Szájkosarat Törpapának és a túlbuzgó szervezőknek

 Chocóról, a túrakutyáról már megemlékeztem egy korábbi bejegyzésben (https://macskamedve.blogspot.com/2023/12/marmegintmitcsinalszchoco.html). A tegnapi nap felütését azonban nem ő adta meg, hanem María José, akinek, bár sokat túrázik, Arcadióhoz még nem volt szerencséje. Amikor Arcadióék autója megjelent, María José lelkesen felkiáltott:
- Odanézz, ott van Törpapa!
Először azt hittem, ismeri Arcadiót és így szokta szólítani, de azután túravezetőnk odajött és bemutatkozott mint túravezető, María Josénak pedig leesett az álla.

A Százéves őrzők útja a hatalmas, ősöreg fákról kapta a nevét. A tanösvényhez van letölthető audioguide, az út mentén elhelyezett kis oszlopok száma jelzik, hogy melyik szakaszt kell meghallgatni. Az egyik ilyen oszlopon egy pórázt és egy szájkosarat találtunk; nyilván valaki elhagyta az erdőben, és a megtalálók odatették, hogy könnyebben megtalálja, ha visszajön. Rajesh viszont üzletet látott a dologban, és kínálgatni kezdte Pacónak a felszerelést 10 euróért.
- Szerintem ez Chocónál nagyobb kutyának való - vizsgáltam meg a szájkosarat.

- 10 euróért ne legyen válogatós! - felelte Rajesh.Ám Paco nem vette meg a felszerelést.

Choco méretre ugyan kicsi kutya, ám testalkatát illetően megoszlottak a vélemények. Rajesh és Juan Conrado váltig állították, hogy ez a kutya kövér.
- Nem kövér, csak nagy a bundája - védte meg állatkáját Paco.
- Nagy a bundája, de kövér is - vágta rá Juan Conrado. - Hiszen nem véletlenül mondják, hogy a kutyák hasonlítanak a gazdájukra...

Arcadio szereti a túrákat ismeretterjesztésre használni. Miután találtunk pár lócitromot az úton, vizsgáztatni kezdte Juan Conradót, hogy felismeri-e az állatok ürülékét.

- Kis bogyók mindenfelé?

- Nyúl.

- Kicsit nagyobb bogyók?

- Kecske.

- Nagy kerek lepények?

- Tehén.

- Mi Felső-Volta fővárosa?

- Ez hogy jön ide? - pislogott értetlenül Juan Conrado.

- Sehogy, de a többit mind tudtad, és nehezíteni akartam. Egyébként Ouagadougou. Azért jegyeztem meg, mert olyan vicces.

A Cruz del Funes kápolnánál viszont Paco tartott kiselőadást a túraszövetségi tagság fontosságáról, ami még azok szerint is hosszúra nyúlt, akik most először hallották. Hirtelen azt láttuk, hogy egy lány jön szembe az úton és két kutyát vezet pórázon, akik egyikében meglepve ismertük fel Chocót.
- Két kereszteződéssel arrébb jött szembe, és miután nem láttam vele senkit, gondoltam, visszahozom - magyarázta a szerencsés megtaláló. A jelek szerint Choco elunta a hosszú megállásokat. Talán a kutya helyett Arcadióra és Pacóra kellett volna szájkosarat tenni.

Bérletfeltöltés bonyodalmakkal

 Tenerifén ugyebár több módon is lehet utazni a buszokon: fizethetünk kártyával vagy készpénzzel, sok helybélinek bérlete van, illetve létezik a Ten+ kártya (ld. ábra), amit egyszer kell megvenni, és akármennyi pénz rátölthető a buszállomások pénztáraiban, trafikokban, illetve automatáknál, ezzel valamivel olcsóbb a viteldíj, mint ha készpénzzel vagy kártyával fizetnénk. A bérlet a "gyakran" (havonta legalább tízszer) utazó helybelieknek ingyenes, de ezt is minden hónap elteltével újra kell tölteni a fent említett módokon, hogy a rendszer lássa, hogy tényleg eleget utaztál-e és jogosult vagy-e az ingyenességre.

Az én bérletem pont december 25-én járt le, de nem gondoltam, hogy ez bármiben is korlátozni fog, hiszen az orotavai buszállomáson már pár hónapja átépítés alatt van a pénztár, az automatának pedig mindegy, hányadika van. Így nyugodt szívvel sétáltam le a buszállomásra, ahol is szembesültem vele, hogy az automatán egy hatalmas "nem működik" felirat díszeleg (mármint annak spanyol megfelelője persze). Furcsa módon, bár pénztár nincs, a váróban egy asztalnál mindig ül egy busztársasági alkalmazott, akihez segítségért lehet fordulni. Ezt tettem én is, és elmagyaráztam a problémámat.

- A trafikban tudnak bérletet újratölteni - mondta a lány, bár egyszer már jónéhány hónapja próbálkoztam ezzel és akkor csak Ten+ kártyát lehetett. Most sem sikerült a bérletfeltöltés, de a trafikos srác továbbküldött a benzinkútra. Igencsak meglepődtem volna, ha a benzinkúton működik a feltöltés. Természetesen nem működött, nekem viszont nem volt több opcióm, így felszálltam a buszra és vettem jegyet a legközelebbi pénztárral rendelkező buszállomásig, ami La Lagunában volt.

La Lagunában az automatán szintén "nem működik" felirat díszelgett, és kezdtem aggódni, hogy az egész rendszerrel van a gond. A pénztárban mondjuk ült egy lány és a körmét reszelgette.

- Szeretném meghosszabbítani a bérletemet - szólítottam meg.

- Rendben, de kicsit várni kell, mert most indult újra a számítógépes rendszer - felelte ő.

- Valami rendszerszintű gond van a hosszabbítással? Mert Orotavában sem tudtam meghosszabbítani.

- Persze, mert ott most nincs pénztár, csak automata van. Az automaták meg sehol nem működnek, mert a fenntartó cég felmondta a szerződést a busztársasággal.

A számítógépes rendszer nem siette el az újraindulást, én meg örültem, hogy nem időre kell mennem, és vártam türelmesen az ablaknál. Egy ponton felmerült bennem, hogy a körömreszelős lány helyett talán a másik ablaknál levő férfi kollégájánál próbálkoznék, de az ő gépe se működött. Végül kb. negyedóra múlva magára talált a számítógépes rendszer, és a lány meghosszabbította a bérletemet.

Pár nappal később Györgyivel mentünk Güímarba. Ő Ten+ kártyával utazott, amiről viszont majdnem az összes egységet lefogyasztotta, amikor a téli szünidőt kihasználva összevissza utazgatott a szigeten. A terve az volt, hogy Santa Cruzba érve tölt még rá egységeket. Én már ekkor aggódtam, hogy gondok lesznek, ugyanis a santa cruzi pénztárnál mindig sor szokott állni. Györgyi az automatára pályázott, de mondtam, hogy az nem működik. Odaérve bebizonyosodott, hogy igazam volt ebben, valamint abban is, hogy a pénztárnál sorbanállás van. Viszont a güímari busz kevesebb mint 10 perc múlva indult, a következőre viszont 40 percet kellett volna várni. Györgyi nem akart készpénzzel többet fizetni, így beállt a sorba és drukkoltunk, hogy sorra kerüljön, mielőtt elindul a 120-as busz. Ez utóbbi már kinyitotta az ajtókat, de szerencsére akadt egy pár értetlenkedő japán, akiknek a sofőr kénytelen volt hosszasan magyarázni, hova megy a busz és hova nem. Ez szimpatikus módon lassította a folyamatot, ám sajnos Györgyi előtt is volt pár utas, aki végigmondatta a pénztárossal a fél menetrendet. András és én mindenesetre beálltunk a sorba a buszhoz, Györgyi pedig olykor aggódva tekintgetett a busz felé, akárcsak az előtte álló emberke, aki láthatóan hasonló cipőben járt. Végül hátranézve már nem láttuk Györgyit, ami arra utalt, hogy bejutott az ablakhoz. Ekkor értünk mi a sofőrhöz, így időhúzásként hülyeségeket kezdtem kérdezni az útvonalról. Mikor már majdnem kifogytam belőlük, megjelent mögöttem Györgyi és végre el tudtunk indulni.

Mikulás és társai

 Természetesen idén sem marad el az anakronisztikus betlehemes posztom, csak a rengeteg anyagot még össze kell válogatnom. Addig is következzen egy összeállítás az egyéb karácsonyos anomáliákból.

Kezdjük Tacoronte Garimba nevű külvárosával, amelynek lakói a jelek szerint összezavarodtak, milyen ünnepre is készülünk decemberben, karácsonyi installációjukban ugyanis kifejezetten húsvéti állatok: bárányok és nyulak is előfordulnak.

Mint az egy tavalyi posztomból már kiderült, Spanyolországban a Három Királyok hozzák az ajándékokat. Ezzel együtt, nyilván angolszász hatásra, a Mikulás is aktívan jelen van. Ez az icodi erkély szépen illusztrálja a két hagyomány sorrendiségét: a régebbi eredetű Három Királyok fáradságosan, kötélen mászva jutnak fel, míg a modernebb Mikulás ejtőernyőn ereszkedik alá:

A sziget déli részén viszont decemberben is meleg az idő, így nem meglepő, hogy a candelariai Mikulás kiakasztotta a ruháit és lement strandolni egyet:

Természetesen az emberek is szívesen öltöznek be karácsonyi jelmezekbe: december utolsó napjaiban a kávézókban is rénszarvas-fejdíszes pincérek szolgáltak fel, a la lagunai buszállomáson karácsonyi manónak öltözött alkalmazottak irányították útba az eltévedt utasokat, a túracsoport Mikulás-túráján pedig annyira elvárás volt az alkalomhoz illő öltözék viselése, hogy Jonay először nem akarta megengedni, hogy rajta legyek a csoportképen, mert nem voltam megfelelő viseletben. Az állatmentő Yuri fején icipici mikulássapja billegett, ezért adta magát a kérdés:

- A macskád mikulássapkájában jöttél?

- Nem, ez a kutyámé...

Bea túravezetőként jó példával járt elöl, és mivel szabad idejében zoknikat gyűjt, természetesen beszerzett egy mikulásos darabot:

Delia ezen a túrán nem volt velünk, cserébe a következő alkalommal tetőtől-talpig Mikulásszerelésben volt: Mikulásos pulcsi és fülbevaló, a fejét pedig úgy elfedte a mikulássipka, hogy csak amikor egy pihenőnél levette, akkor látszott, hogy ismét lilára festette a haját. Amikor mondtam, hogy csak most vettem észre, rábólintott.

- Igen, most így megint látszik az eredeti hajszínem.

Legnagyobb kedvencem azonban a tacorontei motorosmikulás, aki - az állatok kihasználását tiltó elvet követve - nemhogy nem húzatja magát a rénszarvassal, hanem fuvart biztosít neki a motorja hátsó ülésén.

Egyik növényi tej olyan, mint a másik

 Az uszodához közeli kávézóban most a szokásos fiatal nő helyett egy idősebb pasas szolgált fel.

- Milyen növényi tejük van? - kérdeztem tőle.

- Van laktózmentes tej, meg szója és mogyoró.

- Akkor egy lattét kérek mogyorótejjel - mondtam örömmel, mert eddig a szigeten mogyorótejet egyetlen kávézóban találtam, a puertói Michiben, ahová direkt emiatt szoktam menni. Nem is reméltem, hogy ebben az eldugott kis cukrászdában is tartanak ilyesmit.

Sajnos korai volt az örömöm, a bácsi hamarosan visszajött.

- Bocsánat, rosszul mondtam, nem mogyorótej van, hanem mandulatej.

- Tökéletesen jó lesz az is, köszönöm - feleltem. A bácsi már majdnem elindult, mikor észbekapott és helyesbített:

- Ja, nem mandula, hanem olyan hogyishívják, zab.