A rossz elnyeri méltó jutalmát

 A túra előtti napon megkérdeztem Jaimét, pontosan hol lesz a találkozó, és ekkor szembesültem vele, hogy az eredeti 10 óra 9.30-ra módosult. Megírtam neki, hogy a buszmenetrend miatt én kb. 10-re fogok odaérni. Erre válaszul küldött egy szívecskét, amit úgy értelmeztem, hogy megvárnak.

Ehhez képest, mikor a következő buszmegállótól (mert persze elfelejtettem leszállni) megérkeztem a találkozóhelyre, Jaime és társai nem voltak sehol, csak Cati és Sabino ácsorgott pont olyan arckifejezéssel, ahogy vélhetően annak idején a Szent Pál által otthagyott bonyíkok (bárkik is voltak ők).

- Szerintem itthagytak bennünket - fogadott Cati.

- Nem lehet, hogy még nem értek ide? - vetettem fel, mert visszaemlékeztem az előző hétre, amikor Jaime és Juan még beültek kávézni, és ennek következtében ők érkeztek meg utolsóként a találkozóra.

- Nem hiszem, ez a sok kocsi szerintem az övék, hétköznap nem szoktak ennyien túrázni errefelé.

- De hát Jaime nekem még szívecskét is küldött, azt hittem, megvár! Ti mikor érkeztetek?

- Most két perce. Biztos, hogy elindultak nélkülünk.

    Megpróbáltam hívni Jaimét, de nem értem el, ahogy Cati se a Rafa nevű haverját, aki beszervezte őt erre a túrára. Rájöttünk, hogy azért nem, mert a hegyen nincs térerő. Csalódottan állapítottam meg, hogy lemaradtunk a túráról, de Catinak támadt egy mentőötlete.

- Nem küldtek ugyan útvonalat, de a Montaña Arenas Negrasra innen két útvonalon lehet eljutni, és mindkettő érinti a Las Arenas Negras nevű piknikezőhelyet. Felmegyünk oda autóval, megvárjuk őket és becsatlakozunk. Onnan indul körtúra a vulkán körül, tehát ők gyakorlatilag egy nyolcast fognak leírni, mi pedig egy kört.

    Kicsit elszomorodtam, hogy így rövidebb lesz a túránk, de az én tervem (utánuk sietni és beérni őket) nem működött volna, hiszen nem tudtuk, a két út között melyiken indultak. Ezért bevágtuk magunkat Cati kocsijába, és elindultunk fölfelé. A piknikezőhelyre elég rossz állapotban levő földút vezetett, amiről Catinak eszébe jutott a sógornője, aki egyszer ugyanitt a vadiúj fekete Mercijével ment föl. Konkrétan 5 km/órával hajtott, nehogy az alváz megsérüljön, érkezés után pedig heves gyanakvás fogadta az ott piknikezők részéről: egy fekete Merci az erdő közepén mindenkinek automatikusan bűncselekményeket juttat az eszébe.

Negyed 11 után érkeztünk Arenas Negrasra.

- Szerintem van még legalább fél óránk - véltem. 

- Gondolod? - csodálkozott Cati. - A felfele vezető út alig 3 km.

- De nem biztos, hogy időben indultak, ráadásul ez vezetett túra, egy csomó helyen meg fognak állni magyarázni, és velük van Pepe is.

- Az miért lényeges? - kérdezte Sabino.

- Hát a múltkor Pepe lemaradt, Jaime megkérdezte, hol van, mire Juan azt felelte: „Ja, biztos talált egy kukacot, és most 30 perce magyaráz a latin nevének az eredetéről.”

    Így aztán felkészültünk egy hosszabb várakozásra. Sabino beleült az egyik hintába (amitől Cati megrémült, hogy meg fogják büntetni, mert szerinte ezeket törvényileg tilos felnőtteknek használni), és életveszélyesen közlekedő túratársak történeteivel szórakoztattuk egymást. 11 óra felé azonban a csapatnak még nyoma nem volt.

- De hát muszáj ezt a helyet útba ejteniük! Csak  nem lehet, hogy nem vettük észre őket, ugye? - aggodalmaskodott Cati.

- Szerintem ekkora csapat ember feltűnt volna - mondta Sabino. - Várjunk még egy kicsit, aztán maximum elindulunk külön.

    Catinak ekkor jutott eszébe, hogy a piknikezőhelyet gondozó parkőrt megkérdezze, nem látott-e errefelé egy nagyobb túracsoportot.

- De igen - felelte a fickó. - 10 körül érkeztek, itt hagyták a kocsikat, és elindultak a vulkán körüli körön bal felől.

    Megoldódott hát a rejtély: Jaime úgy döntött, lerövidítik a túrát, és az eredeti találkozóhelytől telekocsikkal feljöttek, hogy csak a kisebb kört csinálják meg. Viszont így most már tudtuk, hogy jobbra kell indulnunk, ha szembe akarunk találkozni velük. És valóban: körülbelül félúton jártunk, amikor megpillantottuk őket egy kilátóponton, amint épp ebédszünetet tartottak.

- Mindenesetre kinyírom Rafát - jelentette be Cati. - Pontosan tudta, hogy jövünk, nem lett volna szabad megengednie, hogy elinduljanak nélkülünk.

- Én meg Jaimét nyírom ki - mondtam, hogy meglegyen a munkamegosztás.

    Mikor megérkeztünk, Cati valóban letámadta Rafát, akit egyébként a Dulifuli becenévvel szokott illetni. Jaime viszont szívére tett kézzel, töredelmesen kért bocsánatot tőlünk.

- Semmi baj - mondta neki Rafa -, Catival már megbeszéltük, hogy az egész az én hibám.

Bár csak a túra második felében, de most már mi is élvezhettük vezetőink magyarázatait, amelyek olykor nemcsak a konkrét tájhoz, hanem általában a vulkanizmushoz kapcsolódtak. Juan például megemlítette a martinique-i vulkánkitörés egyetlen túlélőjét, aki azért maradt életben, mert épp egy földalatti börtöncellában tartózkodott, ahová garázdaság vagy valami hasonló miatt csukták.

- Azért érdemes megfigyelni itt valamit - jegyezte meg Jaime. - Nem azért maradt életben, mert jó ember volt, sőt kifejezetten azért, mert rossz ember volt.

Szóba került az ifjabb Plinius is, aki azért nem pusztult el a pompei vulkánkitörésben nagybátyjával, az idősebb Pliniusszal együtt, mert a tanulmányaira hivatkozva nem tartott vele a kiránduláson.

- Na és ő jó ember volt vagy rossz? - kérdezte Cati.

- Nem tudni, de nem azért maradt életben, mert jó ember volt, hanem mert otthon maradt tanulni - mondta Jaime.

- Vagyis azért, mert okos volt - foglaltam össze. - Bár azt is mondhatjuk, hogy nem volt jó ember, mert a saját érdekeit a nagybátyja kérése elé helyezte.

Mondhatjuk persze, hogy mi hárman se voltunk igazán jók, hiszen elkéstünk a találkozóról, mégis elnyertük méltó jutalmunkat. Ugyanis mikor hármasban indultunk a csapat keresésére, még ragyogott a nap, teljes pompájában láthattuk az egykori vulkán oldalát:

Mire viszont ugyanezen az útvonalon visszafelé tartottunk, már leszállt a köd, így pontosan érkező társaink csak a felhők mögött homályosan láthatták azt, amit mi pár órával azelőtt tisztán:

Régi emberek, modern állatok

 San Miguel de Abona szurdokai a sziget legrégebben lakott területei közé tartoznak: jónéhány régészeti lelőhelyet tártak itt fel, és egyes őslakos sziklavésetek konkrétan az ösvény mellett helyezkednek el.

Carlos lemászott a sziklára, hogy közelebbről is lefotózza a régészeti emlékeket, ami ahhoz vezetett, hogy mi viszont távolabbról se tudtuk lefotózni őket.

- Carlos, menj arrébb, nem látjuk a sziklarajzokat! - kiáltott le neki Delia. Carlos azonban nem akarta megkönnyíteni a dolgunkat.

- Aki látni akarja őket, jöjjön le!

José Luis engedelmesen elindult lefelé -- majd az egyik kő kigurult a talpa alól, ő pedig egyenesen beleült egy tüskebokorba.

- Ez a te hibád, minek mondasz ilyeneket, hogy aki látni akarja, menjen le? - korholta Delia Carlost, majd Rosához fordult: - Te meg egész nap romantikusan kézen fogva mászkálsz vele, de nem figyelsz oda, amikor lefelé mászik a szikláról!

Caserío de la Hoya egy pár házból álló falucska, amely azonban szintén büszkélkedhet egy történelmi műemlékkel: egy szépen helyreállított tetőcserép-égető kemencével. Carlos természetesen ehhez is kitérőt tett.

- Carlos megint talált egy lyukat - zsörtölődött Delia. - Csak tudnám, miért szereti ennyire a lyukakat?

- Tapasztalatom szerint elég sok férfi szereti a lyukakat, csak nem mindegy, melyikeket - mutattam rá.

-  Ebben igazad van, de Bea meg miért megy ebben utána?

Ha hinni lehet a tudósoknak, a régi időkben még hűvösebb volt az éghajlat. A túra vége felé durván beütött a hőség; amikor Carlos közölte, hogy amúgy az útvonal Pili ötlete volt, a menet végén David félhangosan megszólalt: 

- Pili halott ember.

Amikor Bea először elővette rózsaszín esernyőjét napernyő funkcióban, a fiúk kinevették és Mary Poppinsnak csúfolták. A déli tűző napon azonban el kellett ismernünk, hogy előrelátó volt. Egy ponton aztán hátrafordult és vigyorogva bejelentette:

- Öt euróért bérbeadó az ernyőm!

Az emberek hagyományos kultúráját illusztráló utunkon ugyanakkor meglepően modern állatokkal találkoztunk. Az egyik tanya víztározójának felszínén például egy kicsi szörfdeszka lebegett.

Meglepődve kerestük a használóját, csak később vettük észre a teknőst, aki ráadásul lebukott a víz alá, mielőtt sikerült volna lefotóznom. David nem is hitte el, hogy valóban ott volt, én azonban tudom, hogy Leonardo és társai egyik szörfös kollégájára vethettem egy pillantást.

A forrásnál talált gyík jóval kevésbé kerülte a nyilvánosságot: kiállt a sziklára, és hagyta, hogy José Luis egész fotósorozatot készítsen róla. Sőt, bár olyan meleg volt a kő, hogy felváltva emelgetnie kellett a lábacskáit, csak rövid időkre szaladt be a kövek közé, utána mindig visszatért a természetes kifutóra. Talán abban reménykedett, hogy a fotóink segítenek majd világhírű modellé válnia.

Belső égésű földrengés

 Két esemény rázta meg Gran Canariát múlt pénteken. Az egyik szó szerint, ugyanis 4,8-as erősségű földrengést észleltek a sziget északi részén – nem tudom, kik, mi Las Palmasban voltunk, ami konkrétan a legészakibb település, de nem vettünk észre semmit. A másik esemény egy autóverseny volt; már napokkal előtte észrevettük a kiírást a völgyünk alját átszelő egyik útnál (ami az alábbi képen nem látszik, de arrafelé van), hogy este 6-tól a futam miatt le lesz zárva.

Zajos estére számítottunk tehát pénteken, de ehhez képest alig hallottunk berregést, és az is egy-egy kósza motorostól származott. Aztán rájöttünk, mi történhetett: mivel aznap este erős szél fújt dél felől, a tőlünk északra zajló verseny hangját nem hozta felénk. Az elmélet tesztelése érdekében másnap megkérdeztem a Silba nevű túratársat, aki Tafira Bajában, a szóban forgó műúttól északra lakik, hogy ők hallottak-e valamit.

- Ja, hogy az volt az? Én nem is tudtam, hogy autóverseny lesz, de délután olyan hangos berregés-zúgás jött be, hogy kénytelen voltam becsukni az összes ablakot. Kérdeztem a férjemet, hogy szerinte mi lehet ez, mire azt mondta: „Biztos a földrengés.”

Az esőriasztó esőkabát

 Némi kétkedéssel figyeltem, amint David vastagon bekeni magát naptejjel.

- Szerintem ez túlzott optimizmus. Nézzétek a felhőket!

- Hadd kenje be magát! - mondott ellent Bea. - Itt még bármi megtörténhet.

- De ha bekeni magát, garantáltan nem fog sütni a nap. Nálam is azért van esőkabát, mert akkor biztos nem fog esni.

A hegyek fölött tornyosuló felhők ugyanis esőt ígértek, bár annyi hasznunk volt belőlük, hogy mindenfelé szivárványok vettek minket körül.

Már az út elején cseperészett, ezért felvettem az esőponcsómat, amit egy korábbi alkalommal Bea szemeteszsákhoz hasonlított. Az első csoportképhez le is vettem, főleg, hogy úgy láttam, az eső nem erősödik tovább. Tévedtem: hamarosan elért minket a zápor.

-Levetted az esőkabátodat? - nézett rám felháborodva Bea. - Azonnal vedd vissza!

Visszavettem, és valóban szükség volt még rá egy darabig: még a párhuzamos ösvényen leereszkedő lovasok is talpig vízhatlanba burkolóztak (szegény lovakat kivéve). 

Utána elállt az eső, de amint levettem volna az esőkabátomat, valamelyik túravezető azonnal rám szólt, hogy tartsam magamon az eső elijesztése érdekében. Így esőkabátban maradtam, bár az utolsó kilométereket szikrázó napsütésben tettük meg.

- Szerintem most már leveheted az esőkabátot - vélte Domingo.

- Nem, nem! Majd ha a túravezetők megengedik.

Végül száz méterrel a parkoló előtt Carlos nagy kegyesen engedélyt adott, hogy levegyem az esőkabátot.

Az illúziók fenntartásának nehézségei

 Amíg a gyerekek még hisznek a Mikulásban és/vagy a Jézuskában, a felnőtteknek komoly nehézséget okozhat az ilyen illúziókat fenntartani. A minap a buszon beszélgettem egy bácsival arról, hogy mit mondjunk, hol is él a Mikulás, hiszen két hivatalos Mikulás is van a sarkvidéken: a finnországi Rovaniemiben, illetve Alaszkában. Viszont a gyerekek úgy tudják, hogy Mikulás csak egy van, ezért vigyázni kell, nehogy tudomást szerezzenek a másikról. Anyukám mesélte, hogy amíg a testvérei kicsik voltak, minden december 24-én el kellett őt vinnie moziba, amíg a szülők felállítják a karácsonyfát és alárakják az ajándékokat, hiszen hivatalosan ezeket mind a Jézuska hozta. Anyukám ennek hatására vérprofi lett Disney-rajzfilmekben, de ha ő dönthet, nem biztos, hogy tizenévesen ezeket akarta volna nézni.

Spanyolországban a Három Királyok hozzák az ajándékokat január 6-án reggel (vagy 5-én este), akik előtte látványosan bevonulnak a városba:

A szülőknek itt is gondot jelenthet az illúzió fenntartása, mint szembeszomszédunk, Pedro elmondásából kiderült. Barátai elég kicsi lakásban laknak, és aggódtak, hogy a gyerekek idő előtt megtalálják az ajándékokat, ezért megkérték Pedrót, hogy őrizze őket január 5-ig, amikor is a gyerekeket elpaterolják a nagymamához, és biztonságosan vissza tudják venni a csomagokat. Pedro engedelmesen bepakolta őket a kocsiba és hazament, de aztán elkezdett aggódni, hogy valaki éjjel feltöri az utcán parkoló kocsit és ellopja belőle az ajándékokat, ezért inkább felvitte őket a lakásba. 5-én reggel viszont azzal szembesült, hogy ömlik az eső. Nyilván nem akarta, hogy az ajándékok csomagolása szarrá ázzon, míg beteszi őket a furgonba, ezért csak reménykedett, hogy a csapadék előbb-utóbb alábbhagy. 11 óra körül végre elállt az eső; mi elindultunk kávézni, Pedro pedig villámgyorsan lehordta az ajándékokat a kocsiba, mielőtt újra esni kezd.

Szabadtéri koncertből szalonkoncert

 Egész héten aggódva nézegettem az időjárásjelentést, amely pont péntek estére, a szabadtéri koncert napjára jósolt esőt. Sajnos ez a jóslat pénteken napközben sem változott, és egész délután borult volt az ég.

- Ti hoztok valamit eső ellen? -kérdeztem. - Mert lehet, hogy én csak egy kapucnis pulcsit viszek.

- Nálam van esernyő - mondta Györgyi.

- Akkor viszek én is.

- És esernyőt fogtok nyitni a nézőtéren? - kérdezte András. - Én esőkabátot viszek.

Ez egyébként bennem is megfogalmazódott, de miután a kék poncsóesőkabátom láttán a múltkor Bea lelkendezve azt kiáltotta: "Jé, szemeteszsákban jöttél?" - úgy gondoltam, a koncerthez nem igazán illene. Maradt a kapucnis pulcsi meg az ernyő.

Természetesen egy csepp sem esett, míg el nem kezdődött a koncert, akkor viszont megindult a szitálás, amit helyi kifejezéssel "chipichipi"-nek neveznek. A kvartett kockás sapkás bőgőse egy ponton meg is kérdezte a közönséget, hogy hagyják-e abba vagy folytassák, de a közönség úgy döntött, hogy őket nem zavarja az eső. Úgy ítéltem meg, az ernyő zavarná a mögöttem ülőket, ezért csak feltettem a kapucnimat és a vízhatlan táskát, amiben az ernyőm lapult, az ölembe terítettem. Később láttam, hogy voltak a hátsó sorokban, akik tényleg ernyőt nyitottak, főleg, amikor az eső durvulni kezdett. Ezen a ponton már a zenészek is féltették a hangszereiket, ezért bejelentették, hogy szünetet tartunk a koncertben, és ponyvával letakarták a szintetizátort és a dobszerkót.

Behúzódtunk az árkádok alá a bejárat mellett. Alig tíz perc múlva azt láttuk, hogy a kockás sapkás fickó hozza be a bőgőjét. Kiderült, hogy úgy döntöttek: nem várják meg az eső végét, hanem bent a szalonban folytatják a koncertet. Ezen mondjuk meglepődtem, mert ennél jóval nagyobb helyiségek is vannak az épületben, de valamiért emellett döntöttek - talán azért, mert volt benne egy egész jó állapotban levő régi zongora, így a billentyűsnek nem kellett becipelnie a hangszerét, a szaxofonosnak és a bőgősnek pedig az ilyesmi nem okozott gondot. Csak szegény dobos volt bajban; végül azt a megoldást választotta, hogy bevitt egy darab dobot és pár szett dobverőt. Ezzel a szegényes felszereléssel próbált kreatívkodni: olykor a szájában tartotta a tartalék dobverőt, amire a szóló közepén lecserélte a másikat, máskor a könyökét és a tenyerét is használta, ha meg úgy érezte, más felületre van szüksége, különösebb fenntartások nélkül a nagybőgő oldalán ütötte a ritmust.

A szalonban kényelmes, de kevés ülőhely állt rendelkezésre, így voltak, akik állva hallgatták a koncertet. A zenészeknek az a reménye is meghiúsulni látszott, hogy a közönség táncra fog perdülni. Az utolsó előtti szám alatt azonban észrevették, hogy egy pár, akik a szomszéd helyiségbe kényszerültek, ropni kezdi. A bőgős nagy lelkesen integetett nekik, ők pedig levették a cipőjüket, előre mentek a zenészek elé, és spontán bemutatót tartottak. A végén ők is tapsot kaptak, akárcsak a zenészek, a lány pedig a kezével szépségkirálynősen integetve vonult le a "színpadról".

A szabadkőművesek igencsak meglepődtek volna, ha valaki azt mondja nekik, hogy páholyuk székházában alapítása után 175 évvel zokniban fognak swinget táncolni.

Nehéz terepviszonyok

 - Látni, kik jöttek délről - vigyorgott Bea. Északon ugyanis már véget ért a hőhullám, sőt enyhén szemerkélt az eső, a déliek viszont nem tudtak erről, így igen nyáriasan érkeztek. Flori, aki jellemzően fehér túranadrágban szokott jönni (ez általában a túra végére már kevésbé fehér), ezúttal vadiúj túraszoknyájával bővítette rossz öltözködési döntéseinek sorát. Egy másik lánynál ujjatlan felsőjén kívül semmi más felsőruházat nem volt. Szerencse, hogy Miguelék ismét lakóautóval érkeztek, amiben volt néhány tartalék pulóverük, így kölcsön tudtak adni a kevésbé felkészült túratársaknak. Karyn más szempontból lőtte be rosszul az időjárást.

- Szerinted szükség van napszemüvegre? - kérdeztem.

- Nincs, de ez dioptriás. Azt gondoltam, sütni fog a nap, és csak ezt a szemüvegemet hoztam, enélkül viszont nem látok.

Ha az időjárás nem lett volna elég, egy ponton elhagytuk az addig követett széles, kényelmes utat egy keskenyebb kedvéért, amelyet sűrűn benőttek a páfrányok.

A dzsumbuj két oldalán, a civilizációtól meglepő távolságra, megművelt területek sorakoztak.

- Milyen jó kis krumpliföld! - állapította meg Karyn.

- A másik oldalon is van - mondtam. Amikor azonban visszanéztünk, azt láttuk, hogy a veteményes szélén, a széles úton Dolores guggol, és lelkesen öntözi a termést - saját vizével. Ezek után a meredek ereszkedőn Karyn felváltva mondogatta azt, hogy "Jézusom!" és azt, hogy "Jaj, de kell pisilnem!" - Dolores példájából okulva ez utóbbira nem vállalkozott.

A meredek, szűk ösvény szerencsére csak pár kilométeres volt, ám a végére is tartogatott nehezítést. Egy lépcsőszerű meredek szakaszon lehetett leérkezni a faluba, és bár jobboldalt egy kőfal szegélyezte, az elöl menők megtapasztalták, hogy ez csalóka támogatás.

- Ne kapaszkodjatok a falba, mert nem stabil! - kiáltott hátra Antonio. Jesús, aki a lépcsőnél segített a többieknek lejutni, szintén hátrakiabálta ugyanezt, a hátrébb állók pedig továbbadták. Ám akárcsak a Chinese whispers nevű játéknál, itt is fennállt a félreértés, illetve félrehallás veszélye. Vagy ezért, vagy szívatásból szólt oda David Manuelnek:

- Manu, hallod, azt mondják, a falba kell kapaszkodnunk!

A túramacska ünnepnapja

 A térképen néztem a buszt, de nem vettem észre, hogy az elágazásnál is van egy megálló, ezért hamarabb szálltam le - Rulof pedig követett, mert azt hitte, a sofőr rosszul tudja a megálló helyét. De végül is csak pár száz métert kellett gyalogoltunk a műúton, ami ilyenkor hajnalban elhagyatott volt. Arra számítottunk, hogy a találkozóhelyen is jó darabig csak mi ketten leszünk, de már ott várt minket Domingo, és hamarosan egy kis szürke cirmos cica is megjelent. Nagyon barátságos volt, összevissza dörgölődzött és bejött velünk a buszmegállóba, ahova behúzódtunk a szél elől. Jesús volt a következő érkező, aki annyira fázott, hogy felvette vastag polár kesztyűjét. Mutattam neki, hogy én is kesztyűben vagyok.
- Nincs a kesztyűdnek ujja - állapította meg.
- Nincs, mert kesztyűn keresztül semmit sem tudok csinálni. Még egy cipzárat se tudok lehúzni.

Hamarosan megjelent Carlos, amin eléggé meglepődtem, mert nem láttam a kocsijukat elhúzni.
- Hoztad a cicádat is? - üdvözölt.

- Ja persze, felszállt velem a buszra. A hátizsákja is itt van valahol. Amúgy nem, lentről érkezett, szerintem itt lakhat a faluban.

- Ez ugyanaz a cica, mint múltkor - mondta Bea. - Amikor bejártuk a túrát, több kilométeren át jött velünk. De tisztára, mint egy kutya, vezetett minket, és olykor hátranézett, hogy miért nem jövünk már. Azt hittem, valami szegény gazdátlan cica, és már azon voltam, hogy hazaviszem, aztán az egyik útkereszteződésnél egyszer csak lekanyarodott és otthagyott minket.

A macskaciri, mintegy demonstrálandó az utakat illető szakértelmét, leült a műút közepére.

- Cica, nem jó ötlet oda ülni, ahol jöhetnek az autók - figyelmeztette Carlos, de a macsek rá se hederített. Ezért odamentem, fölemeltem és a karomban visszavittem a megállóba. Egyáltalán nem tiltakozott, és miután letettem, Rulof hátizsákját kezdte szaglászni.

Sorra érkeztek a túratársak, és mindenki nagy örömmel üdvözölte a cirmákot.

- Hát téged meg hogy hívnak? - szólította meg Francisco.

- Szerintem nem fogja elmondani - véltem. - Nevezzük el!

- Akkor legyen Linda.

Ahogy kezdett felszállni a köd, áttettük székhelyünket az út túloldalán levő kilátóba fotózni. Jesús a mobiljával szerencsétlenkedett.

- Kesztyűben nem működik az érintőképernyő.

- Dehogynem, nézd csak, nagyon egyszerű - vigyorogtam, és ujjatlan kesztyűmben könnyedén lefotóztam a hegyeket, előtérben Linda cicával, aki természetesen követett minket ide is.

Linda egyáltalán nem zavartatta magát a tömeg miatt, sőt azt se vette zokon, hogy Jessica nem vette észre és majdnem belerúgott. Szerencsére kiderült, hogy az egyik túratárs mindig tart magánál egy kis zacskó macskakekszet a biztonság kedvéért, így Linda reggelit is kapott tőlünk.

Amikor elindultunk a túrára, azt vártam, hogy esetleg Linda is velünk tart, de ott maradt a kilátóban. Lehet, hogy a túramacskák ünnepnapokon nem dolgoznak, de az biztos, hogy a mai nap, a sok kedvességgel és simogatással, valódi ünnepnap volt Linda számára.

Hóünnep Tenerifén

 Karácsony előtt leesett az első hó a Teidén, ami teljes extázisba sodorta a canariókat, hiszen nekik azért nem gyakran adatik meg a fehér karácsony. Persze a hegyre vezető utakat lezárták, így a karácsony csak annyiban volt fehér, hogy a lenti zöldellő tájból nézhettük vágyakozva a fölénk tornyosuló fehér hegyet:

Karácsony napján azonban megnyitották a nemzeti parkba vezető műutat, sőt a legmagasabban vezető ösvények kivételével a túrautakat is. Györgyivel már tervezgettük, hogy jövő héten felmegyünk közelebbről is megnézni a havat, de szerencsére Carlost és Beát is érdekelte a téli táj, ezért szavazást indítottak a Whatsapp-csoportban, hogy szombaton az eredetileg tervezett helyett ne menjünk-e inkább a Teide alá. Természetesen a többség erre szavazott, így szombat kora reggel találkoztunk az Emilio Muñoz parkolóhelyen; ez egyébként vagy 10 km-re található az Emilio Muñoz erdei tábortól, ami 1600 méteren fekszik, és Realejo Bajo (Alsó-Realejo) városrészhez tartozik. Realejo Altónak (Felső-Realejo) nincs erdei tábora, valószínűleg azért, mert ennél magasabban fekvőt nem találtak.

Emilio Muñoznál már elég hideg volt, főleg így reggel. José ugyan megállapította, hogy egész jó vastag kesztyűt sikerült hoznia, "pedig csak benyúltam a kesztyűsfiókba" (nem, nem tudom, miért van egy tenerifeinek kesztyűsfiókja), sapkával viszont nem készült. Rosánál szerencsére volt egy tartalék, ezt José hálásan kölcsönvette, majd valamiért arról kezdett mesélni, amikor hét éven át egy hűtőházban dolgozott. Még így is felkészültebbek voltunk, mint néhány másik túrázó, akik a fennsíkon szembejöttek; egyikük konkrétan rövid szárú biciklisnadrágban vacogott.
- Úristen, nem fázol? - kérdeztem meg tőle önkéntelenül.
- Nem, ha mozog az ember, nincs gond - felelte, de libabőrös lábai meghazudtolták. 

Jómagam persze szokva vagyok a téli túrákhoz, mégsem voltam 100%-ban felkészült. Akartam ugyanis vinni lábszárvédőt mély hó esetére, de előző este emlékeztem vissza, hogy tavaly nyáron azt ott hagytam Budapesten, miután két év alatt egyszer sem volt rá Tenerifén szükség. De rá kellett jönnöm, hogy most sincs; mély havat nem láttunk az út mentén, csak kisebb hófoltokat, és apukám is fölöslegesen aggodalmaskodott, hogy vigyázzunk a fák ágairól a nyakunba eső hóval (viszont ezzel a jótanáccsal sikerült Jesúst kétszer is megnevettetnem).

A tinerfeñók persze ennyi hónak is örültek. Többen beleültek a hó közepébe egy-egy fotó kedvéért, aztán utána panaszkodtak, hogy fázik a fenekük. Jesús talált egy összefagyott hótáblát, ami némi jóindulattal és egy kis átalakítás után szív alakúnak volt tekinthető, így Bea és Carlos ezzel tudott pózolni. Egy másik ilyen összefagyott hódarab Domingót találta el az egyik csúfondáros megjegyzését követően. És persze a hófoltoknál csoportképet is kellett készíteni, nyilván úgy, hogy a hó is látszódjon. Az első ilyen képnél Bea utasította a társaságot a megfelelő beálláshoz.

- De vigyázzatok a hóra, le ne tapossátok!

Sajáthütte

 Fölöttünk a hegyen állt ez a hegyi fogadó, amelynek hivatalos neve ugyan Sajathütte, de ez nem jelent semmit, a "saját" meg igen, úgyhogy ezt a megnevezést használtuk.

Gergő már járt a Sajáthüttében, és emlékezett, hogy majd' kiköpte a tüdejét, míg felért. Hogy ebből az emelkedőből valamennyit megspóroljon, azt találta ki, hogy autóval fölmegyünk a Bodenalm nevű parkolóig. Persze visszafele nem oda terveztünk érkezni, ezért egy autót mindenképp lent kellett hagyni a háznál, hogy aztán majd felvigye a sofőröket. Ez a megoldás a tenerifei túracsoportomban nagyszerűen működik (ld. pl. https://macskamedve.blogspot.com/2024/04/tul-nepszeru-turautvonal.html), itt azonban nehézségek merültek fel. Roland közölte, hogy az ő autója nem bír oda fölmenni (ez így igaz, még a Prägratenbe vezető enyhe emelkedőt is alig bírta), Viktorék pedig a beígért durva mászástól megijedve arra jutottak, hogy kihagyják ezt a túrát. (Ehelyett elindultak a Großglockner panorámaútra, a völgyben ragyogó napfénytől inspirálva lenyitott tetővel, sortban és napvédő kalapban. 2000 méter fölött hóviharba kerültek, a köd miatt semmit sem láttak a csúcsból, az arra járók pedig hülyének nézték őket nyárias öltözékük miatt.) Így két autót tudtunk csak befogni, vagyis a sofőrök arra készültek, hogy két körben viszik fel az utasokat. Megállapodtunk, hogy az első turnus 3/4 8-kor, a második negyed kilenckor indul.

Én persze elkészültem jó korán, Gergőnek muszáj volt, mivel ő volt az egyik sofőr, Lóri azonban még csak akkor vonult be a fürdőszobába, amikor mi lementünk a földszintre. Ott szembesültünk azzal, hogy csaknem minden túratárs a második turnusra bazírozott, és még nem készült el. Ez ugye azért volt gond, mert a második körben csak egy autóra számíthattunk, és abba a második sofőrnek is be kellett férnie. Ezért Gergő kénytelen volt várni egy kicsit, míg páran elkészülnek, én viszont beültem Pali autójába és elindultunk.

Jó meredek alpesi úton hajtottunk fölfelé, eszembe is jutott, hogy a durván tériszonyos Tomi (aki előző nap egy sokkal enyhébb terepen is pánikolni kezdett) ezt nehezen fogja viselni. Ezért írtam üzenetet a második turnusnak, hogy indulás előtt kössék be Tomi szemét, Pali meg azon aggódott, nehogy szembejöjjön valaki, mert két autó nem fért volna el. Végre szerencsésen felértünk Bodenalmra, amelynek nevéből már sejthettük, hogy hegyi legelő. Azt viszont nem sejtettük, hogy parkolóőrként egy borjú tevékenykedik. Az állatka láthatóan elszakadt a kerítés túlsó oldalán legelő csordától, így az arra járó túrázókkal próbált barátkozni: hagyta magát megsimogatni, és lelkesen megnyalogatta a hátizsákomat és a pulóveremet is.

Elindultunk fölfelé a hegyre, ahol a messzeségben már feltűnt egy épület.

- Az a Sajáthütte? - kérdeztem Edinát.

- Nem, az valaki másnak a hüttéje.

Kiderült, hogy az emelkedő mégsem volt olyan durva, ha az ember csak a Bodenalmtól indul. Viszont - noha reggel még ragyogó napsütést ígértek - a hegyen fújt a szél és szitált a havas eső. Mi nem örültünk ennek az időjárásnak, de a mormoták annál inkább. Végre nemcsak a füttyüket hallottuk, hanem őket magukat is láttuk; valószínűleg őrülteknek tartottak minket, akiktől nincs félnivalójuk. Az őrszemek egészen sokáig a helyükön maradtak, az egyik állatka pedig konkrétan versenyt futott velem (persze ő nyert). Mondtam neki, hogy ha eljön a hüttéig, meghívom valamire, de úgy tűnt, ez nem érdekli.

A hütte rusztikus hangulatú éttermében egy kerek asztalhoz ültünk le, és a különböző alkoholos és alkoholmentes teák után megérkeztek az ételek is. Franz megkóstolta a sajátját.

- Ebből az ételből egyvalami hiányzik - állapította meg szakértően. - Az íz.

Írország feeling Tenerifén

 A dolog úgy kezdődött, hogy a csoportból egy lány meghirdetett mára egy túrát az Anaga-hegységbe. Ezt már hónapokkal ezelőtt megtette, viszont azóta se adott meg az eseménynél se találkozási helyszínt, se időpontot, és minden jel arra mutatott, hogy a túra nem fog megtörténni. Ez különösen érzékenyen érintette Petert, aki, mint kiderült, a fél itteni ismeretségi körét meghívta az eseményre, úgyhogy most éppen reménykedik benne, hogy nem fogják bosszúból leütni egy sötét sikátorban (még szerencse, hogy Tenerifén ilyenek nincsenek). Én mondjuk nemcsak ezért nem terveztem menni, hanem azért sem, mert vasárnapra esős időt mondtak. Peter azonban annyira túrára készült, hogy inkább küldött nekem három alternatív útvonalat. Az egyiket, a Chinyero-vulkán környékét, már régen meg akartam nézni magamnak, plusz reméltem, hogy a szigetnek azon a részén jobb idő lesz, úgyhogy ezt választottam.

Amikor megérkeztünk, épp cseperészett egy kicsit az eső, pont akkorra állt el, mire felvettem az esőkabátomat. Amint elindultunk fölfelé, a nap is kisütött. Persze az első vulkán teteje már ködben volt, de szerencsére mi megmaradtunk alatta.

Később a távolban már láttunk gyülekezni felhőket:

Igazából az ebéd befejeztével kezdett csak el komolyabban (kis cseppekben, ámde sűrűn) esni.

- Ez az, amit mi nedves esőnek mondunk - tájékoztatott Peter.

- Miért, felétek száraz eső is van?

- Nem, de azért hívjuk így, mert sokkal jobban elázol tőle, mint amikor durvábban, de rövid ideig esik.

Persze gyanítottam, hogy az időjárás azért alakult így, mert az utolsó pillanatban bedobtam a táskámba a naptejet is. Peter hasonlóképpen az óvintézkedések hasznosságát emelte ki, mikor megjegyezte:

- Micsoda mázli, hogy hoztam napszemüveget.

Közben egyre inkább belementünk a ködbe, a kőfalak mögött kísértetként sejlettek fel a fák.

- Ez a kőfalakkal, a köddel meg az esővel tiszta Írország - jegyezte meg Peter, aki korábban amúgy hosszan győzködött róla, hogy Írországban nem is esik mindig az eső. - Teljesen otthon érzem magam, csak itt egy kicsit melegebb van.

Viharos kertmozi

 

Már régóta terveztem elmenni a Museumsquartier belső udvarában szervezett szabadtéri moziba (a pinterest képén jól látszik), kapóra jött hát, hogy épp aznap, mikor Tündivel találkoztam, egy 1958-as jazzfesztiválról készült koncertfilmet vetítettek. Az időjárás-jelentés ugyan esőt jósolt, ezért a honlapon megkérdeztem, biztosan szabadtéren lesz-e a rendezvény (a másik lehetőség a csarnokban lett volna), de nem reagáltak, így arra jutottunk, hogy odamegyünk és meglátjuk. Este fél 9-kor még nyoma sem volt az esőnek és láthatóan kinti vetítésre készülődtek. Mi viszont előtte még fröccsözni akartunk. Az udvarban levő két vendéglátóhely közül az egyiknél a "wait to be seated" tábla fogadott, ráadásul onnan nem is láttuk volna a vásznat, úgyhogy a másik mellett döntöttünk. Pont volt is egy üres asztal a fal mellett, magas bárszékekkel, ahonnan egész jól láttuk a vásznat, bár Tündinek benne volt a képben egy összecsukott napernyő. Így hát kérhettük a fröccsöket helyben fogyasztásra, és távol maradhattunk a mozivászon előtt gyülekező tömegtől.

Ahogy a meteorológia jósolta, este 9-kor eleredt az eső. Egyelőre nem durván, de azért a nézők egy része esőkabátot öltött. Mi viszont csak megkértük a pincért, hogy nyissa ki fölénk az ernyőt; így nemcsak védve voltunk a záportól, hanem a kilátást sem zavarta többé.

A 9 órás eső hamar elállt, valamivel 10 előtt viszont durván rákezdett a zivatar. Hiába ültünk fedél alatt, Tündit elérték a falról visszaverődő esőcseppek. Kölcsönadtam neki az ernyőmet, így most egy ernyő alatt üldögélt, háta mögött egy másik ernyővel, és hallgatta a zenét.

Sajnos nem sokáig - 10 körül a szervezők bejelentették, hogy a vetítésnek vége (szerencse, hogy nem krimit adtak, most nem tudnánk, ki a tettes). Mi viszont épp megrendeltük a második kört; Tündi a gyömbéres fröccsébe ezúttal egy nagy szelet gyömbért is kapott, valószínűleg szívatásból, de rajta nem tud egy mixer kifogni: kivette a szeletet és rágcsálni kezdte csak úgy magában. Úgy vélte viszont, hogy így már nincs sok értelme kint maradni.

- És bent van hely? - kérdeztem, mert érkezésünkkor kint ezt az egy szabad asztalt találtuk.

- Persze, tök üres az egész.

Beültünk egy zöld műbőr sarokkanapéra (teljesen jól passzolt a most látott film hangulatához) és folytattuk a beszélgetést, amikor egy izgatott pincér jött oda hozzánk és megkérdezte, mi ültünk-e kint az egyes asztalnál. Elfelejtettük ugyanis szólni neki, hogy bejövünk, és egy pillanatra megrémült, hogy leléptünk fizetés nélkül (a poharainkkal együtt).

11 felé úgy döntöttünk, ideje hazamenni.

- Esik még? - kérdeztem.

- Biztos, különben miért lenne itt ennyi biciklista - mutatott Tündi két társaságra, akik láthatóan az eső elől húzódtak be az árkádok alá. Kilépve azonban azt tapasztaltuk, hogy már nem esett. A biciklisták bizonyára még esőben menekültek a múzeumi negyedbe, és nem jutott eszükbe ellenőrizni, hogy biztonsággal kimehetnek-e már.

Lúzerek hegye

 Mivel esőt mondtak péntek délutánra és a másik útvonal mindenféle sziklamászós-láncos-létrás szakaszokat tartalmazott volna, úgy döntöttünk, hogy a Loserre megyünk. A hegyet tényleg így hívják, persze ők németesen ejtik, de írásban teljesen félreérthető: amikor Gyuri később kitett magáról egy szelfit a hegyen "Loser" felirattal, jóindulatú Facebook-ismerősök sora reagált önbizalomerősítő üzenetekkel. Adta magát így, hogy a hegyet Lúzernek, a rajta található turistaházat Lúzerhüttének nevezzük el. 

A Lúzerre vezető úton díjat kell fizetni: van egy bódé a hegy aljában, ahol van egy jegyárus, plusz egy automata arra az esetre, ha valaki nyitvatartási időn kívül menne fel. Amikor megérkeztünk, a bódé még zárva volt, így Gergő az automatából vett jegyet, viszont épp ekkor megérkezett a néni is a bódéba, így mi már nála. Elég borsos volt a díj, viszont kiderült, hogy kedvezményt kaphatunk a Sommerkartéra. Ez egy egész Salzkammergutra érvényes kedvezménykártya, amiből a szálláson mindenkinek volt egy; előző este Gyuriék ki akarták osztani, de aztán abban maradtunk, legyenek mégis náluk, hiszen együtt megyünk mindenhová. Ennek örömére viszont a mi autónkban senkinek nem volt kedvezménykártyája. Feró körbekérdezett, tud-e valaki adni a többiek közül, de nem kapott hallható választ, így végül teljes árat fizettünk. Laci ezután szólt, hogy nála van a többi kártya.

- Az előbb kérdeztem, miért nem mondtad?

- Én mondtam, hogy vannak nálam kártyák, ha kell valakinek.

- Akkor nem elég hangosan.

Végül kiszámoltuk, hogy kártyával fejenként 30 centet spóroltunk volna, ami - mint Sztell döbbenten megállapította reggel a pékségben - errefelé egy zsemlére sem elég.

A bódétól kicsit feljebb volt egy sorompó, ott kellett bedugni a bódéban kapott jegyet. Gergő kocsija volt elől, de nem sikerült működésbe hozni az automatát - mint kiderült, azért, mert a blokkot próbálta belepréselni. A másik két sofőr megmagyarázta neki, hogy nem az megy a résbe, hanem a másik, keményebb papírból való kis kártya.

- Olyan nekem nincs - csodálkozott Gergő. Mit volt mit tenni: megfordultak az úton, hogy visszamenjenek a bódéhoz, mosolygó integetéssel búcsúztatva a hegyre induló két autót.

- Betti mosolya nem tűnt őszintének - jegyezte meg Tibi kajánul, én meg azon aggódtam, kapnak-e majd Gergőék belépőkártyát. Szerencsére kaptak, sőt ott is volt az automata aljában, csak meg kellett volna várniuk, míg kinyomtatja.

Az útnak majdnem a legtetején egy parkolóból népviseletes figurák tartotta nyíl mutatta a Lúzerhüttét. Laci el is indult, mi utána, de 50 méter múlva megállt: az út le volt zárva, de erre persze fent semmi sem figyelmeztetett. Kicsit parás volt visszatolatni a szakadék mellett, de legalább nem volt messze a parkoló, ahonnan lélegzetelállító kilátás nyílt az Altausseere.

Végre elindultunk a túrára. Körülöttünk tehenek legeltek; Bettiék megálltak megsimogatni őket, minket pedig Laci szórakoztatott rémtörténetekkel olyan turistákról, akik abba haltak meg, hogy megtámadta őket a simogatni tervezett tehén. Szerencsére egyik túratársunkkal sem történt ilyesmi.

Mivel a hegycsúcs felhőben volt, úgy döntöttünk, inkább megkerüljük a hegyet. Gergő figyelmeztetett, hogy ez se lesz mindenhol könnyű, sziklás szakaszok is várhatóak. Amit azonban találtunk, arra még ő se számított. A sziklába az erózió mély repedéseket vájt, afféle mini-Kappadókia alakult ki, ami csodaszép látvány, viszont azt jelenti, hogy 10 méter mély rések között kell ugrálni.

Másfél óra alatt tettünk meg másfél kilométert, ráadásul jelzést sem láttunk már régóta (bár annyira nem is figyeltük, mert a lábunk elé kellett nézni). Végül Laciék az elejéről lelkesen kiabáltak, hogy megvan a jelzés! Követni kezdtük, de Gergőnek gyanús lett valami.

- Szerintem visszafelé megyünk - jelentette ki, és konzultált a térképével. Valóban a visszafelé vezető szakaszon voltunk, vagyis a mini-Kappadókia nem is a turistaúton helyezkedett el, csak eltévedtünk, és simán megspórolhattuk volna. Ugyanez történt kicsit később egy hasadékban, ahol választhattunk a mini-Kappadókia vagy az egymás hegyén-hátán fekvő kövek között (ez engem a tenerifei Masca-völgyre emlékezetett, és azzal próbáltam felvidítani társaimat, hogy egyesek fizetnek is az ilyesmiért). Mint kiderült, itt is mehettünk volna a peremén, sokkal járhatóbb terepen.

Egyetlen szempontból szerencsénk volt viszont: bár az előrejelzések már egy vagy két órától brutális zivatarokat jósoltak, három óra körül sikerült szárazon visszaérkeznünk a Lúzerhüttéig. Csak az utolsó párszáz méteren figyelhettük meg, amint a felhő egyre lejjebb kúszik a hegyoldalon:

Ennek ellenére valamiért a kinti asztalokhoz ültünk. Ittuk a teákat - volt, aki rummal kérte, volt, aki anélkül, de a rumnak olyan erős volt az aromája, hogy igazából mindenkinek hasonló volt az élmény - és figyeltük, amint a felhő átgördül fölöttünk a tetőn. Hamarosan tejszerű köd vett körbe minket. Gergőék behurcolkodtak az étterem belső részébe, mi pedig elindultunk megkeresni az autókat. Lefele útban épphogy az út széléig láttunk el (és hatalmas respekt Ferónak, hogy ilyen látási viszonyok mellett is épségben lehozta a kocsit). Lent már kevésbé volt sűrű a köd, viszont esett, ezért a szálláson a szobában maradtam és időnként kinéztem az erkélyen. Kicsit aggasztott, hogy még mindig nem látom a harmadik kocsit, és reméltem, nem esett bajuk a ködös hegyi úton (az valamiért nem jutott eszembe, hogy fel is hívhatnám őket). Utóbb azonban kiderült, hogy nem kellett volna paráznom: azért késlekedtek, mert megálltak egy boltnál és vettek egy csomó kaját, amivel aztán utolsó reggel nem tudtak mit kezdeni.

Mínusz egy fő, mínusz egy pontos munkaszervezés

 A túra rögtön azzal kezdődött, hogy elfelejtettünk időben leszállni a buszról (a kijelző nem jelezte a megállókat és Ewa későn kapott észbe). Úgyhogy leszálltunk, átmentünk a szemközti megállóba és megvártuk a visszafele buszt. Ennek legkevésbé túrakutyánk örült, Felix, a félig-beagle, ugyanis be lett neki ígérve, hogy ha leszálltunk, leveszik róla a szájkosarat. Így most mindannyiunkhoz odajött, abban a reményben, hogy segítünk neki.

Ewa előre jelezte, hogy ő lassan megy fölfelé, de többen voltak még ezzel. Diana, aki a Kahlenberg közelében lakik és hetente többször megmássza, gyorsabb tempóhoz szokott, ezért közölte, hogy előremegy és a csúcson megvár minket.

- Oké, vegyél nekünk kávét - viccelődtem. Amikor viszont egy útelágazáshoz értünk, nemcsak az a kérdés merült fel, hogy mi merre menjünk, hanem hogy Diana merre ment.

- Reméljük, ugyanerre jött ő is - mondta Elena, mikor Ewa végre megérkezett és jelezte a helyes utat.

- Különben brutál sok kávét kell majd meginnia - folytatta a gondolatmenetet Ximena. Nem kellett volna azonban aggódnunk Diana vérnyomása miatt: nem találtuk ott a hegytetőn. Mondjuk előre szólt, hogy ha rosszra fordul az idő, kiszáll a túrából, és kezdtek gyülekezni a fekete felhők. Ettől függetlenül gyönyörű kilátás nyílt a Dunára és Bécs városára, illetve nyugat felé Kosterneuburgra.

- Képzeljétek el, ahogy itt vonul egy hadsereg! - ábrándozott Elena, ám az ukrán háború miatt ezt többen nagyon nem akarták elképzelni. Elena gyorsan pontosított, hogy a török időkre gondolt. A hangulatot feloldandó, Ewa elmesélte a legendát Sobieski Jánosról, aki állítólag nehézlovasságával felkaptatott a hegyre, majd onnan lezúdulva támadta meg a törököket - a gyakorlati megvalósítás nehézségeitől eltekintve (meredek hegyoldal) ez még ritka hülye ötlet is lett volna tőle, hiszen a hegyet megkerülve a síkságon is simán támadhatott volna.

Amikor Ewa beharangozta, hogy hüttébe is fogunk menni, azt hittem, a hegyről lefele találunk majd valamit. Kiderült azonban, hogy a Josefinenhüttét nézte ki a kalandpark mellett. Így vasárnap délben azonban a kalandpark látogatói, a kiránduló családok és a közeli íjászklub tagjai mind idecsődülnek, úgyhogy bent leülnünk esélytelen volt. Maradt tehát a kinti rész, ahol egy bódénál lehetett megrendelni az ételeket és italokat. Először a többiekkel együtt én is odaálltam, de rájöttem, hogy jobb, ha később jövök vissza: ugyanis egyetlen csávó töltötte be a pénztáros és a szakács szerepét (kb. mint a Gomolygó felhők című Kaurismäki-filmben, csak nem váltott ruhát közben), és amikor főzött, akkor nem vett fel rendelést. A közeli asztalnál ülő néni egy ponton reménykedve állt fel, de kiderült, hogy nem ő kapja a következő fogást. Így visszamentem az asztalhoz, ahol a hátramaradtak pokrócba burkolózva ültek, csak Felix vacogott az asztal alatt.

- Mi lenne, ha rá is raknánk egy pokrócot?

- Nem biztos, hogy a következő vendég szeretné utána magára tekerni.

- Miért, én szeretném - védekeztem, és végül tényleg letakartuk a kutyust egy kék pokróccal.

Néha hátranézegettem, de a sor nem látszott rövidülni. Az első visszatérő Ximena volt, egy almás rétessel és egy nagy tál sült krumplival.

- Rétes sült krumplival, érdekes kombó - jegyeztem meg, mire Ximena elkezdte enni - előbb az almás rétest. Közben a fekete felhőkből elkezdett csöpögni valami.

- Esik az eső! - ijedt meg Ximena.

- Ne aggódj, ez hó - állapítottam meg, bár valamiért nem sikerült megnyugtatnom. - Havas sült krumpli, osztrák specialitás.

Miközben a sült krumpli nagy részét Félixnek adta oda az asztal alatt, Ximena elmesélte, hogy a bódé személyzete időközben két főre emelkedett, ez azonban nem javított a hatékonyságon. Egyrészt volt egy rendelés, ami valamiért a szakács oldalon nem jelent meg, ezért elfeledkeztek róla. Ráadásul az alkalmazottak nem igazán tudták jól megosztani a feladatokat: nem az volt, hogy egyikük főz, másikuk pénztároskodik, hanem mindketten csinálták mindkettőt. Ezt a visszatérő Elena is megerősítette, akiből a várakozás közben "majdnem kibújt a HR-es". Ő egyébként még nem hozott magával ételt, csak egy kis lapocska alakú, barna kütyüt.

- Ezzel fognak hívni, ha kész a kajám.

- És mit csinál, sípol?

- Aha.

- Mit rendeltél? - kérdeztem, mire Elena angol-német öszvér mondattal válaszolt:

- Potatoes and Speck, and it has an Ei in it.

- An eye? - kérdeztem és imitáltam, amint a szememet beleteszem a tányérba. Persze mindenki sejtette, miről van szó, de azért elég szürrealisztikus volt.

A havazás miatt átvonultunk a kerthelyiség azon részébe, ami fölött tető is volt, ezért azonnal elállt a csapadék és kisütött a nap. Úgy láttam, ideje beszereznem a forró csokimat, mivel már csak egy néni állt a bódénál félrehúzódva, nyilván a rendelésére várva. Még mindig ugyanaz az egy csávó foglalatoskodott, ezúttal szakácsként, de szólt, hogy a kolléganője mindjárt jön. Hamarosan szaladt is ki a hüttéből a kolléganő, egyik kezében egy doboz tejjel, a másikban egy egy literes kiöntővel. A tej egy részét kiöntötte a nagy kiöntőbe, nyilván az épp lefőtt kávéhoz hozzáadandó; ekkor a hüttéből kiszaladt egy másik dolgozó egy egydecis kiöntővel, amiért a csaj nyilván eredetileg bement. Közben elkészült egy étel, és némi kavarodás alakult ki, hogy melyik vendégnek szánták, de ezt lemeccsezték egymás közt. A csávó végre hozzám fordult, hogy rendeljek, mire kiderült, hogy a néni nem az ételére várakozik, hanem rendelést leadni, és csúnyán nézett rám, hogy tolakodni akartam. Végre nagy nehezen megkaptam a forró csokit. Az asztalhoz visszaérve a többiek megkönnyebbülten üdvözöltek: már azt hitték, hogy elvesztem valahol.

Mínusz hét fok Schönbrunnban

 Nem teszem föl a költői kérdést, hogy melyik hülye megy állatkertbe olyan hidegben, hogy még a fókák is köhögnek (és ez nem költői kép volt). Magam is érzékeltem, hogy vastagabb pulóvert kellett volna vennem - az előző napi felsőruházatomat vettem alapul, csak elfelejtettem, hogy akkor egy meleg aláöltözetet is viseltem. Szerencsére a biztonság kedvéért hoztam magammal egy kardigánt, így eldöntöttem, hogy bemegyek az első fedett helyre felvenni. Ez az első fedett hely történetesen a Kelet-Afrika Ház volt, amelynek az ajtaja ugyan tárva-nyitva állt, de valamennyire így is szélvédett volt. A plexiüveg túloldalán két kis mangusztatesó feküdt összebújva. Érdeklődve felnéztek rám, de amikor meglátták, hogy a farkasordító hideg ellenére leveszem a kabátomat, nem bírták nézni a jelenetet: kis fejüket lehajtották és befúrták a homokba. Csak harmadik társukat tudtam lefotózni, aki átöltözésem során hátat fordított nekem, így elkerülte a sokkot:

Más állatok már azon is megrökönyödtek, hogy valaki egyáltalán hajlandó eljönni hozzájuk ilyen hidegben. A krokodilház egyik akváriuma mellett érzékeltem, hogy az aljzatból figyel engem valaki. Rövid szemantikai értelmezés után arra jutottam, hogy a "homokszem" szó nem így értelmeződik, és tüzetesebben megvizsgáltam a terepet - egy kerek rája nézett vissza rám gyanakodva, aki majdnem teljesen betemette magát a homokba. Ami magát a krokodilt illeti, neki a szája is tátva maradt a csodálkozástól.

Vannak persze olyan állatok, akiknek ez az időjárás meg se kottyan. A pandafélék eredeti hazájában igen zord a tél, így ők nem problémáztak a sarkvidéki szeleken: puha bundájukban vígan falatozták bambuszreggelijüket.

Mások viszont az állatházakban nekik megfelelő hőmérsékletet élvezhetnek. A pingvinházban direkt kiírták, hogy a plexiüveg túloldalán direkt antarktiszi körülményeket biztosítanak nekik, hogy otthon érezzék magukat (mondjuk pont ma szerintem simán kiengedhették volna őket a szabadba, díjazták volna a számukra kora nyárinak számító időjárást). Nap gyanánt egy lámpa szolgált: az úszás után a pingvinek efelé fordulva napoztak:

A melegkedvelő állatoknak természetesen fűtik a kifutóját. Az agámáknál uralkodó hőmérsékletet könnyű volt megtippelni annak alapján, hogy az ott éppen takarító gondozónő ujjatlan pólóban is izzadt. Slaggal locsolta le a sziklákat, az agámák pedig türelmesen, de szemükben egyértelmű várakozással figyelték. Végül a lány megfordult és rájuk irányította a vízsugarat. A hüllők általában elég jól leplezik az érzéseiket, de ez a két agáma kifejezetten boldognak tűnt.

Gewitter

András délelőttös volt, így abban maradtunk, hogy délután megyünk uszodába. Ezt odaérkezéskor, rejtői fordulattal élve, mélyen megbántuk. Délelőttönként csak a labdázó nyugdíjasokat kell kerülgetni a medencében, most viszont annyian voltak, hogy a kinti medencét konkrétan lezárták "megtelt" felirattal; bent a mélyvízben még csak-csak lehetett úszni, a sekélyebb rész viszont tele volt nagydarab apukákkal, akik gyereküket úsztatva folyamatosan hátrafelé mentek, így állandóan beleütközve az arra úszókba. Nem is voltam bent sokáig, inkább kimentem Andráshoz napozni abban a reményben, hogy a bentiek csak elfogynak egyszer. Ehhez képest nemsokára egy úszómester lépett hozzánk.
- Félóra múlva zivatar lesz - közölte. Valószínűleg arra számított, hogy erre ijedten eltakarodunk, ehelyett én elindultam a kinti medence felé: ha az abban pancsolóknak is megmondták, hogy zivatar lesz, talán kimenekültek a vízből és lehet végre úszni.

Ha nem is ürült ki a medence, azért lényegesen kevesebben voltak benne. Az úszómester azonban elvétette az időzítést: alig úsztam 150 métert, viharos szél kezdett fújni. Mi is bemenekültünk az épületbe a túlsó oldalon.
- Én lezuhanyoznék, ha nem gond- mondtam.
- Szerintem mindenki most fog zuhanyozni.
- De lehet, hogy sikerül beelőznöm őket.
Sikerült is, főleg, mert már korábban felfigyeltem a női szauna előtti zuhanyblokkra, amiről valószínűleg nem mindenki tudott. Mikor kijöttem, már javában zuhogott az eső, az addig kint napozó vendégek a zuhanyzó előcsarnokában gyülekeztek.
- Mindjárt vége a zivatarnak - mondta András. - Azt akár megvárhatjuk itt is.
Az úszómester azonban máshogy gondolta.
- Itt nem lehet csoportosulni. Most csak a benti medence használható, de az meg megtelt. Kérem, hagyják el az uszodát.
Ez is volt a tervünk. Csakhogy az öltözők az alagsorban voltak a medence két oldalán, és nem volt közöttük átjárás. És mi természetesen a rossz oldalon álltunk.
Az úszómester kérdőn nézett ránk, amikor az ajtóhoz léptünk.
- A túloldalon van a cuccunk - magyaráztuk. Bólintott, mi meg végigrohantunk a teraszon a zuhogó esőben.

Mire kijöttünk az uszodából, már ismét sütött a nap.

Nemzetközi Törülközőnap

Nem vagyok túl jó a dátumokban; a szüleim házassági évfordulóját illetően sem tudtam eldönteni, hogy két dátum közül melyik, aztán a biztonság kedvéért a korábbin köszöntöttem fel őket, hogy ha kiderülne, mégsem aznap van, azt mondhassam, hogy előre gondolkoztam. (Bejött: aznap volt). Szerencsére vannak a dátumokhoz sokkal jobban értő ismerőseim, így reggel Flóristól tudtam meg, hogy ma van a Nemzetközi Törülközőnap! (Erről részletesebben itt: https://hu.wikipedia.org/wiki/T%C3%B6r%C3%BClk%C3%B6z%C5%91nap). Eddig mindig sikerült lemaradnom róla, így úgy döntöttem, ma tényleg megtartom és mindenhová viszek törülközőt. Mondjuk rögtön eszembe jutott, hogy délután állatorvoshoz kell mennünk, úgyhogy megkérdeztem Flórist, szerinte a doktor néni hülyének fog-e nézni, ha a macska mellett törülközőt is viszek. Flóris azt mondta, egyáltalán nem (most vagy azért, mert ő is állatorvos és tudja, hogy azok hozzá vannak szokva a fura alakokhoz, vagy mert úgy gondolta, egy engem ismerő állatorvos már semmin nem csodálkozik), de nekem is eszembe jutott, hogy ezt az állatorvost már nem tudom meglepni (https://macskamedve.blogspot.com/2020/04/nyelvgyakorlas-az-allatorvosnal.html). Úgyhogy betettem a hátizsák aljába a kék törülközőmet.

Dél körül egész jó volt az idő, de pont amikor készülődni kellett volna az állatorvoshoz, ömleni kezdett az eső. Emellett szél is fújt, úgyhogy esernyőt vinni akkor is reménytelen vállalkozás lett volna, ha ez nem nehezítené meg azt, hogy adott esetben a makkát áttegyem egyik kezemből a másikba. Felvettem az esőkabátom, és rohamléptekkel indultunk a rendelőbe. Igyekeztem a makkát védeni a víztől, amennyire tudtam, de ez elég korlátozott mértékben sikerült. A kezelés után a doktor néni mondta is, hogy szívesen ad valami papírtörlőt vagy lapot, hogy lefedjem a macskahordozót, mert Kristóf a jelek szerint nem örült neki, hogy vizes lett.

És ekkor jöttem rá, hogy semmi sem történik véletlenül.
- Köszönöm, van törülközőm - mondtam, elővettem a kék törülközőt és kikísérleteztem, hogyan lehet úgy rátenni a cicahordozóra, hogy annak meg is tudjam fogni a fogantyúját. Egy fiatal pár, aki a fekete nyusziját dédelgette a sarokban, érdeklődve figyelték a műveletet.
- Az egy macska? - kérdezte a srác.
-Igen - feleltem, majd a biztonság kedvéért hozzátettem: - Mármint nem ez a kék, hanem aki belül van.
- Gondoltam, mert egy pillanatra láttam a szemét.

Megbeszéltük a makkát meg azt, hogy ők ivartalanítani hozták a nyuszit (ezt lelkesen támogattam), majd elindultunk Kristóffal hazafelé, ő a kék törülközővel befedve. CSak két utcasarokra van a rendelő, de a kék törülköző csuromvíz lett, mire hazaértünk.

A nap, amikor Gergő eldöntötte, hogy sosem fog Írországban túrát vezetni

Ahogy közeledett szlovákiai túránk időpontja, a leendő túratársak egyre többet riogatták egymást az időjárás-jelentéssel. Többen kétségbeesetten linkelték azokat az előrejelzéseket, amelyek szerint szombati túranapunkon jelentős mennyiségű eső várható. Ebből pl. ilyen levélváltások bontakoztak ki:
én: az előrejelzés szerint már több órája ömlenie kéne az esőnek Budapesten és nem teszi.
Tamás: Tájéoztatásul: most Budapesten 100 % biztosan esik. Saját bőrömön és ruhámon tapasztalom.
Betti: A Bazilika mellol jelentem: itt nem esik.
Gyuri: Akkor kiránduljunk a Bazilika körül.

Gergő előrelátóan esőprogramot is tervezett, amit a pénteki vacsora során felvezetett. Eszerint ha lesz is túra, az a tervezettnél rövidebb, mindössze 3 órás lesz, alternatívaként pedig cseppkőbarlangba is lehet menni. Mindkét változat kombinálható délutáni termálfürdőzéssel. Ekkor már az előrejelzés kitartóan szitáló esőt jósolt szombatra. Gergő feldobta a kérdést, ki akar ilyen körülmények között is kirándulni. Meglepetésére jónéhány kéz a magasba emelkedett.
- Én túrázni jöttem!-magyarázta jelentkezését Tóni. Ennek megfelelően terveztük a másnapi reggelit és indulást.

Másnap reggel az első meglepetés Richardot érte, aki felfedezte, hogy apartmanunknak van erkélye (bár ők előző nap nálunk korábban érkeztek, sőt Gergő előre elküldött fotókat a szállásról, eddig nem tűnt fel neki). Ki is mentünk fent említett erkélyre lecsekkolni az időjárást.
- Teljesen jó idő van - jelentette ki Steve.
- Azért ha jobban megnézed, látod, hogy esik, csak nem olyan sűrűn - figyelmeztettem.
- Látom. Öt évig éltem Írországban, ott ez az ideális túraidő.

Túratársaink láthatóan nem folytatták le ugyanezt az ellenőrzést, Tóni ugyanis csak reggeli közben ment ki az épület elé, és teljes megdöbbenéssel fogadta az esőt.
- Geci idő van!-mondta meggyőződéssel.
- Na, a geci az más.
- De az időjárás is geci. I egy G! - és kijelentette, hogy akkor ő mégis inkább a barlangot választja. Gergő ismét feldobta, ki akar ma túrázni, láthatóan reménykedve, hogy egyetlen kéz sem lendül a magasba. Csalódnia kellett: nyolcan is vállalkoztunk.
- Egész nap ázni fogtok?-kérdezte döbbenten Tóni.
- Mit egész nap? Három órás túra lesz, utána fürdő.
- Mi? Hogy csak 3 óra? - csodálkozott Tóni, aki ki tudja, miért nem hallotta ezt meg péntek este. Elkezdett dilemmázni azon, hogy akkor most barlang vagy túra; Gergő figyelmeztette, hogy viszonylag gyorsan kellene eldönteni, mert a barlangba lassan indulniuk kéne, ha el akarják érni a 11 órás vezetést. Végül abban maradtunk, hogy mi elindulunk, Tóni meg vagy utánunk jön, vagy nem. Az autóknál Gergő még egy utolsó próbálkozást tett, hogy eltérítsen minket a túrától, de sikertelenül, így a szemerkélés ellenére elindultunk.

A festői Zbojská településen először is félórán át kerestük a jelzést, ami elvileg a vasútállomástól indult - csakhogy a lepusztult, minden feliratot nélkülöző épületet egyikünk se nézte volna vasútállomásnak. A jelzést megtalálva először is két nőstény szarvassal találkoztunk, akik átszaladtak előttünk; egyikük annyira megdöbbent, hogy esőben turistákat lát, hogy elfelejtett berohanni az erdőbe és egy csomó ideig a mezőn tévelygett. Mi viszont most már tévelygés nélkül nyomultunk előre a szitáló esőben, mígnem az előörs megállt egy táblánál. A táblán ugyanis a Zákaz pasi felirat díszelgett.Túratársaink egy része szomorúan vette tudomásul, hogy erre tilos pasizni, a többiek vidáman megállapították, hogy őket nem érinti, és indultunk tovább.

Hamar világossá vált, hogy a Burda-nyeregig nem fogunk eljutni, így nem kaptam választ arra a kérdésemre, hogy vannak-e ott szabásminták. Gergő fölvetette, hogy menjünk fel a csúcsra, onnan pedig le egy síúton. Én ugyan ágáltam a síút ellen - emlékezve svédországi esetemre, amikor ez nyári időszakban mocsáron vezetett át - de kisebbségben maradtam. Egy ponton Gergő megállt és közölte, hogy itt a csúcs; sajnos a ködtől még ezt sem láttuk, nemhogy a kilátást. Ahogy azonban lefelé haladtunk a szerencsére csak kicsit sáros, nem mocsaras síúton, kitisztult a táj, és hamarosan egy gyönyörű sípálya tetején találtuk magunkat.
- De jó lenne, ha most lenne síléc a lábamon! - sóhajtotta Ági, majd helyesbített:- Azaz nem, mert nem tudok síelni.

Természetesen nem hagyhattuk el Zbojskát anélkül, hogy meg ne kóstolnánk a kedves faház homlokzatán hirdetett legendás buktát. A valóban kitűnő bukta és a sajnálatosan kitömött medve mellett a kávézó más érdekességeket is kínált, többek közt almacidert, amelynek kitalálói úgy döntöttek, nem bajlódnak sokat a márkanév kitalálásával:


Úgy beszéltük meg, hogy Tóniékkal találkozunk a fürdőben, de ez természetesen nem történt meg: megjósolható módon lekésték a 11 órás vezetést a barlangban, így végül csak városnézésre maradt idejük. A fürdőben mi is szétszéledtünk, ezért nem is emlékeztünk mindenkire, aki ott volt; a következő nap folyamán a túrázós csapat tagjai egymást kérdezgették, hogy mit csináltak előző nap, pedig ugyanott tartózkodtak.

Aszkéta életmód Brightonban

A hostel pultosa közölte, hogy upgrade-elték a foglalásomat: nem 8, hanem 6 ágyas hálóteremben fogok aludni. Mondjuk ennek sok hatását nem láttam, mert mikor beléptem, megállapítottam, hogy rajtam kívül csak ketten alszanak benne. Ezek egyike viszont nyitva hagyta elmenetelkor az ablakot, aminek hatására teljesen kihűlt a szoba. Felhúztam az ablakot, majd megpillantottam a feliratot: „Balesetveszély! Az ablak becsukásához kérje a személyzet segítségét.” De most már megúsztam kiesés nélkül, úgyhogy mindegy volt.

Hamarosan kiderült, hogy nemcsak a nyitott ablak miatt volt hideg a szobában, hanem azért sem, mert az egész hostelben ki volt kapcsolva a fűtés. A társalgóban különböző elméletek születtek ennek magyarázatára: volt, aki szerint éjszakára bekapcsolják, vagy csak este 2 órára, vagy csak ha külön fizetünk. Egy spanyol néni reklamálni próbált a recepciósnál, de nem tudott eléggé angolul, hogy megértesse magát. A segítségére siettem, és azt sikerült kiderítenem, hogy a fűtést csak hideg időben kapcsolják be. Felhívtam rá a figyelmet, hogy a 10 fok+jeges szél sokak számára hideg időnek minősülne, mire a recepciós megígérte, hogy felhívja a tulajt. A telefonhívás amúgy eredménytelen volt: éjjel és másnap reggel is ugyanilyen hideg volt. Viszont a spanyol néni végtelenül hálás volt nekem a közbenjárásomért, na meg azért, hogy valakivel meg tudja értetni magát.

A hostel egyéb módon próbálta kompenzálni lakóit a hidegért. A konyhában egy „ingyen kenyér” feliratú doboz volt tele zsömlékkel: mint kiderült, egy közeli pékség minden nap végén ingyen ideadja a megmaradt termékeket. Mivel a közös kajában egy nagy csupor tahinit is találtam, nem vesződtem a vacsoravásárlással a metsző szélben; csak a sarki bioboltban vettem másnap reggelre körteszerű almát, illetve esti desszertnek kókuszjoghurtot. Mikor azonban lementem vacsorázni, az ingyen kenyeres doboz eltűnt. Szerencsére valaki hagyott a közös kajában szeletelt rozskenyeret is, de mondjuk az tahinivel is kicsit száraz volt. Aztán miután már megvacsoráztam, meghoztak egy csomó ingyen kenyeret, sőt muffinokat és brownie-kat is. Még másnap reggel is az este hozott mazsolás zsömlével húztam ki a hivatalos reggeliidőig.

Eddigre már megérkeztek a szobatársaim is. Derek japán származású új-zélandi volt, aki épp most érkezett Skóciából.
- Voltál már Skóciában? – kérdezte tőlem.
- Nem, még nem.
- Ne is menjél, tök szar. Nincs semmi érdekes, hideg van és esik az eső.
Nem akartam belemenni, hogy itt Brightonban sincs igazán strandidő (bár a parton táblák figyelmeztetnek a túlhevülés ellen, mert nyáron a tengervíz akár 17 fokra is fölmelegedhet), sőt Új-Zélandon is szokott esni az eső. Ráadásul gyanítom, hogy harmadik szobatársunk, Adam, skót lehetett, mert mikor rákérdeztünk, britnek vallotta magát, de nem említett konkrét régiót vagy települést.
Dereknek amúgy jó oka volt rosszkedvűnek lenni: az egész napot Londonban töltötte egy fogorvosnál, fogszabályozás céljából, amire a gatyája is ráment.
- Találjátok ki, mennyibe kerül az egész fogszabályozás.
- Gőzöm sincs, sose szabályoztattam a fogamat – feleltem. Adam megkockáztatott egy tippet:
- 1000 font?
- 8000 font! Tök le vagyok égve. A szállást már kifizettem a hétre, de azon felül csak 20 fontom maradt.
- Menj le, van ingyen süti – dobtam be segítőkészen. Adam nem tért magához az infótól.
- 20 font? Hogy fogsz 20 fontból megélni?
- Á nem baj, a fogszabályzómtól úgyse nagyon tudok enni.

Öltözködési tanácsok esőáztatta esküvőkre

- Nem igazán az időjáráshoz öltöztél – mérte végig Péter Vikit.
- Miért, ez hal – vettem védelmembe Viki tangapapucsát, ami valóban halat formázott. – Pont vízbe való.
- Azt hittem, hogy délután még haza tudok menni és átvenni a gumicsizmámat, de nem sikerült – magyarázta Viki. – A zoknit is kölcsön kaptam, meg van nálam egy kölcsönpulóver is.
A kölcsönpulóver egyelőre a táskában lapult, a kölcsönzokni azonban mostohább sorsra jutott.Viki ugyanis rájött, hogy hagyományos zoknit tangapapucs alá nem tud felvenni, viszont fázott a lába, ezért megoldásként lyukat vágott rá a nagylábujj mellett. Igaz, így kicsit szellőzött, ráadásul a zokni alja enyhén vizes lett, ahogy belesüppedt az átázott fűbe.

Vacsora közben sikerült viszonylag száraz helyen ülnünk, ezután azonban a tánctér közelébe húzódtunk, hogy megtekintsük a nyitótáncot. Itt már voltak kevésbé fedett részek, így Viki egy ponton azzal szembesült, hogy a fejére csorog az eső. Gyorsan odébbhúzódott és kért a Baileysből, amit ő hozott (ez arra a bulira emlékeztetett még régen, ahova én vittem egyedül alkoholmenteset, és ebből a többiek arra következtettek, hogy nem iszom, pedig csak számítottam rá, hogy másnak nem jut eszébe).

A nyitótánc után igen jó zenék jöttek, ezért beálltunk táncolni. A tánctér fölött is volt kifeszítve ponyva, de azért oldalról nedvesedett a talaj. Viki kísérletezgetett, hol tud még viszonylag száraz lábbal áttáncolni, de ez nem mindig sikerült.
- Sáros lett a kölcsönzoknim! – panaszolta. – Nem fog örülni az, akitől kaptam.
- Szerintem ez kevésbé fogja zavarni, mint az, hogy lyukakat vágtál bele –jegyeztem meg. A tánc pozitív hatással lett a hőmérsékletre, így Viki levette a pulóverét, és a táskáinkkal együtt a táncteret szegélyező padra tettük. Egyúttal azt is felfedeztük, hogy a tánctérben levő asztalon voltak a vegetáriánus saláták, amiket egész addig kerestünk.

Miután abbahagytuk a táncot, elváltak útjaink. Én a pultnál álltam épp és a táncteret néztem, amikor azt láttam, hogy a pad eldől és a rajta levő táskák és ruhák – közte a mieink is – leesnek a sárba. Odasiettem és kibányásztam a saját táskámat; Viki táskáját és egy piros pulóvert, amit az övének tippeltem, valaki már felvette. Azért mikor legközelebb láttam Vikit, szóltam neki, hogy leesett a pulóvere.
- Jaj, és vizes lett?
- Nem tudom, nem én vettem fel.
Viki besietett a tánctérre a cuccaiért; a beállt állapotokat jól példázza, hogy kifelé csak egy lovagias fiatalember segítségével tudta elkerülni a pocsolyákat. Viszont örömmel állapította meg, hogy a pulóver száraz maradt, és nekiállt öltözni. Először is odaadta Péternek a sálat, amit egész eddig a haján viselt (?), majd a pulóvert, végül a táskáját. Péter kicsit furcsán festett egyik kezében egy rózsaszínű retiküllel, nyakában pedig elölről hátravetve egy piros muszlin sállal.
- Szerintetek ha ezzel a táskával mennék taxit fogni, mekkora sikerem lenne? – kérdezte.
Viki egyenként visszakérte a ruhadarabokat és felvette őket.
- Na, most már jól vagyok – jelentette be, miután a pulóvert is magára húzta. Péternek azonban még volt hozzáfűznivalója a dologhoz:
- A táskádat nem akarod visszavenni?