Kalandok a déli öblökben

 

A Charco Archile egy szűk, fjordszerű öböl, aminek ezért tükörsima a vize még akkor is, ha az óceán hevesen hullámzik. Ennek ellenére nem örültem, amikor megláttam Jesúst az egyik partmenti sziklán, amint éppen fejest akar ugrani bele.

- Ne ugorj bele olyan vízbe, amit nem ismersz! - figyelmeztettem.
- De van alja! - védekezett Jesús.
- Minden tengernek van alja. Ez ilyen közös tulajdonságuk.
- Ha nem lenne, valahol Ausztráliában kötnénk ki - fűzte tovább a gondolatomat Lucas, bár földrajzilag némileg pontatlanul.
- Így igaz. A kérdés csak az, milyen az alja és mennyire van mélyen.
- De én látom az alját, és homokos.

Erre már nem volt ellenérvem, és Jesús elegánsan fejest ugrott az öbölbe, amit Lucas meg is örökített a vízálló minikamerájával.

Nem volt meglepő, hogy a környékbeliek is ismerik az öblöt, és sorra gyűltek mellénk mások is. Ezért, és mert a következő öböl az apály közeledtével már kevésbé élvezhető, Carlos kiadta az ukázt, hogy 12-kor továbbindulunk. 12 előtt pár perccel páran indultunk volna fel, de Delia, aki a lépcső tetején állt, megállított minket.

- Csoportkép! Csinálok egy csoportképet rólatok!
- És a többi húsz emberről, aki itt van a strandon? - kérdeztem halkan, de azért közelebb húzódtunk egymáshoz Rosával és Jesússzal. Végül természetesen nem fért bele mindenki a csoportképbe, de Delia ezzel is megelégedett, és elindultunk. Rosa körülnézett a parton.
- Itt van még egy hátizsák.
- Jaj, az az enyém! - döbbent rá Delia. - Annyira fotózgattam, hogy majdnem ittfelejtettem.

A Montaña Amarilla strandja korántsem olyan szélvédett, mint a Charco. Ezért többségünk csak a part menti sziklamedencékbe merészkedett be (a képen jobbra), amiket jacuzzinak használva hűtöttük le magunkat. Ha valaki úszni is szeretett volna, annak a faoszlopokból tákolt kerítés végén volt érdemes próbálkoznia, ugyanis az utolsó oszlophoz egy kötél volt kötve, amit elkapva a strandoló ki tudott mászni a vízből anélkül, hogy elsodorná a hullám. Ezt használta ki egy középkorú, monokinis szőke hölgy, akinek amúgy saját kis kalyibája volt a kerítésen túl, így vélhetően azt a partszakaszt a sajátjának tekintette (bár kétlem, hogy legálisan). Ő el sem távolodott a parttól, csak a kötelet fogva lebegett a vízben. Hamarosan kiderült, miért maradt ilyen közel a parthoz, ott ugyanis feltűnt egy nála jóval fiatalabb és rendkívül kigyúrt srác, akin az én túratársaim közül is sokaknak megakadt a szeme. A nő és a srác hosszasan beszélgettek úgy, hogy előbbi végig a vízben volt, utóbbi pedig a parton.

- Ez olyan romantikus! - jegyeztem meg. - Most jön az, hogy a nő beleesik a tengerbe, a srác meg utána ugrik és megmenti...

Carlos a szemét forgatta.

- Gondolod, hogy ez a pasi megmentené ezt a nőt? Ott hagyná megfulladni!