A tavalyi motorcsónakos kiránduláson kicsit cikinek éreztem, hogy csak én kapaszkodom görcsösen a csónak szélébe. Idén azonban örömmel láttam, hogy nem vagyok ezzel egyedül, bár meglepett, hogy pont Carla ült le a biztonság kedvéért a csónak fenekére.
- De hát te hozzászokhattál a hajózáshoz, hiszen nálatok az Azori-szigeteken is gondolom így közlekedtek.
- De én a sziget belsejében lakom, és nem megyek le a tengerhez, amikor hullámzik.
- Jól vagy? - kérdezte Jaime látva Carla aggódó tekintetét.
- Igen, csak kicsit para ez a kis csónak.
- Nem kell aggódni, Ramiro profi tengerész - intett Jaime a kapitányunk felé. - Nála jó kezekben vagyunk, nincs semmi veszély. Mondjuk később, ahol majd bemegyünk úszni, ott lesznek krokodilok meg cápák.
- Sőt, dinoszauruszok is - tettem hozzá.
A Punta del Solhoz közeledve azonban egészen más állatot pillantottunk meg a vízben: egy mediterrán vészmadarat, akiről egy korábbi bejegyzésemben már írtam: https://macskamedve.blogspot.com/2025/11/veszmadarkodas.html. Meglepetésünkre a madár nem repült fel, ahogy közelítettünk hozzá, hanem továbbra is kitárt szárnyakkal lebegett a vízen.
- Van valakinél puska? - kérdezte Ramiro, de látva, milyen csúnyán nézek rá, közölte, hogy csak vicc volt, és inkább ki kéne menteni. Persze a madár jóval lejjebb volt a csónak szintjénél, ráadásul az éles csőre miatt óvatosnak kellett lenni a kiemeléskor.
- Próbáljátok ezzel megfogni! - dobta oda Carla a széldzsekijét. Végül aztán Ramirónak egy törülközővel sikerült megfognia az állatot, aki próbált vagdalkozni a csőrével, de szerencsére senkit nem talált el. Ramiro betette a csónak orrába és ráborított egy fekete táskát.
- És most mit csinálunk vele? - kérdeztem.
- Megsütjük vacsorára - poénkodott Ramiro. - A tollával meg párnát tudunk tölteni.
- Amikor visszaérünk, felhívjuk a helyi rendőrséget - mondta Jaime. - Bevisszük hozzájuk, ők tudni fogják, kihez lehet ilyenkor fordulni.
Mivel a madár nyugodtan feküdt letakarva, mi azért nem akartuk kihagyni a tervezett csobbanást és behajóztunk a múltkorról már jól ismert öbölbe, amelynek vize a szeles idő ellenére alig vetett hullámot.
- Van itt egy másik jacht is - állapította meg egyik útitársam, mire egy másik némi döbbenettel nézett végig 15 személyre (plusz egy vészmadárra) hitelesített járművünkön.
- Ja, hogy mi egy jacht vagyunk?
- Na, itt vannak a krokodilok - magyarázta Carlának Jaime. - De csak azori-szigetieket esznek.
Annyira nem volt melegünk, így többen azt mondták, ők lemondanak a fürdésről.
- De hát ti nem vagytok veszélyben! - próbáltam győzködni őket. - Ezek csak Carlát fogják megenni.
Persze Carlát se ették meg a nemlétező krokodilok. Visszaútban viszont különleges élményben volt részünk. A vészmadarak, akik általában olyan távolságot tartanak az emberektől, hogy alig venni észre őket, most vélhetően meghallották sérült társuk (a mi fülünknek nem hallható) kiáltásait, és egészen közel jöttek, sőt közvetlenül a fejünk fölött körözve kísértek minket a kikötő felé.
