Az ÖBB sosem késik, kivéve, ha éppen el kéne érnünk vele egy csatlakozást. Bruck an der Muhr előtt bekrepált a villanymozdony, és pont annyit álltunk, hogy Villachban lekéstük az S-Bahnt. Ez nem lett volna gond, ha nem kellett volna Lienzben átszállnunk egy helyi buszra Prägratenbe. Pontosabban az aznap esti utolsó helyi buszra Prägratenbe. Persze azt is lekéstük, de szerencsére Roland még úton volt, így megegyeztük, hogy felvesz minket.
Egy igen lepukkadt pizzériában várakoztunk, míg ránk nem írt Roland, hogy itt van a vasútállomás előtt. Ez meglepett, mert az asztalunktól pont a vasútállomás parkolójára láttam, és Roland ott biztosan nem állt. Franz viszont a kép alapján rájött, hol lehet, és elindultunk. A kis térre érve egy magabiztos cirmos kandúrt vettem észre először, utána pedig Rolandot, valamint a kocsit és benne kedvenc túrakutyámat, Barackot (róla további sztorik: https://macskamedve.blogspot.com/2022/08/allatok-vonaton.html, https://macskamedve.blogspot.com/2023/10/krk-allatkai.html).
- Sétálunk egy kicsit, mert rég nem volt pisilni - jelentette be Roland. - De csak röviden, mert megállni tilosban vagyok.
Ennyi erővel a vasútállomás előtt is megállhatott volna, ahol konkrétan volt parkoló, bár viszont tér meg fű nem. Barack mégsem foglalkozott a várostervezési elemekkel, ugyanis ekkor megjelent az előbbi macska, konkrétan egy kisebb épület udvaráról kisétálva.
- Te, ez a macska a bankból jött ki! - csodálkozott Franz.
- Persze, ő a biztiőr.
A macska igen komolyan vette őrző-védő feladatát: nem szaladt el Barack elől, hanem leült és igen határozottan farkasszemet nézett vele. Barack persze oda akart menni hozzá, de Roland nem engedte, így végül ő adta fel, és a harcedzett kandúr lett a pszichológiai hadviselés győztese.
Az apartmanban hárman voltunk Gergővel és Lórival, de csak egy kulcsot kaptunk, ami nyitotta az este 8 után zárva tartott bejárati ajtót is. Mikor kijöttem a fürdőszobából fogmosás után, hallottam, hogy Lóri odakintről a nevemet kiabálja. Kihajoltam az erkélyen.
- Engedj be, légyszi! - kiabált fel Lóri. Fogtam a kulcsot és lementem hozzá. Meglepetésemre Gergőt is ott találtam. Lóri elmagyarázta a helyzetet:
- Kizártam magam, úgyhogy felkiabáltam Gergőnek, hogy engedjen be. Le is jött, de nem hozott kulcsot, úgyhogy ő is kizárta magát.
Jót nevettem rajtuk, de az utolsó napunkon én is hasonló helyzetbe kerültem. Búcsúzóul ugyanis ki akartam menni futni egyet a folyópartra:
Ilyenkor általában betettük a lábtörlőt a bejárati ajtó résébe, hogy nyitva maradjon; a szobába már kilinccsel is be lehetett menni. Csakhogy amint pár lépést tettem, hallottam, hogy az ajtó becsukódik; úgy látszik, rosszul tettem be a lábtörlőt. Úgy döntöttem, egyelőre nem foglalkozom ezzel, hátha mire visszaérek, már ébren lesz valaki (például Roland, akinek úgyis kutyát kell sétáltatnia). De nem így történt, reggel hatkor még csak a tejesember állt a főtéren. A panzióhoz csatlakozó épületből kijött ugyan egy férfi, de azt mondta, neki nincs kulcsa. Írtam a csoportos csetbe, hogy engedjen be valaki, de semmi reakció. Eszembe jutott viszont, hogy Lórinak korán kell kelnie, mert hét óra körül indul a busza. Ezért felhívtam, de mint kiderült, lenémította a telefonját, hogy ne zavarja föl Gergőt. Végül negyed hétkor úgy ítéltem, a háziak már biztosan ébren vannak, ezért becsöngettem hozzájuk és ők beengedtek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése