Tanfolyamdíj

 András jelentkezett egy spanyol nyelvtanfolyamra, amit a kormányzat kedvezményesen működtet: az első kurzus 76, a következő 99 euróba kerül egy félévre. Mivel András két éve már járt egy hasonló tanfolyamra angolból, úgy vélte, őrá a 99 eurós díj vonatkozik. Mondjuk az nem volt egyértelmű számára, hogy a befizetést a beiratkozási határidő napjáig kell eszközölni, és abban a hitben élt, hogy ő már a felvételi vizsga napján beiratkozott. A beiratkozási határidő napján kezdett el kételkedni ebben, úgyhogy volt egy meglehetősen rohanós napunk, amelynek során egy email-váltásból kiderült, hogy nem, nem történt meg a beiratkozás, és be kell adni a nyomtatványt plusz befizetni a pénzt aznap délutánig. A nyomtatvány online leadása persze nem működött, ahogy a netbank se, de a fénymásolóba zárás előtt pár perccel érkezve sikerült kinyomtatnunk, majd befotózva elküldenünk a beiratkozási lapot, és a befizetés is sikerült.

András később értesítést kapott, hogy nem 99, hanem 76 eurót kell csak befizetnie - ezek szerint a másik városban, másik nyelvből végzett tanfolyam nem számít (vagy nem értesültek róla). Erre ő visszaírt, hogy akkor fizessék vissza a különbözetet. Ma reggel felhívta egy ügyintéző, aki az adatai ellenőrzését követően ezt a kérdést tette fel:

- Akkor a 99 vagy a 76 eurót fizessük vissza?

Persze én a 99-et választottam volna, de András túl becsületes, úgyhogy ismételten elmagyarázta, hogy neki tökéletesen elég 23. Ezután kapott egy emailt, amelyben közölték: visszafizetik neki mind a 99 eurót, és ezután 76-ot újra be kell fizetnie...

Hány az óra, vekker kisasszonyok?

 András rendelt magának egy okosórát az internetszolgáltatónk webshopjából, mert akciós volt és részletekben kell fizetni. Én nem annyira örültem, mert mivel az én nevemen van az előfizetés, nekem kell majd elmennem érte a boltba, márpedig az Orange helyi kirendeltségének dolgozói nem hozzáértésükről és gyors munkájukról híresek - egyiküket egymás közt Mária Inkompetenciának hívjuk.

Kedden dél körül valóban megérkezett az értesítés, hogy az okosóra megérkezett, és átvehető az Orange üzletében. Itt már láttam egy sportszerű nehezítést, ugyanis a szieszta után az Orange üzlet hivatalosan fél 5-kor, a gyakorlatban inkább 5-kor nyit újra, nekem viszont el kellett érnem a fél 6-os buszt. De azért 5 körül optimistán odamentünk. Szerencsére nyitva voltak, és Mária kolléganője, Jennifer, el is kezdte az ügyintézést. Beszkennelte a személyi irataimat (nem mintha nem lennének meg nekik akkorról, amikor a szerződést kötöttük), és már előhozta az óra dobozát. Közölte, hogy már csak egy dolgot kell kinyomtatni, de valamiért lassan működött az internet (egy internetszolgáltató cégnél ez elég ironikus), és 15 perc várakozás után nekem el kellett indulnom. András persze nem vehette át az órát, viszont Jennifer és Mária biztosítottak, hogy egy héten belül átvehetjük. Ebben az volt a sportszerű nehezítés, hogy ebből az egy hétből mi a következő három napot Gran Canarián töltöttük, de úgy voltunk vele, hogy még ott van a szombat meg a hétfő.

Szombat délelőtt be is mentem, hogy újabb kísérletet tegyek. Ismét beszkennelték az irataimat, ám Mária közölte, hogy a rendszer nem ismeri fel a digitális aláírásomat. Engedélyt kell kérniük a cégtől, hogy papír alapú aláírással vegyem át az órát, ezt most megírják, de ma még biztos nem érkezik meg a válasz. Általában egy napba szokott telni, de mivel ugye most vasárnap jön, a hétfővel kell kalkulálni. Majd telefonálnak, ha mehetünk. Arra viszont ügyelni kell, hogy ha egy héten belül nem vesszük át az órát, akkor azt visszaküldik a központba (azóta se derült ki, hogy ez hol található, és egyáltalán Tenerifén van-e). 

Hétfőn persze nem telefonált senki, de azért délután a biztonság kedvéért bementem az Orange üzletbe. Közölték, hogy a válasz még nem érkezett meg, és telefonálnak majd, ha mehetünk.

András teljesen fölöslegesnek tartotta, hogy kedden is bemenjünk érdeklődni, én azonban biztos voltam benne, hogy nem fognak telefonálni, plusz meg akartam kérdezni, hogy egyáltalán megvan-e még az óra, lévén letelt az egy hét. De ott azzal fogadtak, hogy megvan az értesítés, átvehetjük az órát. Előrelátóan Jennifer pultjához álltam, aki el is kezdte a folyamatot, de sajnos valamit nem talált meg a rendszerben, ezért átadta az ügyet Máriának. Erősen kezdtem aggódni, de kivételesen működött minden, és csekély 20 perc alatt végre megkaptuk az órát.

A venezuelai szexmunkás 50 centje

 Bevallom, már azelőtt előítéleteim voltak a spanyol közjegyzőkkel szemben, hogy eggyel is találkoztam volna. Többször kellett ugyanis általuk szerkesztett köz- és magánokiratokat fordítanom, amelyeknek fő jellemzői a többoldalas körmondatok, a nyakatekert fogalmazás, valamint az, hogy a rengeteg fölösleges ismétlődés mellett fontos adatok nem vagy tévesen szerepelnek benne. Nemrég például egy adásvételi szerződésben ez állt: "Vevő eladja és eladó megveszi az XY helyrajzi számú ingatlant".

Ezek fényében némi aggodalommal indultam el az icodi közjegyzőhöz, hogy segítsek egy magyar pár ingatlanvásárlásában (az anonimitás megőrzése érdekében a továbbiakban Péter és Anna). A történetet megbonyolította, hogy az eladók egyike Madridban, a másik Venezuelában él, ezért egy rokonuk jelent meg meghatalmazottként (a továbbiakban Laura), valamint az ingatlanügynök (a továbbiakban Evelyn). Mikor pontban tizenegykor megérkeztünk a közjegyzői iroda elé, Laura és Evelyn még vígan kávézott a szemközti bárban, mi meg reméltük, hogy nagy késedelem nem lesz az ügyintézés során, mert a parkoló, ahol a kocsit hagytuk, csak kettőig tart nyitva.

Az volt a megállapodás, hogy Péterék átutalással intézik a fizetést, ott helyben a közjegyző jelenlétében - Péter felvetette ugyan, hogy a csekk egyszerűbb, de valamiért a vevőknek ez nem felelt meg. A közjegyzői irodában viszont gyenge volt a térerő, ezért kinyitották az utca felé vezető vészkijárat rácsát és a közjegyző alkalmazottja (a továbbiakban Juan) elárulta, hogy ott, a harmadik lépcsőn van térerő, ha az ember kicsit kihajol az utca felé (ilyet magyar turistaháznál már tapasztaltam: https://macskamedve.blogspot.com/2011/09/gazsi-homeroje.html). Viszont Péterék megbonyolították az életüket azzal, hogy Péter telefonján volt a netbankos app, de csak Annának volt spanyol telefonszáma, pedig a spanyol bankok (és egyéb intézmények) nem hajlandóak külföldi számokra sms-ezni. A fizetési művelet úgy zajlott tehát, hogy Péter lement a lépcsőre, onnan elindította az utalást, majd ehhez a hitelesítő kód Anna telefonjára érkezett, aki odament és megmondta Péternek. Mivel a két eladónak külön-külön számlája volt, a műveletet még egyszer megismételték (ennyi erővel Anna odaadhatta volna a telefonját Péternek, de ez a kézenfekvő megoldás nem merült fel). A térerő hiánya miatt igen lassan folyt a művelet, Péter egyre feszültebb lett, de végül megérkezett egy visszaigazolás, Péter pedig továbbította Juan emailjére.

- Nem jó - mondta Juan. - Ez csak azt igazolja vissza, hogy elindították az utalást, azt nem, hogy meg is érkezett. Az alkalmazásba érkezik majd egy pdf, hogy átment az utalás, erre lesz szükségem.

Péter megkereste az alkalmazásban a pdf-et és elküldte. Elkövette viszont azt a hibát, hogy a második utalás visszaigazolásáról csak képernyőfotót készített, és ezt küldte el Juannak. Természetesen ez sem felelt meg, így ismét belépett az alkalmazásba, letöltötte a pdf-et és azt küldte át. 

Ha azt hittük, hogy ezzel a fizetési folyamat lezárult, tévedtünk.

- Nem stimmel az összeg - közölte Juan. Péter sejtette, miről lehet szó.

- Azért nem egyezik a két tulajdonosnak küldött összeg, mert a venezuelainak rájön egy 3%-os adó mint EU-n kívüli állampolgárnak.

- Ezt értem, de akkor se. Nézzék csak! - Juan elővette a számológépét, osztott-szorzott-százalékot számolt, és valóban: a végeredmény 50 eurócenttel több lett, mint amennyit Péter átutalt.

- Ó basszus, bocsánat, ezt én számoltam el! - kiáltott fel Evelyn. - Rossz összeget mondtam, az én hibám.

- Semmi baj, de ezt is meg kell fizetni.

- Nálam van 50 cent, ha ez segít - vetettem fel segítőkészen.

- Nem jó, átutalással kell történnie, mint a többinek.

Péter kétségbeesetten fordult Evelynhez.

- Ezt hadd ne kelljen már azonnali átutalással, az átutalásonként 6 euró, 50 centért 6 eurót kifizetni elég röhejes lenne.

- Nem kell, persze, menjen rendes átutalással, elhiszem, hogy meg fog érkezni.

Végre elkészült a közjegyzői okirat, amit várakozásommal szemben nem olvastak fel a megjelent feleknek, és átmentünk az aláíróterembe - bizony, külön aláíróterem volt az irodában, hatalmas tölgyfa asztallal. Nagyon fontosnak éreztük magunkat, amint leültünk köréje, és végre csatlakozott hozzánk maga a közjegyző (a továbbiakban Don Isidro). Neki már gyakorlatilag csak ellenőrző feladatköre volt, de ezt igen komolyan vette. Először hosszasan filózott azon, hogy Laura és az igazolványképe nem hasonlítanak egymásra, de aztán felhívtuk a figyelmét, hogy az én igazolványomat nézi. A következő problémája az volt, hogy a venezuelai eladó más néven szerepel az eredeti tulajdonosi papírokon, mint az adásvételi szerződésben.

- Azért, mert az még a lánykori nevén volt, de időközben férjhez ment - magyarázta Juan, aki ezt a kört már megfutotta Laurával. Don Isidrót azonban nem elégítette ki a magyarázat.

- Engem nem érdekel, hogy egy venezuelai bordélyban megváltoztatta a nevét, ugyanannak a névnek kell szerepelnie az adásvételi szerződésen is! Menjen és írja oda mindenhová zárójelbe!

Tartottam tőle, hogy meg kell várnunk, míg Juan az egész okiratot átjavítja, de szerencsére Don Isidro praktikusabban állt hozzá (vagy ő is a kettőkor záró parkolóban hagyta a kocsiját). Aláíratta velünk a dokumentum utolsó oldalát, és közölte, hogy Péterék másnap jöjjenek vissza a hitelesített példányért.

Información turistica

 A múltkor egy városnéző sétán (amely a képen látható utcán is végigment) az egyik résztvevő, egy idős hölgy, aki egész életében La Orotavában élt, döbbenten tudta meg, hogy a turistainformációs iroda (már évekkel ezelőtt) elköltözött.

- Pedig rendszeresen a régi helyre irányítom a turistákat! - sopánkodott.

Tegnap elmentem a turistainformációs iroda előtt, és mivel úgyis volt még időm, gondoltam, bemegyek és megkérdezem, mi a helyzet a tengeralatti fényképek kiállításával - én november 5-öt tudtam, de a főtéren levő óriási plakátok némelyikén október 27 szerepelt. Két ügyintéző ült az irodában, közülük a férfi headszettel telefonált (láthatóan magánjelleggel), így a nőhöz fordultam.

- A fotókiállításról érdeklődnék, ami lesz a főtéren.

- Lesz a főtéren fotókiállítás?

- Igen, november 5-én, elvileg.

- Mi ilyenről nem tudunk. Te Cézar, tudsz valami fotókiállításról a főtéren?

- Nem - felelte a férfi, bár láthatóan fogalma sem volt róla, mit kérdeztek tőle. A női ügyintéző vadul keresgélni kezdett az interneten.

- Hatalmas plakátok hirdetik a főtéren - mondtam, azon tűnődve, ők hogyhogy nem vették észre, itt a főtértől 50 méterre. A nő láthatóan az interneten se talált semmit, nekem viszont lassan mennem kellett.

- Esetleg nézze meg az önkormányzat honlapján - javasolta a nő, akit egyébként az önkormányzat fizet, hogy tájékoztassa az embereket. 

- Köszönöm, a neten tudom, hol találom a fotókiállítást - mondtam, nem elárulva, hogy egy orotavai facebook-csoportban posztolta valaki még hónapokkal ezelőtt. Kiléptem az irodából és arra gondoltam: nem biztos, hogy olyan rosszul járnak a sétán résztvevő hölgy által félreirányított turisták.

One day in bankok

 (285) Murray Head - One Night In Bangkok "From CHESS" - YouTube

Anyukám tavaly áprilisban hunyt el. Az örökséget illetően semmilyen kérdés nem volt, mindenben full megegyeztünk, de ez egyáltalán nem gyorsította fel a hagyatéki eljárást. Már az elején felmerültek olyan érdekességek, hogy a kórház hetekig nem adta ki a halotti anyakönyvi kivonatot, ami miatt nem lehetett intézni se a temetést, se a Bt. átszervezését (hiszen korábban ő volt az aláíró). Kicsit gáz volt, hogy 2-3 hónapig nem volt hivatalos aláírója a cégnek, így se szerződéseket, se adóbevallásokat nem tudtunk intézni. És az utóbbi miatt még késedelmi pótlékot is ránk sóztak.

Ezek a kezdeti nehézségek aztán megoldódtak, de még mindig nem tudtunk hozzáférni anyukám bankszámláihoz, amíg meg nincs a közjegyzői határozat a hagyatéki eljárás lezárásáról. Nem tudni, mi tartott ezen ilyen sokáig, kivéve, hogy valamikor februárban jött egy értesítés a közjegyzőtől, hogy bocsibocsi, valamit elfelejtett belekalkulálni, kezdődik az egész elölről. Aztán egy hét múlva jött a következő levél, hogy ja, mégse felejtette el belekalkulálni, eljárás folytatódik.  Apukám fontolóra vette, hogy bepanaszolja a közjegyzőt a közjegyzői kamaránál, de kiderült, hogy annak pont az illetékes közjegyzőnk az elnöke, szóval jó eséllyel ennek semmi eredménye nem lett volna.

Végül április elején megérkezett a hagyatékátadó végzés, amire rá volt írva, hogy április 15-étől jogerős. Ennek ellenére nem lehetett semmit kezdeni addig, amíg a jogerőre emelkedésről szóló levelet is meg nem kaptuk. Ezt április 21-én adták postára, egy héten belül meg is érkezett.

Ma végre elmehettem a bankba ügyet intézni. Először a Budapest Bankba mentünk apukámmal, mert oda valamiért ő is kellett (nem volt világos, hogy miért kellett egyszerre mennünk). Az ügyintéző nagyon profi bankáros stílusban fogadott minket, majd elkérte a személyimet és a közjegyzői végzést lemásolás céljából, és eltűnt velük valahol hátul. 15 percig nem láttuk, és apukám már attól tartott, hogy soronként másolja a papírokat. Később azonban más magyarázatot találtunk, ugyanis kiderült: professzionális stílusa ellenére fogalma sincs róla, mit kéne csinálni, és mindent a szomszéd asztalnál ülő kolléganőtől kérdezett meg. Végül elém tolta a kitöltendő papírt, ahol az alsó két sorban, a bankon kívüli átutalás mezőben két rubrika szerepelt: "számlavezető" és "bankszámlaszám".

- A felsőbe a nevet kérem, alá pedig a számlaszámot - mondta ő, amin én meglepődtem.

- A számlavezető nem annak a banknak a neve lenne, ahol van a számlám? Más néven számlavezető bank. Csak akkor hova írom a nevemet?

Csávókám erősen elbizonytalanodott és megint a kolléganőhöz fordult. Az azt javasolta, írjam oda a nevemet és mögé zárójelben a számlavezető bankom nevét. Elég fura megoldásnak tűnt, de megcsináltam.

A hercehurcának nem volt azonban vége, anyukámnak ugyanis volt egy másik számlája a Budapest Banknál, amelyen viszont negatív volt az egyenleg, vagyis tartozásunk volt. Adta volna magát, hogy az átutaláskor levonják ezt a tartozást, de ez nem ilyen egyszerű: közölték, hogy a 15 ezer forintot a pénztárban készpénzben kell befizetni (bankban nem fogadnak el kártyát, hová vezetne ez?) Nálam simán nem volt forintban készpénz, de apukám szerencsére pont kivett valamennyit, úgyhogy visszatértünk az előtérbe és vártuk, hogy a pénztárhoz szólítsanak. Közben összefutottunk apukám egy volt kollégájával,  aki egy konkrét ügyintézőhöz, időpontra jött. Ehhez képest legalább tíz percet kellett várakoznia, míg a talpraesett biztonsági őr (láthatóan az egyetlen ember a bankfiókban, aki hatékonyan és hozzáértően végezte a dolgát) elővadászta az emberét. Ezalatt előjött a mi ügyintézőnk is és közölte, hogy megvan a papír a negatív egyenlegű bankszámláról, és csak 2000 forint tartozást kell fizetni. Mivel kizárt, hogy bárki utalt volna közben a számlára, a 13 ezer forint tartozás sorsa rejtély marad, de ha a bank nem kéri tőlünk, mi szívesen elköltjük másra.

Délután következett az OTP. Mivel itt egyedül ügyintéztem, magammal vittem Jack Goody könyvét a család európai történetéről arra az időre, amíg az ügyintézők bénáznak a pult mögött. Ismét férfi ügyintézőhöz kerültem (mint kiderült később, Lacinak hívták), aki érdekes fashion statementként fehér pólót és fölötte konzervatív fekete öltönyzakót viselt. Ő is számos dolgot a mellette ülő kolléganőtől, Zsófitól kérdezett, aki eközben egy láthatóan visszatérő ügyfelével foglalkozott. Laci is elkért személyit és lakcímkártyát, plusz a hagyatéki végzést (nem mintha nem lett volna meg nekik, apukám már járt itt ebben az ügyben), lemásolta őket, majd visszajött és megkérdezte:

- Adókártyája van esetleg?

- A legtöbb embernek szokott lenni, nem? - vetettem fel és előhalásztam.

- Mármint úgy értettem, itt van-e esetleg.

Az OTP-s történet annyiból volt bonyolultabb, hogy anyukám itt meggondolatlanul egy értékpapír-számlát is tartott. Ennek a tartalmát nem lehet átutalni egy sima bankszámlára, hanem külön értékpapír-számlát kell nyitnom, majd ha arra (1-2 hónap után) megérkezett a pénz, kivehetem, szépen átsétálok vele a saját bankomba és ott beteszem a számlára. Ezért Zsófi mondta, hogy üljek át hozzá (az előző ügyfele közben elment) és nyit nekem egy értékpapír-számlát. Ennek érdekében először kilenc elektronikus aláírást kellett produkálnom abban a reményben, hogy ha majd ügyintézek, az akkori aláírásom valamelyikre csak hasonlítani fog. Reméltem, hogy ennek örömére legalább papírmentesen intézhetjük a dolgokat, de nem, Zsófi kinyomtatta a mindenféle cuccokat és papíron kellett őket aláírni. Sportszerű nehezítésként a rendes toll pont úgy nézett ki, mint az elektronikus aláírótoll, tehát minden körben másikkal próbálkoztam, mint kellett volna.

Zsófi ezután keresztkérdéseket tett fel, amelyek állítólag kötelezőek az értékpapír-számláknál, például hogy van-e pénzügyi végzettségem (ezt azért kérdik, hogy próbálkozzanak-e az átverésemmel?) vagy hogy spekulációra tervezem-e használni a számlát (ez kicsit emlékeztetett az amerikai vízumkérelem azon rovatára, hogy tervezek-e drogkereskedelemmel foglalkozni az Egyesült Államokban; biztos az összes díler beikszeli az igent). Mindeközben Laci a teendői végére ért és többször is le akarta másolni a végeredményt tartalmazó papírt, Zsófi viszont minden alkalommal visszatartotta, hiszen az értékpapír-számlám száma még nem szerepelt a papíron. Végül Zsófi megkérdezte, kérek-e a számlához bankkártyát. Természetesen nem kértem, hiszen magát a számlát is meg akarom szüntetni majd, amint lehet.

- Jó, mert kötelezően jár a számlához egy ingyenes bankkártya, de akkor bejelölöm és utána törlöm.

Amíg ők a gépen vergődtek, éppen arról olvastam Jack Goodyban,  a középkorban az egyházatyák miként próbálták győzködni a híveket, hogy gyerekeik helyett az egyházra hagyják a vagyonukat. Nem is értem, hogy a hagyatéki eljárással járó végeláthatatlan ügyintézés hogyhogy nem szerepelt az érveik közt.

(a Murray Head-videó csak a szójáték miatt szerepel, meg hogy legyen a bejegyzésben valami szórakoztató is)

Elhúzódó karantén

 Andrásnak január 31-én este érkezett meg a pozitív teszteredménye. (Mondjuk a tesztet előző nap csináltatta, tehát hétfőn covidosan dolgozott, de ezen már nem lehetett segíteni.) Megírta a munkahelyére, hogy karanténba került, és felhívta a háziorvost, hogy jelentse be őt a megfelelő hivatalos helyen. A háziorvos asszisztense azt mondta, legjobb, ha ő maga is bejelenti, ezért írt egy emailt. Ehhez képest nem érkezett meg a hivatalos visszajelzés arról, hogy karanténba került, amit pedig be kell majd mutatnia a munkáltatójának, hogy a megfelelő fizetést kapja. Kicsit idegeskedett, hogy így most hogy fogják neki kifizetni a bérét, de mivel bölcsen a hónap első napjától került karanténba, megnyugtattam, hogy 28 napja van még elintézni. Ezután elkezdett nyafogni, hogy vegyek neki puncsminyont. Mondjuk kicsit érdekesen választja meg a példaképeit, de még mindig jobb, mintha pörköltszafttal akarta volna összekenni magát, szóval elmentem és hoztam neki minyont.

Az osztrák szabályozás szerint a 10 napos karantén 5 nap után negatív teszttel kiváltható. András vasárnap elment tesztelni, de pozitív lett. Ezzel hétfőn felhívta a munkahelyét, majd a háziorvost is - ahol az asszisztens azt mondta, hogy ha az akármilyen értéke 30 fölött van, akkor már nem számít fertőzőnek és hivatalosan kikerült a karanténból. Andrásnak 38 volt ez az érték, tehát ismét felhívta a munkahelyét és elmondta, hogy másnap már dolgozhat. Csakhogy még az őt karanténba betevő hivatalos email sem érkezett meg, nemhogy az, amelyik kiszedte volna a karanténból.

Az elkövetkező napokban András felhívta a Covid-vonalat, ahol nagyon segítőkészek voltak és mondták, hogy persze, simán mehet dolgozni vagy akárhová. A munkahely azonban kötötte az ebet a karóhoz, hogy nekik a hivatalos "karantén vége" email kell. Úgyhogy András vidáman eljárt kávézóba, edzőterembe meg mindenhová, közben meg azon gondolkodott, hogy ez az időszak minek számít - mivel már nincs karanténba, az állam nem téríti meg a munkahelynek, viszont betegállománynak sem minősülhet, hiszen nem beteg, az meg csúnya lenne, ha a szabadságából vonnák le ezeket a napokat. Szerdán újabb tesztet csináltatott, ez már teljesen negatív volt. Ennek ellenére a munkahelyén azt mondták, hétfőig semmiképp sem jöhet vissza dolgozni - pedig ekkorra már a karantén maximális ideje is letelt, amúgy emberhiány van, és mindennap felhívták, hogy megérkezett-e a hivatalos "karantén vége" email. Egyébként a munkakezdést ehhez kötni a cég belső előírása, az állami szabályozás értelmében negatív teszttel azonnal mehet vissza dolgozni. Szóval innentől azt vártuk, hogy ki adja fel előbb, a cég vagy a túlterhelt állami bürokrácia.

A cég veszített: vasárnap felhívták Andrást, hogy hétfőn mehet dolgozni. Egy teljes hetet lógott a munkából egészségesen.

WCR teszt

 András hétfőn szabadnapos volt, kedden állt munkába. Már két órája úton volt, mikor felhívta Karl.

- Teszted van?

- Háromszor oltottak - emlékeztette András.

- De most a cég kitalálta, hogy három oltás mellett is kell kétnaponta PCR teszt vagy naponta antigén. Nekem is három oltásom van, és tőlem is kérik.

András engedelmesen elment a patikába PCR-tesztet csináltatni. Sorbanállás közben azon gondolkodott, hogy 1. mégis hogyan fertőzne meg bárkit, ha egyedül ül a kocsiban és egyedül takarítja a WC-t 2. miért nem tudtak erről hétfőn szólni neki, akkor már kész teszttel ment volna dolgozni, merthogy 3. így másnap napközben fogja megkapni az eredményt, és ha az pozitív, akkor mégis mit csinál? Otthagy csapot-papot a parkban és hazajön karanténba, ők meg oldják meg, ahogy tudják?

A 3. miatt nem kellett volna aggódnia. Ugyanis elég sok cég egyszerre vezette be azt, hogy az oltottaktól is tesztet kérnek; emiatt túlterhelődtek a laborok és nem tudták 24 órán belül megküldeni az eredményt. András másnap is úgy ment dolgozni, hogy nem tudta igazolni, hogy nem fertőzött. A negatív teszteredmény szerda este, jóval a műszakja után érkezett meg. A teszteléstől számított 48 óráig, vagyis csütörtök délelőtt 11-ig volt érvényes. András munkaidejéből egy egész órára volt igazoltan negatív. A legszórakoztatóbb azonban az volt, amikor a szabadnapja előtti napra vonatkozó tesztjét csak a szabadnapja előtti napon, munkaidő után kapta meg. 

Registrazion

 Ausztriában COVID-intézkedésképpen továbbra is regisztrálni kell a vendéglátóipari egységekben. Mondjuk ennek kevés értelmét látjuk, mivel nem ismerünk senkit, akit valaha felhívtak volna, hogy vele egy időben COVID-fertőzött ült a kávézóban és légyszi menjen el tesztelni, nem beszélve arról a tényről, hogy be vagyunk oltva. Vannak helyek, ahol nem is vergődnek a regisztrációval, főleg, ha egyedüli vendégek vagyunk. Nem így a MÖMAX-nál, ahol nemcsak regisztrációs papírokat helyeztek el minden asztalon, hanem QR-kódot is, feltüntetve az asztal számát; ez utóbbi egyébként nem mindenhol szokás, úgyhogy többször üldöztük a pincért, hogy mondja már meg az asztalszámunkat. Na, itt nem kellett. András simán beolvasta a QR-kódot, regisztrált, majd közölte a rossz hírt:

- Csak magamat tudtam beregisztrálni. Téged neked magadnak kell.

- Ó, basszus.

- Nem bonyolult, csak beolvasod a QR-kódot.

- Nincs a telefonomon QR-kódolvasó. Törölnöm kellett, mert nem volt elég hely, hogy telepítsem George-ot.

- Ó, George! - sóhajtott András teljesen Lady Agathásan.

- Nem azt, hanem az Erste Bank appját. Egyetlen előnye, hogy lehet rá mondani, hogy "Ó, George!". De mindegy, lényeg, hogy nem tudok QR-kódot beolvasni.

- Ott van egy honlapcím is.

Rámentem a honlapra, beírtam az adataimat, telefonszámomat is beleértve. A rendszer azonban közölte, hogy a regisztráció hibás. András persze meg volt róla győződve, hogy elcsesztem valamit, úgyhogy ő is megpróbálta bevinni az adataimat a saját telefonján, de persze nem sikerült neki.

- Lehet, hogy nem fogadja el a külföldi telefonszámot. 

- Na és mi van, ha két külföldi jön el kávézni?

- Nem tudom. Add meg az enyémet.

Megadtam az övét, amelyre hamarosan meg is érkezett a visszaigazoló SMS, és ezt megerősítve a honlapon megjelent az "Üdvözöljük a 14-es asztalnál!" felirat.

- Akkor tényleg az osztrák telefonszámon múlt. Tanulság: ha Patri jön Bécsbe, nem ide fogunk jönni kávézni.

- Mert amúgy erre a fos helyre hoztad volna?

- Ja nem, persze. De amúgy eleve baromság, hogy miért kell mind a kettőnknek regisztrálni.

- Nem tudom. Talán az a cél, hogy mindkettőnk telefonszáma meglegyen nekik.

- Na de most sincs meg nekik mind a kettőnk telefonszáma!

Védettségi igazolvány

 A magyar védettségi igazolvánnyal még a Magyarországon élőknek is meggyűlt a baja. A tesóm például kétszer is igényelte online, de nem kapta meg, csak mikor személyesen bement a kormányablakba. Flórisnak hónapokkal a betegsége után érkezett meg a kártyája - lejárati dátuma pedig az átvétel másnapja volt. De mindez semmi ahhoz képest, amit a külföldön élő magyarok kapcsán cirkuszoltak.

Először ugye azt mondták, hogy csak a Magyarországon oltottak kaphatnak védettségi kártyát, viszont Magyarországon csak a magyar kártyát fogadják el, semmilyen külföldi oltási igazolást nem. Már beletörődtem, hogy egész nyáron csak parkokban és teraszokon találkozhatok majd a magyarországi barátaimmal, mikor a magyar kormány bejelentette: május 21-től a külföldön élő magyarok is kérvényezhetik a védettségi kártyát ügyfélkapun keresztül. Ennek persze elsődleges feltétele, hogy az illető képben legyen a magyar bürokráciával: Peti kétségbeesetten írta fel a Facebookra, hogy nem tud kártyát igényelni, mert nincs kormányablaka. Én viszont tudtam, hogy arra nincs is szükségem, csak azon aggódtam, hogyan tudom igazolni, hogy oltott vagyok. Lefotóztam a kis sárga oltási könyvemben azt az oldalt, amelyen szerepel az oltásaim típusa és időpontja, meg a nevemet tartalmazó első oldalt is, és reméltem, el fogják hinni, hogy ugyanannak a füzetkének a részleteit látják. Igazából olyan rettenetesen nem bíztam abban, hogy meg is kapom az igazolványt (főleg nem 15 napon belül, ahogy ígérték), de még így is jól jártam: ugyanis ekkor még korlátozva volt a magyarországi beutazás, viszont ha az ügyfélkapura érkezett átvételi elismervényt lobogtatva bemondtam, hogy "a védettségi kártyámért megyek", az megfelelő határátlépési indoknak minősült (azt nem nézték a határőrök, hogy ténylegesen ki is lett küldve a kártyám vagy sem). 

András velem egy napon kérvényezte a védettségi igazolványát, és az övé kb. 2 hét múlva meg is érkezett. Ez némi reményt öntött belém, de 3 hét múlva csak egy emailt kaptam, miszerint bocsika, a védettségi igazolványok kibocsátása elhúzódik. De ebből legalább annyi kiderült, hogy hittek a telefonnal készített két képecskének és tényleg fogok kapni valamit.

A múlt héten viszont már nagyon szerettem volna megkapni a védettségi kártyámat, ugyanis kinéztem magamnak néhány pride-programot, és ezek egy része zárt térben volt. Nagy reményekkel mentem haza szombaton, de kártya persze sehol (5 héttel és egy nappal a kérvényem benyújtása után). Aliz felajánlotta, hogy vigyem el az övét, úgysem ellenőrzik a nevet, de nem akartam a helyszínt bajba keverni azzal, hogy svindlizek (tudom, hogy pride-programok meghiúsítására bármilyen ürügyet felhasználnak). Szóval őszintén megmondtam a kapuban, hogy nincs magyar védettségi igazolványom.

- Már van itt egy hölgy, aki hasonló cipőben jár.

- Viszont tudok mutatni ilyet - mutattam fel az osztrák oltási igazolványomat. Ezt kollektíven megcsodálták, majd azt mondták, hogy ezzel természetesen bemehetek. Sőt, még ötletet is adtam nekik, mert a másik külföldön oltott résztvevőtől megkérdezték, neki nincs-e valami papírja. Sajnos volt ugyan, de nem nála, úgyhogy abban maradtak: üljön le kint a nyitott ablak mellett, onnan is tökéletesen hallja majd a beszélgetést.

Ádámmal péntek este terveztünk menni egy másik pride-os beszélgetésre, de felkészítettem rá, hogy esetleg nem jutunk be (mármint ő bejuthatna, de nélkülem nem akart). Ehhez képest pénteken (15 nap helyett 6 héttel a kérvényezés után) megkaptam a védettségi kártyámat. Igen örültem neki, de a rendezvényre belépéskor nem ellenőrizték. Sőt, nem ellenőrizték abban a vegán étteremben sem, ahová a program után beültünk. Jó, mi voltunk az egyedüli vendégek (ami amúgy elég szomorú péntek este), de ezzel együtt is meglepődtem.

Másnap Magyarország kormánya bejelentette, hogy mostantól védettségi igazolvány nélkül is látogathatók a rendezvények és a vendéglátóhelyek. Pont annyi ideig vettem hasznát a kártyámnak, mint Flóris.

Csináld magad orrturka

 A vendéglátóhelyek megnyitása után András első szabadnapján mindketten elmentünk Covid-tesztre, hogy este utólag megünnepelhessük mindkettőnk születésnapját plusz az évfordulónkat. A Stadthalléba kértünk időpontot, amit én majdnem lekéstem, mert egyrészt rosszul tudtam, hogy a metrótól melyik irányba kell menni, másrészt rossz bejárathoz mentem (András megírta, hogy elöl kell bemenni, na de egy sportcsarnoknak vagy minek mégis melyik az eleje?) Aztán persze nem találtam a telefonomon a QR-kódomat, kerestem vagy ezer évig, míg kiderült, hogy nem is az kell, hanem az időpontról a visszaigazolás. Szóval eltartott egy darabig, míg bejutottunk.

Odabent az a meglepetés ért, hogy szemben a budapesti tesztelőhellyel, ahol az én szerepem kimerül az orrturka elviselésében, itt aktív szerepet kellett vállalnunk: az orrturkás pálcát egy üvegcsével odaadták nekünk, hogy kavargassuk egy kicsit, majd rácsöppentették a gyorstesztre. Ezt követően a középre elhelyezett asztalok egyike mellett kellett ácsorognunk 15 percig, figyelve, hogy megjelenik-e csík a teszten. Az enyémen elkezdődött valami.

- Ez azt jelenti, hogy meg fogsz halni - mondta András.

- Hát előbb-utóbb biztos.

A 15 perc után oda kellett mennünk egy pulthoz. Ott szerepelt egy felirat, amit nem értettem, mindenesetre letettem a tesztemet a pultra. Mint kiderült, a felirat azt jelentette, hogy semmit ne tegyünk a pultra, a tesztet sem... Ettől függetlenül megadták a negatívat.

Most, hogy letelt a 22 nap az első oltás után, többé már nem kell orrturkára járnunk. Tündinek viszont igen, mert ő pont a kijelölt időpontban beteg volt és nem tudták beoltani. Ez a mai napon több nehézséget okozott neki, mert egy barátnőjét kísérte el a kórházba, hogy tolmácsoljon neki. A kórházban közölték, hogy a betegeket letesztelik ott helyben, de a kísérőket nem, menjen el egy tesztközpontba. A tesztközpontban azt mondták, hogy tévedés, a kísérőnek is jár a teszt a kórházban, menjen oda. Visszament a kórházba, ahol már elunták a dolgot és beengedték teszt nélkül. Azt gondolta, jól megúszta a dolgot, csak azt felejtette el, hogy délután meg velem találkozik egy kávézóban.

- Láthatnám a teszteket? - kérdezte Denise, a Bécsbe szakadt afroamerikai üzletvezető. Elsőre nem értettem, aztán rájöttem és büszkén mutattam a kis sárga oltási füzetkémet. Tündi előhalászott egy házilag végezhető gyorstesztet a táskájából.

- Van nálam teszt, jó az, ha itt megcsinálom?

Denise elfogadta a megoldást, Tündi pedig kibontotta a dobozt.

- Azért nem itt fogom csinálni, mégiscsak esznek körülöttünk - mutatott Tündi a mögötte ülő társaságra.

- Nekik háttal vagy, engem meg nem zavar - nyugtattam meg. Igazából észre sem vettem, hogy megcsinálta az orrturkát, csak azt, amikor kinyitotta az üvegcsét, belehelyezte a pálcikát, majd az üvegcsét egy óvatlan mozdulattal fejjel lefele fordította.

- Basszus,  kiöntöttem a folyadékot! - kiáltotta, és megpróbálta a gyorstesztre csöpögtetni azt a keveset, ami az üvegcse kupakjában landolt. - Na mindegy, így biztos nem lesz csík, és az a lényeg, hogy ne legyen.

- De, kell valamekkora csík, de csak rövid. Szaladj ki a patikába és kérj egy másik tesztet.

- Nem lehet, már elhasználtam az e havi adagomat - célzott arra, hogy havonta öt ingyenes gyorsteszt jár minden Ausztriában biztosított bécsi lakosnak.

- Nekem meg nem jár, mert magyar TB-m van.

- De lehet, hogy nem is volt benne több. Vagy hova ömlött? - tűnődött Tündi, míg fel nem fedezte a vizes foltot a ruháján. - Ja, ide. - Visszatért a gyorsteszthez és az üvegcsét fejjel lefelé fordította a gyorsteszt fölött, ütögetve próbálván kipréselni belőle az utolsó cseppeket.

- Ez jó ötlet, hátha az ütögetéstől is lesz valamennyi csík - ismertem el. Valóban megjelent egy egész rövid csíkocska a teszt szélén, sokkal közelebb a széléhez, mint nekem volt a Stadthalléban. Tündi viszont arra jutott, hogy jóleszezígy, és mikor Denise arra járt, megmutatta neki. Láthatóan Denise-nek is megfelelt, így igazából mindenki jól járt, kivéve Tündi összetaknyozódott ruháját.

(kép: Egészségkalauz)

Autókölcsönzés á la spanyol lockdown

András emlékezett rá, hol volt az a puerto de cruzi autókölcsönző, ahol három éve béreltünk autót. Igaz, amikor először arra jártunk, zárva volt, de ezt a vasárnapnak tudtuk be. Ezért visszatértünk másnap, hétfőn - amikor is (hivatalos nyitvatartási időben) az üzlet szintén zárva volt, de semmi információ nem volt kitéve, hogy miért, csak egy telefonszám. András el akart menni a garázshoz, hátha most csak az van nyitva, de én inkább úgy döntöttem, felhívom a telefonszámot. Ott egy hölgy jelentkezett, aki elmondta, hogy az iroda zárva van (ezt észrevettük), egy nappal előre kell megrendelni az autót, és akkor odahozzák a szállodához. - De mi nem Puerto de la Cruzban vagyunk, hanem La Orotavában-figyelmeztettem, miközben elképzeltem, amint az autókölcsönzős fickó a felsőváros meredek kis utcáin kanyarog föl. -Ja, akkor a garázsba menjenek érte, ami ott van a parton. Azért mi jobban örültünk volna, ha még aznap autóhoz jutunk, ezért elindultunk másik kölcsönzőt keresni. Találtunk is egyet, ami autókölcsönző plusz turistainformációként hirdette magát. A felirat szerint tíztől volt nyitva, így addig beültünk a szemközti kávézóba. Nem adtunk sok esélyt, hogy a hely kinyit, mert 10-kor még semmi mozgást nem tapasztaltunk, de aztán kiderült: nem mentek csődbe, csak spanyolok. Fél 11 körül megjelent egy középkorú hölgy, mi pedig odamentünk és felvezettük a kérésünket. A hölgy elővett egy kézírásos jegyzéket. - Szeretnének egy Pandát? Négy napra 75 euró. - A Panda tökéletes. A hölgy megvizsgálta a jegyzéket. - Bocsánat, nem lehet, a Panda piszkos. - Fekete foltok vannak rajta? - kérdeztem halkan, miközben a hölgy rá akart beszélni minket a Hyundaira - majd rájött, hogy mégis van egy tiszta Pandája. - Csütörtökön 8-ig vagyunk nyitva, de annál előbb hozzák vissza, fél 8-ig. - Miért nem péntek? - kérdezte András. - Mert négy napra béreljük. - Csütörtök este hozzák vissza, rendben? - mondta a hölgy, aki kicsit összezavarodott, hogy akkor most tényleg négy napot szeretnénk-e. -Kedd, szerda, csütörtök, péntek - sorolta András. - De ma hétfő van. - Ma hétfő van? - Igen. Tegnap volt vasárnap. - A kölcsönzős hölgyhöz fordultam. - Semmi baj, csak a párom nem tudta, milyen nap van ma. - Mire a hölgy is elmagyarázta Andrásnak, hogy ma hétfő van, és a négy nap csütörtökön jár le, és csak akkor tudott leakadni a témáról, mikor megmutattam neki, hogy felírtam az időpontot a határidőnaplómba (az ő kedvéért direkt spanyolul). Ezután következett az a művelet, hogy felírja az adatainkat. Ez eleve a külföldieknek nehézséget szokott okozni, lévén a magyar az egyetlen agyament európai nép, amely mind a nevet, mind a dátumot fordítva írja, mint mindenki más. Ráadásul a hölgy kézzel töltött ki egy hosszú nyomtatványt (András javasolta neki, hogy fotózza le az iratainkat, de ez valamiért nem felelt meg), így a magyar jogosítvány sorait is értelmeznie kellett. - Ez a születési dátum? 2018... nem, az lehetetlen. - Az a kiállítás dátuma - segítettem. Végre nagy nehezen kitöltötte a formanyomtatványt. Ennek annyira örült, hogy majdnem fizetés nélkül odaadta a kocsit, de aztán észbekapott. Még lelkünkre kötötte, hogy sose parkoljunk a járdára, mert ha abban megsérül a kocsi, azt nem fizeti a biztosító, majd utunkra engedett minket. Az egész művelet több mint 20 percbe telt. Az autót megvizsgálva komolyan felmerült bennünk, milyen lehetett a piszkos Panda, ha ez a tiszta - alig láttunk ki az ablakokon. Az első benzinkútnál tehát kértem a kutas bácsitól vizet, hogy lemossam az ablakokat. Azt kábé megértem, hogy most a Covid miatt nem tesznek ki mindenki által használható ablaktörlőt, de ami helyette volt, arra nem számítottam. a bácsi hozott egy nagy locsolókanna vizet, hogy azzal öntsük le a szélvédőt.

Asztal

A régi lakásban az előző lakók otthagytak nekünk egy asztalt és négy széket, így ilyesmit nem vettünk. Az új lakásba viszont csak a saját bútorainkat vittük, ezért asztal és székek után kellett néznünk. Szerencsére a sarkon van a Mömax, ahol egész jó a kávé, és ráadásul András a honlapjukon egész olcsón talált asztalt és székeket. Egy reggel felkerekedtünk tehát és körülnéztünk az áruházban. Az András által kinézett székeket nem találtuk sehol, viszont én találtam néhány jól kinéző összehajtható széket. - Nézd, ezek tökjók és olcsóbbak is. - De ne már összehajthatót. - Most miért, az előző lakásban is olyanok voltak. - Hát legföljebb vendégszéknek. Az asztalt hamarosan megtaláltuk, a székek ügyében pedig az eladóhoz fordultunk. Sportszerű nehezítésként a honlapon ennek az egy terméknek nem volt fantázianeve. Úgyhogy beletelt egy kis időbe míg a honlapot közösen nézegetve megtaláltuk a székeket, és kiderült, hogy ezekből pont nincs most raktáron. - Akkor kérjük azt az asztalt - mondta András. - Mi itt asztalokat nem árulunk, csak a másik áruházunkban, a meidlingi pályaudvarnál. Itt meg lehet rendelni, és 14 napon belül megérkezik. Vagy a másik lehetőség, hogy a webáruházból megrendelik, és a posta ingyen kiszállítja. Kívánják megrendelni? Nem kívántuk megrendelni és még két hétig asztal nélkül maradni. Én mindenesetre leakasztottam két 7 eurós összehajtható széket, amelyek sokkal kényelmesebbnek tűntek, mint az András által kinézett nem-összehajthatók, lebeszéltem Andrást az egy méter magas, bekeretezett Buddha-képről (valami 30 euró volt) és hazamentünk. Otthon körbenéztünk, hátha a Kikában van olcsón asztal, de csak üvegtetejűt találtunk, az pedig Krisznél se vált be, pedig ő gyereket fogadott örökbe, nem macskát. Szóval maradtunk annál az opciónál, hogy megrendeltük a Mömaxból az asztalt, és vártuk a visszajelzést, hogy mikor szállítják ki. Kábé minden reggel azzal nyitottam meg az emailemet, hogy hátha kaptam valami értesítést, és napközbenre nem csináltam fix programot, hogy szükség esetén otthon tudjak lenni, de egy hétig nem történt semmi. Ami azért különösen érdekes, mert 6 napon belül ígérték a kiszállítást. A 8. napon végre kaptam egy emailt, hogy a megrendelésemet rögzítették. Mondjuk nem tudom, miért telt nekik ez ilyen hosszú időbe, mindenesetre küldtek egy linket a posta honlapjához, ahol követni tudom a küldeményemet. Ráklikkeltem, semmi infó. Ez volt szerdán. Csütörtök este végre érkezett egy újabb email, hogy feladták a csomagot. Szeptember 12. pénteket jelölték meg kiszállítási dátumnak, aminek nagyon nem örültem, mert aznap délután a menekülttáboros tüntire terveztünk menni Tündivel. Gyorsan írtam neki, hogy a részvételem asztalfüggő (nem írták, hogy a szombaton belül milyen időpontban érkezik az asztal). Azután pénteken kaptam egy újabb emailt, miszerint 14-én hétfőn hozzák az asztalt. 12-én szombaton reggel negyed 7-kor csöngettek; mondjuk már ébren voltam persze, de még pizsamában, mert nem vártam látogatót. A postás, mint kiderült, csak jelzésként csöngetett (és csak egyszer), mert minden kapucsengő nélkül bejutott a házba és az ajtóban letette a nagy lapos csomagot. Merthogy nem összeszerelve, hanem IKEA-módra alkatrészekben kaptuk meg az asztalt. Úgyhogy megvolt a reggeli programunk, amíg összeraktuk (bár azokat a csavarokat, amelyeknek nem jelölték meg eleve a helyét, kalapács híján nem tudtuk betenni, de ettől még egész stabil lett a konstrukció), azután elmentünk és vettünk egy nagy mirelit pizzát, előre örülve, hogy asztalnál sokkal könnyebb lesz enni, mint ölben. Ott, ahol először felállítottuk az asztalt, kicsit billegett, de aztán András a falhoz tolta és ott nem, így arra jutottunk, hogy a hiba nem az asztalban, hanem a parkettában van. Ebéd előtt viszont úgy gondoltam, kevésbé praktikus a falnál enni, ezért bevittem az asztalt a szoba közepére, gondosan kiválasztva egy olyan helyet, ahol nem billeg. Mikor bevittem a tányéromat a kész fél pizzával, észrevettem, hogy András 90 fokban elfordította az asztalt (a hosszabb oldala most nem párhuzamos volt az ablakkal, hanem merőleges rá), de igazából sokkal kevésbé foglalkoztatott, mint a kaja. El is kezdtünk enni. - Ez az asztal billeg - állapította meg András. - Ahogy az előbb én raktam, úgy nem billegett. - Ja!

Escrable

András ötlete volt, hogy vegyünk spanyol nyelvű scrabble-t, az nagyobb kihívás. Meg is rendelte az Amazonon, csak sajnos valami gond volt a fizetéssel – érthetetlen okokból, mivel az ugyanaznap történt másik rendelését (e-könyv olvasó) elkönyvelték és rendesen ki is hozták. András megpróbálkozott még egyszer, megint gond volt a rendszerrel, akkor megrendelte harmadszor is. Ekkor viszont úgy tűnt, mintha két scrabble-t rendelt volna meg. Miután félórát vergődött, hogy hogyan csökkentse le a számukat egyre, tanácsomra (és segítségemmel) írt egy emailt az Amazonnak. Ők visszaírtak, hogy okés, törlik a rendelést. Meg is tették – mindkét rendeléssel.
Eddigre András már eléggé ki volt akadva, úgyhogy feldobtam: ha megyek Budapestre, veszek egy magyar scrabble-t, azzal is lehet spanyolul játszani, maximum kivesszük az ékezetes betűket és valamit átnevezünk ñ-re. De nem, az nem jó, meg különben is Magyarországon drága a scrabble. (Szerintem az Amazonon se olcsó.) Úgyhogy tettünk még egy kísérletet. Ezúttal úgy tűnt, sikeres volt a megrendelés, kaptunk is egy emailt, hogy december 19 és 22 között szállítják ki. Na most ennél én szerettem volna egy kicsit pontosabb meghatározást, mert nem szoktam reggeltől estig otthon dekkolni, különösen karácsony előtti időszakban. Úgyhogy 18-án reggel mondtam Andrásnak: próbálja már kideríteni, mikor hozzák a scrabble-t.
18-án este hatkor csöngettek. Először azt hittem, dr. Cicáék – akik látogatóban voltak nálunk – lekésték a vonatukat délután és ennyi időbe telt, míg visszataláltak hozzánk. De nem, egy csomagszállító ember lépett ki a liftből nagy kartondobozzal. Az Amazon szerint december 18. este 6 óra az december 19 és 22 között van.
Másnap reggel András már alig várta, hogy kipróbáljuk a játékot, bár necces volt a sztori, mert neki 9-kor indulnia kellett a munkába. De azért persze elkezdtük. Aztán egy ponton, amikor neki éppen nem jutott eszébe szó, bejelentette, hogy neki kezdeni kell készülődni (jó kifogás). Annyit sikerült kicsikarnom belőle, hogy ha összekészült és marad még egy kis ideje, folytatjuk a játszmát. Ebbe azonban Kristófnak is volt beleszólása, aki úgy döntött, most már hagyjuk abba:

Osztrák kártyajáték

Eredetileg azt reméltem, hogy novemberre már két osztrák bankkártyám is lesz: egy a céges számlához (Burgenland Bank), egy pedig az Andrással közös magánszámlánkhoz (Raiffeisen Bank). Ám a bürokrácia keresztülhúzta számításaimat.

A Burgenland Banknál elintéztük a számlanyitást, és a nagyon kedves ügyintéző azt mondta: két héten belül megérkezik a kártya, akkor jelentkeznek, és megmondhatom, hogy bemegyek érte (Eisenstadtba, még jó hogy nem) vagy elküldik a címemre. Az utóbbiban maradtunk, nézem az emaileket, eltelik a két hét, semmi életjel a Burgenland Banktól. Három hét után úgy döntöttem, írok nekik. Ekkor kiderült: ők úgy gondolták, majd mi jelentkezünk, ha elkészült a kártya (és ezt látnoki képességeinkkel meglátjuk), akkor írunk, hogy küldjék, ők meg küldik. Hát jobb híján ekkor írtam nekik. Persze mire a kártya megérkezett Budapestre, én már Bécsben voltam, személyesen még nem láttam...

A Raiffeisenes társkártya egyszerűbb sztorinak ígérkezett. Bementünk az öt utcányira levő bankba, ott aláírtunk nagyon sok papírt és azt mondták, 7-10 nap után megérkezik a kártyám. A következő héten bementünk érte, de közölték, hogy 10 napra gondoltak. Közben volt pár nemzeti ünnep (az osztrákoknál ezek kb. hetente vannak), de aztán csak eljutottunk a bankba. Sokan álltak előttünk az információs pultnál (itt nincs sorszámhúzás), valószínűleg azért, mert 2 körül mentünk és a bank 3-kor zárt. Az infópultos lány közölte, hogy forduljunk a kolléganőhöz az előtérben. Az előtérben álló kolléganő csehszlováknak és kissé értetlennek látszott, de asztalán egy hatalmas bélyegzőt tartott, valószínűleg önvédelmi célból. Beírta a nevemet a gépbe, és megdöbbenve közölte, hogy nekem nincs is számlám. Mondtuk, hogy tudunk róla, és megadtuk András számlaszámát. Csehszlovák néni végiglapozott egy doboznyi borítékot, megint utánanézett valaminek, majd felkiáltott:
- Ja, hát a maga kártyája a Jörgerstrassén van!

A Jörgerstrasse volt az a bank, ahol András annó számlát nyitott, mert az akkori lakásához az volt közel. Azt mondjuk nem értettük, hogy most - miután András hivatalosan be is jelentette a banknál az új lakcímét - miért oda küldték a kártyát. Azt még kevésbé, hogy ezt miért nem lehetett már a kártyarendeléskor vagy mondjuk az előző látogatásunkkor megmondani. Mindenesetre háromig már nem értünk volna el a Jörgerstrasséra, úgyhogy a művelet másnapra halasztódott - és rám hárult, mivel András munka után már nem ért volna oda.

Elmentem a Jörgerstrasséra, próbáltam németül elmagyarázni, hogy bankkártyám érkezett, mutattam a személyimet és a számlaszámot. Az ügyintéző megnézte ezeket, majd megkérdezte:
- Igen, és mit szeretne?
Átváltottam angolra és elmagyaráztam. Ő hátrament és azonnal hozta is a papírlapot, ráragasztva a kártyát,
- Oké, mit kell aláírnom? - kérdeztem.
- Semmit.
- Hogyhogy semmit?
- Hát láttam a személyijét, ellenőriztem, hogy maga a tulajdonos. Végeztünk.

Ennek egész addig örültem, míg nem szembesültem azzal, hogy a papírlap PIN-kódot nem tartalmaz. András elmondta, hogy amikor ő kapta a kártyáját (postán), akkor egy külön levélben küldték a PIN-kódot. Csakhogy ha ez történt, melyik címre küldhették: a pesti címemre, az ittenire vagy András előző itteni címére? András elkezdte keresgélni annak az ügyintézőnek a nevét, akit megadtak neki arra az esetre, ha kérdése volna, de email címet nem talált hozzá. Én viszont felhívtam a telebankot, ahol kellemes meglepetésemre nem kellett gombokat nyomogatnom, rögtön ügyintézőt kaptam. Miután felvezettem a történetemet, megadta a jörgerstrassei fiók számát, hogy hívjam fel őket és kérjek tőlük új PIN-kódot.
-De boldog vagyok, mehetünk be megint a Jörgerstrasséra!-morogta András.
Beütöttem a bankfiók számát (baromi hosszú számuk van, szerintem egy bankok közti számháború alkalmából találták ki), és meglepetésemre felvették, noha a bankfiók már egy órája zárva volt. Ott is elmeséltem, mi történt.
- Azért nem kapott új PIN-kódot, mert ugyanaz, mint az előző kártyáéhoz volt - mondta az ügyintéző.
- Ez az első kártyám - mutattam rá. - Társkártya.
- Ja, akkor ugyanaz a PIN-kód, ami a másik kártyáé.

Másnap elmentem egy automatához és beütöttem András PIN kódját. A gép közölte, hogy rossz kódot adtam meg. Mivel a számlapot leárnyékolják, nehogy mások megláthassák, mit ütök be, de ennek eredményeképpen én se látom, megpróbálkoztam újra, most már nagyon koncentrálva. Ugyanez. Úgyhogy délután visszasétáltunk a bankba, ahol egy másik ügyintéző fogadott. Előadtuk, mi történt.
- Kellett volna PIN kódot kapnia.
- A kollégája azt mondta, ugyanaz a kódom, mint a másik kártyáé.
- Az biztosan nem, sose adunk két kártyának azonos kódot.
- Hát én is csodálkoztam. De akkor kaphatok egy másikat?
- Én nem adhatok önnek PIN kódot. Kérek egy újat a központtól, és akkor az egy héten belül megérkezik.
Nem voltam elragadtatva tőle, hogy még egy hétig kártya nélkül maradok, ám ekkor a fickó hátrament. Hamarosan kijött, kezében egy borítékkal. A PIN kód volt benne, amit a kolléganője elfelejtett odaadni.
Jelentem: ez már működik.

Szentendrei számlamese

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer tíz fiatal és egy csivava, akiknek Szentendrére kellett utazniuk képzést tartani (pontosabban a csivava csak kísérő volt, lévén kiskorú, és a magyar állam törvényei tiltják a gyerekmunkát). Jóságos munkahelyük hamuba sült pogácsát ugyan hirtelenjében nem tudott keríteni, ám ellátta őket BKK-buszjegyekkel és azzal a jótanáccsal, hogy mindenképpen kérjenek számlát a HÉV-jegyekről. A Margit-hídnál azonban, ahol felszálltak, megszűnt a pénztár, csak automatából lehet jegyet venni. A buszjeggyel ellentétben a HÉV-jegyekből nem lehet automatikusan többet venni, minden egyes alkalommal be kell pötyögni az induló és a célállomást. Ezt még csak megoldották volna, ám számlát az automata csak QR-kód alapján tud kiállítani. Feri megtalálta a megfelelő QR-kódot a telefonján és odatartotta a leolvasó alá, de hiába. Emelte följebb, engedte lejjebb, a gép nem tudta leolvasni a kódot. Felvetettük, hogy kérjenek majd számlát utólag egy BKK-pénztárban, de Évi már ezt próbálta egy korábbi kiszállás alkalmával és nem voltak hajlandóak, mivel a gép ugye ad számlát, hacsak nem tudja bizonyítani, hogy nem olvasta be a QR-kódot. Ezért most csináltak egy felvételt arról, amint a gép semmit nem csinál; ez kívülről úgy festett, hogy két ember hadonászik mobiltelefonnal egy jegyautomata előtt.

Igencsak elszomorodott hát a tíz fiatal (és a csivava is), de még szomorúbbak lettek, mikor kiderült, hogy összesen 10 BKK jegyet kaptak. A jóségos munkahely nyilván úgy gondolta, hogy többségüknek van bérlete, de tévedtek: hét embernek lett volna szüksége jegyre (a csivavéáról megoszlottak a vélemények, mert egyesek szerint kosárban tartva ingyen utazik, mások szerint csak akkor, ha sikerül őt plüssállatnak eladni). Feri úgy döntött, spórolni fog a jegyekkel: nem kezeli őket addig, míg nem látja felszállni a kalauzt. Ezért minden megállónál kinézett az ajtón kalauzt keresve, a gyanú eloszlatására pedig hangosan közölte az utazóközönséggel, hogy egy barátját várja, akiről nem tudja, hol fog felszállni. Végül Rómainál jelent meg kocsinkban a kalauz. Feri gyorsan lekezelte a hét jegyet, a kaller viszont nem indult előre, míg el nem hagytuk Békásmegyert. Feri bosszankodott, hogy nem kellett volna lyukasztania, de most már késő volt. Mindenesetre a csivavára empatikusan rá lett szólva, hogy álcázza magát plüssállatnak; nem kellett kétszer mondani, úgy bealudt, hogy minket is majdnem megtévesztett.

A kalauznő nem festett túl bizalomgerjesztően (úgy nézett ki, mint aki minimum két ballábbal kelt fel és közben a fésűjét is elhagyta), de Feriék összeszedték a bátorságukat és megpróbáltak számlát kérni tőle. Ő közölte, hogy nem adhat számlát.
- És ha elmegyek egy jegypénztárba még ma?
- A jegypénztárnak sincs joga utólag számlát adni.
- Van egy fölösleges jegyünk, mert valaki lemaradt a HÉV-ről, az ő jegyét fel tudjuk használni visszafelé?- reménykedett Feri, aki már mindennel spórolni akart.
- Nem, ez a jegy csak Szentendre felé érvényes.

A tíz fiatal szomorúan zötykölődött tovább a HÉV-en, és már előre látták, micsoda procedúra lesz a szentendrei állomás automatáiból megvenni a jegyeket. Az állomásra érve azonban Feriéknek beugrott az isteni szikra és odaléptek a kallernőhöz.
- Ha a vonaton vesszük meg a jegyeket, a kalauz adhat számlát?
- Akkor igen.

Íme meglett a megoldás; a tíz fiatal és a csivava megkönnyebbülten indult el Szentendre belvárosa felé.

Itt a vége, fuss el véle (mert futva jobban jársz, mint ha a HÉV-jegyre próbálsz számlát kérni).

Kindle kölcsönzés

Régóta szerettem volna elolvasni egy tanulmánykötetet, ami azonban az egyetemi könyvtárban a katalógus szerint csak elektronikus formában volt meg. Még tavasszal megkérdeztem, ez mit jelent a gyakorlatban: azt mondták, adnak majd egy kindle-t, amelyre ez az egy fájl lesz rátöltve, azt ugyanúgy kölcsönözhetem, mintha könyv volna. Annyira nem tetszett ez a megoldás, mert konzervatív vagyok, jobb szeretem a papír alapú könyveket. Ezért úgy döntöttem, előbb körbenézek, hátha valamelyik másik könyvtárban megvan nyomtatott formában. Minthogy nem volt, pár hete visszatértem a könyvtárba, és annak rendje és módja szerint kitöltöttem az internetes kérőlapot. Leadnom azonban nem sikerült: a képernyőn egyszerre jelent meg az, hogy a kért könyv nem elérhető, és hogy az elérhető példány nem kérhető ki. Az ellentmondástól megzavarodva a könyvtároshoz fordultam, aki közölte, hogy most már nem kölcsönöznek kindle-t, helyben olvasásra sem. Óvatosan megtudakoltam, mi értelme a könyvtárban egy olyan könyvnek, amit az olvasók nem olvashatnak. A könyvtáros gyorsan konzultált a főnökével, aztán megkérdezte, van-e jogosultságom kölcsönözni. Mondtam, hogy van; erre ő megígérte, hogy felteszik nekem a könyvet egy kindle-re és majd írnak, ha kikölcsönözhetem.

Pár nap múlva, szerdán, valóban meg is érkezett az email. Örömmel mentem be, hogy kikölcsönözzem a kindle-t (direkt kinyomtattam hozzá a használati útmutatót, bár felesleges volt, mert mind kiderült, ők is megtették ezt). Amikor azonban lehúzták az olvasójegyem vonalkódját, a könyvtáros lány közölte, hogy csak keddig adhatja ki a könyvet a szokásos két hét helyett. Az ok: akkor lejár a diákigazolványom, ami egyben olvasójegyül is szolgál.

A diákigazolvány persze egyéb szempontból is fontos lett volna, ezért gyorsan elkezdtem szervezni a megújítását. Mivel nem tudtam, aktuálisan ki foglalkozik ezzel, írtam az összes tanszéki adminisztrátornak (a könyvtáros azt mondta, őket is bele kell keverni). Egytől kaptam egy olyan választ, hogy nyaralni ment, a többiektől semmit. Kétségbeesetten írtam azoknak a megfelelő osztályon dolgozó adminisztrátorok közül mindegyiknek, akinek tudtam a nevét. Így derült ki, hogy a kedvencem már nem dolgozik nálunk, a többiek viszont válaszra se méltattak péntek reggelig. Ekkor kezdtem kétségbeesni és arra gondoltam, bemegyek az egyetemre és személyesen veszem kézbe az ügyet. Ekkor érkezett a tanszéki adminisztrátortól egy email, benne csatolva a központi adminisztrátorokkal folytatott teljes levelezés, amiből kiderült, hogy a diákigazolványom készen vár az irodán. Vagyis ők végig szervezkedtek, csak engem felejtettek el csatolni a levelezéshez.

A helyzet tehát megoldódni látszott, de csak addig, míg péntek délelőtt be nem mentem az egyetemre. A diákigazolványokat kiadó iroda ugyan hivatalosan csak egykor nyitott, de mivel akkor már más dolgom volt és láttam, hogy vannak odabent emberek, benyitottam. Az egyik asztalon meg is találtam a kész diákigazolványokat, köztük az enyémet, de abban a helyiségben nem volt senki. A szomszédos irodából összevadásztam egy idős titkárnőt, aki szívesen kiadta volna a kártyámat, csak nem tudta, mit hol kell aláíratni. Közben ránéztem a kártyára: a lejárat dátumaként 2015. július 15 szerepelt.

Ezen a ponton kezdtem kicsit bepánikolni. Lehet, hogy a PhD utolsó évében nem automatikus a diákigazolvány meghosszabbítása, hanem kérvényezni kellett volna valamikor valakinél? Ha igen, akkor rendesen lejár a régi kártyám, mielőtt megkapom az újat. Visszanéztem a levelezést: abban is ezt a dátumot adta meg a tanszéki adminisztrátor. Szóval egyre esélytelenebb volt a helyzet, de azért gyorsan írtam az összes érintettnek és megkérdeztem, mi okozta az ilyen közeli dátumot.

Hétfő reggel újabb több darabos levelezést csatoltak. A tanszéki adminisztrátor közölte, hogy elírta a dátumot, 2016-ig kéne kiadni a kártyát. A kártyakiadók meg közölték, hogy elkészült a kártya, amit hétfő délután fel is vettem (és semmit nem kellett aláírnom hozzá). Viszont ha szabályosan, ügyfélfogadási időben megyek csak be az irodába (amit ugye hétfő előtt nem tudtam volna megtenni), biztosan nem készül el keddig az új igazolványom...