Fölöttünk a hegyen állt ez a hegyi fogadó, amelynek hivatalos neve ugyan Sajathütte, de ez nem jelent semmit, a "saját" meg igen, úgyhogy ezt a megnevezést használtuk.
Gergő már járt a Sajáthüttében, és emlékezett, hogy majd' kiköpte a tüdejét, míg felért. Hogy ebből az emelkedőből valamennyit megspóroljon, azt találta ki, hogy autóval fölmegyünk a Bodenalm nevű parkolóig. Persze visszafele nem oda terveztünk érkezni, ezért egy autót mindenképp lent kellett hagyni a háznál, hogy aztán majd felvigye a sofőröket. Ez a megoldás a tenerifei túracsoportomban nagyszerűen működik (ld. pl. https://macskamedve.blogspot.com/2024/04/tul-nepszeru-turautvonal.html), itt azonban nehézségek merültek fel. Roland közölte, hogy az ő autója nem bír oda fölmenni (ez így igaz, még a Prägratenbe vezető enyhe emelkedőt is alig bírta), Viktorék pedig a beígért durva mászástól megijedve arra jutottak, hogy kihagyják ezt a túrát. (Ehelyett elindultak a Großglockner panorámaútra, a völgyben ragyogó napfénytől inspirálva lenyitott tetővel, sortban és napvédő kalapban. 2000 méter fölött hóviharba kerültek, a köd miatt semmit sem láttak a csúcsból, az arra járók pedig hülyének nézték őket nyárias öltözékük miatt.) Így két autót tudtunk csak befogni, vagyis a sofőrök arra készültek, hogy két körben viszik fel az utasokat. Megállapodtunk, hogy az első turnus 3/4 8-kor, a második negyed kilenckor indul.
Én persze elkészültem jó korán, Gergőnek muszáj volt, mivel ő volt az egyik sofőr, Lóri azonban még csak akkor vonult be a fürdőszobába, amikor mi lementünk a földszintre. Ott szembesültünk azzal, hogy csaknem minden túratárs a második turnusra bazírozott, és még nem készült el. Ez ugye azért volt gond, mert a második körben csak egy autóra számíthattunk, és abba a második sofőrnek is be kellett férnie. Ezért Gergő kénytelen volt várni egy kicsit, míg páran elkészülnek, én viszont beültem Pali autójába és elindultunk.
Jó meredek alpesi úton hajtottunk fölfelé, eszembe is jutott, hogy a durván tériszonyos Tomi (aki előző nap egy sokkal enyhébb terepen is pánikolni kezdett) ezt nehezen fogja viselni. Ezért írtam üzenetet a második turnusnak, hogy indulás előtt kössék be Tomi szemét, Pali meg azon aggódott, nehogy szembejöjjön valaki, mert két autó nem fért volna el. Végre szerencsésen felértünk Bodenalmra, amelynek nevéből már sejthettük, hogy hegyi legelő. Azt viszont nem sejtettük, hogy parkolóőrként egy borjú tevékenykedik. Az állatka láthatóan elszakadt a kerítés túlsó oldalán legelő csordától, így az arra járó túrázókkal próbált barátkozni: hagyta magát megsimogatni, és lelkesen megnyalogatta a hátizsákomat és a pulóveremet is.
- Az a Sajáthütte? - kérdeztem Edinát.
- Nem, az valaki másnak a hüttéje.
Kiderült, hogy az emelkedő mégsem volt olyan durva, ha az ember csak a Bodenalmtól indul. Viszont - noha reggel még ragyogó napsütést ígértek - a hegyen fújt a szél és szitált a havas eső. Mi nem örültünk ennek az időjárásnak, de a mormoták annál inkább. Végre nemcsak a füttyüket hallottuk, hanem őket magukat is láttuk; valószínűleg őrülteknek tartottak minket, akiktől nincs félnivalójuk. Az őrszemek egészen sokáig a helyükön maradtak, az egyik állatka pedig konkrétan versenyt futott velem (persze ő nyert). Mondtam neki, hogy ha eljön a hüttéig, meghívom valamire, de úgy tűnt, ez nem érdekli.
A hütte rusztikus hangulatú éttermében egy kerek asztalhoz ültünk le, és a különböző alkoholos és alkoholmentes teák után megérkeztek az ételek is. Franz megkóstolta a sajátját.
- Ebből az ételből egyvalami hiányzik - állapította meg szakértően. - Az íz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése