Marktba és egész gyorsan megtaláltuk a „kábelek”szekciót (előző alkalommal ugyanis én kerestem ilyesmit).
- 5 méteres kábel kell – közölte András. – Ezek szerintem rövidek.
- Itt van egy 15 méteres – jelentettem.
- Az meg túl hosszú.
- Várjál, itt van egy 10 méter.
- Te amúgy honnan látod, hogy hány méteresek? – forgatta a dobozt az apróbetűs leírást vizsgálva.
- Itt van nagy piros betűkkel a doboz elején. De 5 méterest nem látok. Nem akarsz inkább 10 méterest?
- Nem, nekem 5 méteres kell. Várjál, itt van egy – és örömmel levett egy 5 méteres kábelt. Még filózott rajta egy kicsit, hogy ennek a csatlakozója vajon illeszkedik-e, mert a kamerán mintha más szám szerepelne, de mikor megállapítottuk, hogy a csatlakozója mindegyiknek ugyanolyan, arra jutott, hogy biztos jó lesz. Elindultunk a pénztárak felé, de félúton András elbizonytalanodott, hogy elég lesz-e az 5 méter. Visszament a 10 méteresért, én meg addig egy hiperszuper órát vizsgálgattam, amely mérni tudná azt is, mekkora távot úsztam, ha kiadnék rá 80 ezer forintot (de nem fogok).

Hazaérve kiderült, hogy a 10 méteres kábel épphogy leér a szekrény tetejéről, úgyhogy jó ösztönnel sugalltam annak megvételét. Levezettük a kisasztalon levő kameráig, majd András a kamera előtt állva skype-on felhívta a telefonjáról, és lelkesen kommentálta az eredményt:
- Látszik a gatyám!
- Nahát, micsoda vizuális élmények – jegyeztem meg, de András épp attól volt elragadtatva, hogy a kamerából az előző mondatát visszahallotta.
- Az én hangomon beszél!

A következő kör persze az volt, hogy távolabbról is teszteljük a rendszert. Ez meg is történt este tőlem.
- Anyám az ágyon fekszik és olvas –jelentette András. – Nem is veszi észre, hogy forog a kamera.
- Ja, ez úgy is működik, ha nem skype-oltok?
- Persze. Tulajdonképpen – tűnődött el András – hozzád is beszerelhetnék egy ilyen kamerát, és akkor messziről figyelhetném, mit csinálsz.
- De jó lenne. Nézhetnéd, hogyan takarítom el a macskahányást.
- Azt annyira nem – fintorodott el András, de rögtön jött az újabb ötlet: - Lehetne mondjuk a fürdőszobában.
- Az tökjó, mert pont oda szokott hányni a macska.

Molly

Gazsi a Moli-pihenőhöz tervezte az ebédet. Nem meglepő módon a túratársak első kérdése ez volt:
- Ki az a Molly?
- Az egyik vombat az állatkertben – feleltem felkészülten. Betti megdöbbent.
- Milyen furcsa, egy ilyen bájos női név, és erre egy vombatot hívnak így. Ez azért elég szokatlan lehet.
- Neki nem – vetettem ellen. – Ő vombatnak született, neki ez a természetes.
- Igazából ez nem Molly, hanem Moli-pihenő – tájékoztatott Gazsi. – Egy Molnár Lajosról nevezték el.
- De ki az a Molnár Lajos?
Régebben Gazsi egy ilyen kérdést megkerült volna. (Emlékezetes beszélgetésünk a Noszlopy-kunyhónál: „Miért hívják ezt Noszlopy-kunyhónak?” „Mert itt lakott a Noszlopy.” „És miért lakott itt?” „Mert itt volt a kunyhója.”) Most azonban, hogy ő is az okostelefon-tulajdonosok soraiba lépett, nem hagyta annyiban és rákeresett az interneten.
-„Molnár Lajos emléktábla, kőpad, csodálatos kilátás a Prédikálószék - Dömös - Szemt Mihály-hegy - Dunakanyar irányába” – olvasta. – De nem derül ki, ki volt az a Molnár Lajos.
- Gyerekkoromban lakott a házunkban egy Molnár Lajos, de nem hiszem, hogy pihenőt neveztek el róla. Keress rá a wikipédián – javasoltam.
- Ez a wikimaps volt, a wikipédián nem is szerepel – tájékoztatott Gazsi és tovább keresett. Betti is elővette a telefonját, hátha talál valamit.
- „Foglalta a KPVDSZ Vörös Meteor Természetbarát Egyesülete Hegymászó Szakosztálya MOLNÁR LAJOS emlékére 1975. Molnár Lajos emlékére lett a kőpad neve Moli pihenő” – olvasta Gazsi.
- Te is a kéktúra oldalát nézed? – pillantott föl a telefonjából Betti.

Az általános leírásokból azonban nem derült ki Moli kiléte, így Gazsi új módszerhez folyamodott: kipróbálta a hangfelismerést. Lassan és tagoltan belemondta a telefonba:
- Molnár Lajos turista – majd megnézte az eredményt. – Na jó, ez biztos nem ő volt. Molnár Lajos vadász. Semmi. Molnár Lajos erdész.
- Ha minden foglalkozást felsorolsz, az sokáig fog tartani – jegyezte meg valaki.

Hosszas nyomozás után kiderült: Molnár Lajos (Moli) egy turistaegyesület fotószakosztályának volt a vezetője. Továbbra se tudjuk, miért az ő nevét viseli a pihenő.

A létezés elviselhetetlen feltölthetősége

Az Academia.edu nagyon hasznos oldal, sok kolléga feltölti oda különböző tudományos cikkeit, amelyek ingyen letölthetők a tagoknak. Ráadásul az oldal még email értesítőt is küld, ha valami olyan érkezett, ami szerinte engem érdekelhet. Ma a következő értesítést kaptam:
"Existence was uploaded by X. Y."
Azért nem semmi, hogy magát a létezést is fel lehet már tenni a netre.

Grillparti a teraszon

Vasárnap este a szervezők átjöttek a kaucióért, és egyben megkérdezték, kimehetnek-e a teraszunkra. Kicsit furcsálltuk a kérést, de megengedtük nekik. Hamarosan kiderült hátsó szándékuk:
- A lenti házban nagyon szigorúak a szabályok és nem engedélyezik a holnapi grillpartit. Azt gondoltuk, lehetne itt nálatok.
- Másfél busznyi ember idejön a teraszunkra? – csodálkoztam.
- Ja nem, a buli maga a parkolóban lesz, itt csak a grillezés történne. Cserébe annyi forralt bort ihattok, amennyit akartok.
- Azt hittem, ez egyébként is így van – jegyeztem meg, miután a forralt borozást a nemtomkik szponzorálják. De ezek szerint ennyire nem szponzorálnak, mert mint kiderült, a többieknek fejenként csak egy pohárral jár.
- És az itteni vezetőség engedélyezi a grillpartit?
- Még nem tudjuk, de holnap reggel beszélünk a recepcióssal.
Én ugyan láttam potenciális nehézséget a sztoriban, de a többiek közölték, hogy nekem ezen igazán fölösleges aggódnom, ez a szervezők dolga. A szervezők a jelek szerint megoldották, mert már fél négykor megjelentek iszonyat mennyiségű tömény itallal. Kivitték az asztalunkat és ráállították egy egy méter vastag hórétegre, mi meg vártuk, mikor szakad be alatta, de ez nem történt meg. Az viszont hamar kiderült, hogy a hosszabbítóval kivitt árammal sem sikerül beindítani a grillsütőt.
- Lehet, hogy nem bírja a biztosíték. Húzzatok ki minden elektromos berendezést – javasolta a szervező srác, és rögtön ki is húzta a tévét, aminek eddig a létezése se tűnt fel. Én csodálkoztam, mert ha a grillsütő lecsapta volna a biztosítékot, nem lett volna áram az apartmanban, pedig volt – igaz, nem mindenhol, mert a konyhában és Balázsék szobájában a konnektorok nem működtek. A szervezők ismét bedugták a grillsütőt, ismét nem működött.
- Nem lehet, hogy a grillsütővel van a gond? – vetette fel Anna. – Mármint, ha itt megnyomom és fáj, ott megnyomom és fáj, amott megnyomom és fáj, akkor eltört az ujjam.
Kezdett kínos lenni a helyzet, bár egy gázgrillt sikerült beüzemelni. Végül a szervezők megkérték, hadd süssék ki a cuccok egy részét nálunk a konyhában serpenyőben. Én arra számítottam volna, hogy cserébe a lakótársaim ingyen kapják a hamburgert, de nem így történt (nekünk vegáknak a saját padlizsánunkat és hagymánkat sütötték meg, úgyhogy mi olcsón megúsztuk). És persze nem a parkolóban volt a buli, hanem mindenki ott nyüzsgött a teraszunkon; szerencsére a lányok este 7 körül kidobták a bulizókat, így azt hittük, nagyobb kár nélkül megúsztuk – egészen addig, míg másnap reggel ki nem néztem a teraszra.
- Valami gusztustalanság van a hóban – jelentettem.
- Hányás?
- Valószínű.
- Pedig azt mondták, a Juditék teraszára hánytak.
- Ezek szerint a miénkre is.
Kimentem és néhány nagyobb hótömbbel elfedtem a nyomokat; közben találtam a hóban egy csomó citromszeletet és cigarettacsikket is. Az előző nap kiütött konnektorok továbbra sem működnek; a teához a mi szobánkban dugtuk be a vízforralót. Délután aztán az egyik szervező srác átjött megkeresni a biztosítékszekrényt. Persze ott volt, ahol nem sejtettük: a tűzvédelmi szabályokat ismertető tábla valójában a szekrény ajtaja volt.

Csütörtökön havazni kezdett, Balázs pedig – a saját maga által ismertetett néphagyományt követve – kiment arcot mosni a friss hóval, hogy szép legyen. Miután bejött a teraszról, megkérdeztem tőle:
- Ugye tudod, hogy onnan vetted a havat, ahol a hányás volt?

Kisinóc

Az előttünk érkező túracsapat naivan megkérdezte, árulnak-e vajas kenyeret vagy hasonlót. A néni közölte, hogy nem, még nem indult be a szezon, ma még csak 3 vendége volt (mondjuk fél 12-kor annyira nem meglepő). Ezért csak levest tud adni (a logikát ne keressük). Vettünk innivalókat és kitelepedtünk a kerthelyiségbe, hogy saját szendvicseinket fogyasszuk el. Illetve Hörbi csak egy szendvicset fogyasztott, utána a mobiltelefonjával volt elfoglalva. A túra során ugyanis a régi mobiljával fotózott, de annak betelt a tárhelye, igy most megpróbálta ezeket a képeket átküldeni az új telefonjára.
-Siess, mert mindjárt indulnunk kell - figyelmeztette Tóni. Attila a pultosnőtől visszakapott ezrest vizsgálgatta.
- Szerintetek bankban beváltanak szakadt ezrest?
- Nekem is azt akarta adni, de én szóltam - demonstrálta Tóni az asszertivitás fontosságát. - Hörbi, mindjárt indulunk!
A többiek se fejezték még be az evést, ezért nyugodtan elmentem kéktúra-pecsétet szerezni. Mikor visszaértem, Hörbinek még mindig nem sikerült átküldenie a képeket.
- Kértek kávét? - kérdezte Sanyi. -A Tóni fizeti - mire Tóni enyhén szólva meglepődött. Attila azonban nem fogadta el a nagylelkű ajánlatot.
- Én adok egy ezrest - a pénztárosnő már ismeri...
Sanyi hamarosan visszaérkezett a kávékkal.
- Mit szólt az ezreshez?
- Fel se tűnt neki.
- Hörbi, mindjárt indulunk - figyelmeztette Tóni a kávéját kavargatva.
- Végre sikerült! - jelentette be büszkén Hörbi.-Akkor most erről a telefonról kitöröljük őket... - Megdöbbenve nézte a képernyőt. -Mind az 525 kép törlése? Ennyit azért nem fotóztam ma!
- Hörbi, szerintem most sikerült egy csomó olyan képet is kitörölnöd, amit át se küldtél a másikra...

Üzenet a múltba

- Az ötös pontig még nézzük meg, aztán fejezzük be – mondta tanítványom. Csodálkozva néztem az órára.
- Még csak ¾ van!
- De hát írtam neked messengeren, hogy ma hamarabb végezzünk, mert vacsorázni megyünk 7-re a párommal.
- Mikor írtad?
- Délelőtt.
- Hát akkor érdekes,mert nem emlékszem rá. Kaptam tőled emaileket,de még tegnap.
- Ne már, hát jelezte is, hogy olvastad!
- Tényleg? Hát lehet, hogy ráklikkeltem és nem olvastam el, nemtom.
- Vagy esetleg nem is neked küldtem? – gondolkozott el ő, mivel pont korábban mesélte, hogy a múltkor helyettem egy kolléganője velem azonos keresztnevű unokahúgának küldte el a házi feladatot, aki ezen enyhén meglepődött.
- Lehet, hogy ezt is a kolléganőd unokahúga kapta – viccelődtem. – Várj csak, amíg megjelenik a vacsorán.
Ő közben az emailjei között keresgélt.
- Nem találom az elküldöttek között. Lehet, hogy nem ment el… Jaj, ne! Tudod, kinek küldtem? A volt szeretőmnek!
- Hoppá! Lehet, hogy azt hitte, hogy vacsi előtt még beugrasz hozzá egy kis nosztalgiaszexre.
- Hát csak észrevette, hogy félrement az üzenet…
-Gondolod? Éppen most hívja a lelkisegélyt, hogy hiába várt rád…

Modern technológia az oktatásban

- Kiírok majd egy doodle-t, hogy mikor nézzük meg a filmet – javasoltam.
- Jaj, ne! – sóhajtotta önkéntelenül is Mária, akinek az előző héten a megosztott dokumentum megnyitása okozott problémát.
- Ugyan már, a doodle tök egyszerű. Én nagyon nem vagyok technikai zseni, de még én is tudom használni.
A diákokkal való online kapcsolattartás mellett a technológia a fizikai tanterembe is beköltözött: termünkben laptop és kivetítő is rendelkezésre áll, utóbbihoz távirányítható vetítővászonnal. Raikhan ezen felbátorodva közölte, hogy hozott egy témánkhoz kapcsolódó videót. Rögtön meg is nyomtam a vetítővászon távirányítóját, de nem történt semmi. Felnyitottam a távirányítót és felfedeztem az okot: a két pici elem közül az egyiket valaki eltüntette. Az otthon megszokott módszerrel rögtön a felnyitottam a másik két távirányítót, hogy átpakoljam belőlük az elemeket, de sajnos azokba másfajta kellett, a nagyobb elemek bele se fértek a vetítővászon távirányítójába.
- Sajnálom, Raikhan, csak a táblára fogsz tudni vetíteni – vallottam be. – Nem lehet használni a távirányítót.
- És azok a gombok ott a tábla mellett a falon? – vetette fel Raikhan. Megnyomtam: a vászon leereszkedett.
- Na látod, Mária, én és a technológia…

Google menyéttranslate

András azt álmodta, hogy megnyerte az EuroJackpotot. A 6 milliárdból egy alapitványt hozott létre, ami a magyar LMBTQ szervezeteket támogatta. Reggel ki is találtuk az alapitvány nevét: Kék Menyét Alapitvány. Rögtön meglett persze a spanyol neve is, de András - számomra sokkoló módon - portugálul nem tudta, hogy van a menyét, ezért megkért, hogy üssem be a google translate-be. Úgy döntöttem, először csak a kiindulási nyelvet állitom át spanyolra, megnézzük, mit csinál a magyarral, aztán átváltjuk portugálra.

Ahogy gépeltem be a szöveget, eleinte minden rendben ment:
fundación - alapitvány
fundación comadreja - menyét alapitvány
Majd valamiért a google translate összezavarodott, és a teljes név már nyelvi hibriddé vált:
Fundación Comadreja Azul - Blue Foundation Menyét

Elcserélt fejek

Mikor úgy tűnt, már nem történik semmi érdekes, Marianna és én bejelentettük, hogy hazamegyünk.
-Jó, de előbb cseréljük össze az arcunkat! - kérte Feri. Nemrég ugyanis letöltött egy alkalmazást az okostelójára, ami kétszemélyes szelfi esetén felcseréli az arcokat, vagyis az egyiket teszi a másik nyakára, hajához stb. (Mindig elámulok, micsoda hülyeségekre tudnak emberek időt pazarolni ahelyett, hogy mondjuk cicás képeket osztanának meg a facebookon...) Marianna beleegyezett és rögtön készült is egy sorozat: Feri-Marianna, Marianna-én, Feri-Évi, Feri-Pepe. Ez utóbbin Marianna nagyon jól szórakozott.
- Úgy nézel ki, mint egy fehér középosztálybeli sorozatgyilkos! - mondta valamelyik hibridre.
- Megártott neked a CEU, ha már sorozatgyilkosoknál is fontosnak tartod hangsúlyozni, hogy fehér középosztálybeli - jegyeztem meg maliciózusan.
- Miért, most olvastam egy könyvben, hogy a legtöbb sorozatgyilkos ilyen.
Ekkor csatlakozott hozzánk Mayougou, és Marianna rögtön felvillanyozódott arra a lehetőségre, hogy egy afrikai fejet tudjon a nyakán. Persze előbb el kellett magyarázni Mayougou-nak a helyzetet.
- Ez egy olyan applikáció, hogy összecseréli a fejeinket. De nem igazából - tette hozzá Marianna, mert Mayougou igen gyanakodva nézett. Egymáshoz hajoltak és Feri beindította az applikációt, de nem történt semmi.
- Túl közel vagytok egymáshoz - vélte Feri, mire ők kicsit távolabb léptek, de az applikáció nem szólalt meg.
- Ez egy rasszista applikáció! - jelentette ki végül Marianna és vette a kabátját.

A googlemaps esete a parázós futóval

A mai Klimafutás honlapján az egyik kommentelő ezt irta:

Sziasztok! Szeretnék menni, de most ha jól értem fél órás a futás. A google map szerint ez 10 km távot jelent, ha a Hősök teréről indulunk, Andrássy út, József Attila utca és a Széchenyi tér. 10 kmt nem igazán tudok lefutni fél óra alatt :-(

Nemtom, merre vezette őt a googlemaps a Hősök teréről a Széchenyi térre vagy hogyan számolt, de valahol nagyon elcseszte...

Se kép, se hang, se felirat

Filmklubba mentünk az Izraeli Kulturális Intézetbe. A vetítés kezdete előtt a házigazda mondott pár szót a filmről; többek között azt, hogy bár az üzenete ma már sablonosnak tűnhet, annak idején 2006-ban ez „nagyon nagyot szólt” Izraelben. Ezek után hátraszólt a technikusnak:
- Indulhat a film!
A képernyőn, amely a DVD menüjét mutatta már egy ideje, semmi nem történt. A házigazda még egyszer jelzett; kicsit arra emlékeztetett a jelenet, mint mikor az Őrült Nők Ketrecében már harmadszor szólítják színpadra a dívát, mire az túljut sértődöttségén és hajlandó megjelenni. Harmadszorra itt is történt valami: megjelent a kivetítőn egy híradó-bemondónak tűnő személy, aki lelkesen tátogott és gesztikulált, de hangot nem adott ki. Vélhetően ez a technika hibája volt, ugyanis a héber felirat futott közben alul.
- Értesz ebből valamit? – fordult hozzám reménykedve Marci. Ki kellett ábrándítanom, egyben bevallva azt a kínos hiányosságomat, hogy a héber írásból csak az írott betűket tanultam meg (a nyelvkönyvünk ezeket végigvette a nyomtatottak előtt, de mire azokhoz jutottunk volna, megszűnt a tanfolyam). Mivel a filmfelirat (ahogy amúgy az összes héber nyelvű felirat nagyjából bárhol) nyomtatott betűkkel volt, tippelni sem tudtam a betűket.
- Azt mondták, hogy héberül lesz angol felirattal – emlékezett Marci. – Nekem amúgy az is jó, ha angolul van héber felirattal, csak legyen benne angol is.
- Lehet, hogy ez a bácsi angolul beszél, csak nem halljuk – jegyeztem meg. A híradó-féleség közben véget ért, elkezdődött a stáblista.
- Ennyi volt a film? –csodálkoztam. Ákos más okból lepődött meg.
- Ez szólt olyan nagyot 2006-ban Izraelben?
- Várjál, nem tudhatod, miről beszélt a csávó ebben a három percben! – figyelmeztette Marci. A technikus közben kavart valamit a DVD-vel, és el is indult valami, aminek már volt (héber) hangja. Elég hamar rájöttünk, hogy még ez sem a film, hanem valami másnak az előzetese. Harmadik próbálkozásra végül megszólalt a film; eleinte héber felirat volt a héber szöveghez, de a technikus egyetlen egérkattintással angollá változtatta a feliratot.

Azt hittük, innentől már sínen vagyunk, de tévedtünk. Az első 10 perc után ugyanis a főszereplő elkövette azt a hibát, hogy leereszkedett egy székbe – és abban a pillanatban megfagyott a kép. Vártunk egy kicsit, hátha folytatódik a történet, de nem. A mögöttem ülő két idősebb úriember rögtön talált magyarázatot:
- Még nem érkezett meg a következő tekercs.
- Biztos motoros futár hozza a másik moziból.
A technikus kivette a DVD-t, betette, újra elindította. Szerencsére sikerült átugrani az első 10 perc majdnem egészét, így csak pár perc ismétlés volt az előzőhöz képest (az legalább jó zenével). Majd következett egy beszélgetős jelenet – és a héber hang mellett ismét héber feliratot láthattunk. Szerencsére ez egy lemezbolti szituáció volt, így az elhangzó kifejezések egy részét – jó napot, elnézést, köszönöm szépen – még felirat nélkül is értettem, de hogy mi egyéb történt a jelenetben, sose tudjuk meg; a technikusnak sikerült ugyan visszahoznia az angol feliratot, de a lefagyott jelenetig már nem mentünk vissza.