Mivel volt még időnk a közjegyző iroda nyitásáig, ezért úgy döntöttünk, beülünk egy kávézó teraszára Santa Cruz ébredező belvárosában.
- Ez churrería, itt churrost kéne ennünk! - viccelődött Juan anyukája (akinek a nevét sajnos nem jegyeztem meg).
Egy nyegle, fiatal pincér srác jött oda felvenni a rendelésünket. Az első három kávét sikerrel felírta.
- Egy narancslét kérek - folytatta a rendelést Juan.
- Egy pillanat - mondta a pincér, és visszament a kávézóba, noha társaságunkból két ember még nem is rendelt.
- Most bement megnézni, van-e narancslé? - csodálkoztam. - Juan, nem szabad ilyen spéci kívánságokkal előállni!
A pincér azonban egy nagy tál churrosszal jött ki, kivitte egy másik asztalhoz, majd visszatért hozzánk. Juan megismételte kérését, mire kiderült, hogy tényleg nincs narancsléjük, és Juan kénytelen vízzel beérni.
Pár perc múlva a srác hozta az italokat.
- Nem adtam kanalat a kávéhoz - közölte velem tájékoztatólag. - Majd hozok.
Kicsit meglepett, hogy a tálcára nem fért rá még egy kiskanál, de megadóan vártam a kávé elfogyasztásával, amíg ő visszament. Azért a többieknek elmagyaráztam a helyzetet.
- Nem kaptam kanalat.
- Maci, add oda a kanaladat neki, ha neked már nem kell! - utasította Éva a férjét.
- Ja, nem kell, elvileg majd hoz. Csak valamiért első körben nem fért fel a tálcára...
