Kecskefürdetés

 A kecskefürdetés hagyománya még a guanchók idejéből származik. A nyári napforduló napján lehajtották a kecskéket a hegyről, egyenesen bele a tengerbe, ezzel is ünnepelve a nyár kezdetét. Ahol annak idején a kecskenyájak a vízbe gázoltak, ma már egy nyüzsgő kikötőváros, Puerto de la Cruz található, de a hagyomány megmaradt (pontosabban pár éve újraélesztették). Így Szentiván napján plakátok figyelmeztetik a lakosokat a forgalmi korlátozásokra a város utcáin végighaladó kecskenyájak miatt.

Tavaly lemaradtam a kecskefürdetésről, idén azonban mindenképpen meg akartam nézni, ezért a felhős idő ellenére buszra szálltam, hogy nyolcra leérjek a mólóhoz. Ott már várakozott egy kisebb kecskenyáj, és egy mellettem elhaladó hölgy azt magyarázta a barátnőjének, hogy még több kecskét várnak. Ezek az állatkák viszont annyira nem tűntek motiváltnak, hogy a hullámzó és vélhetően hideg tengerbe belemenjenek. Ez egyébként az egyik városi strand, és meg is jelent egy kopasz bácsi, aki fürdőruhára vetkőzött és a nyáj mellett bement úszni a tengerbe. Ez már a kecskék érdeklődését is felkeltette, és közelebb húzódtak a vízhez.

A pásztorok viszont visszaterelték őket, hiszen hivatalosan még nem kezdődött el az esemény. Tehát egyelőre úgy nézett ki a dolog, hogy a nézők ott álltak körben a parton, a kecskék a víz mellett tébláboltak, a tévések keresték a legjobb kameraállást, az egyik pásztor pedig, élvezve a közönséget, lelkesen magyarázott arról, hogyan hívja magához az állatokat, és ezt be is mutatta. A másik pásztor kevésbé akarta produkálni magát, inkább sorra kihúzta a nyájból a nőstényeket a szarvuknál fogva, és megfejte őket. Az első, egy kis barna-fehér foltos, egész nyugodtnak bizonyult, de volt pár csökönyösebb példány is.

Végül zene hangzott fel a teherkikötő felől, és kiderült, hogy nem további kecskékre vártunk, hanem a zenészekre. Hárman érkeztek síppal-dobbal, és zenei aláfestésként szolgáltak, miközben a színészi vénával rendelkező pásztor levette a cipőjét és a zokniját, majd kifogta a nyájból az első kecskét és bevonszolta a vízbe. Az állat láthatóan nem lelkesedett a programért, ezért miután a pásztor kétszer belemerítette a fejét a vízbe, elindult kifelé, magával vonszolva a még mindig a szarvaiba kapaszkodó férfit. Kettőjük közül a pásztor lett vizesebb.

Volt, aki felkészültebben állt hozzá a kecskefürdetéshez. Már korábban is feltűnt nekem egy középkorú hölgy, aki bikiniben, hajában fekete masnival állt a parton és interjút adott a tévének. Azt hittem, azért szólaltatják meg, mert egyedül ő mert ilyen hűvös napon fürdőruhát venni, de ezután besétált a nyájba, megragadta a szelíd barna-fehér foltos állatot és bevonszolta magával a vízbe. Miután a kecske megfürdött, a hölgy tapsot kért a közönségtől, majd levezetésként úszott egy kört. Akkor még azt hittem, hogy ő tök spontán, a közönségből vállalkozott a feladatra, de aztán láttam egy videót a tavalyi kecskefürdetésről ( https://www.youtube.com/watch?v=5c8yiGCTVIk&ab_channel=InformativosTvc ), és azon is ott volt, szóval beépített ember.

A harmadik kecske megfürdetése után úgy döntöttem, ideje kávéznom, és kiültem egy kis kézműves pékség teraszára a Plaza del Charcón. Nemsokára a szomszéd asztalhoz leült egy hölgy, a jelekből ítélve törzsvendég, és megjegyezte, hogy zene hallatszik a kikötő felől.

- Igen, ma lesz a kecskefürdetés - tájékoztatta a pincérnő.

- Nem lesz, már van - helyesbítettem, és meg is mutattam nekik a videómat arról, amint a kecske faképnél hagyja a pásztort a vízben.

- Na szegényke, nem akar fürödni! - nevetett két újdonsült ismerősöm a pásztor kárára, és megállapítottuk, hogy mindhárman a kecskéknek drukkolunk.

Hol az autóm?

 András és Szilvi együtt bérelték ki a kocsit kedden, én nem is láttam addig, amíg szerda reggel bele nem ültem, hogy együtt felmenjünk a Teidére. Szerencsére korai felvonóra vettünk jegyet, így a felvonó alsó állomásánál nem volt probléma parkolóhelyet találni; több volt az éppen virágzó vörös tajinaste, mint az autó:

Miután leértünk a csúcsról, elmentem a mosdóba azzal, hogy Szilviékkel majd a kocsinál találkozom. Ahogy azonban elindultam lefelé, egyik autónál se láttam őket. A bérelt kocsinkból csak annyira emlékeztem, hogy szürke, ezért megpróbáltam hívni Szilvit, de láthatóan épp nem volt mobilhálózata. Jobb híján így hazatelefonáltam Andrásnak.

- Te figyelj, mi a rendszáma a kocsinak, amit béreltetek? A kocsinál találkozunk Szilviékkel, de nem találom.

- Hú, nem tudom pontosan, valami 8185 vagy 8581 a vége? Valami ilyesmi, 8-asok vannak benne.

- Köszi - feleltem és ismét elindultam lefelé. Végre megláttam, hogy Szilvi az úton integet jóval lejjebb, azon a részen, ameddig le sem mentem, mert úgy emlékeztem, hogy följebb hagytuk az autót.

- Bocsi, azt hittem, közelebb parkoltunk - magyarázkodtam, mikor odaértem. Szilvi megnyugtatott:

- Én is!

Másnap Santiago del Teide volt a kiindulási pontunk. Először elmentünk kávézni, majd Szilvi visszament az autóhoz a kulacsáért, amit ott felejtett. Mikor ismét csatlakozott hozzánk, ezt mesélte:

- Néztem, hogy hogy állhattam már be ilyen bénán, félig kilóg a kocsi orra meg minden, tök gáz. Aztán rájöttem, hogy az nem is az én autóm!

A venezuelai szexmunkás 50 centje

 Bevallom, már azelőtt előítéleteim voltak a spanyol közjegyzőkkel szemben, hogy eggyel is találkoztam volna. Többször kellett ugyanis általuk szerkesztett köz- és magánokiratokat fordítanom, amelyeknek fő jellemzői a többoldalas körmondatok, a nyakatekert fogalmazás, valamint az, hogy a rengeteg fölösleges ismétlődés mellett fontos adatok nem vagy tévesen szerepelnek benne. Nemrég például egy adásvételi szerződésben ez állt: "Vevő eladja és eladó megveszi az XY helyrajzi számú ingatlant".

Ezek fényében némi aggodalommal indultam el az icodi közjegyzőhöz, hogy segítsek egy magyar pár ingatlanvásárlásában (az anonimitás megőrzése érdekében a továbbiakban Péter és Anna). A történetet megbonyolította, hogy az eladók egyike Madridban, a másik Venezuelában él, ezért egy rokonuk jelent meg meghatalmazottként (a továbbiakban Laura), valamint az ingatlanügynök (a továbbiakban Evelyn). Mikor pontban tizenegykor megérkeztünk a közjegyzői iroda elé, Laura és Evelyn még vígan kávézott a szemközti bárban, mi meg reméltük, hogy nagy késedelem nem lesz az ügyintézés során, mert a parkoló, ahol a kocsit hagytuk, csak kettőig tart nyitva.

Az volt a megállapodás, hogy Péterék átutalással intézik a fizetést, ott helyben a közjegyző jelenlétében - Péter felvetette ugyan, hogy a csekk egyszerűbb, de valamiért a vevőknek ez nem felelt meg. A közjegyzői irodában viszont gyenge volt a térerő, ezért kinyitották az utca felé vezető vészkijárat rácsát és a közjegyző alkalmazottja (a továbbiakban Juan) elárulta, hogy ott, a harmadik lépcsőn van térerő, ha az ember kicsit kihajol az utca felé (ilyet magyar turistaháznál már tapasztaltam: https://macskamedve.blogspot.com/2011/09/gazsi-homeroje.html). Viszont Péterék megbonyolították az életüket azzal, hogy Péter telefonján volt a netbankos app, de csak Annának volt spanyol telefonszáma, pedig a spanyol bankok (és egyéb intézmények) nem hajlandóak külföldi számokra sms-ezni. A fizetési művelet úgy zajlott tehát, hogy Péter lement a lépcsőre, onnan elindította az utalást, majd ehhez a hitelesítő kód Anna telefonjára érkezett, aki odament és megmondta Péternek. Mivel a két eladónak külön-külön számlája volt, a műveletet még egyszer megismételték (ennyi erővel Anna odaadhatta volna a telefonját Péternek, de ez a kézenfekvő megoldás nem merült fel). A térerő hiánya miatt igen lassan folyt a művelet, Péter egyre feszültebb lett, de végül megérkezett egy visszaigazolás, Péter pedig továbbította Juan emailjére.

- Nem jó - mondta Juan. - Ez csak azt igazolja vissza, hogy elindították az utalást, azt nem, hogy meg is érkezett. Az alkalmazásba érkezik majd egy pdf, hogy átment az utalás, erre lesz szükségem.

Péter megkereste az alkalmazásban a pdf-et és elküldte. Elkövette viszont azt a hibát, hogy a második utalás visszaigazolásáról csak képernyőfotót készített, és ezt küldte el Juannak. Természetesen ez sem felelt meg, így ismét belépett az alkalmazásba, letöltötte a pdf-et és azt küldte át. 

Ha azt hittük, hogy ezzel a fizetési folyamat lezárult, tévedtünk.

- Nem stimmel az összeg - közölte Juan. Péter sejtette, miről lehet szó.

- Azért nem egyezik a két tulajdonosnak küldött összeg, mert a venezuelainak rájön egy 3%-os adó mint EU-n kívüli állampolgárnak.

- Ezt értem, de akkor se. Nézzék csak! - Juan elővette a számológépét, osztott-szorzott-százalékot számolt, és valóban: a végeredmény 50 eurócenttel több lett, mint amennyit Péter átutalt.

- Ó basszus, bocsánat, ezt én számoltam el! - kiáltott fel Evelyn. - Rossz összeget mondtam, az én hibám.

- Semmi baj, de ezt is meg kell fizetni.

- Nálam van 50 cent, ha ez segít - vetettem fel segítőkészen.

- Nem jó, átutalással kell történnie, mint a többinek.

Péter kétségbeesetten fordult Evelynhez.

- Ezt hadd ne kelljen már azonnali átutalással, az átutalásonként 6 euró, 50 centért 6 eurót kifizetni elég röhejes lenne.

- Nem kell, persze, menjen rendes átutalással, elhiszem, hogy meg fog érkezni.

Végre elkészült a közjegyzői okirat, amit várakozásommal szemben nem olvastak fel a megjelent feleknek, és átmentünk az aláíróterembe - bizony, külön aláíróterem volt az irodában, hatalmas tölgyfa asztallal. Nagyon fontosnak éreztük magunkat, amint leültünk köréje, és végre csatlakozott hozzánk maga a közjegyző (a továbbiakban Don Isidro). Neki már gyakorlatilag csak ellenőrző feladatköre volt, de ezt igen komolyan vette. Először hosszasan filózott azon, hogy Laura és az igazolványképe nem hasonlítanak egymásra, de aztán felhívtuk a figyelmét, hogy az én igazolványomat nézi. A következő problémája az volt, hogy a venezuelai eladó más néven szerepel az eredeti tulajdonosi papírokon, mint az adásvételi szerződésben.

- Azért, mert az még a lánykori nevén volt, de időközben férjhez ment - magyarázta Juan, aki ezt a kört már megfutotta Laurával. Don Isidrót azonban nem elégítette ki a magyarázat.

- Engem nem érdekel, hogy egy venezuelai bordélyban megváltoztatta a nevét, ugyanannak a névnek kell szerepelnie az adásvételi szerződésen is! Menjen és írja oda mindenhová zárójelbe!

Tartottam tőle, hogy meg kell várnunk, míg Juan az egész okiratot átjavítja, de szerencsére Don Isidro praktikusabban állt hozzá (vagy ő is a kettőkor záró parkolóban hagyta a kocsiját). Aláíratta velünk a dokumentum utolsó oldalát, és közölte, hogy Péterék másnap jöjjenek vissza a hitelesített példányért.