Egy korábbi bejegyzésemben (https://macskamedve.blogspot.com/2023/01/embershow-orkaknak.html) már hangoztattam azt a gyanúmat, hogy az olyan helyeket, ahová mi azért megyünk, hogy állatokat lássunk, az ott élő állatok úgy értelmezik, hogy itt az emberek vannak az ő szórakoztatásukra.
A Cat Caféban leginkább Szutyi volt tegnap ezen a véleményen. Amellett, hogy kaját kunyerált az önkéntesektől, felemelt farokkal odaállt eléjük: ilyenkor gyors ütemben simogatni kell a farkát, amit minden más cica utál, de ő nem.
Szutyi ezután felmászott az üvegszekrény tetejére, ahol a Cat Café megvásárolható szuvenírjeit tartják. Egy idő után azonban elégedetlennek tűnt.- Le akarsz jönni? - kérdezte az önkéntes lány.
- Ekk! - felelte Szutyi. A lány ekkor odaállt a cicának háttal, hogy a nyakába mászhasson, de Szutyinak nem felelt meg a lépcső. A pincérlány ugyanígy járt, szintén hiába állt oda az üveghez. Tita felnyúlt, hogy hátha Szutyi inkább levetetné magát.
Tita odaállt melléjük, Szutyi pedig átmászott az ő hátára, és ezúttal nem ugrott le rögtön, hanem jó darabig ott ült és nézelődött.
Mindeközben Moa, a csapat legújabb tagja az emeleten hosszú időre elfoglaltságot biztosított egy vendég kislánynak, akinek muszáj volt folyamatosan mozgatnia neki a lézert:
Pöttyös, a kávézó legidősebb (14 éves) cicája eleinte a radiátoron üldögélt, azután úgy vélte, az én ölemben kényelmesebb lehet. Hosszú ideig feküdt ott és dorombolt, majd átmászott Tita ölébe:
Mikor már több mint két órája voltunk a kávézóban, javasoltam, hogy induljunk el, mert odakint közben hosszú sorok vártak a bebocsátásra. Miután fizettünk, kis időre még visszaültünk az asztalhoz - és Pötyi azonnal ismét az ölemben termett. Itt nem a vendégek határozzák meg, mikor távoznak, hanem az, hogy a cicáknak meddig van szüksége rájuk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése