Menyétke vásárol

 Az Alcampóba (a.k.a. Auchan) beérve én először is a péksüteményeket néztem meg, Andrásra bízva a kenyér kiválasztását. Ő rögtön le is vett egy bagettet a polcról, aztán megkereste a paradicsomot és válogatni kezdett közte.

- Addig megnézzem az akciós vegán dobozt? - kérdeztem, ugyanis a vegán szekció mellett van egy kosár, amelyben mindig találhatók közeli lejáratú akciós termékek.

- Nem kell, már végeztem - felelte Menyétke, felmutatva a paradicsomokkal teli zacskót.

- És paprikát nem veszel?

- Ja tényleg, paprika is kell!

- Paprika nélkül elég formabontó lecsó lenne - jegyeztem meg, miközben odaértünk a paprikákhoz, amelyek valamiért a zöldségsor túlsó végén voltak.

- Ezt ugye nem kell lemérni? - kérdezte Menyétke.

- De igen. Itt van a kód. Mérd le, addig én megnézem a paradicsom mérlegkódját.

Visszamentem, megnéztem.

- A paradicsom 142 - közöltem, mire András rátette a zacskót a mérlegre, beírt egy számot, és méltatlankodni kezdett.

- Valami nem jó, a 352-re nem jön ki semmi.

- Mert nem azt a számot mondtam. Az a busznak a száma, amivel hazamegyünk. A paradicsom 142.

Végre eljutottunk az akciós vegán termékekig. Burgerek ezúttal nem voltak, de találtunk két adag vegán csirkés tésztát, és reméltem, András nem veszi észre, hogy currys szósz van rajtuk. Még pár dolgot vásároltunk, aztán odamentünk az automata pénztárhoz.

- Mindenhol vannak - állapította meg András csalódottan, mire rámutattam egy fiatal párra a közelünkben,

- Ők mindjárt elmennek.

- Ugyan már, még ott fognak vergődni egy évig.

- Nem hiszem, most fizettek.

A páros valóban megkapta a blokkját és elment. Menyétke elkezdte lehúzni az árucikkeket, és csak akkor kaptam észbe, mikor megláttam a kijelzőn a currys vegáncsirke árát.

- Te, az akciós terméknél nem az eredeti árat kell lehúzni, hanem az akciósat! Így most az eredeti árat kéne fizetnünk!

- Tessék, lehet sztornózni - mondta ő, és megnyomta a sztornó gombot. A gép kiírta, hogy várjuk meg az eladót.

- Nyilván nem engedik, hogy mindenki mindenfélét sztornózhasson, aztán kisétáljon a ki nem fizetett cuccal.

- De látod, engedi - mondta Menyétke, sztornózta a másik adag tésztát is, mire a gép ismét kiírta, hogy eladóra van szükség, és most már nem lépett tovább. Megkerestem az eladót, megmagyaráztam neki a helyzetet, ő pedig beolvasta az ételek akciós árát.

Csak este, vacsoránál szembesültünk vele, hogy András 25 dekás helyett 20 dekás bagettet vett, így nem maradt másnapra, ahogy terveztük.

Amparo feledékeny napja

 A spanyolokról gyakori sztereotípia, hogy nem túl pontosak, de a helyi túracsoportokban ezt egyáltalán nem tapasztaltam. Sőt volt, hogy valaki csak öt percet késett, máris megjegyzéseket tettek rá. Így meg sem lepődtem, hogy nyolc óra előtt két perccel már az egész társaság ott ácsorgott a körforgalom melletti parkolóban, ahonnét a terv szerint néhány autót hátrahagyva telekocsikkal vesszük célba az Icod el Alto fölötti hegyet és az azon levő kilátót:

Jó sokan voltunk, annyira, hogy el se fért az összes autó a parkolóban. Antonio ezért elegánsan beállt az egyik tanyáról levezető bekötőút elejére. Csak reménykedtem, hogy a gazda egy borús vasárnapon nem tervez kihajtani.

- Mind megvagyunk? - kérdeztem nyolc után öt perccel, mert a társaság láthatóan útra készen állt.

- Még a túravezető hiányzik - tájékoztatott Pili. További pár perc múlva befutott még egy autó, és kiszállt belőle egy rendkívül zilált Amparo, aki kapkodta a levegőt, valamint a férje, Fran.

- Elaludtam! Tizenöt éve vezetek túrákat, és még sose történt velem ilyen! Felkeltem, kimentem a fürdőszobába, ránézek az órára, hát látom, hogy tíz perc múlva nyolc!

- Tíz perc múlva nyolc? - csodálkoztam. - Akkor nagyon rohanhattál.

- Rohantam bizony! Mondtam Frannak, hogy taposson a gázba.

- Kéne neked egy macska - vetettem fel. - Engem olyan kötelességtudóan felébresztett fél hétkor!

- Hát az enyém kint aludt a nappaliban és esze ágában sem volt ébreszteni.

Amparo ezek után beosztotta az autókat.

- Pili, jössz velünk? Hagyd itt a kocsit.

Pili elment, hogy beparkoljon egy végleges helyre, Amparo pedig intett Antoniónak, hogy szálljon be. Antonio és én beültünk a hátsó ülésre, Fran beindította a motort, Amparo pedig hosszas bocsánatkérésekbe fogott, amiért első velük töltött túrámon máris ilyen rossz benyomást keltett bennem. Ekkor megcsördült a telefonja.

- Pili az - mondta, mikor rápillantott a kijelzőre, aztán észbekapott: - Basszuskulcs, otthagytuk Pilit!

Visszafordultunk és leszáguldottunk a körforgalomig, ahonnét a többi túratárs már mind eljött, csak Pili ácsorgott magányosan a buszmegállóban.

- Kezdem azt hinni, hogy nem szeretsz engem - mondta Amparónak. - A múltkor, amikor La Palmára mentünk, akkor is otthagytál.

- Basszus, tényleg!

- Te egyébként végül elmentél La Palmára? - kérdezte Pili.

- El hát, a te jegyeddel!

Küldönc!

 

Nem véletlenül nem szeretek az internetről vásárolni. Azon felül, hogy jobb saját szememmel látnom a terméket, megspórolom magamnak a futárokkal való interakciókat is, akik ugyan nem mindig olyan lassúak, mint Teknőc Ernő (akinek képét a kéremakövetkezőt blogról kölcsönöztem), más probléma azonban előfordul velük, mint az elmúlt hónapban ez többször kiderült.

Még szeptemberben vártunk egy csomagot, amely az online csomagkövető szerint egy csütörtöki napon érkezett volna meg. Ezért kissé meglepődtem, mikor szerda délelőtt rám telefonált a futár, hogy otthon vagyok-e. Természetesen nem voltam, a kedvenc kávézómban olvastam a botanikus kert mellett, de biztosítottam a futárt, hogy negyedóra alatt hazaérek. Megnyugtatott, hogy addig neki is van dolga, letettük, én gyorsan ledöntöttem a maradék kávémat (jól meg is égette a torkom, még forró volt) és tűztem fel a hegyre. A megbeszélt időpontban azonban a futár nem jelentkezett. Pár perc múlva felhívott, hogy otthon vagyok-e már, mert ő itt áll a ház előtt. Kinéztem, de csak fekete-fehér macskabarátom, Tajték bámult vissza rám kissé meglepetten. Ekkor esett le, mi történhetett.

- Biztos, hogy a megfelelő utcában van? Két ugyanilyen nevű utca is van a városban - hívtam fel a figyelmét (a futárét, nem a macskáét), nem téve hozzá, hogy az irányítószámuk viszont különböző, tehát esetleg azt is megnézhette volna. 

- Én itt vagyok az egészségközpontnál. Melyik a másik?

- Keresztelő Szent János temploma alatt.

- Az melyik? - értetlenkedett a futár, de mielőtt lehordhattam volna, amiért nem ismeri városunk egyik legrégibb műemlékét, hozzátette: - Mondjuk mindegy, ma már úgysem viszem ki, majd holnap.

Természetesen másnap sem akkor érkezett, amikorra ígérte, nem is voltam otthon. Mehettem a postára átvenni a csomagot, ami egyébiránt az eredeti választásunk lett volna, ha meg lehetett volna adni ilyet a honlapon, de a mi városunkban valamiért nem lehetett.

András új telefonjának a kikézbesítését is csütörtökre ígérték, és reméltük, hogy ezt be is tartják, mert szerdán engem kísért el a fogászatra. Na de a remény hal meg utoljára (a lepényhal meg először): mikor már indultunk volna, hívta Andrást a futár, hogy otthon lesz-e fél 12-kor (nem tudom, miért gondolják a futárok, hogy az emberek többsége munkanapokon napközben otthon ül). Rögtön rávágta, hogy nem, hiszen pont akkorra kell a fogorvosnál lennünk. Meglepetésemre a futár felajánlotta, hogy akkor kihozza a csomagot a fogorvosi rendelőbe. Elképzeltem, mekkorát néz majd a kerek szemüveges recepciós lányka, amikor az egyik páciens kísérőjének csomagot hoznak, de végülis legalább történik valami érdekes. Úgyhogy megegyeztek ebben, mi elindultunk, és a futár pár perc múlva megint telefonált, hogy meddig leszünk a fogászaton.

- Hát mittudomén! Az se biztos, hogy rögtön sorra kerülök, meg hát egy fogászati beavatkozás idejét nem lehet megjósolni.

- Azt mondom, hogy fél 1-ig - döntött András.

Már 12 után pár perccel kijöttem a rendelőből. Jelbeszéddel (hiszen csukva kellett tartani a számat, meg amúgy sem éreztem, hogy lenne) megkérdeztem Andrást, volt-e már a futár, de persze még nem. 12.20-ig vártunk, aztán úgy éreztem, szeretnék hazamenni pihenni. Amint kiléptünk a klinika kapuján, egy igen eltévedtnek tűnő futárt pillantottunk meg. 

- Ő az? - kérdeztem mutogatva Andrástól.

- Nem hiszem - felelte ő. Tényleg meglepő lett volna, hogy valakinek nem tűnik fel a hatalmas "Fogászati klinika" felirat. Elindultunk az utcán ugyanabba az irányba, mint a futár, és András egyre inkább elbizonytalanodott: lehet, hogy mégis őt keresi? Futásnak eredt, hogy beérje, a küldönc azonban ekkor befordult egy lépcsőházba és becsöngetett valamelyik lakóhoz.

Már a főtéren jártunk, mikor Andrást ismét hívta a futár. Úgyhogy András megfordult, visszasétált a fogorvosi rendelőhöz és végre átvette a telefonját.

Krk állatkái

 Bármely horvátországi állatos beszámolónak a macskákkal kell kezdődnie. Mint minden horvát településen, Baškában is rengeteg macska téblábolt, különösen a haléttermek környékén. Ám túrázás közben bebizonyosodott, hogy nemcsak a tengerpartot kedvelik. Batomalj falucska kálváriatemploma mellett pici temetőt találtunk, amelyet Feri azonnal lecsekkolt, aztán sietett hozzám.

- Egy nagyon pici cica van a temetőben - jelentette. Valóban icipici jószágot talált: még kék volt a szemecskéje, és alig volt nagyobb a bokrok leveleinél:

Kis méreténél annál nagyobb volt a tudatossága. Mikor meglátott minket, a piros műanyag tányérhoz ment és kis mancsával célzatosan dobolni kezdett rajta. Rögtön felvettem a tálkát és a vízcsaphoz mentem vele, ahol amúgy is be akartam nedvesíteni a túrakendőmet. Most egy füst alatt a tálkát is megtöltöttem vízzel, aztán csöpögő kendővel indultam vissza a temetőbe. Időközben előkerült a kiscica mamája is, aki a csöpögő cuccaimtól kicsit vizes lett, de legalább kapott inni babájával együtt.

Magasabbra érve nem annyira a napsütés, inkább a szél okoz problémát. A környékbeli birkák úgy oldották meg a problémát, hogy a sziklákhoz lapultak:

Krk legmagasabb csúcsa kopár fennsíkból emelkedik ki, ahol minden csepp víznek hatalmas az értéke. Az a pár tócsa, amit találtunk, tele volt apró békákkal. Azoknak, akik ismét lehűtötték magukat vagy fejkendőjüket, ügyelniük kellett, hogy ne szedjenek ki egy füst alatt kétéltűeket a vízből, illetve ne tapossanak rájuk.

Mi is hozzájárultunk Krk állatvilágának bővítéséhez, amennyiben magunkkal vittük Barackot, a túrakutyát. Az állatka hősiesen végigtúrázta a két napot, bár egy meredekebb lejtőn Rolandnak a nyakában kellett levinnie. Viszont a távot túl is teljesítette, hiszen reggelenként még túra előtt sétálni is mentek Rolanddal. Egy nap én is csatlakoztam hozzájuk. Baracknak és Rolandnak eltérő elképzelése volt a séta hosszáról: utóbbi szeretett volna még kávézni és összepakolni indulás előtt, a kutyust viszont sokkal jobban érdekelték a városi izgalmas szagok. Mikor látta, hogy odaértünk az apartman bejáratához, tüntetően leült a földre és nem volt hajlandó továbbmenni.

- Menjünk be a terasz felől - javasoltam. - Nyitva hagytam a teraszajtót.

A csel bevált. Amikor látta, hogy a bejárattal ellentétes irányba indulunk el, Barack készséggel követett minket, amíg a teraszon át vissza nem értünk az apartmanba.

Kulcskérdés Krk-en

 Mivel az összes autó máskor indult és más tervei voltak az utazás napjára - az egyik csapat például elugrott Plitvicére, Tóni viszont autópálya nélkül, "a kertek alatt" közelítette meg Krk szigetét - egyértelmű volt, hogy különböző időpontokban érkezünk majd. Abban állapodtunk meg, hogy az elsőnek érkezők átveszik az összes apartman kulcsát és utána elosztjuk őket. Jankáék erre kicsit ráizgultak, mert azt hitték, ők érkeznek majd elsőnek, de nem így történt. Valahol Zágráb környékén jártunk (miután Gergő eltévedt a körgyűrűn, amely műveletet egyébként hazafele is megismételte), amikor telefonált Jules.

- Itt vagyunk, de a tulajdonos csak egy kulcsot adott nekünk.

- Nem kérted el az összeset?

- De igen, de azt mondta, csak személyiért cserébe adhatja ki őket. Mivel mi négyen négy személyit tudtunk adni neki, úgy gondolta, akkor az egy darab négyszemélyes apartman.

- Miért gondolta automatikusan, hogy mind a négyen egy apartmanban akartok lenni? - kérdeztem. (Mint utóbb kiderült, jó volt a megérzésem, ugyanis Viktorék egy órát vacilláltak, hogy Jules-lel és Ferivel akarnak-e egy apartmanban lenni, Jules és Feri pedig nem tudták, melyik változatban reménykedjenek.)

- Az őt láthatóan nem érdekelte. Ti mikor értek ide?

- Hát szerintem hét felé - felelte Gergő.

- Az nem jó, addig nem lesz itt a tulaj.

- Ráadásul vannak, akik még később fognak érkezni. Próbáld meg rávenni, hogy adja oda az összes kulcsot.

Nem voltam túl optimista, de mint kiderült, Jules-nek szuperképességei vannak, mert hamarosan újra telefonált, hogy minden kulcs nála van. Ettől igen megnyugodtunk. Kicsit enyhült ez a nyugalmunk, mikor írta, hogy ő lemegy sétálni a városba, majd írjunk rá, ha közel vagyunk, és akkor visszamegy. Tartottam tőle, hogy ez nem fog ilyen simán menni és ott fogunk ácsorogni az apartmanház előtt, főleg, hogy Gergő elfelejtette őt a szigetre belépéskor felhívni, ahogy ígérte. De szerencsére a városka kicsinek bizonyult, Julesnek elég volt a tíz perccel korábbi értesítés és ott várt minket az apartmanházban - amely egyébként nagyon kilátással rendelkezett:

Itt azonban még nem volt vége a történetnek, ugyanis a tulajdonos azzal a feltétellel adta oda Jules-nek az összes kulcsot, hogy mindenki személyijéről kap másolatot. Ezt ő úgy képzelte el, hogy mindenki lefotózza saját személyijét, elküldi Gergőnek, aki pedig mindezeket átmásolja egy darab emailbe és továbbítja neki. Gergőnek viszont semmi kedve nem volt elektronikus postást játszani, ezért más megoldáshoz fordult. A vacsorázóhelyen (ahol egyébként kizárólag tonhalat árultak, különböző változatokban) kitettük az összes személyit az asztalra és készítettünk róluk egy szép kis csoportképet. Nem biztos, hogy a tulaj így gondolta, de végülis meglett, amit kért. 

A városnéző macskaalom

 Mikor bementünk a boltba, Andrást figyelmeztettem, hogy kell vennünk macskaalmot - sajnos ezt kettőnk közül csak ő tudja felcipelni a hegyre. Mivel a kosárba is nehezen fér, a kezében vitte, miközben a kosarat a pénztárhoz toltuk. Már a sorban álltunk, mikor eszébe jutott, hogy nem vett a lecsóhoz tojást (ez egyébként a jobbik eset, volt, hogy ugyanez csak lecsófőzés közben tudatosult benne). Sarkon fordult hát, és a macskaalommal együtt elment a tojásért.

- A macskaalmot itthagyhattad volna - jegyeztem meg, mikor visszajött.

- Erre rá van írva, hogy kétóránként levegőztetni kell. Gondoltam, megyek vele sétálni.

Ekkor még nem gondolta, hogy sokkal többet megy majd vele sétálni, kedvenc cukrászdánk ugyanis, ahol kávét terveztünk inni, még nem nyitott ki. Ez amúgy előfordul velük szombaton; egy korábbi alkalommal a boltban 9-kor találkoztunk a pultoslánnyal, aki közölte, hogy negyedóra múlva nyitnak, de még 10-kor is le volt húzva a redőny. Ilyenkor tudunk a Relieve pékségben kávézni - ha épp nincs tele, most azonban minden asztal foglalt volt (nyilván a cukrászda potenciális vendégei is mind ide tömörültek). Jobb híján a főtér felé vettük utunkat, ahol a szivárványszínű padon kívül egy kioszk is található, benne kellemes kávézóval.

Pont útba esett az optikus, így András bement, hogy számlát kérjen a szemüvegéről, hátha az egészségbiztosítása kifizeti. Miután az ott dolgozó lányka rájött, hogy kell számlát nyomtatni és meg is tette, felajánlottam, hogy visszamegyek megnézni, kinyitott-e már a cukrászda.

- Mehetek én is.

- De minek sétáltatnád a macskaalmot fölöslegesen?

András beleegyezett, hogy megvár az optika előtt, de a cukrászda zárva volt, így tovább kellett mennünk a kioszkhoz, ahol a városi szimfonikus zenekar tagjai kávézgattak fellépés előtt. Kicsit aggódtam, nehogy a szék alatt felejtsük a macskaalmot, de ez szerencsére nem történt meg. Viszont gondolom, a zenekarban azóta is megy a pletyka, hogy van két őrült, akik macskaalommal mászkálnak fel-alá a városban...

Karnevál előtt

 Szokásom a karneváli menetben látványos, kreatív vagy vicces jelmezeket fotózni. Puerto de la Cruz nyári karneválján azonban azt a módszert próbáltam ki, hogy a gyülekezési helyre mentem, így láthattam a menet előtti utolsó simításokat. A most következő válogatásban vannak kreatív jelmezek, mint a tengerparti szemétnek öltözött környezetvédők vagy a mindent akciósan vásárló nénike, de számomra sokkal kedvesebbek azok a vicces vagy megindító szituációk, amelyeknek tanúja lehettem, a tévéinterjút adó polipkirálytól a tánclépéseiket még utoljára gyakorló citrusféléken és a szemüveges római centurión át a kerekesszékes kislány sminkelésében segítő skót dudásig.  Íme egy korántsem teljes válogatás a nyári karneválról.