Konferencia a botanikus kertben

 Sok előnye van annak, ha egy konferenciát a botanikus kertben rendeznek. Például a résztvevők bónuszként az előadások előtt (vagy helyett) körbenézhetnek a növények között. A központi tér fölé felhúzott sátorban jár a levegő, nem lesz olyan fülledt és álmosító, mint az épületekben rendezett konferenciákon. Meg persze a szép környezet mindig bónusz.

Ugyanakkor volt pár dolog, amit nem sikerült tökéletesen megoldani. Az egyik a tolmácsolás volt. Szakmabeliként már rögtön az elején elgondolkoztam, mégis hol lehetnek a tolmácsok, hiszen tolmácsfülkét nem láttam, és talán nem is lehetett volna ide beállítani. Később sikerült megtalálnom a kollégát: a technikusok lakókocsija mögött, állva beszélt bele egy headszet mikrofonjába, és egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy látja a powerpointot. Ez utóbbi szempontjából nem volt egyedül. Az előadótermekben a széksorok általában emelkednek, hogy a hátul ülők is jól lássák a kivetítőt, de a Palmetum központi terén ezt értelemszerűen nem tudták megoldani. A vászon ugyanakkor leért a színpad szintjéig, és a hátrébb ülők az aljából vajmi keveset láthattak. Az előadók persze nem számítottak erre a komplikációra, így elhangzottak olyan mondatok, hogy "az alsó sorban láthatjuk az eredményeket", amelyet követően a hátrébb ülők felálltak, de gyakran még így se derült ki számukra, mi volt az eredmény.

A botanikus kert állatai vegyes érzelmekkel fogadták a rendezvényt. A gyíkok lelkesen rohangáltak, a békák mindenképpen szerették volna hangoztatni a saját véleményüket. A madarak mutattak kevesebb lelkesedést. Későbbi sétánk során találkoztunk egy kacsával, aki csőrét a szárnya alá dugva lesújtó pillantásokkal mért végig minket. A konferenciahelyszín melletti kis patakból viszont krürrögés és típogás hallatszott. Természetesen a vízityúkok voltak, akik errefelé éppúgy nem szeretik a betolakodókat, mint Bécsben (erről ld. https://macskamedve.blogspot.com/2020/08/iroda-vizparton.html). Némi keresgélés után megtaláltam a vízicsibét, aki ekkor kimászott a partra, majd durcásan elszaladt a nádas felé.

AI jaj jaj jaj

 Sokan pánikolnak mostanában azon, hogy a mesterséges intelligencia el fogja venni a munkájukat. Név nélkül leírom a tapasztalatomat egy ügyféllel, ami meggyőzött arról, hogy ettől nem kell tartanom.

Első felvonás: Ügyfél, egy multicég, úgy dönt, hogy csinál egy videókurzust dolgozóinak a mesterséges intelligencia felelős használatáról, és ennek lefordításával Fordítót bízza meg. Fordító örül a megbízásnak, lefordítja a videók szövegét, Ügyfél kifizeti.

Második felvonás: Ügyfél kitalálja, hogy az MI által generált hangon fognak beszélni a videók, ezért elküld fordítónak egy adag hangmintát, hogy állapítsa meg, anyanyelvi magyar beszélőnek hangzik-e a személy. Az MI-hangok mind erős brit, kínai vagy szláv akcentussal beszélnek magyarul, rosszul hangsúlyoznak, rossz helyen tartanak szünetet a mondatban. Fordító ezt megírja Ügyfélnek. Ügyfél küld még egy adag hangmintát, ugyanez a helyzet. Végül Ügyfél két hangot küld, egy férfit és egy nőit, akik végre anyanyelvi beszélőnek hangzanak, bár olyan természetellenesen tagoltan beszélnek, mint a hangbemondás a villamoson. Fordító megírja benyomásait az Ügyfélnek, Ügyfél elégedett, kifizeti.

Harmadik felvonás: Ügyfél elkészíti az MI-videókat, amelyeken egy mesterséges intelligenciával generált férfi és női alak magyarázza a tudnivalókat, miközben valamiért minden mondat elején bólintanak. Ügyfél a hangsáv MI-vel készült leirata alapján készíti el a feliratot a videókhoz, és továbbküldi őket a Fordítónak, akinek ellenőriznie kell, hogy helyes a leirat, illetve hogy a hangsáv szinkronban van vele. A leirat természetesen tele van hibákkal, rossz helyen kezdődnek és érnek véget mondatok, az MI "félrehall" bizonyos részeket, sőt az egyik mondat végét elegánsan kihagyja. Fordító (aki nem érti, miért nem egy az egyben az ő eredeti fordítását tették fel feliratnak) korrigálja a feliratokat. Ügyfél remélhetőleg hamarosan kifizeti.

Nem kizárt, hogy lesz még negyedik felvonás, de addig is itt hagynám ezt bátorításul azoknak a fordító kollégáknak, akik attól rettegnek, hogy az MI miatt felkopik az álluk. Lám, nekem az MI-nek köszönhetően háromszor fizettek egy olyan munkáért, amiért normális esetben csak egy fizetséget kaptam volna.

Tanfolyamdíj

 András jelentkezett egy spanyol nyelvtanfolyamra, amit a kormányzat kedvezményesen működtet: az első kurzus 76, a következő 99 euróba kerül egy félévre. Mivel András két éve már járt egy hasonló tanfolyamra angolból, úgy vélte, őrá a 99 eurós díj vonatkozik. Mondjuk az nem volt egyértelmű számára, hogy a befizetést a beiratkozási határidő napjáig kell eszközölni, és abban a hitben élt, hogy ő már a felvételi vizsga napján beiratkozott. A beiratkozási határidő napján kezdett el kételkedni ebben, úgyhogy volt egy meglehetősen rohanós napunk, amelynek során egy email-váltásból kiderült, hogy nem, nem történt meg a beiratkozás, és be kell adni a nyomtatványt plusz befizetni a pénzt aznap délutánig. A nyomtatvány online leadása persze nem működött, ahogy a netbank se, de a fénymásolóba zárás előtt pár perccel érkezve sikerült kinyomtatnunk, majd befotózva elküldenünk a beiratkozási lapot, és a befizetés is sikerült.

András később értesítést kapott, hogy nem 99, hanem 76 eurót kell csak befizetnie - ezek szerint a másik városban, másik nyelvből végzett tanfolyam nem számít (vagy nem értesültek róla). Erre ő visszaírt, hogy akkor fizessék vissza a különbözetet. Ma reggel felhívta egy ügyintéző, aki az adatai ellenőrzését követően ezt a kérdést tette fel:

- Akkor a 99 vagy a 76 eurót fizessük vissza?

Persze én a 99-et választottam volna, de András túl becsületes, úgyhogy ismételten elmagyarázta, hogy neki tökéletesen elég 23. Ezután kapott egy emailt, amelyben közölték: visszafizetik neki mind a 99 eurót, és ezután 76-ot újra be kell fizetnie...

Bérletfeltöltés bonyodalmakkal

 Tenerifén ugyebár több módon is lehet utazni a buszokon: fizethetünk kártyával vagy készpénzzel, sok helybélinek bérlete van, illetve létezik a Ten+ kártya (ld. ábra), amit egyszer kell megvenni, és akármennyi pénz rátölthető a buszállomások pénztáraiban, trafikokban, illetve automatáknál, ezzel valamivel olcsóbb a viteldíj, mint ha készpénzzel vagy kártyával fizetnénk. A bérlet a "gyakran" (havonta legalább tízszer) utazó helybelieknek ingyenes, de ezt is minden hónap elteltével újra kell tölteni a fent említett módokon, hogy a rendszer lássa, hogy tényleg eleget utaztál-e és jogosult vagy-e az ingyenességre.

Az én bérletem pont december 25-én járt le, de nem gondoltam, hogy ez bármiben is korlátozni fog, hiszen az orotavai buszállomáson már pár hónapja átépítés alatt van a pénztár, az automatának pedig mindegy, hányadika van. Így nyugodt szívvel sétáltam le a buszállomásra, ahol is szembesültem vele, hogy az automatán egy hatalmas "nem működik" felirat díszeleg (mármint annak spanyol megfelelője persze). Furcsa módon, bár pénztár nincs, a váróban egy asztalnál mindig ül egy busztársasági alkalmazott, akihez segítségért lehet fordulni. Ezt tettem én is, és elmagyaráztam a problémámat.

- A trafikban tudnak bérletet újratölteni - mondta a lány, bár egyszer már jónéhány hónapja próbálkoztam ezzel és akkor csak Ten+ kártyát lehetett. Most sem sikerült a bérletfeltöltés, de a trafikos srác továbbküldött a benzinkútra. Igencsak meglepődtem volna, ha a benzinkúton működik a feltöltés. Természetesen nem működött, nekem viszont nem volt több opcióm, így felszálltam a buszra és vettem jegyet a legközelebbi pénztárral rendelkező buszállomásig, ami La Lagunában volt.

La Lagunában az automatán szintén "nem működik" felirat díszelgett, és kezdtem aggódni, hogy az egész rendszerrel van a gond. A pénztárban mondjuk ült egy lány és a körmét reszelgette.

- Szeretném meghosszabbítani a bérletemet - szólítottam meg.

- Rendben, de kicsit várni kell, mert most indult újra a számítógépes rendszer - felelte ő.

- Valami rendszerszintű gond van a hosszabbítással? Mert Orotavában sem tudtam meghosszabbítani.

- Persze, mert ott most nincs pénztár, csak automata van. Az automaták meg sehol nem működnek, mert a fenntartó cég felmondta a szerződést a busztársasággal.

A számítógépes rendszer nem siette el az újraindulást, én meg örültem, hogy nem időre kell mennem, és vártam türelmesen az ablaknál. Egy ponton felmerült bennem, hogy a körömreszelős lány helyett talán a másik ablaknál levő férfi kollégájánál próbálkoznék, de az ő gépe se működött. Végül kb. negyedóra múlva magára talált a számítógépes rendszer, és a lány meghosszabbította a bérletemet.

Pár nappal később Györgyivel mentünk Güímarba. Ő Ten+ kártyával utazott, amiről viszont majdnem az összes egységet lefogyasztotta, amikor a téli szünidőt kihasználva összevissza utazgatott a szigeten. A terve az volt, hogy Santa Cruzba érve tölt még rá egységeket. Én már ekkor aggódtam, hogy gondok lesznek, ugyanis a santa cruzi pénztárnál mindig sor szokott állni. Györgyi az automatára pályázott, de mondtam, hogy az nem működik. Odaérve bebizonyosodott, hogy igazam volt ebben, valamint abban is, hogy a pénztárnál sorbanállás van. Viszont a güímari busz kevesebb mint 10 perc múlva indult, a következőre viszont 40 percet kellett volna várni. Györgyi nem akart készpénzzel többet fizetni, így beállt a sorba és drukkoltunk, hogy sorra kerüljön, mielőtt elindul a 120-as busz. Ez utóbbi már kinyitotta az ajtókat, de szerencsére akadt egy pár értetlenkedő japán, akiknek a sofőr kénytelen volt hosszasan magyarázni, hova megy a busz és hova nem. Ez szimpatikus módon lassította a folyamatot, ám sajnos Györgyi előtt is volt pár utas, aki végigmondatta a pénztárossal a fél menetrendet. András és én mindenesetre beálltunk a sorba a buszhoz, Györgyi pedig olykor aggódva tekintgetett a busz felé, akárcsak az előtte álló emberke, aki láthatóan hasonló cipőben járt. Végül hátranézve már nem láttuk Györgyit, ami arra utalt, hogy bejutott az ablakhoz. Ekkor értünk mi a sofőrhöz, így időhúzásként hülyeségeket kezdtem kérdezni az útvonalról. Mikor már majdnem kifogytam belőlük, megjelent mögöttem Györgyi és végre el tudtunk indulni.

Las Raíces, avagy elsőkből utolsók

 Még egyikünk se volt Las Raícesnél, de szerencsére Tenerifén elég jól ki vannak táblázva az erdei pihenőhelyek, kilátók és kempingek is. Így lekanyarodtunk a főútról ott, ahol két tábla is mutatott Las Raíces felé, fákat és grillezőhelyet sugallva. Hamarosan meg is érkeztünk egy parkolóba, amely mellett egy csapat tenerifei már lelkesen grillezett. A mi túratársainkat nem láttuk, de ezen nem lepődtünk meg, hiszen majdnem félórával korábban érkeztünk. Így tettünk egy rövid kört a minket körülvevő szépséges fenyőerdőben; a tavalyi erdőtűz után már feléledtek a kanárifenyők, viszont még nincs nagy lombkoronájuk, így itteni szemmel ritkaságszámba menő mennyiségű fű és sarjfenyő borítja a talajt.

Reni elment pisilni az erdőbe, ami meglepő döntés volt, hiszen többek között azért ide szervezték Evelinék a találkozót, mert itt van vécé. Ezután visszamentünk a parkolóba, de a többiek még mindig sehol. Persze nem ismertünk mindenkit, ezért elkezdtünk tippelgetni, kik lehetnek még magyarok; nyilván nem a "Libertad, igualdad" zászló alatt grillezők, de egy kisgyerekes házaspárt már kezdtünk becserkészni, mikor meghallottuk, hogy spanyolul beszélnek. Reni megpróbálta hívni Evelint és üzenetet küldeni neki, ám - amint arra Evelin már jó előre figyelmeztetett minket - fönt a hegyen nem volt térerő. Végül Beának sikerült úgy netet találnia, hogy a feje búbjára tette a telefont. Ekkor derült ki, hogy a megadott találkozási pont nem itt van, hanem egy elágazással följebb, a kempingnél. 

- Akkor siessünk, mert elmennek nélkülünk - mondtam.

- Azt mondták, hogy negyedig várnak.

- Az jó, de mindjárt 10.

Visszapattantunk a kocsiba, beindítottuk a GPS-t, és az elvezetett minket ezúttal a megfelelő helyre. Óra 14-re érkeztünk, így szerencsére a többiek még nem indultak el.

A túra végén útba ejtettük azt a parkolót is, ahol korábban tévesen vártuk a többieket. Ekkor derült ki (amit amúgy sejtettem), hogy plusz autózás helyett csak fel kellett volna másznunk kétszáz métert, átvágva a kempingen, ahol a télies idő következtében csak egyetlen sátor árválkodott. Evelin azért tervezett erre visszamenni, hogy mindenki el tudjon menni vécére. Csakhogy amikor odaértünk, egy csomó takarítószer állta el a vécé bejáratát. A takarító épp befejezte a munkáját - tíz perccel korábban zárta be a vécét.

Mikor leértünk La Lagunába, Reninek pittyent egyet a telefonja. Evelin most, órákkal az elküldése után kapta meg az üzenetét.

Hány az óra, vekker kisasszonyok?

 András rendelt magának egy okosórát az internetszolgáltatónk webshopjából, mert akciós volt és részletekben kell fizetni. Én nem annyira örültem, mert mivel az én nevemen van az előfizetés, nekem kell majd elmennem érte a boltba, márpedig az Orange helyi kirendeltségének dolgozói nem hozzáértésükről és gyors munkájukról híresek - egyiküket egymás közt Mária Inkompetenciának hívjuk.

Kedden dél körül valóban megérkezett az értesítés, hogy az okosóra megérkezett, és átvehető az Orange üzletében. Itt már láttam egy sportszerű nehezítést, ugyanis a szieszta után az Orange üzlet hivatalosan fél 5-kor, a gyakorlatban inkább 5-kor nyit újra, nekem viszont el kellett érnem a fél 6-os buszt. De azért 5 körül optimistán odamentünk. Szerencsére nyitva voltak, és Mária kolléganője, Jennifer, el is kezdte az ügyintézést. Beszkennelte a személyi irataimat (nem mintha nem lennének meg nekik akkorról, amikor a szerződést kötöttük), és már előhozta az óra dobozát. Közölte, hogy már csak egy dolgot kell kinyomtatni, de valamiért lassan működött az internet (egy internetszolgáltató cégnél ez elég ironikus), és 15 perc várakozás után nekem el kellett indulnom. András persze nem vehette át az órát, viszont Jennifer és Mária biztosítottak, hogy egy héten belül átvehetjük. Ebben az volt a sportszerű nehezítés, hogy ebből az egy hétből mi a következő három napot Gran Canarián töltöttük, de úgy voltunk vele, hogy még ott van a szombat meg a hétfő.

Szombat délelőtt be is mentem, hogy újabb kísérletet tegyek. Ismét beszkennelték az irataimat, ám Mária közölte, hogy a rendszer nem ismeri fel a digitális aláírásomat. Engedélyt kell kérniük a cégtől, hogy papír alapú aláírással vegyem át az órát, ezt most megírják, de ma még biztos nem érkezik meg a válasz. Általában egy napba szokott telni, de mivel ugye most vasárnap jön, a hétfővel kell kalkulálni. Majd telefonálnak, ha mehetünk. Arra viszont ügyelni kell, hogy ha egy héten belül nem vesszük át az órát, akkor azt visszaküldik a központba (azóta se derült ki, hogy ez hol található, és egyáltalán Tenerifén van-e). 

Hétfőn persze nem telefonált senki, de azért délután a biztonság kedvéért bementem az Orange üzletbe. Közölték, hogy a válasz még nem érkezett meg, és telefonálnak majd, ha mehetünk.

András teljesen fölöslegesnek tartotta, hogy kedden is bemenjünk érdeklődni, én azonban biztos voltam benne, hogy nem fognak telefonálni, plusz meg akartam kérdezni, hogy egyáltalán megvan-e még az óra, lévén letelt az egy hét. De ott azzal fogadtak, hogy megvan az értesítés, átvehetjük az órát. Előrelátóan Jennifer pultjához álltam, aki el is kezdte a folyamatot, de sajnos valamit nem talált meg a rendszerben, ezért átadta az ügyet Máriának. Erősen kezdtem aggódni, de kivételesen működött minden, és csekély 20 perc alatt végre megkaptuk az órát.

Endre vetít

 Endre mondta, hogy meghívták vetíteni halloweenkor egy szabadtéri technóbuliba ("mintha 21 éves lennék"), és menjünk mi is. Elhárítottam, mondván, hogy a techno nem igazán a mi műfajunk, viszont ha valaha beáll egy barbershop kvartettbe, feltétlenül elmegyünk megnézni.

Halloween reggelén Endrét az előtérben találtam egy régi típusú diavetítővel (ilyen típusúval, mint ez a vaterás).

- Ezt én bütyköltem meg. Idenézz! - vetített ki a falra valami kék izét, ami a plakátokra vetülve elég értelmezhetetlen volt. - Na jó, mondjuk ehhez fehér fal kellene.
- Majd mindjárt jövök le, csak csinálok magamnak teát. Te nem kérsz mentolos zöld teát? Hosszú estéd lesz - kínáltam meg nagylelkűen az ő teájukból.
- Most nem, de a tea jó ötlet.

Este 9 körül Endre elpályázott a két diavetítővel és egy termosznyi mate teával (amit telenyomott mindenféle gyógyfüvekkel, hogy elnyomja az ízét). Azt hittem, másnapi indulásunk előtt már nem is találkozunk vele, de nagy meglepetésemre reggel megjelent a teraszon.

- Milyen volt a buli?
- Hát, annyira nem volt jó. Szar zene volt, ilyen elektro izé, nem tudom, miért kell ilyet tolni normális techno helyett. Meg az egyik diavetítőm elkezdett füstölni.
- Te jó ég!
- Tettem bele egy csokit. Tudod, mi az a csoki? - kérdezte a biztonság kedvéért.
- Persze, csak pont gondoltam megkérdezni, hogy elosztót vagy Milkát.
- Szóval lehet, hogy annak nem örült.
- Biztos a Milka volt rossz választás, étcsokit kellett volna.
- De rohadt nagy füst szállt föl belőle, nagyon para volt.
- A vendégek biztos azt hitték, a show része - mondta Tamás. - "Mekkora buli, még füstgép is van!"

A délelőtti kávém mellett a hírekben azt olvastam, hogy Halloween éjszakáján Las Palmasban valaki leparkolt egy autót az adóhivatal elé, benne egy műhullával és egy műcsontvázzal. Elgondolkodtam, hogy tulajdonképpen nem tudjuk, Endre mikor jött el a buliból és mit csinált utána. Lehet, hogy nekünk is csak vetített?

A venezuelai szexmunkás 50 centje

 Bevallom, már azelőtt előítéleteim voltak a spanyol közjegyzőkkel szemben, hogy eggyel is találkoztam volna. Többször kellett ugyanis általuk szerkesztett köz- és magánokiratokat fordítanom, amelyeknek fő jellemzői a többoldalas körmondatok, a nyakatekert fogalmazás, valamint az, hogy a rengeteg fölösleges ismétlődés mellett fontos adatok nem vagy tévesen szerepelnek benne. Nemrég például egy adásvételi szerződésben ez állt: "Vevő eladja és eladó megveszi az XY helyrajzi számú ingatlant".

Ezek fényében némi aggodalommal indultam el az icodi közjegyzőhöz, hogy segítsek egy magyar pár ingatlanvásárlásában (az anonimitás megőrzése érdekében a továbbiakban Péter és Anna). A történetet megbonyolította, hogy az eladók egyike Madridban, a másik Venezuelában él, ezért egy rokonuk jelent meg meghatalmazottként (a továbbiakban Laura), valamint az ingatlanügynök (a továbbiakban Evelyn). Mikor pontban tizenegykor megérkeztünk a közjegyzői iroda elé, Laura és Evelyn még vígan kávézott a szemközti bárban, mi meg reméltük, hogy nagy késedelem nem lesz az ügyintézés során, mert a parkoló, ahol a kocsit hagytuk, csak kettőig tart nyitva.

Az volt a megállapodás, hogy Péterék átutalással intézik a fizetést, ott helyben a közjegyző jelenlétében - Péter felvetette ugyan, hogy a csekk egyszerűbb, de valamiért a vevőknek ez nem felelt meg. A közjegyzői irodában viszont gyenge volt a térerő, ezért kinyitották az utca felé vezető vészkijárat rácsát és a közjegyző alkalmazottja (a továbbiakban Juan) elárulta, hogy ott, a harmadik lépcsőn van térerő, ha az ember kicsit kihajol az utca felé (ilyet magyar turistaháznál már tapasztaltam: https://macskamedve.blogspot.com/2011/09/gazsi-homeroje.html). Viszont Péterék megbonyolították az életüket azzal, hogy Péter telefonján volt a netbankos app, de csak Annának volt spanyol telefonszáma, pedig a spanyol bankok (és egyéb intézmények) nem hajlandóak külföldi számokra sms-ezni. A fizetési művelet úgy zajlott tehát, hogy Péter lement a lépcsőre, onnan elindította az utalást, majd ehhez a hitelesítő kód Anna telefonjára érkezett, aki odament és megmondta Péternek. Mivel a két eladónak külön-külön számlája volt, a műveletet még egyszer megismételték (ennyi erővel Anna odaadhatta volna a telefonját Péternek, de ez a kézenfekvő megoldás nem merült fel). A térerő hiánya miatt igen lassan folyt a művelet, Péter egyre feszültebb lett, de végül megérkezett egy visszaigazolás, Péter pedig továbbította Juan emailjére.

- Nem jó - mondta Juan. - Ez csak azt igazolja vissza, hogy elindították az utalást, azt nem, hogy meg is érkezett. Az alkalmazásba érkezik majd egy pdf, hogy átment az utalás, erre lesz szükségem.

Péter megkereste az alkalmazásban a pdf-et és elküldte. Elkövette viszont azt a hibát, hogy a második utalás visszaigazolásáról csak képernyőfotót készített, és ezt küldte el Juannak. Természetesen ez sem felelt meg, így ismét belépett az alkalmazásba, letöltötte a pdf-et és azt küldte át. 

Ha azt hittük, hogy ezzel a fizetési folyamat lezárult, tévedtünk.

- Nem stimmel az összeg - közölte Juan. Péter sejtette, miről lehet szó.

- Azért nem egyezik a két tulajdonosnak küldött összeg, mert a venezuelainak rájön egy 3%-os adó mint EU-n kívüli állampolgárnak.

- Ezt értem, de akkor se. Nézzék csak! - Juan elővette a számológépét, osztott-szorzott-százalékot számolt, és valóban: a végeredmény 50 eurócenttel több lett, mint amennyit Péter átutalt.

- Ó basszus, bocsánat, ezt én számoltam el! - kiáltott fel Evelyn. - Rossz összeget mondtam, az én hibám.

- Semmi baj, de ezt is meg kell fizetni.

- Nálam van 50 cent, ha ez segít - vetettem fel segítőkészen.

- Nem jó, átutalással kell történnie, mint a többinek.

Péter kétségbeesetten fordult Evelynhez.

- Ezt hadd ne kelljen már azonnali átutalással, az átutalásonként 6 euró, 50 centért 6 eurót kifizetni elég röhejes lenne.

- Nem kell, persze, menjen rendes átutalással, elhiszem, hogy meg fog érkezni.

Végre elkészült a közjegyzői okirat, amit várakozásommal szemben nem olvastak fel a megjelent feleknek, és átmentünk az aláíróterembe - bizony, külön aláíróterem volt az irodában, hatalmas tölgyfa asztallal. Nagyon fontosnak éreztük magunkat, amint leültünk köréje, és végre csatlakozott hozzánk maga a közjegyző (a továbbiakban Don Isidro). Neki már gyakorlatilag csak ellenőrző feladatköre volt, de ezt igen komolyan vette. Először hosszasan filózott azon, hogy Laura és az igazolványképe nem hasonlítanak egymásra, de aztán felhívtuk a figyelmét, hogy az én igazolványomat nézi. A következő problémája az volt, hogy a venezuelai eladó más néven szerepel az eredeti tulajdonosi papírokon, mint az adásvételi szerződésben.

- Azért, mert az még a lánykori nevén volt, de időközben férjhez ment - magyarázta Juan, aki ezt a kört már megfutotta Laurával. Don Isidrót azonban nem elégítette ki a magyarázat.

- Engem nem érdekel, hogy egy venezuelai bordélyban megváltoztatta a nevét, ugyanannak a névnek kell szerepelnie az adásvételi szerződésen is! Menjen és írja oda mindenhová zárójelbe!

Tartottam tőle, hogy meg kell várnunk, míg Juan az egész okiratot átjavítja, de szerencsére Don Isidro praktikusabban állt hozzá (vagy ő is a kettőkor záró parkolóban hagyta a kocsiját). Aláíratta velünk a dokumentum utolsó oldalát, és közölte, hogy Péterék másnap jöjjenek vissza a hitelesített példányért.

Késleltetett reakció

 Rita kaputelefonja nem működött. Először messengeren hívtam fel, mivel korábban is úgy beszéltünk, de nem érkezett reakció, ezért a telefonra hagyatkoztam. Így végül elértem, lejött és beengedett.

A két cica közül Arwenkével régi barátok vagyunk, most is odajött simiért, Gusztika azonban - noha már vagy harmadszorra jártam ott úgy, hogy ő is ott volt - megint elrejtőzött a galérián. Rita végül fölment és fölemelte, hogy legalább lássam. A meglepő eredmény az lett, hogy Gusztika is észrevett engem. Hatalmasra tágultak a szemei, és így harmadik találkozásra úgy döntött, szemügyre kéne venni engem. Először csak a szekrény tetejére ugrott át és onnan nézelődött, biztonságosan a plüssállatok mögé bújva.

Később azonban átsétált a macskalépcsőre, és úgy döntöttem, most én is teszek egy lépést. Felnyújtottam felé az ujjamat: megszaglászta, hozzáérintette az orrocskáját. Aztán vissza a szekrény tetejére. De később megint lejött a macskalépcsőn, és most már felállhattam mellette, hozzádörgölődzött a kezemhez. Végül annyira felbátorodott, hogy lejött a földre, bár ha felálltam, bemenekült Rita edzőcipője mögé, hátha ott nem látom (Gusztika háromszor akkora, mint a cipő). Rita előhozta a tollas botot, ami az aktuális kedvenc játék, hogy játsszak velük. Bár Arwenke sokkal gyorsabb volt, így Gusztikával nem sokat játszottunk, most már megbízott bennem, feljött a díványra és még simogatni is engedte magát.

Egy órája voltam ott, amikor Rita képernyőjén megjelent a messenger-hívás ikonja.

- Valaki keres - szóltam neki. Rita jobban ellátott a képernyőig.

- Te keresel.

- Tényleg? - vettem elő meglepve a telefonomat, hátha véletlenül benyomódott. De nem. Most érkezett be az egy órával korábbi hívás.

Arcadio és a technológia

 Arcadio telefonja szuperokos. Nemcsak elég neki bemondani a nevet, hogy felhívjon valakit, de a legváratlanabb pillanatokban kapcsolnak be különféle funkciói, a viccfelismeréstől a GPS-ig. Arcadio mondott egy poént, mire a telefon kritikusan megjegyezte:

- Ez elég infantilis vicc volt, de nem baj. A mai napon az eső valószínűsége 20%.

- Ez volt az ő vicce? - csodálkoztam, kinézve a felhőtlen kék égre. - Mert abszurdnak abszurd, de nem igazán humoros.

Chimichébe érve Arcadio leparkolt és rögtön használatba vette a mobiltelefont, remélte ugyanis, hogy valamelyik túratárs arról jön és felvesz minket, hogy otthagyhassuk a kocsit a túra végpontjánál. Nem volt szerencséje: már mindenki El Ríóban volt a kiindulóponton (kivéve Mariát, aki teljesen összezavarodott a kiíráson és még mindig La Lagunában téblábolt, végül nem is tudott csatlakozni). Arcadio ezért megfordult, de ennek során felszaladt a hátsó kerékkel a járdára, és leérve hatalmasat zöttyentünk.

- Szegény kocsi! - kiáltottunk fel ketten is, de ekkor még nem is sejtettük, hogy nem úsztuk meg ennyivel. El Ríóba érve azt láttuk, hogy a hátsó lökhárító levált, és az egyik féklámpának is kitört az üvege. A lökhárítót Arcadio és Carlos közös erővel visszakalapálták, de a féklámpával nem tudtak mit kezdeni. Mindenesetre együtt elindultak vissza Chimichébe, hogy otthagyják Arcadio kocsiját, így a túra végén a sofőrök azzal tudnak majd visszajönni. Addig mi Chimichében várakoztunk, amely felettébb erkölcsös falunak bizonyult, ugyanis nem találtunk benne kocsmát. Ez vécére menés szempontjából nehezítésnek bizonyult; Merchi végül a főutcán, egy pálmafa mögött intézte el az elintéznivalót. Carlos és Arcadio visszatértek Carlos kocsijával, és Arcadio megállapította, hogy a saját kocsijában felejtette a mobilt. Szerencsére a túra során senki sem veszett el, így feledékenységének csak annyi hátrányát láttuk, hogy folyton másokat nyaggatott a csoportképek készítése kapcsán.

Megérkeztünk El Río gátjához, és Arcadio elmesélte a történetét, illusztrációként, hogy másoknak is akadnak problémái a technológiával.

- Valamikor a polgárháború után kitalálták, hogy itt létrehozzák Tenerife legnagyobb mesterséges tavát. Meg is építették a gátat, de nem számoltak azzal, hogy az itteni kőzetek beszívják a nedvességet. Úgyhogy eső után a víz szépen leszivárgott a talajba, a mesterséges tó meg azóta is szárazon áll.

- Mi történik? - kérdezte Phil, aki négy éve él Tenerifén, de kevésbé tud spanyolul, mint én. Elmondtam, mire feltette a kézenfekvő kérdést:

- Az nem jutott eszükbe, hogy előbb tegyenek egy próbát, vagy mondjuk lebetonozzák az alját?

A gát után egy szélesebb, de elég köves földúton haladtunk tovább.

- Mintha egy kocsit hallanék - szólalt meg Javi.

- Hát ezen az úton nem valószínű - feleltem.

- Miért, én egyszer feljöttem itt kocsival. Mondjuk akkor még jobb állapotban volt.

- Mondjuk szerencse, hogy Arcadiónak nem jutott eszébe itt feljönni - jegyeztem meg. Elia védelmébe vette a bátyját.

- Arcadiónak ma nagyon nincs szerencséje az autóval.

- Mi történik? - kérdezte Phil.

Hogy Arcadiónak mennyire nincs szerencséje az autóval, az hamarosan kiderült, ugyanis egy ponton hátramaradt néhány másik emberrel. Mi mondjuk nem nagyon aggódtunk, de négylábú túratársunk, Teno, oda-vissza szaladgált a két csoport között, ezért nem mondhatták, hogy a kutya sem foglalkozik velük. Mikor ismét beértek minket, Arcadio bejelentette, hogy mégis körtúrát csinálunk.

- De hát pont azért hagytuk a kocsidat Chimichében, hogy azzal vissza tudjuk vinni a sofőröket!

- Igen, de nem találom a kocsikulcsot.

- Mi történik? - kérdezte Phil.

Visszafordultunk El Río felé, drukkolva, hogy Arcadio kocsikulcsa Carlos kocsijában legyen, és ne mondjuk a sajátjába bezárva vagy valahol az út mentén, ahova kiesett. Merchi és én már felkészültünk rá, hogy bekönyörögjük magunkat Javi kocsijába a visszaútra, és ez az elhatározásunk erősödött, mikor El Ríóba érve Arcadio benézett Carlos kocsijába és közölte, hogy nincs ott a kulcs.

- Nézd át a hátizsákodat, hátha odatetted - javasolta Elia, magában azon dohogva, hogy vesz Arcadiónak egy övtáskát. Arcadio elkezdte kipakolni a hátizsákját.

- Mi történik? - kérdezte Phil, ám ekkor Carlos diadalmasan emelte fel a dzsipje padlójáról Arcadio kocsikulcsát.

Carlos visszavitt minket Chimichébe, ahol Arcadio a telefonját is szerencsésen megtalálta. 100 új üzenete volt.

- Nem akarunk indulni? - kérdeztem.

- Mindjárt, csak válaszol az üzeneteire - mondta Elia.

- Mind a százra? Mert akkor jobb, ha keresünk addig egy kávézót.

Láthatatlan előadó, nyithatatlan üveg

 Noha Saskia előadását, mint a tanszékvezető a bevezetőjében elárulta, direkt két COVID-hullám közé tervezték, azért voltak, akik biztonsági vagy egyéb okokból Zoomról követték az eseményeket. Ezért a terem elejében két okostábla állt: az egyiken a Zoom-közvetítést láttuk, a másik pedig a diavetítésnek. Ez hamarosan el is kezdődött; a zoomos táblán eltűntek a résztvevők képei, a másik táblán viszont Saskia szembesült azzal, hogy az okostábla - ellentétben például a diavetítéssel - csak érintésre működik, ezért bárhol is állt, diaváltáskor oda kellett mennie hozzá.

- Zavaró vajon a zoomos nézőknek, ha itt maradok? - kérdezte, mikor már negyedszerre sétált oda a táblához.

- Dehogyis, te nem is látszol - nyugtatta meg Elissa, mert valóban: a mi Zoom-ablakunk a közönségre volt irányítva, Saskiának maximum a keze lógott be olykor oldalt. Ő viszont ennek láthatóan inkább örült.

- Jaj, de jó, akkor nem fogom korlátozni magam.

Ami az egyik embernek öröm, a másiknak nem mindig az. Az előadás befejeztével a bal oldali táblán ismét a zoomos nézők képei jelentek meg, és velük együtt az eddig nem látható csetablak is, amelyben egyetlen üzenet árválkodott az alábbi szöveggel: "Nem lehetne úgy irányítani a kamerát, hogy az előadót lássuk?"

Az előadást, jó CEU-s szokás szerint, fogadás követte. A teremből kilépve örömmel fedeztem fel a jéghideg ásványvizet tartalmazó üvegek sorát. Ximena meg is próbálta kinyitni az egyiket, ám hosszú percek után se járt sikerrel.

- Rossz nyitót hoztak, erről hiányzik az az él, ami beakad a kupak szélébe - állapította meg. Szerencsére narancslé is volt.

Online jegyvásárlás

 A MÁVSTART jegyvásárló oldala, amely megújulása óta egyre szarabb, reggel nem működött. Amikor beírtam a születési dátumomat (amit nem értem, miért kell, ha egyszer regisztrálva vagyok; igazán megjegyezhetné és megjeleníthetné, amikor beírom a nevemet), közölte, hogy 3 év alatti kisgyermek vagyok, akinek nem kell jegy. Felmerült bennem, hogy csinálok egy képernyőfotót és azt mutogatom a kalauznak, de aztán letettem róla, és a pályaudvaron az automatából vettem jegyet. Feri és Emese is az automaták felől érkeztek a találkozóhelyre: láthatóan ők is hasonlóan jártak. Így már meg se lepődtem, amikor megérkezett Gergő és dühöngve nyomogatta a mobilját.

- Azt mondta, öt perc, de már tíz is letelt, miért nem csinálja már?!

- Neked is bedöglött az oldal? - kérdeztem részvéttel.

- Nem, csak elfelejtettem a jelszavamat!

A pályaudvar személyzete viszont a kijelzőkre felejtette el kiírni, melyik vágányról indul a vonatunk. Mivel általában az elsőről szokott és állt is ott egy motorvonat, Misiék automatikusan elindultak arra, de nekem feltűnt, hogy a négyesen álló vonathoz (de a központi kijelzőre még mindig nem) kiírták, hogy "Vác-Szob zónázó", így gyorsan visszatérítettük Misiéket a megfelelő vágányra.

A vonaton Gazsi elmondta, milyen buszjegyet vegyen az, akinek van Volánbusz applikációja. Mariann felvetette, hogy letölti most útközben, amit Gazsi is megfelelő megoldásnak talált.

- Ez nem úgy megy, mint a vonat, hogy bankkártyáról, hanem feltöltesz egy egyenleget, és a rövidebb utakat abból fizeti - magyarázta. Mariannak gond nélkül sikerült ezt abszolválnia, Ági azonban küszködött az applikációval. Mi csak azt láttuk, hogy egyre dühösebben nyomkodja a telefonját, majd egyszer csak felkiáltott:

- Most meg 12 ezer!

- 12 ezret fizettél a jegyért??

- Nem, annyit töltött fel. Először ötezret akartam rárakni, de közölte, hogy feltöltés sikertelen. Megint megpróbáltam ötezret, megint ugyanez. A végén kétezret próbáltam, erre kiderült, hogy az összeset rátette. Életemben nem fogok 12 ezer forintot elbuszozni!

- Vedd meg mindenkinek a jegyét a buszon - javasolta Betti a kézenfekvő megoldást, Ági azonban felháborodva nézett rá.

- Hogyisne! Az az én pénzem!

Mikor bementünk Katalinpusztára (ez látható a képen), Gazsi elmagyarázta, hogy pár perc különbséggel két busz fog érkezni: az egyik közvetlenül Budapestre, a másik Vácra megy. Szóval figyelni kell, melyikre szállunk.

- De az is lehet, hogy megvárjuk, melyik jön előbb, és akkor eldöntjük.

- Persze, csak akkor nem lehet előre jegyet venni. Ez neked lehet probléma - fordult Gazsi Bettihez.

- Semmi gond, megveszem a jegyet készpénzben.

- Jó, csak az lenne a cél, hogy használj az egyenlegedből, amin így ott marad a rengeteg pénz.

- De nem én töltöttem fel rá 12 ezret, hanem az Ági.

A közvécé foglya

 Este 8-kor épp a macska rockzenei ízlését teszteltem, amikor András felhívott, hogy segítségre van szüksége. Elromlott egy akadálymentes vécé zárja, amit éppen takarított a Waldmüllerparkban, és ő bent ragadt. A műszakvezető nem veszi fel a telefont, így nekem kéne odamennem; az ajtón ugyanis belül nincs kulcslyuk, de kívül igen, tehát ha ő alul kiadja a kulcsot, én ki tudom engedni. Sajnos pont egy jó messze levő vécét választott a bent rekedésre, úgyhogy figyelmeztettem, hogy időbe fog még telni, de mivel a semminél az is jobb, elindultam, és még a google mapset is az utcán menet közben néztem meg, hogy egyáltalán hogy jutok el oda.

A Westbahnhofnál tévelyegtem egy sort a villamosmegállóig, de aztán megtaláltam, felszálltam a Bimre - és ekkor hívott András, hogy sikerült elérnie Karlt (a műszakvezetőt), az félóra múlva ott lesz, és akár haza is fordulhatok. Mivel ekkor már csak 12 percre voltam a Waldmüllerparktól, úgyhogy úgy döntöttem, előbb érek oda, mint Karl. Kiderült viszont, hogy Karl túlbecsülte a szükséges időt, mert mikor átvágtam a kivilágítatlan parkon, azt láttam, hogy ott áll már a vécénél és a fenti vésznyitót próbálja csavarhúzóval kinyitni. Mondjuk a csavarhúzóval nem igazán talált bele, ezért odavilágítottam kicsit a telefonommal, de mint kiderült, nem ez volt a gond, Karl ugyanis hamarosan feladta, hozott a kocsijából egy ollót és azzal próbálta elfordítani a nyitót. Ezzel még annyira sem ment. Közben András arra jött rá, hogy nincs az ajtó alatt rés, ezért nem tudná kiadni nekem a kulcsot. Meg hát most már reménykedett, hogy Karl megmenti, főleg, mert ő nem látta, mit bénázik szegény az ollóval.

Karl végül feladta és elővette a zsebéből a mesterkulcsokat. Valamiért viszont nem az ajtó kulcsával próbálkozott előbb, hanem oldalt a biztonsági kulccsal.

- A másik kulcs nem működik? - kérdeztem. Karl előkereste az ajtó kulcsát, betette a zárba, és hamarosan András csaknem egy órai fogság után szabad volt. Visszamentünk az autójához, ami mellett ott állt Karl autója és egy rendőrautó.

- Itt vannak a rendőrök is - állapította meg András.

- Karl őket is riasztotta?

- Nem, ők amúgy is szoktak itt flangálni, mert ebben a parkban nem túl jó a közbiztonság.

- Ja, azt hittem, van itt valahol egy fánküzlet.

Tami, a fényhozó

- Nagyon rossz itt a megvilágítás - panaszkodtam Taminak. - Egyedül csak annak a fekete lámpának elég erős a fénye, de az meg túl messze van a számítógéptől, hogy megvilágítsa a billentyűzetet meg a képernyőt. Elég szar egyáltalán nem látni, hogy mit írok. 

 Először csak a koppanást érzékeltem, hogy valami leesett (később se derült ki, mi volt az), aztán rájöttem, mitől: Tami átnyúlt az asztalon, lekapcsolta annak túlsó széléről a lámpát és áttette a hozzám közelebbi oldalra. Azaz csak áttette volna, mert nem jött rá, hogyan kell a lámpát rögzítő elemet föltenni és a lámpát beletenni. Több irányból is próbálta, de valahogy egyik sem rögzítette megfelelően. 

- Meg kellett volna néznem, hogyan rögzíti, mielőtt leszedem - állapította meg. - Nézzük meg a neten.

Beírtam, hogy "Egon lámpa", és Rónai Egon tévéműsorai mellett a google valóban kiadott egy csomó képet csillárokról. Pontosítottam, hogy "Egon asztali lámpa", és jöttek is a képek, de szerelési útmutató nélkül.

 - Valami youtube oktatóvideó kéne - javasolta Tami, aki harmadszorra szedte szét a lámpa elemeit. A youtube-on végigfutottam ugyanezt a kört, hogy "Egon" (Rónai Egon), "Egon lámpák" (reklámfilm) és "Egon asztali lámpák" (másik reklámfilm). Az "Egon asztali lámpa rögzítése" keresésre legközelebbi találatként a "Lehetek-e egyszerre homoszexuális és keresztény?" kisfilmet adta ki, amiből arra következtettem, hogy a Tami által remélt oktatófilm nem létezik. 

Tami ezen a ponton döntött úgy, hogy telefonos segítséget kér. Biztosra vettem, hogy van valami szerelőszaki haverja, ezért kicsit meglepődtem, mikor Kátya szólalt meg a telefon túlsó végén, de gondoltam, hátha vannak rejtett képességei, amelyeket eddig nem ismertem. Persze pusztán hallomás alapján még az ilyen szuperképességek se működnek, úgyhogy úgy fordítottuk a kamerát, hogy Kátya lássa a lámpa elemeit. 

- Szerintem az a kis pöcök jön alulra. 

- Azt már próbáltuk, de akkor nem rögzítette eléggé.- Tami elkezdte felszerelni a lámpát a megadott módon, hogy mutassa, mi vele a probléma. Én is beszálltam a műveletbe. 

- Várjatok, vigyétek onnan a kezeteket, mert nem látom, mit csináltok - kérte Kátya. Változtattunk a kameraálláson, de Kátya se tudott megoldást. Mivel ő épp a balatoni nyaralójukban tartózkodott, Tami megkérte, hogy mutassa meg a Balatont (a képernyő bal felső sarkában egy pár milliméteres háromszögben látszott), azután elbúcsúztunk tőle. Azóta se derült ki, Tami miért pont tőle kért segítséget. 

 Kb. tíz perccel később véletlenül rájöttünk a lámpa rögzítésének nyitjára és felszereltük, immár a számítógéphez közelebbi pontra. 

- Köszönöm szépen a segítséget - hálálkodtam Taminak. 

- Ugyan, semmiség, én csak a fényt hoztam el.

Szombat este Budafokon

 Patrival egyeztetjük a szombat esti programot messengeren, ő láthatóan spanyol billentyűzetről.

Patri: 8kor el tok indulni itthonról, az j9? Kimehetunk a Dunához. Itt budafokon van egy hely, ami szrtem érdekes. 20kor zár.

én: Akkor 8 utan ülünk be 1 8kor záró helyre? Kiràly :-) vigyek valami innivalót vagy tudunk venni valahol vagy nem kell?

Patri: vihetunk akar. Mit? Sort?

én: A sorthoz most még kicsit hűvös van :-)

Headset

 Volt egy nagyon klassz headsetem a telefonomhoz, mindig azon hallgattam zenét hosszabb utazások során (akár a városban, akár pl. a Flixbuszon Bécs és Budapest között, amikor még járt). Külön előnye volt, hogy volt egy kis műanyag izé, amire fel lehetett tekerni. Továbbá könnyű volt a jobb és a bal fület megkülönböztetni, mert az egyikről egyszer elveszett a kis műanyag kupak, és a régi, már nem működő headsetem fehér kupakját tettem rá. Így a hagyományos szimbolika szerint a jobb fül volt a fehér, a bal a fekete.

Ezt a szuper headsetet valamikor a télen sajnos elhagytam. Egy nap futás közben megállapítottam, hogy benne maradt a futópulcsim zsebében, pedig aznap nem is volt rá szükség, mert közeli terepre mentem (ugye futás közben nem hallgatok zenét, csak oda- meg visszaútban, de tízperces utakon megint nem). Na aznap sikerült elveszíteni a cuccot. Mindez a szigorú lockdown alatt, amikor a nem-élelmiszer üzletek zárva voltak. Szerencsére emlékeztem, hogy egyes metróállomásokon van mobilalkatrész-automata, gondoltam, majd onnan veszek. Azt sajnos nem jegyeztem meg, hogy hol van ilyen automata, így többször nem sikerült a vásárlás, míg végül nagy meglepetésemre a viszonylag kis forgalmú Erdbergen találtam egyet. Az mondjuk kicsit vicces, hogy egy mobilcuccokat áruló automata hogyhogy nem fogad el kártyát, de szerencsére készpénzautomata is volt a közelben, így hazafelé már új, fehér headsetemen hallgattam a zenét.

A fehér headset még egy alkalommal szerepelt - azután szőrén-szálán eltűnt. Átnéztem az összes polcot, rekeszt és zsebet, hiába. Zenehallgatás nélkül viszont megfájdul a fejem a járműzúgástól, tehát lépni kellett valamit. Legközelebb, amikor a Praterbe mentem futni, direkt betettem egy tízeuróst (ennyi volt az automatából a headset) és Erdbergben ismét az automatához fordultam. Arra nem emlékeztem, a többfajta headset közül melyik volt a múltkori, így megvettem az egyik fehéret. Sajnos azonban már a metrón szembesültem vele, hogy a csatlakozója nem illik a telefonomba. Nagyon stresszelt, hogy megint zene nélkül maradok, így megnéztem, hol esik útba MediaMarkt, és leszálltam emiatt a Mariahilferen (szerencsére eddigre már enyhült a lockdown és kinyitottak az üzletek). A MediaMarktban egyrészt meg kellett állapítanom, hogy olcsóbbak a headsetek, mint automatából, másrészt rengeteg fajtát találtam. Persze ezek is úgy voltak csomagolva, hogy a csatlakozó kívülről ne látszódjék, de egy alkalmazott megmutatta, hol tudom kideríteni a csatlakozó formáját a dobozról (persze az automatánál ez nem ment volna). Kiválasztottam egy kéket abból a megfontolásból, hogy azt könnyebb észrevenni, ráadásul volt hozzá két pár tartalék műanyag kupak, amit szintén hasznosnak ítéltem.

Otthon az új fehér headsetet odaadtam Andrásnak, hátha tudja használni valamire. A laptopjába valóban belement, de a gép nem ismerte fel - többek közt azért, mert nem ismerte a pontos típust, ugyanis a dobozát még Erdbergben kidobtam (nem fért bele a zsebembe). Arra jutott, hogy másnap egy automatánál megnézi. Meg is nézte, de ennek ellenére nem sikerült a konfigurálás: a renitens headset csak iPhone-okkal kompatibilis.

Ugyanezen a napon a flakontartó övtáskám egy ritkán használt zsebében megtaláltam a régi fehér headsetet.

Hajgumi

Mikor beléptem, a többiek már nagyban beszélgetésben voltak.

- Mondj valamit a hajgumiról! - intézte hozzám az első kérdést Patri. Azt gondoltam, azért tette, mert éppen kiszedtem a gumit a hajamból.

- Azért szedtem ki, mert most már nem dolgozom, ezért nem probléma, hogy az arcomba jön. - Úgy éreztem, többet kell mondanom a témában. - De van egy nagyon spéci cicás hajgumim is, amit a Julitól és a Vikitől kaptam.

- Azért került szóba ez a téma, mert Juli azt álmodta, hogy hajgumit keres - magyarázta Patri. - Én is szeretem, ha nincs a hajamban hajgumi. És neked, Mari, mi a mondanivalód a hajgumikról?

- Nem hordok hajgumit, két centis a hajam!

- Én ezt az egész témát nem is értem - szólt közbe Guszti. - Hajj, gumi-abroncsok vannak az út mentén?

Az új emberek kevésbé röhögtek, és leesett a tantusz: mivel Gusztinak ki volt kapcsolva a kamerája, nyilván nem tudják, hogy egy kopasz ember hozzászólását hallották. Úgy gondoltam, ezt szóvá kéne tenni.

- Guszti, vannak, akik nem értékelik ezt a poént, mert nem látnak téged!

- Hidd el, ők a szerencsések.

Meglepetések a zoomon

A Melegség és Megismerés idei első zoom megbeszélésének a felvezetés volt a legszórakoztatóbb része. Andi például egy buszról, maszkban jelentkezett be.
- Bocsi, még a buszon vagyok, de mindjárt hazaérek.
Ekkor kapcsolódott be Zsolti, aki meglepve nyugtázta Gábor új frizuráját, pontosabban annak a hiányát.
- Jé, de kopasz vagy!
- Hozzád öltöztem - kontrázott Gábor. Eközben Andi hazaért, amit onnan tudtunk, hogy bekapcsolta a gépét is, viszont közben a telefonján is kapcsolatban maradt, így két dobozon is szerepelt a neve.
- Andi most két példányban van? - kérdezte Zsolt.
- Igen, akkora az egóm, hogy egy zoomba nem fér bele - felelte Andi. Én leginkább azon szórakoztam, hogy a "Labrisz Leszbikus Egyesület" neve nem fért bele a képkockába, így az nemes egyszerűséggel "Labrisz Leszbik"-re rövidült.
Végül Dani is bejelentkezett Costa Ricából.
- Ott milyen idő van most? - kérdezte Kövi.
- Hát most sokkal jobb idő van. A nyár brutál forró, de így most éjszakára akár 16-17 fokig is lehűl.
Dani láthatóan akart még mondani valamit, de a zoom máshogy gondolta, mert megmerevedett a képe.
- Olyan hideg van ott, hogy a zoom is lefagyott - kommentálta Kövi.

Csak áll és ácsorog

Patri töredelmesen bevallotta, hogy az első előadást elfelejtette fölvenni, de cserébe a második előtt benyomta a "felvétel" gombot. Az előadás vége után átmentünk laza beszélgetésbe, az alábbi módon: Alex: Hogy tetszik az új frizurám? 

Patri: kapcsold ki a hátteredet, mert így olyan furán néz ki. 

(Alex kikapcsolta a hátterét, és kiderült, hogy nem amiatt nézett ki furán.) 

Alex: Ez ilyen aszimmetrikus. 

Patri: Az egyik oldalon így feláll. 

Guszti: Még jó, ha csak ez áll fel. 

Alex: Hát az én koromban már örül az ember, ha feláll valami... 

Csaba: Itt szeretném jelezni, hogy Patri nem állította le a felvételt, az még mindig megy...

Online oktatás rulez

Tanár ismerőseim folyamatosan panaszkodnak az online oktatásra. Az elmúlt két hétben nekem is alkalmam nyílt megtapasztalni ezt az oktatási formát, ugyanis két egyetemen is előadást tartottam vendégelőadóként. Az ELTÉ-s platform - mint a Robertával végrehajtott próba során megtapasztalhattam - szimpatikus módon hasonlított a zoomhoz, ezért reméltem, hogy nem lesz vele sok problémám. Amikor az előadás elején bekapcsolódtam, szembesültem azzal, hogy a diákok helyén csak a nevük monogramját látom. - Tökjó lenne, ha bekapcsolnátok a kamerátokat, mert jobb szeretem látni, akihez beszélek - kértem. Erre néhányan felhozták a szokásos "azért nem kapcsolom be, mert akkor lelassul a net és nem jön át a hang"-kifogást, majd visszadugták fülükbe a headsetet és tovább hallgatták a podcastokat a telójukon. Viszont a nagy ablakban megjelent egy leányzó feje, aki megerősítette, hogy neki igenis be van kapcsolva a kamerája. - Akkor hogyhogy nem láttam a kis ablakban, amikor nem beszéltél. - Azt hiszem, a vendégelőadónak nincs ilyen jogosultsága - mondta Roberta. Így esett, hogy két és fél órán át beszéltem tizenkét monogramnak. A másik egyetemen kevésbé indult ígéretesen a dolog. Ott is leteszteltük a platformot Zsuzsával, és még a powerpointomat is sikerült megosztanom. Ezután viszont Zsuzsa kitalálta, hogy ő is megpróbálja velem megosztani a képernyőjét - nem világos, miért volt erre szükség, lévén én nem terveztem a hallgatók képernyőjébe belenézni. Na ezen a ponton fuccsolt be a történet: Zsuzsát hol láttam, hol nem, ő engem néha látott, de egyáltalán nem hallott. Felhívta az informatikust, aki szintén nem tudta megoldani a dolgot. Kiléptem-visszaléptem, semmi változás. Az informatikus is megadta a saját belépési kódját és jelszavát, de azzal se boldogultam. Végül újraindítottam az egész sztorit és így sikerült működtetni a dolgot. Nem voltunk túl optimisták a csütörtöki órát illetően, mindenesetre Zsuzsa megkért, hogy küldjem át a ppt-imet, aztán ha nagyon nem megy másként, ő levetíti a diákoknak. Csütörtökön már a belépés se ment könnyen, mivel kiderült: ha az informatikus adataival jelentkezem be, nem férek hozzá ehhez a kurzushoz (miután ő csúnya módon nem iratkozott fel rá). Kiléptem, beléptem Zsuzsa adataival (ez az egyetem több hét alatt se tudott nekem egy vendég hozzáférést összehozni), és elsőre minden jó volt, még néhány ember fejét is láttam a kis kockákban. (Továbbléptetni nem tudtam, így sose derült ki számomra, pontosan hányan ültek benn az órán). Amikor azonban be akartam kapcsolni a kamerát, a rendszer közölte, hogy nem lehet, mert azt egy másik alkalmazás használja. Először azt hittem, ez megint valami rendszerhiba, kiléptem és Zsuzsa küldött egy másik felhasználói nevet és jelszót (fogalmam sincs, kiét, valamelyik diákra gyanakszom). Beléptem, mire a rendszer közölte, hogy én vagyok a host - eddig azt hittem, Zsuzsa az, de ő megerősített, hogy az ő platformján vagyok belépve. Elküldtem neki a ppt-ket, és ő elkezdte a vetítést, miközben én vadul keresgéltem a gépen, hogy mi lehet az az alkalmazás, ami használja a kamerát. Végül megtaláltam a tettest: a Skype volt az, amelyet délelőtt használtam és azóta bezártam, de a jelek szerint ezt a műveletet ő nem érzékelte. Gyorsan teljesen elpusztítottam, és csodák csodája: megszólalt a kamerám. 20 perc telt el az órából a technikai vergődés miatt.